Omaggio – Nagy Sz. Sándor tanár úrnak

    1974 augusztusának végén zuhogott az eső azon a vasárnapon, amikor szüleink elvittek minket Pápára, hogy ott legyünk a másnapi tanévnyitón a gimnáziumban, s időben beköltözhessünk előtte a kollégiumba. Nagy Sz. Sándor direktor fogadott minket az akkori Április 4. utca 12-ben. (A valahai és a rendszerváltozás utáni Szent László utcáról van szó.) Mire koradélután kisütött a nap, már megilletődve álltunk az évszázados vadgesztenyefa alatt, s egymást kérdeztük: „Hát te honnan jöttél?”… János bácsi (a pedellus) kutyájának dobtunk az otthoni rántott csirke combjából. Saját ételes dobozaink voltak kis lakattal a szekrényszobában a szekrények tetején, ruháinkba bele volt varrva a számunk… Így kezdődött középiskolás korunk. Többünk családjában tragédiák is történtek, – tudtuk meg a tanulóban, hálóban napok alatt. Az első héten álmosan csoszogtunk le a lépcsőkön reggeli tornára, zavarban voltunk, milyen vidáman kukkantanak ki a nyomdászlányok az udvarunkra. Aztán megint esők jöttek. S az egyik éjszakai vihar kettétörte a gesztenyefát. A Szutyi kutya nyüszített ijedten. A fa helyét gereblyézve egy cseréppipát találtam. Lehet, hogy még Petőfié volt? Olyan magától értetődőn alakult ki minden. Az első év első félévében még az otthoni dolgok után vágytunk (kaptunk is olyan föladatot, hogy hazamehetünk havonta kétszer, ha írunk szülőföldünkről helytörténeti dolgozatot), ám másodikosan már nem akaródzott olyan nagyon az a hétvégi hazautazás szombaton… Azóta valahogy meglódult velünk a naptár…
    Egy évtized sem telt, s Nagy Sz. Tanár Úr nem várta meg, hogy véget érjen a diákkorunk, itt hagyott minket egyetemi diplomáink átvételét sem várva meg. Nagyon korai búcsúját ma is fájlalom. Negyvenkilenc éves volt, amikor meghalt. Alig hittem a Napló gyászkeretes értesítésének Tapolcán, még Budán a Ménesi úti kollégiumban hitetlenkedve olvastam át betűről betűre, hogy Nagy Sz. Sándor, a pápai Türr István Gimnázium tanára elhunyt.
    Korán őszült, egyáltalán nem öregen. Csupán a háta mögött neveztük mi diákok – olasz szakja után – Signore-nak. (Francia szakos édesapámat a tapolcai gimnazisták éppen így Monsieur-nek hívták.) „Szinyor…” Még Büky Józseffel is így emlegettük 2000-ben Arácson.) Csokonaiék hívták Seniornak azt a legidősebb diákot, aki egyben a legfiatalabb tanáruk is volt… (Nevelőink közül Pénzes Ferenc tanár úrra illett inkább a seniorság, első osztálya 1975-ben ballagott. Hozzá képest Nagy Sz. Sándor alig volt idősebb harmincvalahány évesen, mégis egy emberöltővel nézett ki korosabbnak. Magamban máig Sanyi bácsinak szólítom, pedig ezekkel a szavakkal sohsem fordultam hozzá. Nem is tegeződhettünk össze mint kollégák. Hiányzik.) Az ó-kollégiumban igazgatónk, nevelőtanárunk lett, az alma materben pedig a magyar irodalom és nyelv tárgyat tanította. Bent lakott feleségével, Marika nénivel, abban az épületben, ahol mi is éltünk, a Bocsor Istvánról elnevezett diákotthonban, ahol előttünk 130 évvel Jókaiék is diákként jártak-keltek. S titokban pipázhattak. (Pipáztunk mi is, holland rumaromás dohányt vettünk a Blokkosban, s azt pöfékeltünk sétálva a régi zsinagógán is túl.) Sanyi bácsi a bő iskolaköpenyét hordta az iskolában, a kollégiumban pedig többnyire öltönyben láttuk. Marika néni egyszer megmutatta a tanár úr, Sanyi bácsi régi fényképeit, kedvesen férjére pirítva, hogy katona korában milyen vékony és nyurga volt. Zavarba jöhettem, hisz mindössze 14 esztendős voltam, szecska, aki első verseit mutatta meg magyar tanárának s „fogadott apjának”. S valóban, szinte fiaiként bánt velünk, tán mert nem voltak gyermekei. S ahogy az írás elején kiszaladt a tollam alól: tényleg tudott mindnyájunk családi keresztjeiről. Amikor meglátta a tanulóban az ajtó melletti fogason lógó kabátok, fürdőköpenyek sora