Kalauz az Aranyhídra

Olvasónapló Lipták Gábor könyvéhez

– balatoni bringakörútra és benső használatra

Ajánlom Tapolcai Kerékpáros Barátaimnak

írta: Németh István Péter

Ha most összekötném
a Tamás hegyet a tihanyi templommal
s tarisznyámba kapaszkodva
átsétálnék mint egy kötéltáncos
nem félnék széltől vihartól
sirály-sikolyoktól sem félnék
azt mondanám gyertek utánam
mert ezt a kötelet Gábor bácsi fonta
balatoni regékből legendákból
nem szakad ez el soha többé

(Gaál Antal: Aranyhíd – Lipták Gábor emlékére)

    Balatonfürednek a reformkorban 14 forráskútja volt. Lipták Gábor író a XX. században ennél is több kútforrásból merített, amikor megírta Aranyhíd című balatoni regés könyvét.
    E lírai munka fölött Czingráber János is egy költői kérdés fölött tűnődött: “Kell-e hivatkozni másra, mint az Ezüsthíd vagy az Aranyhíd című kötetekre? A címben foglalt fogalmak persze nem csupán a Balatonra való utalások, hanem az író egyéniségének is legjobb kifejezői: a tó szépségét, romantikáját, teljesen meg nem ismerhető gazdagságát, az emberi lelket ma is megmozgató sejtelmességét visszhangozzák. Lipták Gábornak a Balaton kicsit az univerzum teljességét jelentette, beleértve az emberi tulajdonságokat is: intimitást és kitárulkozást, szelídséget és tomboló vihart, csobogó habot és fölé boruló csillagos eget, vitorlást és halászlegényt. S ha Balatont mondunk, akkor Lipták esetében nem csupán magára a tóra kell gondolnunk, hanem annak természeti környezetére, a Badacsony bazaltorgonáira vagy a kenesei löszfalra, tihanyi barátlakásokra és megbúvó présházakra, mindarra az értékre, amit ember és természet létrehozott ezen az istentől megáldott vidéken.”
    Lipták Gábor felesége, (Piroska asszony) Pulcsi néni a Gyapay családban született lányként hozományul kapta azt a füredi házat és birtokot, amiből – Keresztury Dezső tréfás költői képalkotásával – a magyar irodalom “rendező pályaudvara” lett, annyi kortárs író fordult meg, pihent, kvaterkázott vagy alkotott benne. Az író Nyitott kapu című könyve háza vendégforgalmának írott, irodalmi értékű! dokumentumait adta közre. Ács Anna a Balatonfüred és Balatonarács című monográfiában fejezetet is szentel 1999-ből visszatekintve a Petőfi Sándor utcai ház 1985-ig tartó kivételes, szellemi paradicsomára. (Az enyészetttől az utolsó pillanatban mentették meg a magyar irodalom műfordítói számára a romlásnak indult épületet alkotóháznak.)
    Az Aranyhíd szerzőjének és házának Tüskés Tibor állította tán a legszebb írott emlékművet, mely vallomás a Gyönyörű magyar tengerke című, balatoni írásokat tartalmazó gyűjteményében is megjelent:
“Kapu nem volt az oszlopok között. A járdát valamikor megemelték, ezért a kerti salakos út először kissé lejtett, majd enyhén emelkedett. Így jutottunk a házba vezető lépcsősor elé. Kétfelől zöld fák, zöld bokrok, valóságos park. Egy kiszáradt fenyőfa csontvázát zöld repkény futotta be. A fák között a fűben fehérre mázolt kerti bútorok. Csupán húszlépésnyire jutottunk a forgalmas úttól, és máris madárszó és méhzümmögés vett körül.
    A földszintes ház magasabb volt, s tágasabb belső tereket sejtetett, mint amilyenek a balatoni villák és családi házak. Hat-nyolc kikopott lépcsőfok vezetett egy fedett, teraszszerű részre. A bejárati ajtón, az ablakon leeresztett, zárt zsalu. A teraszon pad, a falon térképek, az ajtó mellett szögre akasztott jegyzettömb és ceruza azok számára, akik üzenetet akarnak hagyni, ha a ház gazdáját nem találják itthon. Mindenütt a célszerű szervezettség jelei.
    Bennünket már várt a gazda. Lipták Gáborban volt valamiféle várúrszerű komolyság. Ősz volt a haja már akkor is, magas, testes alakja betöltötte az ajtókeretet, a lépcső tetejéről nézett le ránk, s széles mozdulatokkal invitált befelé. Tartása volt, s hogy mire lehetett büszke, azt belépve tudtuk meg. Egy múzeum hűvös gazdagsága és egy lakás meghittsége fogadott. A falak mellett könyvekkel rakott polcok, a szabadon hagyott falfelületeken festmények, grafikák. Egry József és Borsos Miklós műveire emlékezem. Oldalt zöld mázas cserépkályha körbefutó padkával. Szemben papírokkal, könyvekkel föltornyozott íróasztal. Újságok, folyóiratok szerteszét. Az előző szoba, amelyen keresztül a dolgozószobába léptünk, valóságos néprajzi gyűjtemény. Kovácsoltvas szerszámok, népi faragások, párnák, szőttesek, intarziás asztal, faragott és festett népi bútorok, régi metszetek. E szobák mögött további helyiségek sejlettek. Hálószobák, konyha, fürdőszoba, vendégszoba. Mindezt a látogató fokozatosan ismerhette meg. Először hellyel kínálták, aztán parasztkancsóból zöld mázas poharakba bort töltöttek neki, ha kezet akart mosni, megmutatták a fürdőszobát, ha a bor eredetéről érdeklődött, kisétálhatott a ház mögött húzódó szőlősorok közé.”
