Tűnődés egy fénnyel írott ponyvaregényre várva

Amire ezek a sorok napvilágot látnak, tán a mozinkba is megérkezik az általam várva várt film Sobri Jóskáról. Addig is behunyom a szemem, s a gyerekkorom óta pergő film megvágatlan képkockáit látom Csoóri Sándor verssoraival föliratozva: Ha ölellek, ölelem őt is, / a kést, az erdőt s ami nincs már: / betyár-lovak csontos fejét / egy éjszakai csordakútnál; / a földet, amely téged is vár: / csípőd, derekad temetőjét, / a hajnali fák országát, hol elrejtőzhetsz, / és kiabálhatsz a jövődért…
A XIX. század közepéig sok főfájást okoztak a betyárok a vármegyék hivatalosainak, az arisztokráciának valamint az újgazdagoknak. Az Alföldön, a Dráva környékén és a Bakonyban katonaszökevények, enyves kezű makkoltató pásztorok és alföldi lovas emberek voltak a betyárok, akiknek meggyűlt a hatóságokkal a baja. Ám betyár – akit a nép annak nevezett s kiről a dalokat szerezte – nem lehetett akárki közönséges bűnöző. Előttem Király Zsiga spanyolozott népi faragásának reprodukciója Keresztury Dezső Balaton című könyvéből: Pompás szűrben, virágmintás betyárkalapban, bal kezében fokos, jobbjában pisztoly, így áll előttem a hős, csizmái elé hullva pedig – elejtve puskáját – a zsandár úr. A magyar Rinaldo Rinaldinik a nép tudatában inkább igazságosztó szerepben éltek, nem pedig köztörvényes rablókként. Igazi szabadsághősöket látott bennük a lakosság. Balladák szóltak róluk s megkapó verssorokban számoltak be a világirodalom rangos költő is, például a németajkú Lenau A pusztai csárda című költeményében. A romantikusok kiszínezték a betyár-portrékat, túl idillivé is retusálták, ám a XX. századból már hitelesebb képet tudtak rajzolni róluk a poétáink, köztük Takáts Gyula, ő a somogyi, Simon István meg a zalai népi héroszokról: Áll még az út mellett ez a nádas csárda, / hajdan a betyárok mulató-tanyája / volt; még az öregek mesélgetnek róla: / esténkint a füstös, borgőzös ivóba / tért be Savanyó és látták Subri Jóskát, / képüket a falra oda is rajzolták… (Simon István: Betyárok csárdája). Illyés Gyula betyáros versét, az Églakók címűt egy egész ország ismerte és szerette, Bibó István még verselemzést is diktált róla magnetofonba: Felhők közt vígan fut a hold, / kulacsot nyújt Sobri, a holt, / s tágul mind vígabbra a kar / Milfajttal, Angyal Bandival. [Illyés versében] Egy valóságos betyár-Olimposzon vagyunk. Őket várták a béresek, / nem Jézust, a kis édeset, / nem a Szentek, a Máriák, / nekik ez volt a másvilág. // Séta Pista, a marcona / a hetyke szökött katona – / Pogány istenként léptetett / a néma szolganép felett… S a betyár-Olimposz most már konkurenciába van helyezve, éspedig győzelmes konkurenciába az egész keresztény túlvilág nagyjaival szemben… A béresek számára, akiknek a meséit a költő gyerekkorában hallotta… valóságos, aktuális túlvilág mindez. Séta Pista tehát megteszi az utolsó lépést, immár isteni rangra emelkedett. Kiknek az istene? A néma szolganép vágyképe az, amely itt zsánerjelenetként indul és egy keserű, irreális vágyképben végződik. (Bibó István) A megváltó személy utáni áhítozás csendül ki betyárdalainkból is. Gönczi Ferenc 1944-ben könyvet jelentet meg a somogyi betyárvilágról, tán az utolsó pillanatban gyűjti össze azokat a történeteket s adatokat, mikről Illyés Gyula gyerekkorában még hallott a tolnai pusztaiaktól. Lipták Gábor pedig a betyár-szüzsékből formálta meg Bogár Imre tündöklését és bukását az Aranyhíd című könyvében. A nemes lelkű betyárhősök legendájában az a közös, hogy elpusztíthatatlanok, nem fogja őket a pisztolygolyó: Mészáros Paliról (1860 körül), az egyik múlt századi somogyi betyárról egy öreg pásztor azt mesélte, hogy nem fogta a puskagolyó, ezért pipaszárral lőtték agyon. De nem akármilyennel! Olyannal, amelyet 7 éves sörgye (feketegyűrű) juharbokorról metszettek le, s 7 évig használtak, mint pipaszárat. Ezt a titkot Mészáros egyik komája is tudta, ki később pandúrnak állt be, s szerezve egy pipaszárat, mint a közbiztonság őre lőtte le Mészárost. Ezzel szokták a boszorkányokat is agyonlőni, mert nekik sem árt a puskagolyó. (Gönczi Ferenc gyűjtését idézi Küllős Imola.) A betyárt a következő verssorokban sem fogja a golyó: Köröskörül egész nádas lánggal ég, / Fegyver csattog, golyó pattog mint a jég, / Sobri Jóska cifra szűrét ledobja, / Melege van, ha golyó hull, mi gondja. / De a golyó egyre fütyül élesen, / Sok jó betyár végigterül véresen; / Égő nád