alatt Lájer Sanyit gubbasztani, aki átkulcsolva térdeit, nézte, nézte a takarodó előtti nyüzsgést, nem szidta le, szobájába hívta nagy beszélgetésre. Egyszer sírtam elsős koromban, még arról is kifaggatott, hogy nem a magyar 4-es miatt-e? Érzékeny ember volt. Minden racionalizmusa dacára talán nálunknál is érzékenyebb. (Igazi szolgálatnak számítom, ahogy velem és velünk bánt. Hozzá hasonló, a tapintatnak általa képviselt fokán álló embert életemben csak igen keveset láttam.) Szájában az elmaradhatatlan cigarettával látom Sanyi bácsit ma is, hallom mélyről jövő köhögését a folyosókanyarulatokban, vagy ahogy a Kossuth strassén vacsorához ballagott sötét, nehéz cipőiben. Szarukeretes fekete szemüvegét csak néha vette le, amikor megdörzsölte szemhéjait, mondjuk, a hetesi beszámolókon (Amelyek minden hétfőn tartattak amolyan eligazításképpen, rengeteg aranyköpéssel és humoros fölolvasással: mi is történt, mit hoznak a közelgő napok, hogyan rendezkedjünk be hétvégére, hazautazásra?), vagy ahogy meg-megtörli verítékező homlokát a ruhazsebkendőjével. Pocakja fölött, a szívéhez közelebb inkább, összekulcsolta kezét, amíg magyarázott a tanórákon is. Húspárnás keze fejére Fekete Gabi – aki az első padban ült első osztályban – úgy emlékszik, hogy kis gödröcske is volt azon, mint a csecsemők pofiján. Lelkiismeretesnek ismertük mindenben, a legkisebb dolgoktól a nagyobb, morális kérdésekig. A Petőfi ’73 című film pesti diákszereplőivel össze is rúgta a port, mert nem tartotta a mosdó porcelánjának összetörését forradalmi tettnek. Jelleméről, emberségéről Bereményi Géza tudna csak mit írni. A híres íróval és filmrendezővel Balatonalmádiban, a kilencvenes évek második felében találkoztam, s egész történelemkönyvre való emléket emlegetett föl. A nem csupán legendákról mi is értesültünk még diákfővel, s nem kicsit irigyeltük a lázas hatvanas évekért az előttünk járókat, mivel, lehet, túl szigorúan, bambábbnak tartottuk a ránk eső ezerkilencszázhetvenes éveket. Nagy Sz. Sándor az egyre föllazultabb tételekben megfogalmazódó világban próbált pontosságra, becsületre, munkaszeretetre nevelni. Csupa olyan fogalom, aminek az értelmét és értékét a modern idők megpróbálták relatívvá tenni, vagy egyenesen nevetségessé. Úgy derültünk, úgy poénkodtunk, úgy lázadtunk, hogy a fenti fölsorolás ellen szerintem gyávák is lettünk volna véteni, mi, komisz kamaszok. Megannyi különcség, ötlet, furcsaság, bohóctréfa, performance, amelyet nekünk is elnézett a tantestület, a kollégium. Nagy László szavaival: „siettettük volna az időt, hajtottuk volna előre a Nagytemplom órájának mutatóit”, hiszen minden tinédzser türelmetlen és nyughatatlan. (Keserű rügy, ahogy egy későbbi évfolyamtársnőm mamája mondta.) Ösztönösen éreztük, s tán nem utólagos belemagyarázás ez, hogy Pápa és iskolái a minőségnek maradtak sáncvárai a vidéki végeken. A továbbtanulni szándékozó kollégistákat szinte kivétel nélkül fölvették azokban az években az egyetemekre. S ez volt a többség: a türrös diákhad. Ránk nézett a gimnázium névadója (Munkácsy Mihály Türr-portréjának másolatát A. Tóth Sándor művésztanár festette), s mintha hosszúbajuszára akarna tűzni mindent és mindenkit, aki rajtunk kívül mást akar…) s rohamot vezényelt. Egyelőre a menzatálcák, aztán már a várkerti szerelmesek dombja felé, – biztatón. A közgazdasági szakközepesek éppen olyan jól érezték magukat az intelligencia-versenyeken, s a többi házi megmérettetésekben (például versmondáskor), ugyanígy a Petőfi Gimnázium tanulói. Keserű, de lángoló kis rügyek lehettünk páran, – s nem hűthetett le bennünket Flórián csöbre sem a Nagytemplom mellett, mivel ott állt még a kőszent a hetvenes években… ((Odébb meg a Parasztbolt előtt Ludas, a városka bolondos figurája, fején matrózsapka, s akár egy hajóskapitány, hadonászta az irányt.))
