Ének vagyunk, ének

Are you going to Scarborough Fair:
Parsley , sage, rosemary and thyme.
Remember me to one who lives there.
She once was a true love of mine.
(Simon and Garfunkel)

– Tűnődés Fodor Eszter estjéről –

2003. május 16-án Tapolcán a Művelődési Házban hosszan szólt a taps Fodor Eszter önálló előadói estje után. A Radnóti-díjas versmondó remek költeményekből állította össze műsorát, melyből az érdeklődők megismerhették szellemi kötődéseit a magyar irodalom legfényesebb csillagaihoz. A bravúrosan megszerkesztett költői füzérből ott és akkor újra kiderült, hogy a magyar líra a népballadáktól a műköltészetig egyetlen élő, lélegző organikus egység, amely gazdagítva alakítja mindazokat, akik csak életükből időt szakítanak arra, hogy megszólaltassák. Fodor Eszter – látnivaló – éveket adott tehetséges fiatalságából a művészetnek, s e magasrendű mesterség máris viszonozta néki a törődést, ha mással nem, hát azzal, hogy élni segítette őt eddig is, s hogy e szülővárosa béli bemutatón további híveket szerzett lírának és tolmácsolójának egyaránt.
Mondják, az egyszemélyes pódiumhoz nem kellenek kellékek. Nem bizony, de eszköztelenségéből is rengeteget hozott ki Fodor Eszter. Versmondóként kezdte, ám színésznőként fejezte be a szemünk láttára a darabját. A versszövegeket nem tördelték egymástól szerzők és címek, drámai monológgá álltak egybe a költemények. A gitárkíséret illőn rezonált a szavakra, no meg felvonásokra tagolta az estet. (Szabó Attila játszott a hangszeren.) A hang- és fényeffektusok igazi színházat varázsoltak az előadó köré. Hol talpig érő ruhájának ráncai rímeltek a színpadot körbebélelő drapériával, hol meg holdbeli tájba állította őt a reflektor. Az első varázslat Karinthy Frigyes Előszó című költeményének végigmondása volt (azok a sorok sem maradtak ki, amelyek Adyval ellenkedtek). E verssel elhitette velünk, hogy a mélyből, a porból szól, kiált (a zsoltár szerint De profundis clamavi), hogy aztán Nagy László látomásáig, sólyom-magasba emelhesse föl szívét (Nagy László: Kórus). Bekalandoztatta a rideg űrt hallgatóival, de csak azért, hogy rádöbbentsen minket Tóth Árpád sorait értelmezve és artikulálva – arra, hogy a nagy távolságok nem is odafönn vannak, hanem idelent az emberi szívek között, hogy jaj az út lélektől lélekig. A Fodor Eszter által egybeszerkesztett versek egyik kulcsszava, az ÉN személyes névmás, többeknek föltűnt a nézőtéren. Szinte viviszekciós vershelyzeteket választott kivétel nélkül, hogy rákérdezhessen a legégetőbb egzisztenciális problémákra: magányra, szerelemre, szorongásra, derűre, lázra, véges életre, s hogy vajon föloldódhat-e az önmagába zárult személyiség a másik világában? Ifjúsága, életigenlő kedve végig az élménylíránál marasztalta, dehogyis mondott volna doktrinás szövegeket, megverselt száraz filozófiákat. Nagy László Táncbéli táncszavainál ezt leplezni sem tudta már. Egyébként sem mondott olyan költeményt, melyben ne éreztük volna a hitelét, őszinteségének azt az aranyfedezetét, amelynek bizton hihettünk, hogy Eszter így-úgy bizony meg is élte az elmondottakat. Az iszkázi mester Szépasszonyok mondókái Gábrielre című bűbájolás és a Weöres Sándor Lónyai Erzsébet szerzőpáros által készült boszorkány-dal alatt a legjobb az volt, amit tehettem, hogy hagytam magamat megbabonázni: Seprű nyélre ülök, / Viharban repülök, / Alattam az utak / Giliszta mászások, / Alattam a hegyek / Vakondak túrások, / Alattam a folyók / Kúszó ezüst kígyók, / Alattam a házak / Piros szürke bogyók./ Tokajnak hegyére / A legtetejére / Boszorkány társimhoz / Szállok mulatozni… Az ÉN törvényszerűen nyelvtani és mindenféle értelemben a következőket keresi: TE, Ő, MI, TI, ŐK… Egyes számok, többes számok: megannyi megváltódási lehetőség. Fodor Eszter szinte élet-mottóként emelte műsorába és sohasem mondta kétszer egyformán a következő verssorokat Radnóti Miklóstól: S KETTEN MI VAGYUNK. / DE CSAK HA VÁLLALOM…Nem tudom, hogy kinek van igaza. A refrénszerűen visszatérő angyaltiszta költeménynek, amelyben embert próbáló erőfeszítés az, ami az ÉN és a TE világából teremti a MI paradicsomi állapotát, vagy az idős Pierre Emmanuelnek, aki végső tapasztalatai szerint a következő szavakon túli, reményteli üzenetet bízta a kölcsönösen csitítható árvaságunkra: Ha azt mondom: ÉN, / Kicsoda beszél? ÉN. / Ha azt mondod: TE, / Kicsoda beszél? TE. / Ha azt mondom TE, / Kicsoda beszél? TE. Szerencsére Fodor Eszter még akkor is csupa játék, ha filozofikus választ ad. Megtapasztaltuk mindnyájan, hogy a vers eredendően auditív művészet, tehát el kell hangoznia, – mondani kell, attól él. (Mennyi remek költemény vár rá, amiket föl kell még könyvkorpuszaiból támasztania! Mintha a régholt versírók is emígy kérlelnének: Mondj tőlem valamit, s én leszek!)
Fodor Eszter hangja ébresztett már a Tapolcai Rádióból, láttam számtalan hírműsorban, s mától elhiszem, hogy Karády Katalint is képes volt mímelni, ha kérték. Ám most a legsajátabb, legbensőbb produkcióban figyelhettem. A tulipánt, a szekfűt, a szarkalábot, a zsályát*, egyszóval a szerelem kertjét megidéző dallamunkból bontotta ki mindazt, amit megtanult, s már a versek és lénye által tudatni is tudva tudott velünk. Kívánom; miképp Jancsó Adrienn megtalálta magának Weöres Pszychéjét, Ilyés Kinga Márai San Gennaro vére című regényét, Pálfy Margit Szécsi Margit költeményeit, a füredi Szabó Pálma a Nyugatos poéták hangzásvilágát, akképpen ő is leljen rá azokra a közelállóira és életművekre, akik s amik között majd leginkább jól érzi magát. S hogy vigyázzanak rá addig is így, seregestül a versek!

Oldal: 1 2

Megjegyzés hozzáadása

Megjegyzések hozzáfűzéséhez be kell jelentkeznie.