Valse Brillante-elemzés a Győri Szalonban

Valse Brillante

 

Költő-fordítók: Kerék Imre, Németh István Péter

„Tűlevelűn rozsdál a lomb, / Hideg lel ezüst nyírfákat. / Hallgatag bükk, na mondd, / Téged is elfog a bánat?”… „ Az égen felhőnyáj vonul, / A síkon kerge szél szalad. / Vándorolgat a síkon át / Anyám, elbolyongott fiad.” Az előbbi Hesse-versrészletet Németh István Péter, az utóbbit Kerék Imre fordította. A séta 1909 márciusában, A síkon át 1900 májusában íródott. A könyvárusi forgalomba nem kerülő kiadvány (Valse Brillante) Tapolcán jelent meg, a Visual.hu Kft. nyomdájában készült, borítóján T. Szabó László kollázsával, valamint Kerék Imréné fotójával.

Hermann Hesse (1877-1962) Nobel-díjas svájci-német költő és prózaíró versei (és egy prózája: A fákról) olvashatók a szerzőpáros fordításában. A négykezes vállalkozás címe – az utószót jegyző Horváth Géza (tanszékvezető egyetemi docens, Hermann Hesse regényeinek fordítója) eligazító írásából tudjuk – „egy Chopin-zongoramű ihlette korai Hesse-költemény, a Valse Brillante, melyben két barát társalog a zene nyelvén, zongorán és hegedűn egymással, és ez melankolikus-chopines beszélgetés a versben nem akar véget szakadni – talán úgy, ahogyan e páratlan és egyedi kis kötetben sem – mert önálló magyar verseskötet Hesse alkotásaiból eleddig nem látott napvilágot. A fordítók ízlését, életérzéseit és részben talán ars poeticáját is tükrözik az általuk válogatott, többnyire korai és igen finom ábrázolatú romantikus és impresszionista hangulatú költemények, melyeket részben Hesse első (1901) és második (1903) itáliai útja (Ravenna, Chiogga, Pádua, Megérkezés Velencébe), vagy az első szerelmek édes-szomorkás emléke (Elisabeth, Szerelmesének), vagy az elmúlás és újjászületés, vagyis a mulandóság és az örökkévalóság ihletett.” Gondolatgazdag utószót írt Horváth Géza. Sok mindenre emlékezteti az olvasót a két költő vállalkozása, a szerző mellett például a fákra, a mindenségre. Nem széttartó és távoli dolgok kerülnek egymás mellé, a versekben (és a prózában) elidőzhetünk, nekünk szólnak a költemények, hogy azután sorokkal, versszakkal utaljunk vissza rájuk: „Elizzott csarab-kazal / Hamuját parasztkölkök/ Rúgják szét” (Őszi nap)… „Mint trappoló fehér lovak patája, / Csattog a zápor” (Nyári éj)… „Hosszan kínozta fáradt szemem / Sok város korma és vont rá komor burkot” (Gyógyulás)… „Szüntelen létezem, újra s újra / Megfeszülök – virágzó gally a szélben –” (Virágzó gally)… „Fénylő pillanat, lenge / Szellő mit elsodor; / Mint a boldogság perce: / Villan, s már nincs sehol.” ( Lepke) Sokáig megmarad az érzések, a hangulatok összessége. Földközeli költemények ezek, megérti a mai olvasó, miféle történetek állhatnak a világirodalom gyöngyszemei közé tartozó Mulandóság, Olykor, vagy éppen a Lepke hátterében.

Oldal: 1 2