Dr. Szabó T. Attila: „Tájhaza” – ahogy a természet- és tájvédelem látja

Gondolatok Németh István Péter Mit hoztál – Tűnődések a tájhazáról
című könyvének olvasása közben

    Egy gyorsan fejlődő világban minden mindennel összefügg. Az emberi természet és az európai tájkép alakulása, például, egyaránt függ a tudománytól és a művészettől. Tudománnyal foglalkozom. Hivatalból oktatom a természet- és tájvédelmet környezettan tanár, környezetmérnök és környezetkutató hallgatóknak. Oktattam, oktatok evolúcióbiológiát – és ebben nyelvi evolúciót, etnogenézist, kulturális evolúciót s tudománytörténetet – különböző hallgatói csoportoknak. Most tettem le az utóbbi évek legizgalmasabb karácsonyi-újévi könyvélményét, Barabási Albert László könyvét arról, hogy minden mindennel összefügg2 . Olvasom Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszornak és munkatársának a magyar nyelvi hagyományok evolúciójának jelenével és jövőjével kapcsolatos tűnődéseit3 Csoda-e, ha nem tudtam megállni, hogy ne emeljek ki magam és főként hallgatóim számára néhány fontosnak érzett idézetet Németh István Péter 2003 Karácsonyának előestéjén bemutatott kötetéből.
    A szerzővel a bemutatón találkoztam először személyesen. Itt tudtam meg, hogy ma is abban a kisvárosban, Tapolcán, él és dolgozik tanárként, könyvtárosként, ahol 1960-ban született. Tudatosan vállalta, hogy nem azok számát gyarapítja, akik Magyarországot Budapesttel azonosítják, s így a “Magyarország = Budapesttel” (Európa számára előnyös) képletét igazolják. Itt ismertem meg a költőt és műfordítót, “szemlézőt” és “szépírót” (recenzenst és esszéistát), a szerelmes földrajz Balaton-melléki művelőjét. Számomra ő testesíti meg a tájhaza fogalmát, amit le Németh László írt ebben a formájában először Sajkódi esték című könyvében.
    Magam ez utóbbi területen vagyok – nemcsak mint tanár, de úgy is mint tájhazátlan – érintett. Hogy ez az “úgy is” mit jelent, azt csak azok a százezrek értik, akiket ez a parafrázis 1919 és 219 között létében érintett, érint vagy érinteni fog. Mert a Magyar Exodus, fizikai és szellemi értelemben is, itt folyik a szemünk előtt. Csak az nem látja, aki nem akarja. És a “vakok” akkor is tájhazátlanok lesznek, ha ott temetik el őket, ahol születtek. De a tájhaza fogalma közben fölértékelődik a látó szemekben.
    A “tájhaza” honszerző eleink számára bizonyára az eurázsiai térség nagyállattartásra alkalmas területeit (szaknyelven szólva az erdősztyepp-nichet) jelentette. Ezt keresték akkor is, amikor – nagyjából Krisztus után 500 és 900 között, nyilván több hullámban és (z)avarosan – átkergette őket a Kárpátokon a népvándorlás: Egy csapat özvegy férfi s egy sereg / árva siheder, ez volt a magyarság? / Ez asszonyát siratta, az az anyját. […] Jobb volna tán szétoszlani: fosson rossz sorsával külön ki-ki… idézi a kötet Illyés Gyulát és hogy kétség ne férjen, magyarázza is másik “gyulánk” (László Gyula) szavaival: A honfoglaló magyarság ott kellett hagyja a temetőit, el kellett szakadjon az ősöktől. […] Kétségbeesetten jöttek el, hiszen tudták, hogyha eljönnek, akkor a nyomukba lépők kifosztják, feldúlják a temetőket, tönkreteszik az ősök sírját4
