Németh Anna két balatoni festményére

I.

Szabdalva a tó kéklő tükörét
Akárha alásüllyedett régi rét
Pár ded-szigetnyi foltja

Maradott volna
Csak – ím’ a szürkészöld zsombék:
Gyökerekkel emitt kapaszkodik mutatóba.

Már nem a szellő, nem, s még
Nem a szél
Fú – mintha csupán lehelet –

A somogyi párás partra, valahol tőle
Moccan és susog föl a nem-is-látni nád,
Mintha az egészet fínoman hallanád,

S a vízen alig-alig dőlve,
De indul három hófehér
vitorla.

A szűk semlyéken át – a majdnem-csöndbe –
Nézve nézed: hallgatagon
Kitárul a Balaton

Vizéhez kerekült fölleges égboltja,
S amint felszakad a fényes menny:
Narancsvörös szinű karéja

Lilás árnyakban hull rá a
Habokra.

 

II.

Ég-héjú Víz-héjú kagyló nyílik

És görg a Földdel-egy-horizontra Gyöngye – a Nap