Avagy első közelítések Búzás Huba harmadik könyvéhez
1.
Tótágas = 1788: „talám meg-is íjedtél
a Tót-ágasoktól?” (Dugonics: Etelka)
Összetett szó. A népnévi előtag gúnyos,
lekicsinylő értelemben szerepel;
vö. cigányútra, franc, továbbá csehül áll,
tótul nevet ’sír, pityereg’ stb.
Ilyen funkciója a népneveknek számos
nyelvben kifejlődött; vö. ...angolosan távozik...
Az utótag ’ágban végződő oszlop’ jelentésben
szerepel. (szócikk a TESZ-ből)
A napokban, úgy dél körül, hozta a posta Búzás Huba verses Hajnali tótágasok című könyvének kéziratát. Akárcsak az előző kötetének anyaga, ezé is gusztusos spirálkötéstől fénylett. Este már azon spekuláltam, hogy hány költő adott hajnali címet a műveinek? Ezzel a jelzővel látta el Ottlik Géza a háztetőket, Benjámin László a karéneket, Ady a táncosnőt, Tamás Aladár és Vészi Endre a beszélgetést, Harsányi Zsolt a cigarettát, Mécs László a harang-, Erdős Renée a hegedűszót, Tamási Áron a madarat, Örkény István a pisztolylövést, Kosztolányi a részegséget s a vajdasági Németh István az utazást. Tótágast (ráadásul többes számban: tótágasokat!) hajnalban többen is láttak, csak éppen nem tartották oly fontosnak, hogy címben szerepeltessék. Huszárik Zoltán gyönyörű Krúdy-fantáziájában pedig tótágast álltak a nők az utcai bámész Szindbád számára, Illyésnek, hogy pusztai kedvén könnyítsenek, délibábban bókoltak a kutak, tocsogtak az akácok, és Jókai meg a kései remekében adta legszebb és legpontosabb leírását e természeti s optikai tüneménynek (Sárgarózsa). És ki mindenki művében nem volt még fejtetőn e világ?! E világ, mint rossz ág...
A szerzők és a tótágas motívumok halmazának ha közös metszetét vesszük, akkor eredményül Örkény István egypercesét kapjuk, amelyik így kezdődik: „Szíveskedjenek terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.” És Búzás Huba körbenézett és számot adott tündérien groteszk világáról:
Ágyunk közös – ugyan miért? – akár a lóca,
Az éjfél táncosnője rezzent föl... s ha szól,
Ásítva én, a hajnalok bohóca
Az ébren-álom bozótjaiból
− ujjé − előbukfencezem...
Benjámin László hajdani verse a házastársak ágyáról szólt, amely mint egy nagy hajó megindult, mihelyst a gyermekek már mind ébren hancúroztak a szülők körül. Búzás Huba költeményében is előttünk az ágy, egy szerelmes páré, de mintha csak ama villoni jelenetnek volnánk tanúi: a költő és Vastag Margot „mocsokká pallja egymás lelkit össze jól”. Tettlegességre nem kerül sor, ugyanis a lírai hős szemében „tótágast lóg az utca”, így a csitrilány mellei e félálomi gravitációnak engedelmeskedvén a fényre, napvilágra kívánkoznak. A költő önhatalmúan, (sajna! :-) ) öncenzorként illő illedelemmel itt nyisszantja el a vers fonalát.
2.
cseppköveimből új nap pirkad játszani
artista módi, mintha átugornák
a nincsen-is-időt e hajnali
tótágasok, holott e formák
csak önmaguk szobrászai
A hajnali képeket ismerősen üdvözli az olvasó, hiszen Búzás Huba költészetében az első kötettől fogva jelen vannak. [Emlékszünk? Kávéillat – korán ébredőknek −; ez volt az első könyv címe (Veszprém. 2000.)] A hajnal misztikus napszak. Az éjszaka és a reggel között jövetele még annak a virrasztónak a számára is részegítő, elbizonytalanító érzést hoz, aki semmi bódítót nem fogyasztott éjjel azaddig. Akár a teremtés kezdetének misztériumát kapná az ember ajándékba, mellékesen: ki fázva most a legősibb / hajnal hidegében topog... − írta Ars poetica című versében Pierre Emmanuel. Búzás Huba hajnali tótágasai minden groteszkségük dacára (vagy éppen groteszkségük által) ilyen időtlen élménnyel ajándékoznak meg. A versbeli cseppkövek két irányban növekedhetnek: a barlangplafontól lefelé, s a barlangplafon irányába („tótágas”, de mindenképpen fallikus jelképként) fölfelé. Még fülemben az ötödikes földrajzkönyvem intelme, hogy nehogy letörjünk pár centis kődarabot, mert akkor a természet sok évezredes munkáját tesszük tönkre. Azóta persze azt is megtanultam, hogy egy kis Pygmalion- (vagy Hubay Miklósi értelemben Antipygmalion-) mítoszért nem kell a szomszédba mennem, ha ilyen sorokat olvasok, lásd, mint fenn, Búzás Hubánál...