    1975 őszén át kellett költöznünk a református templom terére, mivel az óvónők kezdtek többen lenni, mint mi, matematika-fizika tagozatos fiúk. Érv volt. El kellett fogadni. Ekkor Nagy Sz. Sándor direktorunk a gimnáziumban vállalta el az igazgató helyettesi posztot. Nagyon sajnáltam, mivel diákszemünk, éledező igazságérzet-félénk azt is konstatálta, hogy mennyi hercehurcával járt a költözködés, s hogy egy ilyen döntés (amely nem csupán bútorszállításról szólt) mögött tán mennyi minden, általunk nem látható feszültség, különféle szándék, érdek rejtezhetett? Meg is viselte mind érzelmileg, mind egészségileg Nagy Sz. tanár urat. (Havonta elfutottam kiváltani a receptjeit a gyógyszertárba. Nehéz nyugtatót kaptam rajtuk.) Egészen már soha többé nem lehetett ugyanaz a kollégiumi hangulat, amit esztendeig még érezhettünk vagy sejdíthettünk a XVIII. századi boltíves mennyezetek alatt. ((A Bocsor és az Eötvös Collegium (utóbbi Fodor Andrásék „tilalmas ifjúságában”) hasonlóképpen járt, elmozdult az igazi közösségek felől a diákszállások világának az irányába. Utólag úgy érzem, tanári-nevelői életének fő művétől vált meg ekkor Nagy Sz. Sándor. Csak a korabeli, közelálló felnőttek tudnák megmondani nekem, hogy nem az élete értelmétől vált-e meg? E személyes sorsot és a pápai mikrohistorizmust nyilván hitelesebben látták nálamnál többen, de a végeredmény, hogy az egész országban milyen tragikusan korán törtek ketté életek, maradtak csonkán, torzóban művek, az kétségtelen és mélyen szomorú. Nagy Sz. Sándor személyes sorsa fájdalmasan rímel a térség történelmének katasztrofizmusára.)) Amúgy rengeteg munka várt rá. A statisztika-készítéstől az órarend egyeztetésen át az olasz nyelv oktatásáig. Óvónői szakközépiskolásoknak tartotta e nyelvórákat. S közben „vitt minket magyarból”. Elemzéseket diktált, stencilgépen vázlatokat gyártott nekünk. Lyukasóráinkból, bár védtük azokat, mint valami kiváltságainkat, le-letudott csípni, hogy elvégezzük a tananyagot. Már akkor országos időzavarral küszködtünk, s erre azt a választ adta, hogy még több időt szánt ránk és a tárgyára, s befejezte velünk minden tanévben a tanmenet szerinti teljes anyagot. Nem volt az, aki „bedopja a gyeplőt”. (Gondolom, még több cigarettát szívott napközben, s éjjel meg rosszabbul aludt.) Nem engedett a 48-ból, még ha szám szerint ez neki és nekünk is elsősorban a témakörök mennyiségét jelentette. Minden kötelező olvasmányt bevasalt rajtunk, nem lehetett ebben tréfálni vele. (Holott igen jó humora volt, Török Pistiék, Rénes Jancsiék megállapították – filoszok sem jobban -, hogy Nagy Sz. tanár úr alapos ismerője Rejtő Jenő fordulatos prózájának. Egyik alkalommal Cs. Tóth Robi és Gőgös Zoli szilencium alatt olvasták a Kámaszutra című könyvet. Lebuktak. A beérkező Sanyi bácsi elől nem tudták eldugni a közös olvasmányt. Kikérdezésre rendelte őket direktorunk. Zoli és Robi tanulták bőszen a másnapi leckéket, aztán a kikérdezés során csak annyit kérdett tőlük Sanyi bácsi: „Hogyan kell bizalmat gerjeszteni a nőben?” [Ugyanis ez az ominózus könyv elején található még…] Zavartan hallgattak. – Ha nem tudtok felelni, pótszilencium egy héten át a büntetésetek.”. Megkapták… 16 helyett 15 órára be kellett menniük a tanulóba. Elsős korunkban amúgy negyedikes kikérdező párok álltak mellénk. Az enyém Serger Misi lett.)
    A havonta vetített filmklubos alkotásokra elkísért minket. Alaposságáért nem tudok elég hálás lenni a jelenben. Tőle tanultam meg, hogy egyik módszer sem lehet önmagában üdvözítő, hívhatják azt bármilyen neves strukturalista iskolának, ha nem tudom az irodalomtörténetet Homérosztól Illyés Gyuláig.
