BORÁGGAL ÁLDLAK
- magyar bordaloskönyv -

A Balaton Akadémia könyvek
sorozatszerkesztője: Szijártó István
Szerkesztők: Hajdú-Moharos József,
Németh István Péter, Papp Árpád

A borítón
Borsos Miklós alkotásai

HU ISSN 1217-4491
ISBN 963 8365 ***

Felelős kiadó: dr. Szijártó István,
a Balaton Akadémia igazgatója

Profilmax Nyomda, Kaposvár
Felelős vezető: Nagy László

BORÁGGAL ÁLDLAK

- magyar bordaloskönyv -

szerkesztette és a tanulmányt írta:
Németh István Péter

Balatonboglár
1999

Előszó helyett
- egy költői szőlő-kalauz -

Illyés Gyula:
Füst, venyige, bor, jövendő

Mint minden népnek, ünnepei a magyaroknak is két csoportba oszthatók: azokra. amelyek a lelket, s azokra, amelyek a testet erősbítik. Az utóbbiak sorából jelesen kiemelkedik ősi kollektív formáiknál fogva a Disznótor és a Szüret. Csak úgy, mint a Disznótor, amely sajátos rítusaival könnyen kimutathatóan a már többször említett Ob-vidéki ősök Medve-torára mutat vissza, a Szüret is áldomásos, azaz áldozásos jellegű.
Megvilágítva a köznép eredendően szociális lelkületét és épp oly eredendő jog-igényét, a magyar nyelvnek is egyik feltűnően gyakran emlegetett szólásmondása tényként szögezi le, hogy nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. A nyomtató lónak be lehet kötni a száját; épp csak embertelenség és ostobaság. A lóval való nyomtatás ugyanis valamikor a gabonacséplés egy fajtája volt. A ponyvákra körben elrendezett kévékből a karikába hajtott lovak törték ki a szemet. Ha nem ehettek kedvükre, fegyelmezni, azaz folyton verni kellett őket. Így rosszul dolgoztak, de estig mégis beették, amire éhük támadt. Egyszerűbb volt tehát rögtön reggel szabadon jóllakatni őket. Viháncolva, boldogan, kétszer annyit teljesítettek.
Szintúgy a szüretelők.
Társas-ünnepi jellegére vall a szöllőtermény betakarítási műveletének, hogy százados hagyományként arra a tágabb családi s a szorosabb ismerősi kör tagjait hívták meg s a munkát ún. kaláká-ban, vagyis díjazás nélkül, illetve hasonló munkával való viszontszolgáltatás reményében vagy fejében végezték. Nyilvánvaló, hogy e meghívottak a terményből teleehették magukat pukkadásig, amely kifejezés leves, mézédes szöllőről szólván nem is szigorúan képletes. De kimutatható az ünnepi, társas jelleg abban a későbbi formában is, amikor a szöllőszedéshez - amely mindig sürgető, lehetőleg egy-két nap alatt elvégzendő munka - napidíj fejében hívtak kisegítőket. Eltiltani ezeket a szedemény helyben való élvezésétől s mindattól a vidulási alkalomtól, amely ezzel jár? Én is olvastam olyant - de mindig megdöbbenve -, hogy vannak országok, ahol az élelmiszerrel foglalkozó munkások a szájukba is kapnak valami foglalatosságot, nehogy belekóstoljanak abba, amit kezük forgat; nehogy - mert alkalom szüli a tolvajt - evésre vetemedjenek! Az almaválogató leánynak énekelnie kell. A dalt kapja szájkosárul. A fejedelmi pástétom-csomagolók állítólag fütyülni tartoznak. megint, ezeknek is művészettel tömték be a szájuk. Ilyet hallva a magyar elme megáll.
Mert a szüret nem lehet szomorú.
Nem lehet nem csintalan se. Ha már így együtt vagyunk. Ha már így dúskálhatnánk a jóban, a szépben, az örömadó ráadásban, az élet emelkedettségében...
"Gondűző!" "Búfeledtető!" - mondják a versek a borra. Mintha ez a gyászoszlató képessége már itt, szöllőbogyó-korában is benne volna. Szüretkor bor megy le legkevesebb a torkon. De a szüretelők is vannak olyan hangosak, mint a részegek. Mi ez a mámor?
Bacchus nem dalol; rikolt. Nem táncol; ugrik.
Nem szeretem a néma szüretelő hegyeket.
Valamikor a seregélyt a tőkékről puskalövéssel riogatták.
Ami por maradt, szüretkor dörrent versenyezve el.
Hogy zengett a táj! Hogy zengett a gyerekkor!
Hát még apáink ifjúsága.
A filoxérátlan Magyarhon!

