Az elmúlt hónapokban a tapolcai művelődési ház portáján volt alkalmam kevésbé forgalmas napokon könyvekbe beleolvasni. Természetesen egy szuszra nem lehetett regényterjedelmen átszaladnom, sem tanulmányok zabkásahegyein át nem rághattam magam, csak belekukkantani volt módom a művekbe – akárha Bolond Istók Debrecenbe –, például a Gondolatok könyvébe. [Gábor György sok kiadást megért gyűjteményének alcíme Az aforizma francia mesterei. Magvető Kk., Bp. 1959.] Montaigne, Pascal, Fontenell, Montesquieu, Voltaire, Diderot... Mind-mind gnomikus költő is egyben. [Micsoda pompás vers az ilyen: „Semmilyen szél nem jó annak, kinek nincs célul kiszemelt kikötője...” /Montaigne/] A rövid idézetek, velős mondások lekötöttek, szórakoztattak, tűnődésre késztettek. Segítették múlattatni az időt. Reisinger János Kisvers – nagymesterek című könyvében találtam egy bölcs bekezdést, miért is szerethetjük ennyire a szép és pontos citátumokat: „Már az ókori népek költészetétől fogva se szeri-se száma nincsen az epigrammáknak, gnómáknak, akár egy-kétsoros költői remekléseknek, melyekről el lehetne mondanunk egy francia író kifejezésével, hogy ezek ilyen szerény terjedelmükkel is csillagfény-világosak. A rövidség, a frappáns megfogalmazás, melyet a poétikum kellékei még hangzósabbá tesznek, általában a legjobb ajánlólevél az emberi művek komolyan vételéhez. De idézhetnénk a Bibliát is, amelynek legrövidebb részei képezik a legnagyobb súlyt, és mintegy szövegkörnyezetükből kiszakítva, önállóan is a gondolati pillérek szerepét töltik be...” Egy másik szentnek mondott könyv is ilyen. Hamvas Béla szerint a Tao Te King írója egész életében harmatcseppeket gyűjtött, ám a megverselt bölcsesség fölér egy kivonatokból, tömörítvényekből és cédulákból álló világkatalógussal. A távol-keleti rövid költeményeknek, a haikuknak, Kosztolányi Európájában már nagy divatja volt. Király István szerint a kor a többszólamúságot, a belső nyitottságot üdvözölte ezekben a szinte-fragmentumokban, amiket kényére-kedvére kiegészíthette, továbbgondolhatta az olvasó. [Bárdos László írt a Kosztolányi-centenáriumra a költő rövid verseiről. „Számadás” Bp. 1985.] Bulgáriától Nyugat-Európáig divatja lett a japáni verseknek a XX. században.
A Kelet és Nyugat kultúrhatárán létrejött magyar irodalom története is telis tele van úgynevezett kisszerkezetekkel. Már ősköltészetünkből végítéleti epitáfium rivall: Csontkürttel kürtölnek / Arany deszkák hasadnak, / Földi férgek mozognak. Balassi jegyzi ama legelső drámai magyar egysoros költeményt, amely így hangzik: Pokolbéli kísértetek faggatnak. Zrínyi jelszava jelmondata négy szó [Jó szerencse, semmi más!], parancsa csupán három [Ne bántsd a magyart!]. Kazinczy Ferenc fordította le magyarra először a Descartes-tal és Pascallal rokon La Rochefoucauld maximáit, Kisfaludy Sándor pedig nem mondott kevesebbet gnómáiban sem, mint amennyit kidalolt a Himfy-strófákban:
Minden nagyság meghajúl.
Fél, ami él.
Boldog, ki nem születik.
Az ember házi állat.
Sándor kicsinynek tartotta, ami a nap alatt van; Diogenes nagyollotta lakhelyét a hordóban.
Élelmed a nap alatt csak agyagból kelt falat.
Okait nem keresgélem, mert titkait nem értem.
A XX. században élt egy nagyváradi költő, akinek egész életműve belefér a négysorosok, a haikuk, az aforizmák rámáiba. Horváth Imre: most lenne száz éves éppen. Ilyen s hasonló költeményeket, gnómákat alkotott:
Van homokszem, amely ha lepereg,
semmivé porlaszt egy gyémánthegyet!
°
Lefelé növök, mint a gyökerek,
és féregtelenül
sötétedem.
