Irodalmi szüretem a Szentgyörgy-hegyen

Bazalthegy.
Lyukacsos kenyérkövek
őrlik a lecsorgó ösvényeket.

(Konczek József: Bazalthegy)

A Szentgyörgy-hegy látható a házból, ahol laktam és lakom (Tapolca, Ley ucca 10.), a kertvárosi utcákból, a TIAC futballpályáról, a Malom-tó partjáról, a városka mindegyik széléről, s ha utazunk, az autóbuszmegállóból és a vasútállomás peronjáról a fűtőház felett. A Szentgyörgy-hegyet pillantom meg először, valahányszor Pápa s Devecser vagy Sümeg felől közeledem a Tapolcai medencébe, s ha dél fele hagyom el a tájat, elkísér sokáig, eltűnik Keszthelynek tartva, de Kéthely előtt Somogyban már újra fölbukkan, Fonyód körül szépen látni rá, de még Balatonbogláron is nézhetem jobb vállát a hegynek, ha a Balaton parton sétálok, ha innen hajóval térek vissza a történelmi Zala vármegyémbe, s a Káli-medencén át kerekezek vissza szülő-bölcsőmbe, akkor is a bicikli-kormány bal ága felőli oldalon vár rám, ami áll vagy 1 000 000 esztendeje. A kórházi szoba ablaka is a Szentgyörgy-hegyre szolgál, ahol megszülettem. Az új temető Tapolca és Diszel között éppen a Szentgyörgy-hegyre néz, arra a buja virágos mezőre odáig, amelyik hajdanán víz volt végig, s most kalászból, pipacsból, sárga virágból, kék virágból, ősszel lila kikericsből annyi de annyi élet, hogy az egész vidék a koporsó alakú Haláp-testvérnek is hátat fordít. Először akkor jártam a Szentgyörgy-hegyen, amikor anyai nagyanyám eladta a szőlejét ott. Herbszték vásárolták meg. Egy igen derék vasutassal, Májer bácsival mentem oda. Holott a vonat levitte fél kezét, az ép karjával nemcsak engem tett föl a kerékpárjára, hanem minden gyermeki félelmemet csitítva kivitt a hegyre a biciklijén, hogy a pince előtt áldomást ihasson nagyanyámmal az első szüreten. Később hallottam, de még iskolás korom előtt, hogy egyetlen kezével forgat. Nem tudtam akkoriban, hogy mi ez a tán legnehezebbik földmunka a szőlőben. A forgatás csak a bicikliküllők képzetét társította bennem. Aztán több szüreten is szedtem a szőlőt a hegy oldalában, s jött év, hogy felnőtt fejjel a puttonyomba a fürtök mellé verseket, bort és tájat dicsérő költeményeket is kezdtem már gyűjtögetni. Megtudtam, hogy a Szentgyörgy-hegy festője Platthy György (Szentgyörgy-hegy szüret után, Tavasz a szigligeti öbölben, Balatoni présházak, Présházak a Szentgyörgy-hegyen című képei híresek!), Fonay Tibor bácsitól hogy Mécs László is írt verset a kőorgonák közelében, hogy már Kisfaludy Sándor regehősei is bejárták erre az utakat: Amott, Szentgyörgyhegy aljában, / A földből felduvadva, / Nagy porfelleg gomolyodik, / S nőttön nőve s dagadva, / Szigligetnek nyomakodik… A népköltészet sincs kevesebb kinccsel jelen ezen a vidéken. Az egyszerű emberek megidézték a kánai mennyegzőn történt csodás borszaporítás képét: Az első tál ételt fölhozták, / Jézust pedig azzal kinálták. / Tetszett mindenben az étek, / csak a borba’ volt a vétek / Kánán menyekzőbe’. // Jézus anyja ‘hogy ezt meglátá, / fogyatkozásokat megszáná, – / Fiam, – mondá, – borunk nincsen, / immár semmi kedvük sincsen / Kánán menyekzőbe’. / A szolgák gyorsan sietének, / Kútból hat vödröt megtöltének. / Jézus borrá változtatta, – / első csodáját mutatta / Kánán mennyekzőbe’. Nyék Sándor gyűjtötte ezt a szépséges apokrifot 1953-ban a Szentgyörgy-hegyen. Két esztendő múlva Ágh István tapolcai gimnazista nyomja-tekeri kölcsön-kerékpárjának pedálját, mivel szigligeti kislányhoz igyekszik. Kellett ez az út is ahhoz, hogy ősz fejjel leírhassa a következőket: Nem akartam én aranyat, / csak kenyeret, órámra láncot, / hogy időm el ne vesszen, / lássam percem a szerelemben. // Ragyogjon nemzetségem, / mint harmat a réten, / halszemek a Balatonban, / ablakok a szentgyörgy-hegyi pincéken. 