Németh István Péter

Batsányiné Baumberg Gabriella versei
Németh István Péter átköltésében

Mielőtt barátja elutazott

Boldog ifjú, aki első szempillantásra
leltél lelkületedhez hasonlatos társra,
    hidd, hogy a búcsutól is gazdagabb
leszel, sarkkörtől sarkkörig juthatsz bárhova:
A két rokoni szívről nem hull le lánc soha,
    még az idő sem tépi, rajt marad...

A férfiak bűnbánatáról

Csak nézetváltozás bűnbánatuk - eképp
szólt hajdan egy kegyesrendi szentbeszéd
férfi-szivekhez s nem kellett dörgedelem;
mert van elég bűnük minden időben.
Nem is csoda, náluknál sietősben
senki se tud váltani nézeten!

Reggeli csók
- bál után

Egymáshoz oly közel egy éjjelen,
így kéz a kézben s ringató karokban,
számítás nélkül egyre gazdagabban -
gyönyörrel járó gyötrelem!

A szív amit csupán titkon remél,
egymás szeméből olvasandó óhaj,
már mindent érthet az ki meg se szólal -
kínszenvedést hozó e kéj!

S ha pír a hajnalégen föllobog,
hagyd éjbe tűnt időd s a fénybe mártva
szived szivemre forrni, számat szádra -
csak angyalok ily boldogok!

A csokoládé-kehely ajánlása
- kávé helyett

Néked Levante küldte idáig a
mérgét, - setét, erős italát cseréld
    föl reggelente, s lágy itókát,
        édeset önts poharadba eztán!

Vagy tán a dőzsölők hada vonz, no mondd?
Míg este ők a mámoruk élvezik, -
    kínáljanak sodóval, így lész
        már örömittas az ébredéskor.

A költőnő jegyzete: Chaude-eau = lásd a Dictionaire de Passagers-ban!
A fordító jegyzete: A XVIII. század végén is már borlevest jelentett a sodó, no meg menyasszonylevest (!) is.

Egy szólásra

Kicsiny szikrából nagy tűz lehet.

Parányi vízcsöpp hány szivárványszínt ragyog!
Kicsiny dolog gyakorta lesz önmagánál nagyobb.
Végy teli pohárkát! Rendben. De tölts csupán
egy árva csöppel többet és kidől már az ital.
A csordultig telt szív szerelme csókjaival
is így jár, rögvest az első után.

Kiáltvány osztrák vitézekhez
- a honleányok nevében

Nincs dísze rétnek, oly kopár a domb ma,
s elnémult itt minden madárcsivit,
lecsupálódott bokrok s erdők lombja:
pillámra fölleggel a kín süvít.

Mi tartja távol őt, lehet-e igaza,
ölelőbb békét lel-e karjaimnál?
Kinek mindig szent volt becsület, haza,
szerelmének nem tartozik immár?

Mikor barátja előtt önnön igazát bizonygatta

Szerelmem tilos szeretnem: diktál a józan ész.
Barátom! bucsulevelem már gondolatban kész.
Gyöngécske lány amit elhatároz, nem bizol abban:
hisz csak szivem tiltakozik kicsit hangosabban:
láthattál könnyemből patakot.
Mindegy, Barátom, mit hiszel, tudd, hogy rég
élt egy király, kit a részvét gyakorta meghatott,
sírt, majd kimondta halálos itéletét...

Egy ifjú legény emlékkönyvébe

Csupa megtört barát gyűlt össze emitt,
szinte fölsír a könyvben valamennyi lap:
előre szánom én beírt ballépteik,
küszöbön áll mind, ha meg nem történt már minap.

Ám írni fog barátnéd, gondolom, úgy kétszer bele,
sőt! írni fog mint hitvesed harmadszor is, Ő.
S egyszer majd ded lánykád firkantja nevét, az lesz dicső!
Hál’ Isten, fölvirrad akkor legszebb napod reggele.

A fülemüle-lányka és a héja-úrfi

Egy rózsa tövén ült, tüskéből pajzs alatt,
S így énekelt a csalogány,
Bánatát zengte szegény fülemüle-lány,
Hogy ember-társra nem akadt
Annyi képmutatás láttán.
Egy héja jött. Vonzotta, mily okos a zsákmány!
Bájos dalodtól leszel még finomabb falat! -
Így szólt. Lecsapott. Akár a nyíl a héja.
S karmai közt lelte sírját a filoméla.

Mikor saját sorsát faggatta

Ó, sors, ha kedvesem sóhajom sem figyeli,
minek töltötted szívem szerelemmel teli?
Miért fakaszt könnyre, ha nem törli le mindég?
S Ámor vacsoráján mikor leszek vendég?

Találok-e társra, az igazira, ha van,
vagy elvétve választásom emésztem magam?
Az ifjú szív kincsénél nincsen drágább holmi,
szabad-e civódásba kötve tékozolni?