 

Rom és rom. Lát ez az utazó a szöllőhegyeken is.
Még hozzá frisset.
Beomlott borospincék. A föld horpadásában burjánzó akác.
Összedőlt présház. Vagy ha még áll is, üres, azt leheli. Körötte krumpliföld vagy vadóc rétecske; gyepes hullámvonala jelzi az egykori szöllőt. S egy-egy visszakorcsosult zöld venyige-szál.
A vidék máig nem tudott fölserkenni abból a századvégi istencsapás-sorozatból, amit a nép - sóhajtást és kézlegyintést bocsájtva - ezekkel a szavakkal emleget: a filoxéra, a peronoszpóra, a lisztharmat.
Az amúgyis szegény falvak még jobban megnyomorodtak. Jó, ha a kukorica s a rozs meglett s nem a nemes ráadás, a bor.
Hajdan a török alatt kopaszodtak le a hegyek úgy az éltető erdőktől, mint most - kik alatt is? - a vidító tőkéktől.
S egyre terjedt, áradt a köves, sziklás talaj, mely felső rétege elvesztésével már alig tűri meg a növényt.
Kivéve azt, amit viszont imád.
A szöllőt.
Meg a mandulát.
Meg a levendulát.
Mintha ezek indultak volna itt is, ott is egy új, egy ezúttal is barbárság-visszanyomó hadjáratra.
Délfelé száguldtában, a híres hadi-úton az utazó Akali elhagytával különös új zöld-rengetegbe jut. Egy óriási szöllő-Bakonyba, mely útja két oldalán csak nem akar fogyni.
Kár, hogy nem járt hét évvel ezelőtt itt az utazó. Szeme akkor kétszeresen üdülne. Mert akkor még csupa kő fehérlett erre.
Ilyen óriási telepítés csak összefogott erő munkája lehet. S mi telhetik még az ilyen erőtől!
De - mint mindig, amikor okunk volna nagyon lelkendezni - legyünk csak nagyon tárgyilagosak.

 

A Kárpátok és az Alpok jóvoltából, amelyek hatalmas tengerükkel már messziről udvariasan visszatessékelik az erretolakvó zordabb föllegeket, a magyar medencére eső úgynevezett fényórák évi száma - vagyis amikor a derült égből süt a nap - lényegesen több az európai átlagnál; eléri az évi ezerhatszázat is. 1961-ben csupán május eleje és szeptember vége közt 1595 volt. Ez egyik oka: ezt az országot a természet is gyümölcstermelésre szánta. A másik - ezzel egyenlő értékű s ugyancsak kivételes körülmény -, hogy az ország tekintélyes területe lösz vagy lösz-keveredésű. A jégkorszak vége felé, az újratámadt meleg óriási szélviharokat kavart. A föld porát - a legjobb humuszt - csaknem a csillagok magasáig verte és keverte. Ahol vastagabb réteget alkotva leülepedett, ott nincs aszály, mert ez a szivacsos áldott talajfajta valósággal tárolja a nedvességet, a gyökérzetnek, főképp a fáénak s a szöllőének. Ahol lösz van, ott az ember megjelenése óta kultúra volt, gyümölcsöskert. Legemlítésreméltóbb lelőhelyei Kína ősien művelt vidékei s Európában azok a helyek, ahol a vörösbor is remek: Burgundia, a Rajnavidék, Magyarország.
Tőlünk északra a szöllő alig ér valamit; ahogy tőlünk délre az alma sem.
Találja ki most már maga az utazó, hogy - a középkori francia jelentésre gondolva - mivé akarná átalakítani szűkebb hazáját a kalauz.

Balassi Bálint:
Borivóknak való

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagjokot
Szép harmatos fűvel hizlalod azokot,
Új erővel építvén űzéshez inokot.

Sőt még az végbeli jó vitéz katonák,
Az szépszagú mezőt kik széjjel béjárják,
Most azok is vígadnak, az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával
S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályábul az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt élvén isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkínt jó szívbűl,
Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl.

Szemelvények a szőlőről a Bibliából

Károli Gáspár fordítása

"Noé pedig földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete.
És ivék a borból, s megrészegedék..."
Mózes I. 9. 20.

"Hadd énekelek kedvesemről, szerelmesemnek énekét az ő szőlőjéről! Kedvesemnek szőlője van nagyon kövér hegyen;
felásta és megtisztítá kövektől, nemes vesszőt plántált belé..." (Ésaiás 5. 1.)

"De mit gondoltok ti? Vala egy embernek két fia, és odamenvén az elsőhöz, monda: Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben." (Máté 21.28.)

"Ezt mondja a Seregek Ura: Teljesen megszedik Izráel maradékát, mint a szőlőt. Fordítsd kezedet reájok, mint a szőlőszedő kosarakra." (Jeremiás 6. .9.)

