Vallomás Batsányi-hívségemről

Veszprém Megyei Napló, 2013. május 18., 10:04

Nehéz hívővé válnia annak is, aki vallásos nevelést kap. Felnőtt korára e személyiségnek másodszor, immár önmaga által szerzett élményektől, megrendülésektől erősödve kell rátalálnia a Jóistenre. Így történhetett csak meg velem, hogy Batsányi Jánost ma igenis egyik atyai mesteremnek tekintem Tapolcán.

Hiába volt tehát, hogy annyi intézmény viselte nevét, hasztalanul bifláztam életrajzát a tankönyvekből (bár kapna végleges helyett irodalomtörténetünkben, akár kánon szerint is! – megérdemelné!), ha huszonéves korom második felében felesége, Baumberg Gabriella költészete felől nem találtam volna vissza és újból rá, most csak kamaszkoromnak szóló kegyeletből megtartott szöveggyűjteményem vigyázná az emlékét polcomon.

Ám elevenebb képet őrzök róla azokban a kis utcácskákban, amelyek valahai szülőháza és a régi temetőben található sírja között futnak, no meg a tengerszéles időben. Édesapám kezdő tanárként Keményéknél volt albérlő, az udvarban, ahol a költő édesapjának cserzőkútjába is belenézhetett még. A Batsányi család vargaműhelye a Malom-tó partján, szőleje a Szent György-hegyen számomra a tájhazai valóság meseien kedves, mégis legigazabb részlete. Rokoni érzéseket kelt bennem. Dunántúli sajátosság ez, elidegeníthetetlen tulajdonunk és tulajdonságunk. Atyafiságban vagyunk mindennel és mindenkivel: a minket szelíden ringató, finom hullámzásérzetet keltő dombokkal és az itt élőkkel.

Oldal: 1 2 3