Ércnél a mű, kőnél a szerelem lehessen maradandóbb, a költő mindezért olyan formát (esszenciát) teremtett, amely egyértelműen őt magát nevezi meg. A könyv textúrájának 90 % -a egyugyanazon strófa rámájára lett szőve. Öt soros versszak, amelyben a rímek párban, illetve hármasával csöngenek össze. Uralkodónak voltak mondhatók már a Napranéző (Veszprém, 2003.) oldalain is, de most nem észrevenni, nem szólni e három-három strófákból (összesen a szonettnél egy sorral hosszabb) verstípusról a recenzióíró részéről hanyagság lenne. Búzás Huba mondandójának éppúgy megfelel, mint Catullusénak a 11 szótagból álló metrumos sor, mint Zrínyinek a négysarkú 12-es, vagy éppen a tréfáskedvű rímelőknek a csattanós, szintúgy öt soros limerick. A magyar alexandrin (sándor-sor) így találkozik a szigetország verstani idomával:
magamban hordom magként, nagy lesz majd e fa,
ezer pillanatból ezernyi év-iram,
sámán-dob ritmus, óriáság,
vadóc igék és szóficam
meg én: garázda hóttmák...
3.
Ha első hallásra úgy tűnhet, ha még a limerickek féktelen jókedve visszhangzik is Búzás Huba strófáiból, a pajzán, öncélú mulattató hanggal ne azonosítsuk ezt az ötsorosokból álló fűzért. Nem tiszta reneszánsz öröm ez. Inkább porhanyóssá érett szomorúság van a hersegő életöröm héja alatt. A történelmi korok mezsgyéin nyilalló manierista fájdalmak is át meg átjárják ezt a költészetet:
imhol a nőt, ki másnak sikkantott szerelmet
− lám bibircsókja nőtt – a zord időkerék
lepocskolta, mint latrinát az ezred,
kívántam is tán – óh, minő fenék! –
küsded bögréjin ünnepen
lehettem volna gerlicés födője rég;
minap üzent, hogy csípejét velem
nyargaltatná meg, bánja kánya,
vagyis, hogy ujjé, szívesen...
elnéztem... tátikája
bús, elhagyott tengerkikötő lehet,
derékszoknyát dagasztó duci dáma...
hö-hö, na, szólalj meg, kaján cefet,
nem engednéd el érte mára
paradicsomi részedet
(Elkésett üzenet)
A történet elmesélhető néhány szóban, de kész ballada. A költő találkozik a hajdanvolt szerelmével, akivel nem teljesedhetett be boldogsága. Ne mondjuk cinikusan, hogy van ilyen. Dante már csak a túlvilágon találkozhatott Beatricével. A modern költő pedig még életében, csakhogy a sztori öt szereplős! A régi szerelmesek a párjaikkal, ugye, ez annyi, mint négy, s plusz az idő, a leggigantikusabb s legpiszkosabb munkát elvégző idő. Egy szép nő testét csúfítja el, vadhúsokat növeszt a selymes bőrre, az öl öbléből „elhagyott tengerkikötőt” gányol és (egyáltalán nem ámorian) amortizál, ahol a révbe érést eszement hajótöröttek sem remélik már. Csak egy költő. Aki otthon évődve egyezkedik szerelmével. Erre az őrületre nem készült semmilyen groteszk keret. Villon lumpenjei szentelődnek meg újra félévezred múltán. Hiszen nem a régi jó időket sirató, szegény, vén banyákra és a szép fegyverkovácsnékra ismerünk, akik Villonnak azt sírták, hogy szépek voltunk és ostobák! A modernitás és a hagyomány költője 2006-ban felkorbácsolódott vágya meggyónásával mutatja ki részvétét, hogy nem idő, hanem a megcsúfult kedves oldalán áll ebben az egészen reménytelen és egyoldalú küzdelemben. És még mellette álló paradicsomi párja féltékenységét is hajlandó kivívni e bizarr (de bármelyikünkkel megtörténhető) szerelmi ötszögben. (Az ördög nem alszik. :-))
4.