1959-ben Mátyás Ferenc örökítette meg költeményben kirándulását: Hosszú a kövesút, az égbe / ér tán a vége, így gyalog / sose érünk el, andalog / velünk a napraforgó, félre / fordítja fejét, mintha épp / most halna szomjan, szája szép / mosolyra nyílik, nincs reménye. // Mint bölcstürelmű zarándokok, / kiket a tűrés nemesít, / mi még reménykedünk kicsit. / S most, hogy egy fa árnyékot dobott / ránk s isszuk a hűs muskotályt… // A szentgyörgyhegyi borra bízva / szerencsénket, elindulunk, / kézenfog őrző angyalunk, / mintha erőnkben ő sem bízna. / S dalolunk, örömünk lobog, / cigányunk az ég meg a hold, – / csillagpitykésen nekünk húzza.
1964-ben emlékezett T. Tóth Sándor vissza arra, hogyan építette édesapja, a nagyapám a szentgyörgy-hegyi pincét: Madárdaltól – amíg láttunk / sajgott kezünkben a csákány. / A követ, amit a présház / rokkant bordájából vájtunk / nyikorgó cserénybe rakva / a dombra vittük apámmal. // Ott nőtt a kabaros-szagú fal, / az új ház – én tüskének láttam / mintha a föld lökte volna / vézna-dongájú testembe. // Nem voltam még félember sem, / csak cseresznye-arcú kölyök. / Az alkonyatot szerettem: / ilyenkor a szürkés fényben / az árnyékom messzire nőtt. / Átúszott a szőlőtőkék, / pincék hullámai fölött, / és a vándor-jegenyéken / zizegő lomb-ölelte / mesék fészkébe költözött. // Nem tudom, érzel-e néha / ömlő meleget, mint én, ha / a lány szép-törékeny ujja / kézhátamra nyul? csodálva / fél, hogy elpattan a véna, / s míg szeme nézi arcomat / szelíd óriásnak lát – tudom, / pedig csak apróka voltam, / mikor a nagy szőlődombon / sírni, örülni tanultam / egy cserény ólmos bazalttól. [A tájszótárakban még megvan a cserény szavunk, fűzfavesszőkből font alkalmatosságot jelent. – Megjegyzés tőlem: NIP.)] Jó évtizede már, hogy Petrőcz Éva Kertész Károly és városi könyvtár vendége volt, s ekkor született a költőnő A Szent György-hegyen című verse: Ezek a napfény-spongya / házfalak, s a / sárga párta peremén / kapaszkodó riadt kis szentek / (hogy az obligát / mandulafára szót / ne is vesztegessek!) / mutatják: ez itt / Pannónia, / s hogy más tájhoz / hiába szoktatom magam: / mindétig e látvány / pányváira leszek kötözve. / Amíg vagyok, / ragyognak / bennem / e napfény-spongya házfalak, / ezek a széllel dacoló / sárga párták.
Még tovább fényképek kalauzolnak egy költő szőlejébe, ahol mindenki költő, aki szüretel éppen. Igen, azt hiszem, versek nélkül is azok lennének, ahogy Kovács Endre fotómasinája előtt szorgoskodnak az őszi fényben. Ők a Kilencek.
1969-ben a rajban fölrepült költőnemzedék. Kiss Benedek szőlősgazda, Konczek József puttonyos, s a szedők között Oláh Jánosék. Sajnos már csak nyolcan takaríthatják be a termést, kóstolhatják meg a hegy levét, Rózsa Endre előrement, van-e, s milyen az égi bor Adyék asztalán? A fekete-fehér fölvételek nem csupán kor- és hangulat-dokumentumok, de egy fény-író testvérmúzsa igazi opuszai is egyben. Fölemelem a fejem, újra színesben látok: Garai Gábor üzent Juhász Ferencnek egy leheletfinom, impresszionista dalban: A Szentgyörgyhegy oldalából / letekintünk: köd piheg / lágy síkja fölött a tónak, / háztetők vöröslenek / át az alkonyi homályon, / s megemelik a hegyet. // Kék bazalt-kövek halomban. / Tőkék zöldje fakadoz; / nem a rügy, a meggyvirág se, / csak a világ illatos. / Ez a megemelt világ, mit / Nem szennyez be még a rossz.

Oldal: 1 2 3

Megjegyzés hozzáadása

Megjegyzések hozzáfűzéséhez be kell jelentkeznie.