Eljő-e ő, hogy engemet fölékesítsen?
Ki ment ezer hibától és más bűne sincsen:
Szeretni tanít, ám tanítvány nem szereti,
csak messziről békéjét adja vissza neki...

Mikor hímzett virágokat küldött barátnéjának

Szerelemről és barátságról mesél e kép.
Nem titkol el semmit előtted, tudd hát, eképp
érzek, drága Barátném, ki más érthetne meg?
Itt leled életvidám ábrándképemet,
csokrunk az ifjuság örömeiből -
ámultik: múlásuk hogy gyötör.
Átfonják egymást rózsák, nefelejcsek
két kívánsággal, még ami kellhet:
Néked a legjobb! Nékem a legszebb!

Niklas Joseph von Jaquin udvari tanácsosnak
hímzett lámpaernyőt küldött

Hol munkával töltöd egész éjszakád,
dolgozószobádban lámpafénynél
bölcsesség drágakövecskéire nézzél -
s a hivatalt is lélek itatja át.

Legyen hát jótevő e virágmintás kép
szemed s a fény között, sohsem álljon másképp.
Kutató szemed ha szelíd árnyával óvja,
akkor lehet csak szorgalmam jutalmazója!

Egy elhagyott lányhoz
- ki őt vetélytársnőjének hitte

Rosszalló pillantást mért vetsz rám, Lányka?
Igazságosabb volna, ha szép szemed szánna.
Irigy tekintettel ne itélj itt még,
mert sorsunk, lehet, rokonabb, mint hinnéd!

Hogy én övé lennék, kit épp Te nélkülözöl?
Fojtsd el gyűlöleted, nem láttat engem ily tükör!
Kit oldalamon keresel, káprázat ott;
félig szeret, inkább sehogyse tenné, volna jobb.

Gyöngéd volt hozzád, tény, gyöngéd lett hozzám is utóbb -
a hódításnál gyorsabban csupán feledni tudót
feledd! Szívét már újból mással felezte meg:
s Lányka, e közös veszteség összefűz veled.

A nagy társaság előnyeiről

A nagy világot gyűlöltem mindég,
s az etikett kolonc volt, semmint ék.
Önhitten tolongó alakok,
sokaságukba vajon mért keveredtem?
A remény vitt közéjük: láthassalak, ott
lehessek közeledben.
Piperkőc-had: végesincs hosszan,
hogy ne tudnám, téged is bosszant,
szintén taszítnak éngem: csak feléd.
E társaságot én könnyedén hátra
is hagynám, ám annál jobban féltelek, ravaszul hátha
elragad tőlem egy fehércseléd.
Mint katonáéknál, úgy van az,
jaj, úgy a szerelmeseknél:
mindennapi bosszúságér
kárpótol egy boldog pillanat.

A Holdhoz
- mikor Eduard elutazott

te néma Hold, volnál bár tükröm:
megszépülne minden séta,
feléd pillantnék fel örökkön,
a domb csupa margaréta.

Még etikett sem tilthatná azt,
Hogy láthassam őt szüntelen ,
nem lenne törvény, mely elválaszt,
s mely háborítna e helyen.

Vigasztalás is hullana tán
életünket vidítni meg,
jámbor dalaimat hallanám,
s fölitatnám könnyeimet.

s ha utánam sóhajtna Eduárd
vágy öntné tekintetét el,
úgy titkomat többé ne zárd,
csókom hintsd rá halvány fénnyel!

Netalán látnád egy szív-tolvaj,
egy másik leány oldalán;
szánd sorsom, rejtsd könnnyem jól, jaj,
fátyolozd magad szaporán!

A férjhezmenetelről

Jövendőbeli mátkám legyen csak makacs úr;
Mert én úgy akarom, hogy szeressen: makacsúl.

A múzsához

Maradék örömöm is tovaszállott
Véled. Mit tettem drága Múzsa, hogy
Kerültök most? Miképp' hamis barátok
Azt, kit bőség s szerencse elhagyott.

Szavak élceit, tudom, mért kevesled,
Mivel az ihlet szent és ünnepi.
Sohsem hintnék virágot én, mely' feslett.
A hamis dal ujjam nem pengeti.

Gyász-setét levélt kötöztem csokorba
Inkább. Sértett, komor ajándékom?
Hiszen virágaimat letarolta
A kedv rétjén egy haragvó démon.

E sorsvihar után talpon a tarlón
Csupán egyetlen napraforgószál
Maradt: S fölhunyorog, hol Apollón
Lakoz', égi arany trónusa áll.

Mit szedtem, halovány ibolyám is van,
Ám nem a hágók csúcsáról persze;
A völgyben súgtad sétámon: Szakítsam

Az Idő

Az Idő palotát emel, s azt
Le is rontja. Rétre hímez:
S minden hírnevet elhervaszt,
Dalból sem marad semmi nesz:

Lázas igyekezetünk mit ér,
Nem hevül érte unokánk;
Áll nevünk' őrző obeliszknél
S márvány hűsíti homlokát.