°
A hattyú az állatkert lilioma.
°
Ne üvöltözz – az utókor nem süket!
Kántor Lajos szerint Horáth Imre „a pasztell és epigramma határmezsgyéjén” találta meg kedves verstípusát. Kortárs költőink közül Vasadi Péter lírájában lehet talán az egy verse eső legtöbb revelatio-t találni. Tamariszk című kötetéből a következők:
Aki jó, könyörög.
Emlékezetünk ciszterna.
[A fenéken mozdul Jeremiás,
odalöktük.]
Anyánk hasában elítéltettünk.
Múltad keselyű. A válladon ül.
Mély
a gonoszság zsákja,
mély.
Méreg a bűn.
Keserű gyümölcs az
igazság.
Tollhullató a csönd.
Horváth Imrére, Vasadira, a francia klasszikusokra, utóbbiak soraiból Malcolm de Chazalra gondoltam még, amikor Szondi György hosszú évek türelmével fordított és egybeszerkesztett, több mint ötszázoldalas, Magoncok és morzsák című könyvét felütöttem, s Margarit Nikolov bekezdéseinek olvasásába fogtam:
Olykor értelmetlen értelmesen beszélni.
°
Kinek fésületlen gondolatai vannak, azokat nyírják meg először kopaszra.
°
Vess aforizmát – s betakarítanak! [206. p.]
Majd a bolgár apró írásokat tartalmazó breviárium elejéhez tértem, és már tudatosan vártam, hogy melyik gondolatról jut eszembe magyar gondolkodó egy sora vagy költeményének részlete. Borisz Delcsev azt írja, hogy „Az alkotó fiatalságát nem az évekkel, hanem megújulási képességével kell mérni. S ebben a naptárnak nincs jelentősége.” [9. p.] Mintha Juhász Ferenc vigaszát hallanám arról, hogy nem az évek teszik az ifjúságot. Blaga Dimitrova Rizsszemek című ciklusa pedig Weöres Sándor Egysoros versek című füzérének szellemi izgalmait tartogatja:
Kutyaugatás cáfolja a pusztát.
°
Szomjúságunk teszi édessé a vizet.
°
Sebein át lélegzik a föld.
°
Mint magokat nyeli el lépteim a föld. [24-25. p.]
°
Versek? Prózák e miniatűrök? Költői sorokat ugyanúgy találunk a bolgár prózaírók teljesítményeiben, mint ahogy hazai termésünkben: lám, Örkény István is „költött” egyperceseket. A kötetben úgynevezett félpercesekre lelünk Szvetoszlav Sztojcsevtől. [„A szerző félperceseit magyarul írta.” /Szondi György lábjegyzete/ 382. p.] Szuperkurta elbeszéléseknek nevezi egysorosait Ilinda Markova... Zlatomir Zlatanov blogregény-részletekkel szerepel az antológiában. Ljuben Petkovot sem költőként, de kiváló novellistaként ismerhette meg a magyar olvasóközönség. (Ő volt A rózsaszínű pelikán című bolgár elbeszélés gyűjtemény címadó novellájának a szerzője. Szintén Szondi György fordította még 1980-ban [Modern Könyvtár. 408. kötet].) A Magoncok és morzsák című antológiában olyan kinyilatkoztatásai szerepelnek a jellemről, amelyeket bátran Illyés Gyula vagy Zbignew Herbert szentenciái mellé állíthatunk. Vagy Tamási Áron mellé, aki következő kinyilatkoztatást tette 1956-ban: „Nincs módunk kitérni a hűség elől.” Az igazi aforisták mindig moralisták is egyben:
Igen, magamnak írok! – mondogatom. És hiszem, hogy így van. Mert ha valaki arra ügyel és úgy ügyeskedik, hogy fölfigyeljenek rá, önnön lényegét árulja el, s fokról fokra jószándékaival együtt léggé válik.
°
Az író mindenekelőtt jellemalkotó, nem cselekményszerző. [118-119. p.]
Ivajlo Petrov szintúgy a morálról és ellentétéről vall: „Némely ember jelleme, akár az árnyéka – óránként változik.” [28. p.] Különösen érzékenyek a bolgár szerzők, ha az emberi jellem egyenességére vagy annak veszélyeztetettségére találnak szavakat:
A lelkiismeret az ész helyesírási szótára. /Ivan Kolarov/ [31. p.]