"És eltünik az öröm és vígasság Kármelből és Moáb földéről, és a kádakból kifogyasztom a bort, nem sajtolnak örömzajjal; az éneklő nem énekel." (Jeremiás 48. 33.)

"Az új bort sem töltenek ó tömlőkbe; máskülönben a tömlők szétszakadoznak, és a bor kiömöl, a tömlők is elvesznek; hanem az új bort új tömlőkbe töltik, és mindkettő megmarad." (Máté 9. 17.)

"Áldjad én lelkem az Urat!
...A ki füvet sarjaszt a barmoknak és növényeket az embereknek hasznára, hogy eledelt vegyenek a földből, és bort, amely megvidámítja a halandónak a szívét, fényesebbé teszi az orczát az olajnál..." (Zsoltárok, 104. )

A Parasztbibliából

1.
A hegyek tetejin a szőlő

A Noé vitt be szőlővesszőt is a bárkába, és amint kezdett a víz apadni, szállt le a vízözön, Noé próbálgatta, hogy mennyire van a föld még a bárkája aljához. Szőlővesszőket vitt a bárkába és szúrta le. Ahogy szurkálta, a hegyek tetejin az iszapba ottragadt a vessző. Oszt azóta van a hegynek tetejin olyan jó szőlő, mer a Noé kezdett még ott ültetni. Azok a vesszők még az ő idejéből származnak, úgymint Hegyalján, Tokajban, meg vannak olyan jó nevezetes szőlők. Azok mind a Noé vesszejéből származnak.

2.
Hétféle vérrel ojtotta be Noé,
mikor a szőlőt beojtotta,
hétféle vérrel ojtotta be.
Először beojtotta ítet majomvérrel.
Az ember, mikor iszik a borból,
ugrál, mint a majom.
Másodszor beojtotta disznóvérrel.
Mer akkor már olyan, mint a disznó,
hempereg a pocsolyába.
Harmadszor meg beojtotta tigrisvérrel.
Akkor már az ember olyan tőle,
mint a tigris, rossz.
Akkor beojtotta oroszlánvérrel.
Akkor olyan az ember,
mint az oroszlán,
nekimegy az embernek.
Ötödször beojtotta farkasvérrel,
attól is még megvadulnak.
Aztán beojtotta medvevérrel,
attól lelassul, nem tud csinálni semmit,
lecsillapszik.
Végül beojtotta bárányvérrel.
Utoljára aztán megszelidülnek.

Bogáti Fazekas Miklós:
Énekek éneke

- részlet -

Siess hozzám, szüvem! jer ki mezőre
Menjünk majorba mulatni kü földre,
Az egy éjen háljunk falun kedvönkre,
Holnap bátor menjünk az szőlőhegyre.

Az szőlőt lássuk meg már, ha virágzik,
ha gyakor, mint indult, hogyha zöldellik,
Az narancsfát lássuk, hogyha virágzik,
Ott mi kedved leszen, rajtam nem múlik.

Ki nagy szaga vagyon már az nagy fűnek,
Ott mint tavaly, most is új almák lesznek,
Kiket neked töttem ott el, lelkemnek,
Ott leszen helye minden örömünknek.

Rólad való gondolatban kívánnám,
velem egy volnál, te volnál szép bátyám,
Hogy orcádat bátron apolhatnám,
Téged s magam azzal én se gyaláznám.

Anyám házába téged bevinnélek,
te oktatnál, én gyönyörködtetnélek,
Drága jó borokkal vendégelnének,
Narancsborral megrészegétenélek.

Tinódi Lantos Sebestyén:
Sokféle részegösökről

- részlet -

Én beszédöm az Noéról kell elkezdenöm,
Az jó bornak meglelését megbeszéllenöm,
Sok rendbéli részögségöt megjelentenöm.

Bárkájából Noé atyánk mikort kiszálla,
Mindenféle népét, barmát el-kibocsátá,
Ez szép száraz földön isten elszaparítá.

Ez időben az szőlőhegy soholt nem vala,
Paradicsomban isten terömtötte vala,
Paradicsomból az vízezön kihozta vala.

Sőt egy magas hegyben szőlő megmaradott volt,
Az Noéhoz közel szőlő gyükerezött volt,
Meleg nyárban szőlő fővel szépön termött volt.

Találá meg egy bakkecske, szép voltát látá,
Gyümölcsét megharapálá és megvidula,
Szép szakállát igen rázá, magát hagyigálá.

Igen hamar kihozatá Noé hogy hallá,
Kis kertébe béhozatá, elplántáltatá,
Oroszlán-vért és majom-vért hamar hozata;

És disznó-vért és kecske-vért ő kerestete,
Szőlő tövét mindezökkel megöntözteté,
az ő vizét megszereté, soká terjeszté.