Lipták Gábor szűkebb, varázslatos tárgyi környezete körött a szellemi makrokozmosza is megannyi szépséggel, legendás titokkal teli. Tüskés Tibor eképpen folytatja Lipták-portréját:
“Liptákról köztudott volt, hogy balatoni ügyekben szakember, avatott “balatonológus”… […] A balatoni regék, mondák és legendák földolgozásával kezdte (Aranyhíd, Regélő Dunántúl), s talán maga sem sejtette, hogy kiapadhatatlan kincsesbányát s egy sajátos, rászabott, csak általa művelt műfajt talált. […] Nem lesüllyedt, hanem fölemelkedett az ifjúsági író rangjára.”     A füredi házról és regeíró gazdájáról igen sokan megemlékeztek még Lipták Gábor életében. Alig győzöm föllapozni a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek folyóirataiban és újságjaiban a róluk szóló írásokat.
Fonay Tiborét a Jelenkor 1964/7-es számából (686. p.): “A mondák, történetek, regék valóságos történelmi esemény, vagy tárgyi emlék köré kerekednek. Így ábrázolja az Aranyhídban Csobánc várának küzdelmeit, a szigligeti vár körüli harcokat. Kinizsi Pál nagyvázsonyi életét, Noszlopi Gáspár legendáshírű átkelését a Balatonon és más történeteket. […] Lipták minden írásának beszédes tanítása van. Nem tanmeséket ír, hanem hőseinek cselekedeteiben ábrázolja az eszményeket, a hazafiságot, a hűséget, az emberséget… A kötet a legjobb ifjúsági irodalmat reprezentálja, de felnőtteknek is szórakoztató olvasmány. Egy méltatlanul mellőzött irodalmi műfaj kiváló újraélesztésének lehetünk tanúi, amely honismereti mondanivalójával a patriotizmust erősíti, megszerettetve a balatoni és dunántúli tájat, s a tájban a szabadságért, az emeltebb életért, a magasabb emberi eszményekért küzdő embert.”
Thiery Árpád szintén a pécsi orgánum hasábjain A füredi ház címmel adta közre a közelmúltra való visszaemlékezését (1966/7-es szám, 658-660.p.). Mintegy mellesleg örökítette ránk a Lipták-ház leltárát:
“A ház, melynek sohase tudtam pontosan a címét, most se tudom, csak azt, hogy barátságosan, mindig nyitott kapukkal áll ott a 71-es számú út kanyarulatában, régiesen, mint egy század eleji kúria, színeiben ilyenkor már a természet dominál, a futózöldek s a fák, a levelek zöldje s az ég kékjének tisztasága. Ha a házhoz vezető kis úton megroppan a vendég lába alatt a kavics, a fehér komondor felfigyel a verandán, mordul is egyet vagy kettőt, azután kitárul az ajtó. Az embert az első pillanatban meglegyinti a tárgyak különös, kissé zsúfolt hangulata. A tárgyak. Biedermeier garnitúra és magyar parasztharisnyákból készült párnák, 17. századi orosz madonna s nyolcszáz éves kínai imaharang, óriási asztal, melynek berakásában az 1563-as évszám szerepel s ezüst kancsók, szelencék, metszetek a Balatonról s a fehér kemence, sárközi terítők és csont- s fafaragások, modern hangvételű festmények s szentgáli kancsók, Mária Terézia korából származó barokk szekreter, benne régi herendi, meisseni porcelánok, a falon pásztorbot gyűjtemény, a dolgozószobában pedig sokezer könyv és művekben képviselve a század magyar képzőművészetének legjobbjai. Összesen körülbelül nyolcszáz tárgy, de nem hiszem, hogy bárki számontartja ezt. Hat, hét évszázad keveredik egyetlen szobában, nyolcszáz tárgy így együtt könnyen stílushalmaznak tűnhet. Lipták Gábor azt mondja: nincsenek stílusok és korszakok, csak jó és rossz dolgok vannak.”