    A felvételi vizsgám után két hónap maradt, hogy pihenjek, töltekezzek, felkészüljek a következő tanévre, ami a hadseregben bornírt életiskola lett. (Nem tudtuk a pápai négy esztendő alatt, hogy az igazi élet az, amit éppen diákként élhetünk. Tényleg ennyire keserű rügy lenne az ifjúság? Hogy számára az iskola (Bátyai Gyula tanárunk szavával élve ) üvegház? Krúdy Gyula tanított Pest után vágyakozni, aki 18 esztendősen vágott neki a fővárosnak. József Attilára is hallgathattam volna akár. Az Elhagyom tizennyolc évemet című versére gondolok. ) Nem pihentem, bizonyítani szerettem volna, hogy kész emberke lettem: tanulmányokat írtam, no meg verseket, hogy majd büszkén visszasétálok velük Pápára, mintha csak Krúdy Gyula, alias Szindbád hajózna Podolinba… A katonaság első hónapjaiban irkákba vezettem verses oldalakat, s írtam egy tréfás, rímes köszöntőt Sanyi Bácsinak, amit a mezőgazdasági munkán paprikamag-mosással keresett pénzemből táviratilag adtam föl, Karácsonyra időzítve. Tavasszal fölmentem, meglátogattam – katonaruhában -, 2-3 órácskám maradt a vásárhelyi busz indulásáig a városkában. Vittem néki a magam is kapálta, gondozta badacsonyörsi szőlőnkből való demizson bort, hisz amíg tanított, nem fogadta volna el. (Lájer Sanyi azon a tavaszon, 1979 márciusában, olyan marhaságot csinált előfelvételisként a seregben, amin nem segíthetett se régi tanár, se szintén kiskatona osztálytárs. Főbelőtte magát.) Nem tudtunk napirendre térni eme esemény fölött sem. Hogyan is lehetett volna akkor még, azonmód? Sanyi bácsinak csak annyit tudtam mondani, hogy a tanítvány druszája volt a mi Bazarovunk. (Igen, Turgenyev hőse jutott eszembe. Nem tudom, mennyire lehetett pontos ez a megfeletetésem is?) Személyes gyászaink, gondjaink mellett pedig rohant a világ. Megzavart bennünket ez-az. Például 1980-ban a kialakult tankönyv (ál-)vita. Én örültem, hogy végre új tankönyvek lesznek még több Kemény Zsigmonddal. Krúdyval, bár nem mi felelünk már a színesebb, elevenebb leckékből… Nagy Sz. tanár urat gyakorló tanárként mindez nagyon is kétségbe ejtette, az a bizonytalanság, hogy mit, miből, hogyan kérjen számon, s tulajdonképpen mit és mennyit is kell elvégezni a hirtelen rendszeresített új tananyagból? Azt már csak a tankönyvszerzőktől tudtam meg, hogy az, ami kezdő egyetemistaként nekem tetsző olvasmánynak számított, az tulajdonképpen ellentankönyvként íródott a régivel szemben, s hogy „egy másik véglet”-nek szánták, s a közbülsőt, a középutas tankönyvet meg már egyszerűen nem készítették el… Csak az ellentankönyv jelent meg. Sanyi bácsi gyakorló tanárként ezt iszonyú felelőtlenségnek tartotta, én pedig a folyosóvégi stúdióban (a helyiség akként funkcionált a hetvenes évek végén is) tehetetlenül hallgattam őt erről, és sajnáltam az egész helyzetet, a pápait, az országost, hogy most mi is volna jó? (Ő akkor Sarkadi Imre idős hősével rokonszenvezett, a bűnös és bukott Sebők Zoltán doktor tisztaszívű édesapjával, annak a humanizmusával. Nagyon szépen tanította Az elveszett paradicsom-ot és Sánta Húsz órá-ját. Fejes Endre Rozsdatemető-jének elemzése során megértette velünk, hogy nem szabad értéknélküli életet élni. Féltette a világban már meglévő jót, javainkat – nem titkolta előttem – a változásoktól.) Megdörzsöltem kialvatlan szemem héját, nem láttam mögötte a Pápa-podolini iskola-mesék színeit már. Amiket azóta persze meg-megtaláltam. A Lábasházat még az árkádos Padovában is. Olasz emberek között ténferegve, fanyar ciprus-illatot sodró őszi este jutott eszembe már a kilencvenes években.

Oldal: 1 2 3

Megjegyzés hozzáadása

Megjegyzések hozzáfűzéséhez be kell jelentkeznie.