Nagy vígan vesszőjét Noé elültetteté,
Kapásokkal mívelteté, hordót töltete,
Egy kedvében az jó borban Noé köppente.

De lám Noé az jó bortul megrészegödék...

Heltai Gáspár:
A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus
- 1552 -

- részlet -

"Nagy panaszolkodás vagyon mindenütt a mostani időről, mivel hogy szükség vagyon, és minden drága. És így vagyon, mert szükség és drágaság vagyon. De valjon honnan vagyon ez? Ki imerre, ki amarra vét. De igazán mondom, nem kellene senkire vétnünk, hanem csak a nagy torkosságra és a nagy tobzódásra. Mert a sok lakásnak nincsen vége. Ahol kedig untalan sokat költnek: ott sokat kell keresni ismét helyébe. Miért kedig, hogy minden ember sokat és szertelen költ, mind kicsin s mind nagy? mind fírfiú s mind asszonyállat, nem lehet, hogy semmibe olcsóság legyen. Mert a gyermekecskéket még idején szoktatják a borra, még a bölcsőbe azt adják innya: mert félnek, ha felnevelkednek, nem tanulhatják meg azt innya: ezokaért idején hozzá kezdenek.
    Nem csoda, hogy a zsidók és a törekök oly igen gazdagok. Mert munkálkosznak azok, és amellett mértékletesen élnek. De minálunk minden ember hivalkodni akar: és amellett ugyan jóllakni és a borban feredni: erre kedig költség kell."

Tinódi Lantos Sebestyén:
Az udvarbírákról és kulcsárokról

- részlet -

Kik nem adnak Bonyhán itt jó borokat,
Magas part üssön meg udvarbírákat,
Velök egyetömben az kulcsárokat,
Kik akasztófára méltók, azokat.

Az boros víz nádat terömt orromban,
Egészséget nem ad néköm dolgomban,
Kössebbedik gégém az Krónikámban,
Kiért udvarbírák esnek átkomban.

Szómat jobban rikkanthatom jó bortul,
Ha jó hírt hallhatok uraságodtul,
Kevés betegségöm feledöm attul,
Nagy sok jó adassék mennyei úrtul.

Talám gonoszt mondnak az udvarbírák:
Azzal sem gondolok, csak jó bort adjanak,
Ha büdös bort adnak Sebők deáknak,
Azzal ő uroktul elbúcsuztatnak.

Esznek szegín ifjak fagyos étkeket,
Reá innyok adnak büdös lőréket,
Szolgáló leányoknak sován étkeket,
Rejá innyok adnak boros vizeket.

Vígan bosszankodnak lejányok, ifjak,
Az udvarbíráknak és kulcsároknak
Lelkökért ők sápi zsoltárt olvasnak,
Dolhai dekrétomot fejökre mondnak.

Le es vonszják néha kulcsárt körméről,
Ifjak megbüntetik ez ily bűnéről,
Az ő abrakjokat elvesztéséről,
Mert az palást alatt hordják pincéből.

Csuda mint csélcsapnak az ő uroknak,
Hogy az ő hasznára sáfárkodnának,
Azt elő sem mondják, mennyet kóbornak,
Palást alatt jó bort, ennyet hurcolnak.

Kis-Kököllő mellett Bethlen Farkasnak
Bonyhai háznál megíratának,
Mert versszörzésben Sebők deáknak
Nem úr hírével büdös bort adának.

Nagy-idai kulcsár az bonyhaival
Lám atyafias volt álnokságával,
Nem barátkozik vélem az jó borokval,
Ha fijamat küldöm, illet szitokval.

Adjon isten nékik oly jó malasztot,
Táplálják jó borral Sebők deákot,
Véle egyetömben jó szolgálókat.
Fejökre ne várják az rút átkokat.

Asszonyok intési

- részlet a Lugossy-kódexből -

Az bort házunknál ámbátor igyad,
De az korcsomát te ne gyakoroljad;
Ha gyakorlándod te az korcsomát:
Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,
Tégödet mondnak jelös borcsiszárnak.

Dal a Mátray-kódexből

Hallod-é, pendítsd az lantot!
Hadd osszam szépen az táncot;
Leány, fogd az aranyláncot -
Ne tégyen az köztünk gáncsot!

Szépíttesd, gazda, az házat,
Hordass ki tányért és tálat,
Vitesd ki az hosszú asztalt,
Rendelj helyt, táncot és tágast!

Az ki nem akar mulatni,
Vagy pohár bort elköszönni,
Idején mondjuk: menjen ki,
Rendeljünk más szállást neki!

Erre, gazda, jól is vigyázz,
Ifjakat mikor táncba látsz,
Olyankor vígan azt kiáltsd:
Hegedűs! Három most a tánc!