°
Ha középpont vagy, vigyázz, ne ördögi kör közepe légy. /Radoj Ralin/ [33. p.]
°
A jónak s a rossznak más az atomsúlya. /Gercso Atanaszov/ [48. p.]
Még egészen frissen szól emlékezetünkből (a Bulgáriában is esszét író) Sütő András karácsonyi intelme a tavalyi esztendőből: „Azt tudom csak, hogy tévedni lehet, de rongy embernek lenni nem lehet.” Az erkölcsi relativizmus helyett Jézus boldog-mondásainak artikulációját követi Ivan Dinkov is: „Ha létezik legtisztább valóság, az a paradoxonokban található meg.” [50. p.]
A sok-sok kisszerkezet 168 szerző tollából gyűlt össze. Szondi György utószava igazít el a különb-különbféle műfajok felől: „...kerül most eléd, kedves olvasó, találós kérdés, blogregény-részlet, haiku, aforizma, recept, töredék, rövid novella, esszé, gyermekvers, vicc, epigramma, nyelvjárási bölcselem, tanka, gondolatfüzér, pontokba szedett versépítmény, háromsoros, hosszabb egység elemei, nonszensz líragrafika, töprengés, fotómondat, blődli.”
S még csak nem is teljes a seregszámla. Micsoda pompás grafitti a következő is:
„A Balkán a világ valaga, Bulgária pedig a Balkán aranyere.” [/Ivan Szlalov/ 47. p.] Megdöbbentett, láttatott ez a falfirka, mivel eddig csak az a meghatározás élt bennem, hogy Delfoi a föld köldöke... S most rájövök, hogy Epidaurosz és Szabó Lőrinc honi tájai közt is tücskök muzsikálnak [23, 26, 55, 57, 112, 222, 225, 226, 251, 265, 269. p stb.] , s e múzsai lényeket hallgatva a bolgár költők is ugyanúgy és ugyanarra gondolhatnak, mint a mi Kosztolányink, hogy bár a szépség váltaná meg a világot: „A szépség menti meg a világot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a világnak ne lenne kötelessége megmenteni a szépséget.” [/Csavdar Dobrev/ 72. p.] A bolgár írástudó is úgy van csak, hogy adott néki a saját bőrének univerzuma meg a nembeli emberiségé, s a kettő között ott van a hazája. Az igen tanulságos, no meg a magyar szerzők lelkületével rokon passzusokból külön breviárium állítható össze. Nem annyira szigorú nemzet-karakterológiai, inkább egy testvér-tejtestvéri néplélektan-olvasókönyvet lehetne szerkeszteni ez antológia alapján.
Mi, bolgárok konokul
összenőttünk a földdel.
A turisták gyökértelen emberek. /Ivan Radoev/ [43.p.]
[V. ö.: Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született. /Tamási Áron/]
°
A mi bolgár életünk legnagyobb részt tragikomédia. Bármennyire is komor, nem oly emelkedett, hogy tragédia lehetne, s jóllehet szerfölött nevetnivaló, nem elég vidám, hogy komédia legyen.” /Alekszandar Surbanov/ [128. p.]
°
A bolgárok (már alaptalanul) hosszú életű emberek hírében állnak... Ma olyan hanyatló lélekszámú s kihunyó nép vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármikor meghaljunk. Bölcs a természet. Vagy szaporodj megfelelően s tégy akkor kedved szerint, vagy szorítsd össze fogad, s élj, mikor már rég halhatnékod van. /Rumen Sztojanov/ [158. p.]
°
A szamurájok országa vagyunk.
A Balkán szamurájai...
A bolgár szamuráj kimonója azelőtt darócból volt, most Amerikából van.
A bolgár szamuráj harakirit szomszédján követ el.
Nem a haikut szereti, hanem a hajcihőt...
Kedvenc művészete a harcművészet.
Ha meghallja, hogy „kultúra”, nem a pisztolyát, a költségvetést kapja elő. /Sztaniszlav Sztratiev/ [163-164. p.]
°
Az ötszázados török rabságot, amelyért annyi emberáldozattal s az ország határain kívülre került fél Bulgáriával fizettünk, a nagyhatalmak százéves rabsága váltotta fel – nekik máig túszuk vagyunk. /Dimo Dimovszki/ [205. p.]