Szívben a szenvedély kigyúl csak,
Aztán ugyanúgy ki is huny;
Gátjain a józan ész túlcsap,
Hisz' partot mos a víz lassún

Tudja az idő azt, mit mi nem
Fájdalmunknak legyen medre,
S mit szétválaszt az emberi nem -
Egyesíti Ő, s gyógyír sebre.

Elül a vágy vihara, a vad,
Csitul minden benső lárma;
Ám az Első Szerelmes szavad'
Az Öröklét őrzi, zárja.

BROKMANN HAMLET-SZEREPÉRE

az ,,Eredj kolostorba!"* szavaknál

,,Eredj..." hányszor szólott így Brokmann,
Mikor játszotta a dán királyfit.
Színész; rosszat róla ki állít?
Mindtöbb a lány a klastromokban.

* Arany János fordítása

Barátnéjának adott csókjáról

Ha barátném' megcsókolom, micsoda?! -
Féltékeny vagy? Messzire mégy. Sértesz.
Barátom, érzésed oly' ostoba!
Őt csókoltam, de Rád gondoltam. Értesz?

BARÁTNŐJE LEGYEZŐJÉRE

Csodatévő legyezőcske,
Barátném pirját te hűtsd le! --
Ha ostromolná ficsur-had,
S tőlük arcán harag gyullad.

Ám hadd, legyező, te kedves,
Ne fuvalmazz a szívekhez,
Szikrányi szerelem ottan,
Mit oltanál, csak föllobban.

BIZONYOS EMBEREKHEZ

Bűnös vagyok a bennetek lakozó rideg
Lélektől; gyónásom a Hold hallgatja már csak,
S vétkeim, ti virágok, ugye ismeritek,
Hisz' hol van a társ, hogy vele szót váltsak?

Jaj! Legyen inkább a kert menedékem!
Panaszolkodok fiaidnak, Flóra:
Míg vigaszra találok e szirmok szivében,
Adnom sem kell a sok csúfolodóra.

Búcsúvétel a bálteremtől

Farsangkor

Bálterem zsibong, itt az estély.
Föl is kerül az álorca.
Pajzs, lánzsa, sisakunkon rostély -
Lásd maskaránk' utolszorra.

Megtéveszt itt a smink és a fény,
Földul csak, mi örömre csáb.
Ám csúf maszkok mögé láttam én,
Hogy mégis él az ifjúság.

Itt keringett velem is hajdan
Hányszor a tánc! Fáradt vagyok.
A jelmez megnehezült rajtam.
Hordtam, hogy jól mulassatok.

Röpke öröm, nem lelünk vigaszt.
Hol itt van, hol már messze fut.
Meghámlik minden mosolygó maszk.
Immár istenhozzád - Redut!

Búcsúvétel a lanttól

Utolszor pendítlek meg, drága Lantom!
Ifjúságomról, Ámor oltárán,
Hányszor is szóltál fenséges szép hangon,
Mivel a szív muzsikája voltál.

Ajzottál még nővéreimnél előbb,
Nyugodt csak a tudatlan lelkület.
Ugyan mindég kértem gondviselőt,
Bölcs angyalt, de nincs kedvesb kívüled.

Vigasz voltál, a kín így lett emberibb.
A csüggeteg, borús napokon át,
Mihelyst hallattad szívem keserveit,
Elűzted a rossz kedély démonát.

Te drága Lant, köszönök most utolszor
Csöndet, magányban töltött sok órát:
S ha bánat szorított; hurok a húrból,
Nem hagytad, hogy fojtogasson tovább.

Ó, mennyi boldog pillanatot kaptam
Tőled, ugyanennyi szomorút is;
Bár minden jókat megőrzök magamban,
Válunk, ne szépíts rajta, s ne rútíts!

Többé nem kell hírelned immár soha
A világnak, mit csak néked súgok.
Nem hallja dalod szívem szál rokona,
S nem hallják irigyek, sem hazúgok.

Itt az igazság rejtőz' , álorcás bál
Az egész világ, bál csak, hatalmas.
Eddig az igaz arcáról hárfáztál,
Ezután a hamis maszkokról hallass.

Vidám versekhez túl szomorú voltál,
Komoly is túlontúl a tréfákhoz,
Dallamod panaszos volt, mint a zsoltár:
S kedvét rontod? - a világ kiátkoz.

Rosszakarat és hamisság ellen kit
A szellem szeme őriz itt alant,
Míg egy jobb sors ujja újból megpendít,
Függj hát, gondjaim társa, drága Lant!

Bűnbánata nélkül

Ha vétek is volna netán! Ám
Nem hiszem el! Nem lehet, nem!
Hogy' lenne bűn Őt szeretnem?!
Azt még a halál bugyraiban sem bánnám.

CORA A NAPHOZ

Borús idő járt napra nap,
S fölragyogtál Napocska,
Részvéttel szelíd sugarad
Panaszunk' aranyozta.