Tánc közben töltesd az bort is,
Ne légyen panasz ebből is,
Vigyázz, az asszonyokat is -
Ne hagyjad szomjan őket is.

Állj félre, az ki bánkódól,
Itt bizony nem morgolódol!
Vagy igyál, vagy pedig táncolj -
Egyébkint köztünk nem lakol.

Vőlegény, megkémélj magad,
Az borral gyomrod ne bántsad,
Táncban lábod meg ne fáraszd,
Virradtig hogy meg ne unjad!

Lesz néked még más dolgod is,
Munka köll, higgyed ahhoz is,
Elment már a menyasszony is,
Menj utána sírva te is!

És az elmédben forogjon,
Most rövid éjtszaka vagyon,
Az álom rajtad ne fogjon,
Az párta konttyá változzon.

Dal a Vásárhelyi daloskönyvből

Éljetek vígan
Mostan mindnyájan!
Szüretünk meglött,
Jó borunk termett,
Ki ad jó erőt,
Táncra gerjesztőt.

Igyunk! mert ez bor,
Bizony, hogy jó bor.
Jámbor az gazda,
Megtölti sokszor;
Jámbor az gazda,
Megtölti sokszor!

Gazda, adj innom,
Bizony kévánom
Azt, hogy nem adnak
Innya torkomnak!
Üres erszényem,
Mert nincsen pénzem.

Édesb ital
Ily malosánál,
Méhser-italnál;
Jobb az kámfortnál,
Erősb az ital
Tarcali bornál.

Pecsenye, cipó
Éhezőnek való;
Az ki borivó,
Annak sült rigó!
Az ki bánkódik,
Nem ide való.

Mívesek lakodalma
- részlet a Szentsei-daloskönyvből -

Lakjatok vígan,
Igyatok bátran -
Eja!
Az idő mondja,
Gazda kiáltja:
Fusson az bánot
Töltsd az pohárot -
Hej, jo jo jo jo!

Nem vizet adnak
Innya torkomnak -
Eja!
De tarcali bort,
Mézes mádi bort;
Töltsed az pohárt,
Ne lássunk több kárt -
Hej, fa la la la!

Meg ne részegülj,
Gőgösen se ülj -
Eja!
Gazda, adj innom
Régen kivánom;
Üres erszényem,
mert nincsen pénzem -
Hej, jo jo jo jo!
No, ne bánkódjunk:
De vígan lakjunk -
Eja!
Gazda vigadjunk,
Mind estig igyunk;
Majd lefeküdjünk,
El is aludjunk -
Hej, fa la la la!

Kuruc népdal

Csinom Palkó, Csinom Jankó,
Csontos kalabérom,
Szép selymes lódingom,
Dali pár pisztalyom.

Nosza rajta, jó katonák,
Igyunk egíszséggel!
Menjen táncba ki-ki köztünk
Az ő jegyesével.

Népdalok

Kriza János: Vadrózsák

Szegény legény nem csuda,
Hogy a bort szereti,
Mert őtet a búbánat
Gyakran hányja veti.

Mert ha kancsó mellé ülhet,
S ott többed magával lehet,
Buját baját minden gondját
Abba eltemeti.

Bort a haramiának,
Bort a magyar fiának,
Hadd igyék a magyar bort,
Ne bántsuk meg a jámbort.

A bortól a bátorság
S a reménység el nem hágy;
Bort hát egy nehány icczét,
Vagy feltörjük a pincét.

Hadd igyék a német sert,
Ne bántsuk a jó embert;
De táguljon a háztól,
El nem férünk egymástól.

Esik az eső csendesen,
Vágtat az idő sebesen;
Igyunk hát pajtás csendesen,
A pohár hadd zenélgessen.
Teli hordó búcsut járjon,
Sült tyúk a csapon strázsáljon,
Az ökör az utczán járjon,
Térdig a borban uszkáljon,
Két csípőjén kulacs álljon,
A sült liba utczán járjon,
Ugorkát szájában hordjon,
Mind azt kiáltsa: gá, gá, gá,
Társaság - vigasság, gá, gá,
Segitsünk szegény ászkokon,
Ugy lehet, hogy még azokon
Sirva viszen ki a rokon.
Jaj be okosan találta,
A ki a szőlőt plántálta,
Nagyváradot ki nem hagyta,
Zilah is beléfoglalta.

Kolozsvár, 1863.

Lendva környéki népdalok

1.
Ő ivott, ő iszik,
Ő megszomorodik.
Sej, haj, diridári, duridári,
Most iszik a Simon bácsi, bum, bum, bum.