[V. ö. Nem választás a haza, rég nem, / Nem feladat, nem is érdem, / Ítélet ez, életfogytiglanig.” /Vas István/
°
Nem a mámor, a józanság a bolgár szenvedély. / Szvetlozar Igor/ [212. p.]
°
Kicsit meghaltunk érted, Bulgária,
De miért is... /Metodil Dzsonev/ [297. p.]
[V. ö. A hazáért élni, s nem meghalni kellene. Így kívánt a XX. században Ladányi Mihály kedvesebb hazát mindnyájunknak, Ratkó József Jó hazát, végül Czigány György a kötetcímével egyszerűen csak: Hazát. A század első feléből Sinka István verse visszhangzik: „Fussál vándor, tiéd a berek! / s csak akkor tartsd égre az orcád, / ha hazát is ád majd az ország.”] Az idézetek nyomán az lesz az olvasó érzése, hogy a két nép, a bolgár és a magyar (amelyeknek zászlaiban ugyanaz a három szín szerepel) egyrészt ugyanannak a Babilonnak a sötét vizeinél szorong, ám a lehető legszebben igyekezett sorsát intézni, s így megérdemelné azt a kegyelmet, ami e nem csupán metaforikus foglyoknak járna ki, − lenne bár a nagy fekete vizekből ama „keleti Golf-áram”, aminél testvériesen fölmelegedhetnének: Árpád fejedelem, Simeon cár, István király és Borisz cár, a szófiai utcákon járt Hunyadi János, Kőrösi Csoma és Evtimij pátriárka, Petőfi és Botev. [Hisz Magyarország és „Bulgária keményen Európa felé ORIENTált ország.” /Ivo Ticin/ [457. p.] A Magoncok és morzsák című antológia egyik szereplőjével magam is kezet foghattam. Margarit Zsekov egy olyan tavaszi versével lopta be magát a szívembe, amelynek metaforája a kibúvó tejfogak és az első hóvirágok közötti hasonlóságon alapult. E felejthetetlen költői kép elegendő volt, hogy barátságot érezzek, a tehetség feltétlen bizalmát élhessem meg a bolgár írástudó közelében Balatonfüreden. [Az olvasó a 436. oldaltól találja Zsekov verseit. Egyik rövid költeményének látomását a mi Csoóri Sándorunk is írhatta volna akár:
Miért is akartam, hogy szülőházam
Örökké fiatal maradjon?
Nézem, esik a hó –
Még az égi vakolat
Is mállik és pereg. /Zsekov/
...fejemben hó emléke,
Hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben. /Csoóri/
A költők Homérosz óta egymást visszhangozzák. Pilinszky mennyei publicisztikájában olvastam ezt. S mennyire igaz! Gábor György is erre figyelmeztetett már az 1950-es évek végén, amikor Voltaire-t idézte: „Az elmés mondások többnyire ismétlések”. A Gondoltok könyvének összeállítója szerint „ha nagyon kutatjuk, csaknem valamennyinek megtaláljuk az ősét.” Játsszunk csak el a gondolattal, ki és milyen életelv-megfogalmazás jut eszünkbe a következő bekezdéseknél:
„Ezen a világon, ahol minden feltételes, a költészet ígéretét a költő szavai váltják be.” /Nikolaj Kancsev/ [104. p.] = Ami megmarad, azt költők hozzák létre. /Hölderlin/
°
Marin Kolev líragrafikái vajon nem éppen Nagy László Seb a cédruson című képversének testvére? [120. p.] [137. p.]
°
Alekszandr Surbanov címnélküli kisszerkezeteit három-három csillag választja el egymástól. A negyedik versdarabja [124. p.] egy magyar verses mese metafizikáját idézi, Pilinszky János Kalandozás a tükörben című remekét:
A tükör két oldaláról
két madár csap össze
elkeseredetten –
mellükkel a tükröt verik,
ütik szárnnyal és csőrrel,
szomjazzák, hogy egymást megöljék.
Az egyik
nem létezik. /Surbanov/
„Itthon vagyunk” – mondta a Kisfiú
és azzal
átléptek az üveglapon.
Azazhogy átléptek volna,
mivel valóban csak a Kisfiú
jutott keresztül, míg a Kislány
az üveg túlsó oldalán rekedt.
Hiába volt ezután minden.