Ahogy Villon Testamentumainak ottavái, majd Comenius Orbis Pictusának illusztrált szócikkei meséltek a korabeli emberekről, mesterségeikről és szokásaikról, úgy Búzás Huba strófáiban is arcok, helyzetek és tájak bukkannak fel közelmúltunkból és jelenünkből :-(. A legtöbbször szerelemben, ám indulatosabb szituációkban is találkozunk hőseivel –
nyomorban a jassznyelven imádkozókkal:
...akár a légykapó kutyák;
tucatnyi záporköpenyű suhajda:
Gagyás, Lábbélpokol s a jó Pupák,
szentestén lesz ám kalamajka...
„csecsmutogató könnyű lányok”-kal (def. a több mint ötszázéves Villontól) a techno-parádékon :
csüggedten hőköl a hold is látva e fény-show-t...
félmeztelenül pisze albatroszt, letepert hajadonlányt,
hallod sikolyát, fölvijjog a ködbül a szirtig
kinálva a mellét – jer idegen! –...
a kiguberálandó kukák melletti lomizókkal:
belekerekutyóz s a kordéjára rak
lavórt, cserépkutyát és pár marék
iszonyt...
és földben a halottaival:
elhagyta ég és föld, egy júliusi nyár
− Srebrenicánál tízezer halott? –
fölötte száznyi keselyű kerengett
az isten pedig hallgatott...
mi hang jajong...
Búzás Huba panoptikuma itt nem szórakoztat, de meghökkentésen túl fölzaklat, és el is borzaszt. Ahogy a hús-vér emberek sorsa. Reméljük, hogy a szerző még sok arc megörökítésére kerít sort!
5.
A költő szava- és a versek nyelvjárásáról csak annyit mondanék, hogy a szómágiának (Danyi Magdából csiholta ki e terminus technikust Kormos István költészete) és szóalkímiának (még ha Búzás Huba is állítja oeuvre-éről) ne adja át magát egészen gyanútlanul az olvasó. Hiszen ezek a költemények nem pusztán akusztikájukkal akarnak hatni hátgerincünkre, hanem az értelmünk felől is. A legvirtuózabban megkomponált versmuzsikában szintén ott a felfejthető és mindig kibogozható jelentés. Karinthy Frigyes és Kálnoky László után bármennyi déjà vu érzés is gyűlik össze az emberben emilyen hangsorok hallatán:
szemérmetlen szömörcsögök, ti föffeteg
zabálói agyamnak, borzadok
és fázom és már semmi kedvem
- nem játszhattam miattatok –
civódni holmi pecken,
minekokáért asszem, én, egy félmarék
csupán, pár vers és ámuló gyerekszem,
elhamvasztatom magamat, no, még
legalább kissé átmelegszem,
amíg utánam esz a vég
Nem olcsó és morbid vicc a költőtől mindez. Közöttünk jeges űr lakik, meg tél is van, és hó... − hát a krematórium képzete okkal antropomorfizálódik a (fekete) humorban tréfát nem ismerő költő lelkében. A zenei hadovából hirtelen egy modern rekviem realizmusa lesz.
Vagy idézhetném a Hegyfalusi szivárvány mindhárom strófáját, hiszen egy a leheletfinom impressziót ragad meg a költemény, de a míves dallam miért zavarná abban, hogy alaposan belemarkoljon a valóba is: „az esőjós szamár / iázik, gornyadoz, topog, // trüsszent”, a kocsmakertben „pannon-pofájú pásztorok”...
darázsdühű legények
a rókarántón hujjikolnak hegyre fel,
a pincecsősz pockot hajít ebének,
gőzölgő sztrádát rejt a lomblepel
és minden bús tengődi részeg
tetőtlen égben térdepel
Mintha az említett Kálnoky László halandzsa-verse szólna évtizedek távolából:
Felség, a franc hon künyső parlatán
elült a hadvasak zadorlata.
Bék ül hevély-csornáló Mars helyén;
s a nép, a tél-túl potnát, nyögsanyarta nép
tallót subál, polyhót vet parlagon...