közt aki futhat, menekül. / Sobri Jóska maga áll csak egyedül. (Vargha Gyula: Ének Sobriról.1909.) S még valami közös a betyár-legendákban. Mindnyájuk életében a szabadság mellett a legfontosabb létérték a szerelem. A betyár és a csárdában fölszolgáló lány szerelmének megható és idilli történetének ábrázolásához napjainkig példaként szolgál Eötvös Károly fejezete Sobri Jóskáról és Répa Roziról (Utazás a Balaton körül). Betyár tehát az, aki Petőfi Sándor ars poeticáját, a szabadságot és a szerelmet élve élte. SOBRI JÓZSEF 1810-ben született s 1837-ben hunyt el. (Könnyű kiszámolnunk, hogy 27 évet élt ő is csak, kicsinnyel többet csupán, mint költőnk.) Ő volt tehát a Tapolca melletti Ürgelyuki csárda híres betyárja. Mayer Dénes a következő lírai összegzést írta a Tapolcai Világlap hasábjain Sobri Jóskáról: Répa Rozi volt Sobri Jóska szeretője. Sobri Jóska volt az ország legdelibb betyárja. Ifjú, bátor, csodaszép, legények büszkesége, asszonyok bálványa. Vér nem tapadt kezén. Kincset nem gyűjt, szegény embert nem bánt. Amit úrtól, paptól, zsidótól elszed: felosztja a szegények közt. A Bakony az ő országa, bujdosó legény kísérője. Senki se tudja azt: ki volt az apja-anyja. Senki se tudja azt, hol volt az elmúlása. Mayer Dini bácsi gyűjtéséből idézem azt a részletet is, melyben egy korabeli angol úr szemszögéből ismerjük meg Sobri Jóska sorsát: “Megérkeztünk a bakonyi erdőségbe. A Dunától szinte Horvátországig összefüggő dombvidék terült el, s mindenütt sűrű erdő borítja, ahol bizony rablóbandák is menedéket találhatnak, mint ahogy tanyáznak is benne elegen. Rablókat illetően nem vagyok túlságosan hiszékeny, de annak nagyon is hitelt adok, hogy ezen a környéken mindig akad belőlük, s be kell vallanom, nagyon nem tetszett nekem annak a tíz-egynéhány fickónak a képe, akik kocsink nyomába szegődtek. Mikor megérkeztünk Tapolcára, s igen szerették volna megtudni, továbbmegyünk-e még aznap este, megpróbáltam kifaggatni a fogadó pincérét, ő azonban tagadta, hogy gyanúmnak bármi alapja lenne. Amikor azonban kissé a sarokba szorítottam, beismerte, hogy a faluban látták Sobri tizennégy emberét asszonynak öltözve, s mint mondta, az egész környékre őrjáratot küldtek szét az elfogásukra. Jó ideje voltunk Magyarországon, de Sobrinak eddig a nevét se hallottuk, pedig most alighanem az ő birodalmába tévedtünk. Azóta Sobri nevét egész Európa megismerte, s a halálával még azt is elérte, hogy nevét népdalba foglalják. Szerte az országban katonákkal kutattak utána, már hosszú ideje vadásztak rá, amikor valaki besúgta üldözőinek, hogy éppen egy bizonyos kocsmában iszik az embereivel. Még mielőtt a betyárok észbe kaptak volna, egy lovas osztag körülfogta őket, de ők még nem adták föl a reményt, hogy bemenekülhetnek az erdőbe, mindenre elszántan megpróbálták hát átverekedni magukat a katonák között. Sokan elestek a csetepatéban, betyárok is, katonák is, az osztag vezetője is csak hajszál híján menekült meg. Amikor elindult Sobri felé, mert élve akarta elfogni, a betyár előrántotta övéből pisztolyát, s a tiszt homlokának szegezte. De Sobri már korábban megfogadta, hogy nem hagyja magát élve elfogni, s mikor látta, hogy úgysem menekülhet – maga felé fordította a pisztoly csövét, és agyonlőtte magát…” Magyar tanúi is voltak azoknak az izgalmaknak, amiket Sobri Jóskáék fölbukkanása okozott, valahányszor fölbukkantak a helységek közelében. Petőfi Sándor aszódi leveléből valók a következő sorok: Irtam Jan. 13. 1837… A mi tájékunkon Schobrit nagyon félik, sokat beszélnek felőle; az a hír is volt, hogy Aszódra a Bárókhoz szándékoznék, minélfogva mind Aszódon, mind más szomszéd falukban őrök állanak… ( A hír azonban csak vaklárma volt – megjegyzés tőlem: NIP.) Petőfi Sándor majd ír egy remekművet a Kutyakaparó csárdáról, abból a versből is kiderül, bizony, néhány esztendő múltán, hogy már kipusztultak a betyárok… Ám a népdalainkban, s a Petőfi Sándor utáni költészetünk darabjaiban tovább bujdosnak, mulatnak, szeretnek, s osztják az igazságot a legendás betyárok, köztük Sobri Jóska. Emléküket őrzik Küllős Imola, Móser Zoltán, Tüskés Tibor és Újkéry Csaba írásai. Köszönet az új magyar film alkotóinak s szereplőinek, hogy celluloidra álmodták és vitték Sobri Jóska és Répa Rozi szerelmét. Hadd szedjek ide végül dalokból egy csokrot a betyárok, a szabadság és a szerelem emlékére:

Oldal: 1 2 3

Megjegyzés hozzáadása

Megjegyzések hozzáfűzéséhez be kell jelentkeznie.