2.
Szőlőhegyen szüretelnek,
Szedő lányok énekelnek.
Tele csöbör, tele puttony,
Fiú, leány kap a muston.

Szőlőhegyen szüretelnek,
Szedő lányok énekelnek.
Kati, Laci, Borcsa mondja,
Bárcsak mindig szüret volna.

3.
Komám, komám, kedves komám,
Négyet kölkezett a kutyám.
Egyik neve legyen: Noha,
Nem leszek én józan soha.

4.
Igyál betyár, múlik a nyár,
Úgysem soká duhajkodsz már.
Lehullott a nyárfa levél,
Hová lettél szegény legény?

Addig iszom, míg csak bírom,
Míg a subám el nem iszom.
Ha a subámat eliszom,
Arra se lesz semmi gondom.

Badacsony környéki népdalok
- Barsi Ernő gyűjtése -

1.
Megérett a szőlő feketére,
árván maradt annak a vesszeje.
Te is árván maradsz, kis angyalom,
mert kezdődik a sorozás, azt hallom.

2.
Leszedik a szöllőt nemsokára,
Árván marad a bokor magába.
Árván maradsz te is, kis angyalom,
Mer énnékem el kell maséroznom!.

3.
Hozz bort, kocsmárosné,
Megadom az árát!
Ha én meg nem adom, ihajna,
Megadja galambom valaha.

4.
A Nád Jancsi csárdába van,
Panduroknak izenve van,
Hogy jöjjenek hamarosan:
A Nád Jancsi csárdába van.

Szántódkörnyéki vőfély-rigmus

Hallották uraim Noé bakjának hirét,
Akik megették a szőlő vesszejét?
A mi násznépünk nem a szőlővesszejétől,
Hanem a szőlővesszőn termett jó borból ittak,
És ojjan jó kedvük kerekedett,
Allig férnek meg a bőrükbe.
Ezért alázatosan megkérjük a násznagy urakat,
Hogy vigyék ki az asztalokat és padokat.
Hogy a fiatalságnak hejje legyen a tánchoz.

Szirmay Antal gyűjtése:

A régi magyaroknak borköszöntő szóllások illy szavakkal kezdődött

Kurv' az annya rossz embernek,
Egy szó úgy mint száz'
Aki minket hátunk megett,
Nem szemben gyaláz.
Ollybá tartom rossz embernek
Reám szóllását,
Mint szemeten gubás ebnek
Az ugatását.
Hát koptassák a nyelvöket
Haszontalanúl,
Engem sem hágy én Istenem
Gyámolatlanúl!

Ökör iszik kelve,
Ember barátságért.
Jó bor e' gazda,
Jó szöllőt hozta,
Az Úr Isten áldja meg,
Aki ezt kapálta,
Aki ezt hozatta,
Aki ezt megissza.
Issza már! Issza már!
Kend isz-szamár!

Ez a pohár bujdosik,
Illyen a barátság!
Kézről kézre adatik,
Illyen a barátság!
Nosza pajtás tölts innom,
Illlyen a barátság!
Fellyebb töltsed poharom,
Illyen a barátság!
Illyen, illyen, illyen az,
Illyen a barátság!

Egyet tojik a fürjecske,
Rírom, rárom, rárom,
Retyerutya, szénám renden,
Rendem, rendem, rárom,
Sárgarigó, tarka túró,
Rezes kalapácsot,
Bükkfa nadrág, tüdős hurka,
Mámoros kovácsot.
Komámasszony félrecsapta
Paszomántos kontyát,
Cigányasszony ölbe hordja
Sikéttő porontyát.
Fürödjünk meg komámasszony,
Elég nagy a kádja,
Hagyma, rapé, répa, retek
Legyen kamarába.
Jaj be bolond ének, pajtás,
Se füle, se farka,
Kinek-kinek tele légyen
Jó borral a marka.
Százesztendős kanverébnek
Hátul van a farka.

Vesszen el a világ, maradjon a szőllő,
Mely kapálás nélkül légyen mindég termő,
Torkainkat nedvesítse,
Az elménket édesítse.
Hajts! hajts! hajts!
Egy itallal fel is hajts!
Nosza pajtás, te is hajts!

Vagyon egy főváros, melynek neve Buda,
Buda mellett egy víz, melynek neve Duna,
A Dunában egy hal, melynek neve harcsa:
Egymás-szeretőket az Úr Isten tartsa!
Éljenek azok,
Akik igazok!
Akik nem azok,
Legyenek gazok!
Adjon Isten minden jót,
Tele légyen mind a pince, mind a bót,
ne légyen a ruhánkon semmi némű fót,
Szolgáljon a magyarnak oláh és a tót!
Adjon isten minden jót,
Bort, pecsenyét, olcsó sót,
A lengyelnek sok borsót,
A németnek koporsót.
Adjon Isten egészséget,
Magyarok közt egyességet,
Bort, pecsenyét, békességet, Szép és jó feleséget.