Felhők ne záporozzanak,
Űzd el mind', Kedves Napom,
Boldog vagyok, szelíd sugarad
Ha csak megpillanthatom.

Süss föl és küldj fényességet,
Gyúljék szívbéli ihlet!
Szellem dicsér, hálám téged
A hőért-fényért illet.

DECEMBER VÉGÉN

A tűnt idő s a jövendő mezsgyéjén,
Utolszor üt ez évben az óra;
Vajh ki vagyok? úgy nézek magamra én:
ünnep után hervadt koszorúra.

Átlátok a bánat könnyein is, lám
Bátran szalad komor jövendőkig
Tekintetem, és önvád nélkül, pislán
A boldog múltba visszavetődik.

Beborított az öröm rózsafátyla
Hajdan. Már gyászba öltözött kedvem.
Régenvolt időnk, mért vagy olyan drága?
Jövőnk, mért látlak korom keretben?

Állok, majd' összeroppant ez a két kép:
Csupán emlékezetem világol
Bágyadtan, hol setét a holnap végképp',
Honnan a régvolt öröm mily' távol ...

Rád bízom magam, követlek bárhova,
Csak cserben ne hagyj, szép emlékezet!
Kétség és remény egyremegy. Már soha
Mást, utamon Te legyél, ki vezet!

Egy barátnéhoz

Ámort kötözte három Grácia
ľgy meg, miképp férfiszívet te.
Mindég rózsát szakítanál, drága,
Érezni, mily' szép a perc virága,
S nem szisszenni föl tövisekre.

Egy boldogtalan, ám nemesérésű férfi
EMLÉKKÖNYVÉBE

A sors szigorúbban vizsgál
Oly' férfiszivet mind, ki nemes.
Ám e nemesség gyógyír már,
Mihelyst borús, őszi kedv sebez:
Óv a barátság balzsama
Kishitüségtől; csüggednél-e
Tovább?, ha megtanítana,
Nem győz a bús kedély szeszélye.

EGY ELDOBOTT RÓZSÁRA

Rózsa világolt, virág a bokrán,
Örömest szakította az ifjúr.
És mire keblén elhervadott, lám
Porba hajította irgalomtalanúl.

Sorsom is írva vagyon tán mindebben,
Mely arra int, elszáll az ifjúság:
Mielőtt még tavaszom tovarebben,
Uram, add, legyek én már csupasz ág!

Kísérő sorok
EGY ELENYÉSZENDŐ RÓZSÁHOZ,
mit cicomás művirágokkal együtt utasított vissza

Örömöm gondviselője, Flóra,
Idén is küldtél baráti kéztől csokrot hát,
Nékem virul középen az első rózsa,
Egy ünnepemre vágott szál. Tán majd megbocsát
A lecsupált cserje, ki rőt bimbót ringatott,
Láttam a bokrot még sebzetlen zöldben én --
Helyette bontna bárcsak szirmokat e költemény,
És új tavasz küldne rá fuvallatot ...
Elég volna a Napocska pillantása is,
Hogy szégyenüljön minden virág, mi mű s hamis.
Barátom, tudjad a Szépről: ,,A természet él,
Hatalmasabb a sok pingált igyekezetnél."

UGYANAZ

Boldog örökidőt senkinek sem ád
Az irgalomtalan sors, a kegyetlen vég;
Folyvást hervadásra ítélte a rózsát:
Virágok királynőjét rég.
Ám ki virágos szépség' tudósa,
Számára nincsen mulandó rózsa.
Szirmokat gyűjt a barátság keze,
S a selymes szirmok akár szerelmes dalok ...
Majd minha újra illatozni kezdene
A küldött virág, holott rég halott.
Mit barátsgg ád, mind eleven, és
Tudjad, soha el nem enyész!

EGY ÉDES URACSHOZ

Bilin tartod a kalapod, a
Ficsurság mit tesz? Nézz oda!
Az éjjeliben több a szellem,
Mint kalap alatt a fejedben.

EGY FUVOLISTÁHOZ

Gyönge ahhoz lantom húrja túlontúl,
Hogy méltón zengjen rólad, nincs remény;
Ki kéne ahhoz törnöm önnön szféráimbúl:
S mindig csak szívem hangjait követtem én.

Ne várj tőlem hát dalt, mely majd behízeleg
A halhatatlanságba, úgyis ott a helyed.
Tudom, hogy szíveken győzz, hatalmad adatott.
Muzsikád mesél, hol a szó rég elhallgatott.
Muzsikádhoz szelidűlnek szíveink,
Szárnyal a képzelet s még magasabbra tekint.
S tudod-e, hogy játékoddal most
Békítesz meg tán két haragost?
Hisz Barátság a neve -- száll a fuvolaének --
A Harmóniák gyermekének.