    Ezek szerint nyelvterületünkön a tájhazátlanság nem most, hanem legalább 1100 éve kezdődött (lásd: bozgor). Magam ezt az érzést az 1980-as évek végén éltem át, igaz, hogy nem özvegyen, de testileg-lekileg nagyon árván. Amit László Gyula magyarjai csak tudni véltek – a sír jogának megtagadását – azt édesapám temetése kapcsán keservesen megtapasztaltam.
    Minek köszönhető hát a csoda, hogy a haza mégis megmaradt a “magasban”? Minden bizonnyal annak a (közel)keleti gyökerű matriarchális gondolkodásnak, amely – mint Isten választott népét – megtartott mindannyiunkat anyanyelvünkben; hisz ma is magyarul gondolkodunk. Abban a kultúrában élünk, amelyben nem a gyűlölet és az agresszió, hanem a gondoskodás és a szeretet a megtartó erő: …Nem a zablák, nem a zengések, / hanem a kosáron a fül; / nem az ostorok, a bekerítések…/ nem a havasok, a jeges meredélyek… Hanem a kézimunkázó vetések, / a vasárnap is orsótpörgetők, / … a csecsemő-lebegtetések, / nem a vezényszó, Rohamra! s Imához! / Hanem a megfordított vánkos őrzik a múltat, a jelent és a jövőt.5
    Németh István vállalta Illyés Gyula hagyatékát. Vállalja minden minőségében a balatoni táj, a magyar nép és az európai kultúra egymásra épülő, egymásból építkező tudatosságával. A vállalás szót kettős értelmében használhatom: “…ha a természet és az idő változik is körülöttünk, munkájuk mindenütt ugyanaz…” A biológus ehhez még hozzáteszi: a természet része a bölcs (?) ember is. Kicsiny és múlékony része. Mert a természet már volt, amikor még sehol sem voltunk, és lesz, amikor már sehol sem leszünk, hiába vakít el társadalmakat és ideológiákat a mérhetetlen emberi hiúság. A földet művelő, a tájban élő embert talán el lehet ideig-óráig altatni (EU-tanázia?), de a bank nem hinném, hogy jó tájhaza, nem jó életiskola; nem termel kenyeret, csak fura, ehetetlen (bár egyeseknek zamatos) kamatot. Hogyan is mondja André Frénaud Parasztok című, Németh István Péter által idézett versében: A búzaszemen át, a búzaszáron át / Fáradságos, hosszú az út… / Úgy mehet jól az élet, ha megterem mezőn is az Élet, / Ha úgy megy fönt, mint lent a földben is, / A dolog szüli s formálja, hogy ki mit mond, / A helytállsát, már kisiskolás kortól, / A megosztatlan örökség, mit együtt vállal a család. ( Gyönyörű Illyés fordítása, de kár, hogy nem áll mellette az eredeti francia szöveg is, mint később a német versváltozatok esetében!6)
    A tájhaza a gyermekkor és az ifjúkor élményeiből fakad, azokból az élményekből, amelyek nélkül a sikeres természet- és tájvédelem el sem képzelhető. Nincs hely és tér most ennek kifejtésére; külön tanulmányt kívánna a “tájhazátlanság” környezetromboló szerepe az elvándorlók és a bevándorlók szempontjából egyaránt. A folyamat iskolapéldái a Kárpát-medencében gyakran megfigyelhetők.
    A belső (emberi) és a külső (táji) természet harmóniájára álljon itt egyetlen példa a soproni vaskereskedő fia, az “osztrák Petőfi”, Georg Trakl (1877-1914) verseiből készült Kerék Imre fordítások közül. Íme az eredeti: Bald nisten Sterne in des Müden Brauen;/ In kühle Stuben kehrt ein still Bescheiden / Und Engel treten leise aus den blauen / Augen der Liebenden, die sanfter leiden. / Es rauscht das Rohr; anfällt ein knöchern Grauen, / Wenn schwarz der Tau tropft von den kahlen Weiden. És a két magyar változat, az első Radnóti Miklós, a második Kerék Imre fordítása:

Oldal: 1 2 3 4 5

Megjegyzés hozzáadása

Megjegyzések hozzáfűzéséhez be kell jelentkeznie.