Hiába fordult vissza a fiú,
tapadtak sírva kétfelől
a papírnál is vékonyabb,
a semminél is láthatatlanabb
üveglapra: a két hazát ezentúl
áthághatatlan határ vágta ketté,
a tükör és a valóság határa.
Sokáig sírtak még, és nézték egymást,
aztán a Kislány arca szertefoszlott,
s a tükör lassan megint csak tükör lett.
azt mutatta, mi elébe került.
egyedül azt, és semmi mást.
A kisfiú elébe állva,
ezentúl csak önmagát látta benne.” /Pilinszky/
A magyar költő versben ragyogó lepketáborát Murad Murad ötsorosa asszociálja: „Szeretem az éjszakát. / És a pillangóit. / Szeretem az éj pillangóit. / Színeiket / És gombostűik.” S a nem a „mennyei publicisztikát” író szerzőnket idézi-e meg a következő axióma?
„A tények és az igazság különböző dolgok.” /Ivo Ticin/ [458. p.] Pilinszky János ugyanis Rilke nyomán azt vallotta, hogy „A tényektől nem látjuk a valóságot.”
A tükör-motívumos költemény szerzője, Surbanov, akár Utassy József, „megőszült magzat”-nak láttatja magát s mintha Nagy Lászlói szerepben írná versét. Az iszkázi mester (akinek szülőházában bolgár szoba is van) Műtét anyánk szemén című művét is asszociálja:
Anyám már nem lát.
Irgalmában az Úr
látását elvette –
észre ne vegye,
hogy gyermekéből
öregember lett. [125. p.]
°
Keresem tovább a filosz-szinkronitásokat a könyvben... Kínálják magukat, hogy társítsam egymás mellé őket!
„Három típusú embert ismerek. Egyesek a vágyaikkal élnek, még ha esztelen vágyak is, még ha emlékeikben már elillantak is azok. Őket irigylem. Mások emlékeikből élnek, még ha szegényes emlékek is, még ha meg nem valósultak is azok. Velük együttérzek. A harmadik fajta ember máról-holnapra él: sem emlékek, sem vágyak, sem sebek a szíven. Tőlük félek.” [137. p.] Georgi Markovszki osztotta így föl az emberiséget, ahogy a magyar írók közül Márai is megtette Naplójában. A kassai születésű szépíró ugyanúgy elkülönítette az értékes kategóriáktól azokat, akik érdemtelenek rá, mint a bolgár írástudó:
„Három életforma van: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany.” Amúgy az ősképek, a versindítékok, a rokon képzettörténetek és a vándormotívumok stb. bármely tájon felbukkanhatnak... Aztán van olyan is, hogy két (vagy akár több) költő mit sem tud egymásról, s verseikben a végeredmény egymásra hasonlít. A XIX. században Tübingenben és Niklán egyaránt néma hattyúk hajoltak hűvös vizekre. Georgi Goszpodinov vajon ismerte-e Radnóti és Blake verseit, amelyekben rózsa és rózsabogár szerepel? (R.M.: Éjszaka, W. B.: The shickness Rose.) Játsszon el a kérdéssel e könyvismertető Olvasója! Íme a bolgár alig-négysoros, ahogy a többi is, Szondi György fordításában:
van valami közös
a bogárban s a rózsában
és ez
az
/Goszpodinov: Tizenegy meghatározási kísérlet VI./ [480. p.]
A magyar nyelvű bolgár antológia – mint műfordítás − kimeríti a hungarika fogalmát önmagában, ám még országunkról szóló részeket is tartalmaz. Plamen Dojlov a pesti Zserbó kávéházba kalauzolja el az olvasót [488. p.], a kötetből előrébb pedig szinte Mészöly Miklósi érintéseket hallunk:
2005. XII. 29., 21 ÓRA. A MÁTYÁS TEMPLOM ELŐTT BUDÁN
Az éj barlangjába gótikus csipkék vájnak fehér cseppköveket.
2006. I. 31., A DUNA ESTE A PETŐFI HÍDRÓL
Ezernyi égő gyertya egy vízalatti templomban, visszfényeik pislognak az úszó jégtáblákon.
EGY KÁLVINISTA TEMPLOMBAN PESTEN
Az orgonából Jahve parancsolatai szakadnak ki robajlón. [291. p.]
Hriszto Trendafilov apró szövegeit akár három sorba is tördelhetnénk...