Blaha Lujza dalaiból
korabeli népszínművek nyomán

1.
Korcsmárosné, hallja kend,
egy itcze bort hordjon kend.
Egy itcze bor nem páros,
Adjon kettőt korcsmáros.

2.
Hortobágyi korcsmárosné, angyalom,
hat itcze bort adjon édes galambom.
Debreczenből Nagyhortobágy messze van,
Debreczentől Hortobágyig szomjaztam

Édes Gergely:
A borkancsóhoz

Félre bús gondok! bor akadt kezembe!
Teljes e kancsó de nem üt fejembe
Úgy hiszem, bátor bele jól sohajtsak
            S meg neki hajtsak.

Édes, olly valamint csak a méz
Tiszta mint a színarany. Aki rád néz
Oh boros kancsóm! nevet az szemével
            S él örömével.

Most! kivált most bár kiki rád tekintsen
Nincsen itt másod, de Tokajba sincsen;
Mert te lennél, bár hegye volna felső,
            Ott is az első

Mit? hiszeny Mádról jöve nedved: e' már
A legédesb név bora tiszta nektár.
Hát mi kell még több az örömre nékem?
            Semmisem! óh nem.

Mert no! hát nem mind valamit csudálnom
Kelletik, benned lehet azt találnom?
Milly öröm-gyújtó ajakat ragyogtatsz
            S rám mosolyogtatsz!

Milly dicső, pompás derekad s nyakad van!
Milly igen csínos füled! öblöd ollyan
Aminő csak kell. Ki ne becsülne
            Úgy, hogy örülne?

Hajh! dicső kancsóm! ha te illy borokkal
Frígyedet kötnéd az iszos torokkal
Bezzeg úgy lennél becses is kapós is
            Hajtogatós is! -

Bezzeg a vidám lelemény cikázna
ott, hol ily jó bor velem éjtszakázna!
Scriberet bezzeg tudom a Poéta
            Carmina lacta.

Írna ám nemcsak pedig ímmel-ámmal
Sőt az apró vers sok ezernyi számmal
Láthatóképpen karikázna tőle;
            Folyna belőle.

Most pedig kancsóm! ha mi még van ott benn
Add ki; öntsük mind garadunkra; bölcsen
Így dühödjünk még nekem innom adhatsz
            S meg nem apadhatsz.

Majd, ha Mádimtól kebelem megázik
S a velőmig jó szeszi felcikázik
Fognak édesden szemeim lehunyni
            S búim alunni.

Mátyási József:
A magyar borról

A teremtés ugyan bölcs és jó megvallom;
    Mert a mesterétől magától úgy hallom
Midőn Mózes írja, a belső szolgája:
    Hogy tetszett Istennek az egész munkája.
Mindazonáltal a bort látom érdemesnek,
    Arra hogy a jók közt mondjam főnemesnek,
A halhatatlanság nagyhírű itala
    Azt tartom csak édes tokaji bor vala.
Ama gyümölcsfa is szőlőtő lehetett,
    Melyre az Édenben tilalom tétetett;
Mert mi a szőlőnél szebb? bár mindent nézz el?
    S nem ér-e fel annak leve a színmézzel?
De itt nékem Bacchus: Hallja ked! azt mondja,
    Ha bort szeret, légyen hazájára gondja.
Jól van, úgyis tudom kötelességemet:
    Ne nemzeti nektár! vedd ítéletemet:
Van ugyan egynehány Bacchus előtt kedves
    Nép, melynek sajtója nemes musttal nedves.
De csak úgy oszthatom jól a különbséget,
    Ha hazám borának adok elsőséget!
S bár a vak szeretetnek nevezzék ezt mások,
    Tőkéinknek nem árt a rágalmazások.
Igya meg az olasz falernumi borát,
    Hegyéért nem adnám Budának egy sorát.
Tessék a németnek a rhénusi lőre,
    Nincs amiért vágyjak burgundi szőlőre,
Nem hasonlíthatom öszve Tokajt velek,
    S az egész világon csak egy Tokajt lelek,
Melyre bizonyságom többek közt a lengyel,
    Mert talpától kopik amiatt sok kengyel.
Mért is számlálnék több magyar szőlőlevet?
    Csak ezek érdemlik a legjobb bor nevet.
Mint az arany egyéb ércnemeket fénnyel:
    Úgy haladnak ezek más borokat kénnyel.
Drága illatjokat érzed ha szagolod,
    Édesden csiklandik gégéd ha kortyolod.
Éltető melegét testednek nevelik,
    A jó vért bővítik, s pirosra színelik,
Gyakran orvosolják a külső sebeket,
    Sőt néha gyógyítnak belső sérelmeket,
S nevezhedd udvarok gyönyörűségének,
    Mert tetszenek minden királyok ínyének.
Minden nemzet azért mely borunkat issza,
    Éljen Magyarország! ezt kiáltsa vissza.

