Pék Pál: A Bárány kiűzése

Márai Sándor naplóját 1985 tavaszán olvastam a Ménesi úton, az Eötvös Collégium kertjében. Az első kötetből kimásoltam egy idézetet, amit magammal hoztam a Balaton mellé. “Három életforma van: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany.” (Németh László hármas fölosztása [a szent, a hős és a szörnyeteg] egybeesik Máraiéval! )
Valahányszor valami hasonlón nehezebb föladat előtt álltam (mivel a szép az nehéz!) – ez a citátum jött segítségemre. Pék Pál nehéz-szép verseit vallathatom most vele.
  Mert mindannyian egyek vagyunk (Pilinszky): Pék Pál nagykanizsai költő, kritikus, tanár s “adóalany”, született: 1930. július 26-án, s elmondható még bibliográfiai tételként róla, hogy hatvanéves korára ez a hatodik verseskönyve. Teli nyugtalan jambussal s izgatott asszonánccal. A feszes dalformák közé haikuk ékelődnek, mintha annyi hó-, jég- s fagy-képzetű strófa nem volna elég, hogy pattanásig feszítse, de még szét ne vethesse a kötet-egész verstömbjét. Mert a sivatagi tájakban, ahol bukott valamennyi hős: Ádámtól Lóton át a bal latorig, Pék Pál költői világában is a passiók ama jéghideg homokban alvó szögeivel találkozhatunk. (Általában Pilinszky hangjához hasonlítják egyedül a költőét, ám távolból csupán, s én is csak bátortalanul írok ide egy másik nevet, a Rába Györgyét.)
  A versekben beszélő az emlegetett életformákból kettőt él és ír is.
Az ulyssesit:
Pedig egykor azt a partot / álmodtam, egy éjszakát, / mikor a víz fátylain túl, / megláthatom Ithakát, // s tudom már, a jelenléte / elemészt, egy seb a száj – –
(Ithaka)
A jézusit:
“A bent, a kint is lepkeárny. / És beköltöznek, várnak / egy szem mögötti éjszakán / a golgotai hármak.
(A golgotai hármak)
“Szétzüllesztett ünnepeink / hazug lakomáján, / asztalunktól elijesztve, / kisemmizett-gyáván / nem lettem, csak önveszejtő / harmadnapok ostora, / vágóhidak csöndjébe nőtt / boldogtalan ács fia. ”
(Elvégeztetett)
A faustit: nem. (Vagy csak bulgakovi értelemben.) Akkor a bárányt űzőkhöz lenne köze.
  Az első kötetben Tüskés Tibor figyelt föl Pék Pál egyik fő motívumára. Már akkor is a kert volt.
“Pék Pálnak jóformán nincs verse, amelybe ne szövődne bele a kertmotívum. Nem egy meghatározott kertről, nem egy természeti élményről van szó, nem a leírás szintjén van jelen a kert verseiben. Ez a kert a “mesék kertje”, “gyermekkorom kertje”, “varázslások kertje”, “az utolsó szilárd pont a tájon”, “zöld sáncai” vannak, s ha “tőrt emelnek ágak / szél rontja a KERTET” – így, végig nagybetűvel írva. Fák, madarak, énekszó népesíti be; oltalomra, védelemre szorul; állandó veszedelem kísérti. Pék Pál a kertet minden emberi érték és szépség jelképévé emeli, s szinte monoton következetességgel szólongatja, és szövi a szót versei szövetébe.” Mára pedig már nem jelent kevesebbet, mint az édenkertet.
Sajátos teológiája van e költészetnek. Ahogy Weöres mondaná, több mint filozófia s kevesebb mint vallás. Ádám kiűzetéséről tudunk, ám a Bárány (Agnus Dei) visszafoglalta kiontatott vérével, az ősbűn gyümölcsét termő életfa helyén a keresztfájával éppen, a paradicsomot. Tragikusabbat ki gondolhat ki, kicsoda élhet át a második édenvesztésnél?! Tán a XX. század végének embere. Az az önmagába zárult egység, aki jézusian is, hányódva is csoda és adóalany egyszerre, vagyis: az utóbbi miatt a legveszendőbb. Mondjuk: az a gimnazista diák, – a költő Pék Pál maga -, akit 1956-ban a forradalomban vállalt szerepe miatt elítéltek. S egyáltalán: azon időben megélt élményekhez képest a többi felnőttélmény nyilván törpébb, arra elég, hogy valaki költőként dolgozza fel. Ha a történelem felől nézzük, a kötetcím urambocsá’ vulgárértelmezést is kaphat, annyira kézenfekfő a megfejtése. Ám ne a térkép, ne a historizmus felől faggassuk ezt a kötetnyi üzenetet. Nagy László Kormos Istvánról mondta, hogy nem mutat reményt ott ahol nincs. Pék Pál Ithakáját és történelmi idejét se keressük hát. Csak a költészetének s életének morálformálta módozataiban Balla Zsófia s Szőcs Géza után lelhetjük meg: “Ahogyan élek, az a hazám.” Így emlékezhet már, magában hordva azt, az elveszített éden képére. Amarra a hazára a magasban (Illyés) és a mélyben (Ottlik).
  Meggyőződésem, hogy az 1999-es esztendő egyik jelentős verseskötetét veszi kezébe az olvasó.

Oldal: 1 2

Megjegyzés hozzáadása

Megjegyzések hozzáfűzéséhez be kell jelentkeznie.