A bolgár haikuk, tankák árfolyama a líra világpiacán körülbelül ott található, ahol a bolgár borkivitel. Vagyis: kitűnő pozícióban. Még akkor is, ha gyanúsnak minősítették e különleges szellemi keményvalutát az anyaországban a hivatalosok. Szondi György utószava szerint: „A nyolcvanas, hetvenes... években mint közlésre méltatlant, mint mellékterméket a bolgár szerkesztőségek szinte-szinte csak elutasították a néhány soros verseket, az aforisztikus prózát, a mondat-gondolatot. Bizony idegesítőek voltak (lehettek a hatalom számára a „kicsi készek”. Hát ilyen kurtán elmondható a MI – fricskáz engem itt? A széles távlatokban hömpölygő, hatalmas egységekben idekérészkedik kéretlenül holmi körömpiszokkal?” Bizony, körömverseknek nevezte Kányádi Sándor is (Bertók László szavával) a „háromkákat”. Miklós Pál tanár úr a hetvenes években A Zen és a buddhizmus című könyvében népszerűsítette e versformát. Bertók László a következőképpen ír róla: „Csak a pillanatban marad meg minden. Jó, ha némelyiket meg tudod jelölni (állítani?), ha másképpen nem, akkor egy haikuval, egy tizenhétszótagos, háromsoros verssel. Talán az se baj, ha a klasszikus japán formát kicsit a saját kultúrádhoz, élményeidhez, levegővételedhez igazítod, rímelteted...” Igen, miképpen a magyar és a bolgár költők is tették és teszik. Csontos János 1993-ban olyan Haiku-naptárt írt (Szófiában bolgárul is napvilágot látott műve!), amit ez antológia fordítójának, Szondi Györgynek ajánlott. [Cs. J.: XL. Összegyűjtött versek. Bp. 2002. 124-130. p.] A bolgár háromsorosok szerzői közül pedig itt több mint kéttucatnyit kellene fölsorolnom... Hadd tegyek közzé egy lajstromot, amin mindegyikőjük neve még csak nem is szerepel: Dimitar Palazov,Velin Georgiev, Dragni Dragnev, Atanaz Zvezdinov, Dadoszlav Rancsin, Borisz Hrisztov, Ginka Biljarszka, Ivan Metodiev, Toma Bincsev, Hriszto Ke Pella, Ljudmila Balabanova, Conka Velikova, Edvin Szugarev, Georgi Barbarov, Antoaneta Nikolova, Roszica Jakimova, Cvetanka Elenkova, Roszica Pironszka, Aziz Tas, Ivajlo Ivanov, Mina Varszano, Petar Csuhov... Nagy Bandó András humorista előadónk s több ifjúsági könyv szerzője Magyarországon sokat tett a haiku népszerűsítéséért, könyvét több ezer példányban vásárolták meg. Aki a magyar haiku-költészet gazdagságára akar kövekeztetni, az az úgynevezett Terebess-tárban mérheti föl a háromsorosok galaxisát. Szondi György fordításában ott találja majd többek között Dimitar Sztefanov haikuit is. A Magoncok és morzsák című kötetben az 55. oldaltól sorakoznak a bolgár szerző Haiku-kísérletei. (Bulgáriában Sztefanov önálló haikus könyvet is kiadott.) S a többiek, a fölsoroltak háromsorosai! Ha e haikukat egymás mellé állítanánk, azokból is vaskos kiadvány állna össze, nem beszélve arról, hogy belőlük szintén kirajzolódna a Magoncok... több mint félezer oldalas szövegének témahálózata. (Arról ismét külön tanulmányt kerekíthetne e sorok írója.) Szép műfordítói és műfaji összegzés Szondi Györgytől, a bolgár kultúra szolgálójától.
Ízlelgetni kell, s lehet e könyv aforizmáit, eltűnődni rajtuk. A teljességre figyelmeztetnek, amit a töredékességük révén megsejtetnek velünk, hogy már-már színről színre is engedi látni magát egy-egy kisszerkezet tárgya. Visszacseng a bevezetőmből róluk, elvégre szerény terjedelmükkel is csillagfény-világosak. Miképpen József Attila érezte, hogy világokat igazgat, miközben üveggolyókkal játszik. Hiszen: „A Föld – üveggolyó a gyermek Úr kezében.” [/Ilinda Markova/ 191. p.]