EGY GYERMEK KOPORSÓJÁNÁL

Nincs most ibolya, szál sincs, mint tavaly! --
Csupa rozmaring volt a ravatal --
Rozmaringból fonták koszorúd.
Szakítok, de nem irígy haraggal
Belőle levélkét, te kisangyal,
Győzelmednél nincsen szomorúbb.
Ám ha szép férfiúm, a Kedvesem
Más lánykára várna szerelmesen:
Te drága, kicsiny angyal, holtan
Bárcsak én volnék helyedbe' fekvő,
Fölöttem sírna sok barát, meg ő,
Feledném, ki vagyok s ki voltam;
Lelkem lobbanna a táncukon át,
Rózsákkal hinteném menyasszonyát:
Kinek őrangyala lennék még.
De nem vigyáznék már férfiúmra,
S ha csillagok közt éltem kihúnyna,
Csak rámorzsolnám e levélkét.

Egy pár fehér kesztyűről
mit ajándékba kapott

Nem ejtem el, baráti zálog,
A sétányon hordom is híven,
Kesztyűmtől meg csak úgy válok,
Ha vélük adom kezem s szívem.
Egy rossz festőre

Minden mesternél, halhatatlannál
Jobban örülhetsz, nálad nincs nevesebb:
Hisz vázlataid nyomban már
El is árulják, kié volt az ecset...

{EGY UTAZÓ EMLÉKKÖNYVÉBE}

Boldog utas, vándorbotod fölkeresett
Tömérdek tájat s forgatagban kopogott:
Ha hosszan búcsúztál, barátok áaláltak ott,
S ha érkeztél, barát fogadott;
A Hűség maga így lett jegyesed.
Tarlókat járt veled és szédítő szirteket,
S nem akart látni ő soha elhagyottan,
Mindig örömödben nevetett,
Sírt is mindig bánatodban!
Boldog utas, ki kedvesével kézbe kéz
A távolnak vág, mint Te, Jóbarát,
És gyöngéden, bátran egész
Életén így vándorol át.

Első lapra
- barátnéja emlékkönyvébe

Fönn a szent lépcsőd fokain, Barátság,
Egyre följebb hághatok én a csúcsig
Félelem nélkül. S koszorút fonok fönn
Zsenge rügyesből.

Szebb virág nyit: Szerelem lesz az majd,
Lombosul, meglásd, a remény is akkor.
Fanni, szárítsd föl könnyüd; ifjuságtól
Mennyei mannád.

Emlékkönyvébe

Ez emlékműig föl az út középütt vezet,
Vándor, fáradsággal jár, verítékkel;
Innen - amonnan messzi szerelem és gyűlölet:
S ő a barát, ki épp' közöttük lépdel.

Emlékkönyvébe

Mikor emlékkönyvem nyitod,
Ámulsz, megannyi név van itt.
Barátom! Sok az elhívott,
De a választott alig.

ERDEI KUNYHÓ

Oly' szegényes, oly' kicsi vagy,
Mégis rejted vágyaimat.
Kunyhóban be szép is lenne,
Úgy lakoznék bizton benne!
Gond nélkül a világ nékem
Maga volna a fás éden.
De! nélküled, ki oly' kicsi vagy,
Puszta a föld, sivatag csak.

HAYDNHOZ,
mikor a Teremtés című oratóriumát
bemutatták Bécsben, a Nemzeti Színházban

Hevítsen muzsikád varázsa,
Gyöngéd s éltet, mint minden szép,
Kinek csak van füle hallásra,
Tisztán áradt szivében szét.

Hallottuk, üstdobod mennydörög;
Teremtést formáltál magad!
Nap és Hold kélt a vizek fölött,
S másodszor Föld az Ég alatt.

Az Édenben Ádám dicsérte
Éva karjából szótlanúl,
Zengő szívvel: ,,Dicséret érte,
Dicsőt cselekedett az Úr!"

Műved után így köszöntene
Könnyes orcánk ma estelen,
Mert a harmóniák istene
Vagy, halhatatlan Mesterem!

Impromtu
egy festői tájról

Bármily' szép e vidék;
Rajtam mitse' segít!
Örömöm forrása s fűszere,
A Kedves nincsen itt.
Uram, ó! bár volnék oldaladon ővele fönn:
Egyedül köszönöm.

{IFJÚ HÁZASOKHOZ}

Csüggtetek áldást osztó szavain,
,,Sokasodjatok", mondta imént a pap,
S azt, hogy égi kötést el nem szakítanak
Földi kezek. Küldöm jó kívánságaim,
Ím halljátok még baráti tanácsomat!
Hogyha nem akarjátok táplálni majdan a
Szép gyermekeket azzal, mi fáj s keser itt,
Úgy hát nemzz, jó apa, és szülj, te drága anya
Fiút, hideg fő -- lányt, forr szív nélkülit.

Impromtu zongoránál

Kérleli Liszka a mestert arra, hogy
A billentyűkön valami németet verne.

a   z o n g o r a m ű v é s z :
Inkább egy kedves francia darabot,
Mert a német úgyis nagyon meg vagyon verve.

