Koccintás Péntek Imre évnapjára

A költővel 1975 őszén találkoztam először. Péntek Imre akkor Veszprémben élt, a Dimitrov Művelődési Központban dolgozott s a Napló újságírója is volt. Okos írásai születtek itt, nem csupán jó kis groteszk versei. Például visszasírta a kocsmaudvarokról eltűnt kuglipályákat, hiszen a közös játék a legalkalmasabb arra, hogy ne rúgjanak be az iddogálók, hiszen illuminált állapotban nem lehet pontosan gurítani. Pápán, ahol kollégista középiskolás diák voltam, a Bocsor István Kollégium kultúrosaként vártam s fogadtam Imrét, hallván, hogy Radnóti díjat kapott Győrben, még nyakkendőt is kötöttem. A Március 15. tér kicsiny, hátsóudvari klubszobájában gyűltünk össze egy őszi, szombati délután. Hajba Feri bemutatta Imrét, s el is pirultam, hogy úgy jellemezte: Péntek Imre nem nyakkendős költő. Imre átvette a szót, a közönség soraiban Ládonyi Csabi pedig megfogta Katona Dóri kezét. Imre az indulásukról mesélt, a bemutatkozó antológiájukról, melyben még Molnár Imreként szerepelt. Tucatnevét azonban hiába változtatta meg, akadt elég galibája a Péntekségével is. Egy lengyel repülőgépjáratot egyszer visszatartottak, mert aki Molnár, az hogy lehet Péntek? – csak nem terrorista jutott át a tranziton? A pesti telefonkönyvben aztán özvegy Péntekné trafikosra is lelt. Mesélt az egyetem utáni évekről, hogyan próbált helytállni a pedagógus társadalomban. Tanított egészségügyi szakközépiskolás lányosztályt. Később – olvastam, hogy – szülővárosában 1969-ben a csehszlovákiai események kapcsán azt találta mondani a nevelőtestületi szobában, hogy a fürdővízzel együtt nem kellett volna tán kiönteni a gyereket is, s ennyi elegendő volt ahhoz, hogy persona non grata legyen az, aki amúgy nem akart próféta lenni a saját hazájában, de hát így járt modern Jónásként. Miskolcon nevelőtanároskodott, építőipari szakmunkásokra vigyázott. A részegen dühöngő fiatalok vérét közelről láthatta. Nagy szeretettel beszélt róluk, versben is. A felsőmagyarországi évekből egyik legkedvesebb emléke a magyar popfesztivál volt, amelyről nem képzelt, hanem valós riportot írt. Még a Látóhatár is közölte. Mesélt Bródy János szolidarítási futásáról: a zenész látva a rendőri túlkapásokat, sátorponyvát húzott magára, s futni kezdett a diósgyőri stadion zenekari emelvénye felé. (Emlékszünk-e még: a rendőrök is párban jártak, mint a szerelmesek…) A hatóság emberei kergették, s mikor nagynehezen lefogták, elengedték hirtelen a tömeg megrökönyödésére. Illésék ezután kezdtek az Elvonult a vihar című dalukba…

Oldal: 1 2 3 4 5 6

Megjegyzés hozzáadása

Megjegyzések hozzáfűzéséhez be kell jelentkeznie.