    Passuth László az Élet és Irodalomban emígy köszöntötte a hatvan éves írót (1972. július 1. 11.p.): “Lipták-porta… Szabó Lőrinc sok-sok hetet töltött ebben a házban, itt írta A huszonhatodik év verseinek javát. A kéziratot akkor olvastam, csaknem húsz esztendeje, amikor már napokat tölthettem e kedves otthonban. Ebben az időben bontakozott ki Lipták Gábor a szűkebbre szabott balatoni monográfusok közül, akkor ismertem meg első, valóban szépirodalmi írásait. A regényírás soha nem kísértette meg, de Szabó Lőrinc s Keresztury Dezső is mintegy megmutatták Gábornak azt az utat, amely a benne felhalmozódott (nemcsak balatoni, de főként dunántúli) ősanyagnak irodalommá váló beérése felé vezetett. A füredi enciklopédikus már az első könyvében, az Aranyhídban megtalálta a sajátos ritmust, az elbeszélő próza baráti közvetlenségét. Szerencsés hangvétele megteremtette népszerűségét. Minden újabb kötete gazdagabban orkesztrált, szorosabbá válik a kimeríthetetlennek látszó matéria s a forma egyéni szintézise. […] Van-e titka frissességének, változó színvarázsának, érdeklődésének, a maga köré varázsolt kisvilág forgási sebességében? Talán… Mindig a maga ura volt; nem hordott soha – sem a valóságban, sem jelképesen – formaruhát. Áramlatok, feszültségek, olykor félelmek balatoni nádasában ez a valójában magános író, amikor saját múltjára borul, felidézhet valamit a hazai írás és művészet titkából – élők és árnyalakok a füredi szobában -, mind előtte vonultak el. Itt vár még a mű befejezésre, Lipták Gábor emlékezéseiben.”
    A hetvenedik születésnapján ugyanebben a hetilapban Bán Magda köszöntötte (1982. június 25. 8.p.): “Amikor a tó vize fölött megjelenik a hold, s a víztükrön aranyhidat látok, vagy a parti kavicsok közt kecskekörmöt-formázóra bukkanok, Lipták Gáborra gondolok. Ő, azaz könyvei mondják el, hogyan kelt át a fiú az aranyhídon, szerelmeséhez. Tőle tudom a kecskekörmök történetét, vagy a még régebbit, a Balaton keletkezéséről; mely szerint a valaha e tájon járt óriás súlyos lépte nyomán tört fel a víz. Az ott lakók regéit, mondáit, s a néphagyomány magvait költői képzelettel szépséges mesékké, elbeszélésekké formálva ő tanította az olvasót, hogy titkokat, kincseket tudjon ott, ahol “be nem avatott” vizet, szőlőkertes lankát lát csupán. […] Ha most, hetvenedik születésnapján azt kívánjuk, hogy még hosszú ideig folytassa azt, amit negyven esztendeje elkezdett – tudjuk, ez mindannyiunk önös érdeke is.” Ebből az esztendőből való Kellei György prózája is, amely pedig a győri Műhelyben látott napvilágot, Lipták életművét mérte szép metaforával: “Most, a pálya csúcsára érkezett hetvenéves íróról elmondhatjuk, hogy célját megvalósította; művei és az olvasók között kiépített híd gyémánként csillog.”
Ekkor nevezi egyik – még életében elfeledett – népi írónk Kopré József Lipták Gábort “régmúlt idők krónikásának”: “Balatonfüreden mindenki Gabus bátyánknak szólítja. Dúslombú, gondozott park mélyén, a ház, ahol él – ma hetvenévesen – írók, művészek zarándokhelye. Írószobájának polcain kultúrtörténeti ritkaságok, néprajzi, népművészeti alkotások alatt roskadoznak. S ha a polcoktól tolókocsijával íróasztalához kerekezik, mosolygós arcáról a napsugár, élénken csillogó szeméből a Balaton kékje sugárzik a látogatóra. Lipták Gábor, az író, közel fél évszázada gyűjti és dolgozza fel a Balaton vidékének irodalomtörténet, kultúrtörténeti emlékeit. Útikalauzok, népszerűsítő kiadványok szerzője; mesék, mondák, történetek kutatója, megmentője, továbbszövője, gyökeréig lenyúlván a régmúltba, hogy a jelennek felragyogtassa.”
    Balatonfüredre e sorok írója akkor érkezett, amikor Lipták Gáborról már a nekrológok beszéltek, no meg az író barátai: személyesen, vagy még személyesebben: versekben és tisztelgő művekben. Pulcsi nénivel még együtt tölthettünk időt a Jókai Kör fölolvasó rendezvényein (diákkoromban, 1976-ban tőle vehettem át az Egry-múzeumban egy pályázat díját), ám hamarosan követte élete párját.
    1992. szeptember 27-én, egy vasárnapi napon pedig a balatonfüredi Városi Könyvtár tartott megemlékezést Lipták Gábor szeletésének 80. évfordulóján.
    2000-ben a füredi téka vezetője, Sárköziné Sárovits Hajnalka arra gondolt, hogy minden gesztusnál több, ha egy író emlékét magával a művének újrakiadásával és újbóli fölfedezésével tiszteljük meg. Így lapozom megint az Aranyhid egy régi példányát…

Oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90

Megjegyzés hozzáadása

Megjegyzések hozzáfűzéséhez be kell jelentkeznie.