Intelem
bálozó nővéreihez

Lányka, szavamra figyelmezz!
Ha férfi hajolna füledhez,
Tudd: Aki forró szavakat súg,
Nemcsak a táncterembe' hazúg,
Az arc bajuszos maszk, a kabát jelmez.

Jámbor óhajok

Elfogadtad ezer szép kívánság kellemét:
Ama egy szó még sincs sehol, mely' épp' kellenék.
Semmit sem óhajtok Néked, Kedves, mi talmi;
Béke helyett kincset bolond szokott akarni.
Ám javaidhoz, jaj, kívánok mind' melegebben
Békességet, úgy áradjonh szét kebeledben,
S jusson szívedig! Ha már a sors mostoha,
Fáj, hogy csak kívánni tudom, adni soha.

MEGJEGYZÉS

Ha szerelmet titkolok, nyomban
Kígyóvá válik ahelyütt;
Nem hagyja, szívről lebogozzam.
Belesápad arcunk... Együtt
Hordjuk mégis, szívesen s hosszan
Kebelünkön melengetjük.
Mikor árnyképet ajándékozott
egy irodalombarátnak

Valami emléket vársz tőlem, Jóbarát,
ľm fogadd hát, csak arcképem' adhatom át.
Megfesti elébed vonásaim felit,
Árnyból az arckép már amennyire telik.
Ám tekintetem, jaj, hol marad akkor még,
Hogy pillantásomról valljon, nincs oly' árnykép.
Sehol a cirmos fény, se könny mint leszalad,
Nem láttatja szemem' fekete rajzolat.
Vedd a kép néma setét konturjaihoz
Tollam kis karcait is, őrzi a papiros
A holott vígaságot és holott bánatot -
S Barátom, a rajzról rögvest megszólalok!

Mikor barátját másnapra várta

Kedves Napom, mára elég!
Égi utad barangoltad,
Nyugodj immár, de még elébb
Intsd föl a Holdat!

Kedves Napom, immár nyugodj!
Csak a hajnalt, jaj, siettesd,
Jöjj gyönyörűn, siess úgy, hogy
Hozzad a Kedvest!

MIKOR HAJTINCSÉT KÜLDTE

Mindtöbbet gondolok Bibliám lapjaira,
Hogy Sámson fürtjeit levágta Delila,
És az erős férfit hogy' kötözte le,
Hogy' hullt Sámsonnak hajával ereje:
Mese csupán... Olybá vettem máig
Az öntelt tincsrabló praktikáit.

Tükröm előtt csattog az olló ridegen még,
De érzem már, úgy leszek mind' gyöngébb,
                        ahogy
Ezzel a pár fürttel is hajam sátra fogy ...
Úgy bíznék vakon benned, hozzád gyöngéd
                        lennék!

Mikor Louse elégette a hűtlen kedves leveleit

Pusztuljatok, mind csak akit
Izzó ábránd, rajongó óra
Szült, hamvadjatok kandallóba'!
Szép mámor vége józanít.

Láng adta éltetek, most hát
Legyetek lángokéi megint,
Széptevő dalok vagytok ti mind;
Kik más szívét is kínozták.

N., BŰNBÁNATA NÉLKÜL

Ha vétek is volna netán?! Ám
Nem hiszem el! Nem lehet, nem!
Hogy' lenne bűn őt szeretnem?!
Azt még a halál bugyraiban sem bánnám.

Nővérek beszélgetése
avagy a féltékenység ellen való szer

1788
Lotte

Fölrovom ezt néked, mindenkihez
Túl kedves vagy, Sophie, túl:
Mímeled arcod', s nem ijeszt,
Hogy forró vallomást kapsz tucatnyi férfitól.

Sophie

Lottika, édes, Józsefet is tiszteli
Minden alattvaló, ő a jó császár,
Parasztot, minisztert egyként fogad trónjánál;
Arcáról süt, hogy szíve jósággal teli:
Ám ha mindenkinek engedne, gondolod, ó
Hogy megmaradna bölcs uralkodó?

Lotte

Ah, hagyd el üres élceid, drágám!
Nehogy még érettük megfizess drágán!
Könnyelműn bánsz sokakkal... - de több, de szebb
A békesség jutalma, légyen eszed!

Sophie

Igazad van. Országlok, s kit szánnál,
Míg eped birodalmamba csak,
A szegény szerelemittasak
Népe - érdemesebb futó pillantásnál.
Hát kövessük eztán már
Helyes politikát! Megosztom veled,
Barátném, esküszöm, az uralkodóhelyet.

Önmagához

Költészet s szerelem tüze, Bécs Szapphója!
Szemeid sugarából világol,
Éked minden múzsa borostyánból fonja,
Mirtusszal koszorúz Ámor.

