Németh István Péter:
Kedves Versszeretők!
- egy el sohsem hangzott ünnepi beszéd a Búvópatak Olvasóinak -
Április tizenegyedike, Költészet napja van. Miképpen napjuk van az esztendőben még a bányászoknak, a vasutasoknak, a pedagógusoknak is, s még sorolhatnám a mesterségeket. Vagyis a költészetet magam ugyanolyan szakmának (legbelül: hivatásnak) tartom, mint a többit.
Fontos az életben, hogy mit csinálunk, s hogy kivel élünk? Igen. Igen. Igen. Ha a sors úgy adja, a költő ne csak verseket írjon, hanem lehessen múzsája közelében is. Fontosabb hirtelen nem jut az eszembe ebben a kis alkalmi megnyilatkozásban.
1964 óta ünnepeljük e napon a költészetet. József Attila, nékem az egyik legkedvesebb költőm és emberi példaképem, a mai napon született. S Ő még azt is megengedi, hogy vele együtt elmondhassam: „Költő vagyok.”
Ez a fényes árva zseni, szerintem, csak örül, hogy nem egyedül született az írástudók közül április 11-én. Esterházy Antal herceg 1738-ban, Gróf Leininger-Westerburg Károly tábornok, az aradi vértanú, 1819-ben, Márai Sándor író s költő 1900-ban, Lakatos Menyhért író 1926-ban látta meg a napvilágot, aminek fényessége először 1905-ben bánthatta Attila szemét.
Ahogy minden gyermek, úgy én szintén mozdonyvezető szerettem volna lenni, ha megnövök. Nem lettem azzá, ám ugyanúgy a fantaziálásommal is dolgozom, miképpen akkor játszhattam. Felnőttem, s nem tudom, mikor lesz, lehet-e rám annyi szüksége a világnak, mint arra a vasutasra, aki Magyarország térképét hozta ki szemfedőül József Attilának a szárszói állomáson. Nem szűnök meg addig verset játszani. Ahogy Sigmund Freud (akit Attila is igen szeretett) írta: „minden játszó gyermek úgy viselkedik, mint egy költő, amikor saját világot teremt magának, helyesebben, világának dolgait, új, neki tetsző rendbe sorolja.”
József Attila tudatosította bennem, hogy nem tehetünk mást felnőttként sem, mint hogy elrejtjük a szégyenelni való vágyainkat, majd versben megvalljuk őket a világ színe előtt:
Amit szívedbe rejtesz,
Szemednek tárd ki azt,
Amit szemeddel sejtesz,
Szíveddel várd ki azt.
Szemérmesek és önmutogatók a költők egyszerre? Igen, mivel a mítoszokat őrzik, írják tovább. S az ábrándozó „gondosan elrejti mások elől ábrándjait, mert okát érzi, hogy szégyellje őket.” Ám Freud szerint ezek az ábrándok „egész nemzetek vágyfantáziájának eltorzított maradványai, a fiatal emberiség időtlen álmai… Ezek a fantáziaképek, ha megismerjük őket, taszítanak vagy legfeljebb hidegen hagynak. De ha a költő játékait, amit mi ábrándjaiként vélünk magyarázni, eljátssza, vagy elmeséli, akkor mély, valószínűleg sok forrásból áramló gyönyörűséget érzünk.”
Amikor József Attila gyermeknek nevezi magát a versben, mindnyájan tudjuk, hogy éppen akkor a legfelnőttebb, attól, hogy szerelmes. Elrejtőzött a gyermekszerepben, hogy kitárulkozhasson meglett férfiként:
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
Személyes kínok és országos fájdalmak élnek, munkálhatnak együtt a költő szívében, legalábbis ezt bizonygatta fentebb Freud. A magyar költők közül már báró Eötvös József tudatosította a XIX. században, hogy egyetlen könnynek is ki kell mondania ezrek keservét. A leginkább minden szégyen nélkül való és legbátrabb sorokat számomra, amelyekben ősi mítoszokba foglalva található közelmúltunkat fogta költő, Ratkó József írta. Nagynénje neve egy olyan korszakot fémjelez, amikor törvényesen nem abortálhatták gyermeküket az anyák. Amikor meg már szabadon elvetethették magzataikat a nők, az állami intézetben felnőtt s költővé lett unokaöcs, Ratkó József mezítlen-őszinte-verset írt a meg-nem-született utódok között, s az értelmes jövőért sikongott. Azt is el tudom képzelni, s az a valószínűbb, hogy aki ilyen s ehhez hasonló sorokat ír, annak hús-vér múzsa sincsen éppen a közelében:
Magyarország temetőföld, posztumusz humusz.
Történelme soha el évülő priusz.
Életet aki ha vet, húsba vet magot.
Holtból bú elő a kisded, jövendő halott.
Mégis: hogyha szülni már egy ringyó sem akad,
Hónom alatt költöm ki a fiacskáimat.
Az üveggolyókkal játszó, mégis csillagokat igazgató József Attila ujja int felém. Ne hagyjam abba mesterségem művelését. Költőbarátja, Illyés Gyula még hozzáfűzi: aki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba. Nagy László intelme is ideér közelembe: Műveld a csodát, ne magyarázd! Amíg élnünk adatik. Igen. Igen. Igen. Még akkor is, ha a múzsa sem akar a játszótársunk lenni.
