Enyhe, árnyas rejtek nélkül is…

avagy Illyés Gyula versbéli fái és madarai

 

Nemes Nagy Ágnes arra figyelmeztette olvasóit, hogy tanulni kell a téli fákat! Szabó Lőrinc pedig, amikor nem bízott már az emberekben, gyermekeit fákra, csillagokra, állatokra és kövekre hagyta, hogy ők őrizzék már az emberi vadságnál egy teljesebb és bizalmasabb létben már őket.

Olvasom összegyűjtött verseit, s mintha Illyés Gyulának is megváltozna, egyre bensőségesebb lenne a lelki viszonya a fákkal vagy a madarakkal. Mintha a részvétlen üresedő emberi szívek helyett a kövekben több érzést sejtő Csokonai Vitéz Mihály sóhaját hallanánk ilyenkor a füredi partról, úgy érint Illyés a 20. századi Tihany vagy Buda hegyéről küldött versbeszéde.

A fák és a tőlük elválaszthatatlan madarak – ősi toposz szerint – egybekötik az eget és a földet, a fenti istenek és a lenti emberek világát, s az örökkévalót akár egyetlen évszakkal. Illyés Gyula e tudást a népdalokból és a népmesékből eszmélkedése óta ismerte, észjárásában és világképében használta. Meglep, hogy 1956, forradalmunk és szabadságharcunk bukása után vigaszért, vagy akár magyarázatért nem egyszer a mindenség e teremtményei és jelei felé fordult.

Oldal: 1 2 3 4

Megjegyzés hozzáadása

Megjegyzések hozzáfűzéséhez be kell jelentkeznie.