Gabriella! Ezer hölgyből egyetlen egy,
Szépre s jóra nincs nemesb fiatal;
S hogyha szerelmesen lantodat pengeted,
Szíven talál mindig a dal.

Ki tanított, hogy varázshangoddal miképp'
Kell elbűvölni a szíveket itt?
Oly' országban, hol hitük a hölgyikék
Még tündérmesékbe vetik.

Hol betelnek bűvész s bábdarabok láttán,
S Galotti Emiliák kedvenceik,
Műveltségük seregszámla: tudják tán
Sorba' az arcpír kenceit.

Alighogy megszülettél, mint dedet
Szívére szorított volna anyád,
De a Grácia máris, így volt?, nevetett
S ajkon vcsókolt, örök barát.

Finom zengzettel érintett meg Erato?,
Mint ujjheggyel a lantot Apollón?
Pindosz virágait hintette rád ő,
S neved Baumberg-Szappho lőn.

Az elcsábult szív mintha téged hallana
Mióta dalolsz megkoszorúzva,
Véle csak éneked leszboszi dallama
Incselt pedig, meg a Múzsa.

Csudálva fogadja a lantod szerte Bécs,
Ily' dalt csupán Múzsa és Grácia
Kegyeltje tudhat: lágy ezüstcsilingelés,
Nem unna rá 'emberfia.

Nővéreid közt Szépség hölgy-fejedelme,
Gazdagodjon a szíved, az elméd!
Benned egy drága rokon szív és elme
Megleli majd a szerelmét.

A SZERELMES LÁNYKA

Ifjú, ha nézlek, érzem a vágytól
Tekintetemet fölparázslani:
Ám közeledben mint a vaspánt, oly'
Erővel tart vissza valami.

Távol tőled panaszom is tenger,
Ám némán ülök szemben veled,
Szótlan a szám, már szólni sem mer,
Hallgat dadog szavak helyett.

Szemed tüzébe rákhosszat néznék,
Ám ha meglepnéd pillantásom,
Tudom, félénken hátrálnék ismét,
Ne ámulj e szaladozáson?

Lánykákkal évődsz, elfog a bánat,
Rajongód vagyok, s én ostoba
Itthagynám mindenem, hazámat,
Ám hova futhatnék, mondd, hova?

Néha igen magam vagyok, bizony
Könny a jutalom keservemért,
S ha álmok édes poharát iszom,
Vidulok, bár tudom, mit sem ér.

Mit magának kivánhat a lányka,
Elgondolom, a boldogság mit?,
Boldogság, mit magának kívánt: A
Képzelet valóra fog válni?

Elgondolom, két lélek két rokon,
Oly' tiszta és szép a kötelék...
Ha borongnál messzi világokon,
Ifjú, tudd, ť kell, kit itt lelék?

SZONETT

Szerelmet? azt néked nem adhatok.
Zsarnok a sors, nem hágy veled, nem,
Kerülnöm s látnom fáj szép alakod',
Hogy' lehetne arcod felednem?!

Már az időt, ha máshoz szaladott
Vágyaddal kövesd rendületlen,
Hallok örökre édes hangzatot,
Emlék, értem szólt a szivedben.

Egy érzés, amely' több a szerelemnél,
Mint gyöngédséged, oly' végtelen,
A barátság, csak kösd meg velem,

Vigasztal majd, ha magad szenvednél,
S a vágyon való győzedelmedér',
Jóságodér' jutalmad legyen!

{SZONETT}

{Madame Deshouliéres nyomán franciából}

Nem ismertem ezt az érzést, tőle
A szívem is szorongva dobog,
Vérem, ily' nyugtalan keringőre
Ki kért? s támasztott indulatot?

Minden bölcsességeknek szülője,
Magány, jópárunk' megnyugtatod,
Balzsam vagy sebünkre, jótevő, de
Nem segíthetsz, bár társad vagyok.

Vonszolhatom magam kedvetlen,
Bánatom omol szét könnyekben,
És virradatig a sok sóhajban

-- >, jaj nekem -- szóra sem lel ajkam.
Szerelem? Hatalmad' nevettem
Vakmerőn. Most így állsz bosszút rajtam.

A tokaji bor dicsérete

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Lantom húrjának dalai -
Tőled mind víg nóta.
Ha öröm kerül régóta
S csak szomorítanak,
Bár szívem fagyott, félhótt a',
Melengedd, mint a Nap.
Lantom húrjának dalai -
Tőled mind víg nóta,
Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Erőre kap tőled, aki
Nem hagy a hordóba'.
Biztatnak fürtös venyigék,
Poharamba töltsek,
S tüzesedik, szívemig ég
Szép rubin gyümölcsed.
Erőre kap tőled, aki
Nem hagy a hordóba',
Finom bor, ó, tokaji'
Királyi itóka!

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Hozzád akar, halld, szólani
E gondűző nóta!
Búsulókat vidámítasz,
Vért pezsdítsz. S mit mondnak
Szőkék, barnák, - mit számít az?! -
Észt adsz a bolondnak.
Hozzád akar, haldd, szólani
E gondűző nóta,
Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!