A Kálnoky-féle Shakespeare-paródiának szintén van persze megfejtése, jelentése. Nem kevesebb – Alföldy Jenő szerint – annál, mint hogy elárulták valakik a hazát... Ezt még akkor is könnyedén ki lehet következtetni, ha a szavak többsége értelmetlen vagy csak szóhangulatot közvetít. Búzás Huba szintén használ archaikus fordulatokat, mint egy régi Shakespeare-fordítás, merít a nyelvjárások szókészletéből, megfelelő toldalékok segítségével alkot új szavakat, de ezek furcsa hangzásuk ellenére is mindig beazonosíthatók, jobb esetben második olvasásra, ne adj’ Isten harmadjára a szövegkörnyezetből érthetővé válnak. Lám, a pletyka-motívum megjelenítése Weöres Sándor versének ismeretében nem a hangutánzásra és a hangfestésre akar új meg új megoldást találni, hanem a téma tartalmi részéhez told többletet:
Juli néni, Kati néni
−letye-petye-lepetye! –
Üldögélnek a sarokba,
Jár a nyelvük, mint a rokka
−letye-petye-lepetye! –
Bárki inge, rokolyája
−letye-petye-lepetye! –
lyukat vágnak közepébe,
kitűzik a ház elébe
−letye-petye-lepetye! –
(W.S. Pletykázó asszonyok)
ne mondja, tényleg, pszt, nem mondanám, azonban
mindig van valaki, ki ismer valakit,
akit valaki ismer valahonnan,
ne higgye, hogy ő bármit földagít,
titkolja hát, de sejtem én...
és mondja, mondja, mit szól, hitte volna-e,
elájult szinte, nem, hanem a másik,
széttépett tanga, kéj egy percnyi se,
a képzelet is belevásik,
vonatkozzék akárkire
(B. H.: A pletyka)
6.
Az indulattól a részvétig valamint az irgalomig olyan stációkat jár a versekben a költő, amelyek a mítoszokból és történelemből már tragikusan ismerősek. Mindezek az állomások nemcsak a képzeletben várnak a lírai hősre, hanem egy egyre ellentmondásosabb világban, ahol a művészet mellett a többi létérték is folyamatos fenyegetettségben él. Az el nem adott, a könyvesbolt mélyén heverő verseskötet példányairól azt a hátborzongató metaforát leli Búzás Huba, mintha azok tarkón lőttként volnának tömegsírjukban a többi példányok alatt. A századvégi Balkán és a szintén múlt század közepi kataklizma Radnótis látomása nyugtalanít így minket ebben a békétlen békeidőben. Intő jel, hogy annyi, de annyi költői túlzás szerzőjéről kiderült időközben, hogy mind látó volt. Radnóti Miklós „így végzed te is” önmegszólítása máig visszhangzik a költőkben, hiszen ki ne érezte volna közülük, hogy tarkónlőtt versei emlékműve előtt sétál, hogy „meszesgödör-Európánkban / tarkónlőtt városok hevernek /Körmendi Lajos/... Ha a költészetet – vagy csak egy kiadvány korpuszát is – a világ részéről közöny, vagy rosszindulatú gesztus éri, joggal fest a költő horrorisztikus pannót az életértékek kiszolgáltatott veszendőségéről:
hogy élt! Tüzet-lobot vetett!
nyüvek egyék, ki eltemette
− sötétebbcseke hely nem is lehet –
mondják, tán épp a boltos volt a beste,
elásta szinte, mint a tarkónlőtteket...
Franz Kafka szerint a remény létezik, de nekünk embereknek azért elérhetetlen, mivel angyaltisztaságú. Azokban a költeményeiben, amelyek túlcsordultak a 3X5 soros versek medrén, Búzás Huba éppen a reményről beszél. Törékeny sorsok, illanó ünnepek, tán nem is anyagi jelenségek, hanem Heisenbergi értelemben vett rezgések e csodák: József Attila, a Pesti srác 1956-ból, a koldus-karácsony, az ádventi harangszó, a Kornyi-tó emléke...
Búzás Huba óda-rapszódiája József Attilához Kisfaludy Károly Mohácsról szóló hexametereit idézik kezdetben, de mint egy Vörösmarty-vers − érzelmi hullámverések és égre-földre hányódó gondolatok után − még a tótágasra állt világnak is mécsest gyújt. Mint egy háborús baka, aki cigarettára készül csak, ám maga a villámló ég, és ráadásul „Isten sarujának a talpán” húzza végig a gyufafejet:
Lobognak mécseseink magyarok,
Tízmillió – tizenöt – csöpp fény ragyogása!
Nálunkfele oszlik már a sötét
7.
Búzás Huba nem csupán íróként, de bíróként is találkozott az emberi nyomorúság ezernyi változatával. A hosszabb költeményekben szereplő angyaltisztaságúak és a rövid versek cafkavágói, bélpoklosai, rihonyái egymástól elkülönülve is testvériesülnek a kötet-kompozíció egészében. Mivel ők nem ellentétek, hanem egymás Dosztojevszkiji párjai. Az előbbiekről, ama angyaltisztaságú típusról Tüskés Tibor a következőket írta: Megveti és legyőzi a bűnt, de megérti és szereti a bűnöst.”
Tapolca, 2006. január 30.
Németh István Péter