Rímes sorok leveléből

Jóakarónk, Saurau gróf nincs itt; -
Lakbér s Szent Mihály napja rángat kilincset; -
Pincében fa, nem több 2 köbölnél,
Ládikámban van vagy 200 - fillér;
Az örökségnek fuccs, ezen mennydörgök,
Imé, a helyzet, vinné el az ördög!
Bécs, 1810 szeptember 25-én

RÓBERT A SZERELEMHEZ

Madame Deshoulieres nyomán franciából

Zsarnok vagy, panaszkodik az egész világ,
Zsarnok, igen, kit mégis egész világ imád,
Szörnyű Szerelem! Ki volnál más?! --
Békéjét bensőmnek Te szüntelen megtöröd,
Elhágy az erőm, minden kínom örök,
Hányódom, az álomban sem jő megváltás!
Ám a leánykám lelkét még tekintsed,
Megvonnád-e tőle e kincset? --
Keblébe leheld lángod, szent tüzed, mi
Boldogít, hatalmas Szerelem,
S hagyj a vágyról egy dalt zengenem;
Megérinti majd, s hozzám fogja vezetni.
Mióta ismerlek, bíztatsz s mégsem vagy vigasz,
Betöltöd a szívem, de meg is szomorítasz,
Ám sohse búsulj, nem lesz semmi hiába,
Zsarnok Szerelem, megjutalmaz a lányka!
Máris alattvalód. S hinnéd-é?
Már szeret Téged. Csak éngem még nem eléggé.

TÖREDÉK

a Tapasztalatok könyvéből

Lányka, ha bánat ér, öröm lep meg,
Egyként jól rejtsd a világ elől.
Mert elirígylik a könnyű kedved',
Még az öröm is megkeserűl.
Ha jársz szomorún, hasztalan hívna
Bárki barát, magányod messze vitt.
Főbb tudást kövess, eléred ím a
Megelégedés művészeit.
A bánat fáradalma itt pihen,
Szellem lobban az égre, csak itt,
Itt száll meg ama békesség, igen,
Amely nem e világban lakik.

Újévi kívánság

Néked, barátom, mi mást is kívánnék,
Mint hogy találj körünkből oly' barátnét:
Ki jó, szép, hű, okos, gazdag s nem rejt hamis orcát;
Ily' ritka teremtés, igen, ily' illene hozzád.

Az új női divat

Zengjék Gráciák, Múzsák! vagy elhírelem én,
Hol hordja manap' óráját egy hölgy, - hát kebelén.
Gyötrődhet minden igaz szerelmes férfi, ki
Felé nem szív tiktakja szól, ám azt hiszi.

Újévi kívánság
- barátjának

Idő! Nézzünk a mutatóra -
A víg másodperc röpte
Miképp' minden szomorú óra
Elszáll, múltba hull örökre.

A forduló évre, boldogok,
Kik így függesztik szemüket,
Mit sem bánva mindabból, hogy ott
Holnap nincs többé révület.

Újévi kívánság

Néked, barátom, mi mást is kívánnék,
Mint hogy találj körünkből oly' barátnét:
Ki jó, szép, hű, okos, gazdag s nem rejt hamis orcát;
Ily' ritka teremtés, igen, ily' illene hozzád.

VÁLASZ

Nem pazarlok, mint Te,
Bókot, Kedvesem!
Nem hágysz nyugtot, szinte
Röpke percre sem.

Úgyis tiéd dalom,
De mindenik ám.
Hadd végigmondanom,
Megtörted imám.

Lám, hogy' nem érdekel
Se pap, se oltár,
Csak ki itt térdepel --
Értem kárhoznál.

Nékem szólt versed ma,
Jaj, nem az Úrnak,
Megannyi szent ima
Szavából gyúrtad.

Adnám a Császárnak,
Mi csak illetné:
Hát Istennek már add
Meg, mi Istené!

Batsányi János:

BATSÁNYI JÁNOS: GABRIELLÁMHOZ

Immár ne aggódj érettem, Kedves;
Nevem eljut majd, ha üzennék,
Bárhol lesz új otthonom: szívedhez --
S majd neved az én szívemen ég.
Boldog e szív, ha tiéd is az,
Nem hinné soha, hogy nincs vigasz,
S azt, hogy rémisztheti távol:
Arcod kísér határokon túlra
És szívemben ott világol,
Hidd, ha kihúny, éltem is kihúnyna.

Párizs, 1814. augusztus 15.

Gabriella epitáfiuma

Szeretteink mind be messzi.
Rokon, se barát. Kívüled nem
Maradott itt senkim, senki.
Végső hazám melléd süppedjen.

Vissza

Powered by www.lesliesikos.com
Apró betűméret Normál betűméret Nagy betűméret Óriás betűméret
Copyright © Németh István Péter