Ungvárnémeti Tóth László:
A vinczlér és a fia

Egy szép öreg, bölcs, mint Aesopusz; kellemes,
Víg, mint Anacreon, midőn meghallaná,
Hogy a magyar literátorok versengenek,
Ezt a mesécskét költé - nagyon értelmesen
    Egy gyermekecske, akinek Vinczlér vala
Az apja, legelől látta a bort forrnia.
Apám! kiálta rémülten, jere csak hamar,
Hamar, mivel mindjárt kiugrik a borod,
Úgy szökdösik, már a karikát is fellöké.
Szerencse! ha csak azt lökte fel édes gyermekem,
Szerencse! mond az öreg, - nem is fogjuk tehát
Lefojtani többé, hagyd pesegje ki jól magát,
Eddig csak édes volt, de már erős leszen.

Fazekas Mihály:
Jó a bor

Kiköltözött azoknak
Az ész kabak fejekből,
Kik vizbe telhetetlen
Ludnak való torokkal
A bort merik gyalázni.
A bort! az éltető bort!
A bort! ama nagy Isten
Képére alkotódott
Bölcs ember oktatóját.
Be messze elfajultak
Noé atyánk eszétől,
Ki a töméntelen viz
Peshedt nyomát azonnal
Borfával ülteté be.
Áldott emlékezetében
Maradjon én elöttem
Mert én ha rá botolnék
Száraz porára, tüstént
Jó borral önteném meg.
Héj kár gyalázni a bort!
Hiszen ha a garadra
Felöntök én, ki nállam
Az ég alatt vitézebb?
A legnagyobb vezér sem
Furfangol oly manővert
Mint a fejembe készűl.
Elbújhat a világnak
Minden mihaszna bőlcse,
Ha néha kótyogóson
A fizikába vágok
Vagy astronomisálok.
Forog nekem nap, és föld,
Sőt a sut is megindúl. -
Ha én amúgy busáson
A torkomat megöntöm:
Hozzám jöhetsz tanúlni
Bizvást akármi nyelvet;
Úgy is tudok beszélni
Hogy egy igaz teremtés
Sem érti e világon.
Ha a fejem nem ollyan
Amint magam szeretném
Egyszerre finumabb észt

Tudok belé locsolni.
Rebelliót ha érzek
Belső monarchiámba:
Egy jó palack-kommandó
Lecsendesiti tüstént.
Ki a király, ha én nem!
Héj kár gyalázni a bort!

Az új bor

Be jól esett te kis lány
    Zsendült cseresznye szemmel
        Tsenditni a szerelmet.
Be jól esett az első
    Piros epert, pirossabb
        Szácskádhoz illegetnem.
Guggon, tudod be jó vólt
    Csipegetni zsenge szőlőt.
De levét ezerszer is jobb
    Dúdolva szürcsölésznünk.
S eszemadta kis kezedből
    Mogyorót szemelni hozzá.
Sokáig élj gyerek bor!
    Nőttön neveld tüzünket.
Ámor, te is! ki nádcsőn
    Szopatsz velünk szerelmet.

Jó bor, szép szem

Ha te is valódi jó bor
Szikrádzol a pohárba
Te is kacsongató szem
Szikrádzol a szemembe
Csuda-é ha néha szivem
Miattatok kilobban
Jó bor, s kacsongató szem.

Rejtett szók és találós mesék

A pók, híres munkálója
    Nevem első részének.
A másiknak akarója
    Nem hisz egyik szemének.
Bóldog nemzet, mely főldében
    Élni láthat engemet;
És megölvén jókedvében
    Jó reménnyel eltemet;
Mert hát én is idő telve
    Koporsómból kikelek:
A vígak közt, mérsékelve,
    Új-új kedvet nevelek.

(Szőlő)

Mi az? Szája van, de nem eszik csak iszik;
    a négy lába is, de nem jár ha nem viszik.
Az emberhez sokat hasonlít ennyiben,
    Hogy ő is furcsább más állatok bőriben;
Hogy csillagos kereszt illik óldalára;
    És hogy jól illik a magyar paripára.
Míg terhes, vagy kotlós, sokan is szeretik,
    Ölelik, csókolják s végre lefektetik.

(Kulacs)

Csokonai Vitéz Mihály:

Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

Megvidító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat,
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

Ó, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Ó, milyen szép az ajakad,
S aranyláncra méltó nyakad!

Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkül is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a, majd megmondám, kié.

Szép a hajad, szép szála is,
Ha kiscsikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod;
Kittykottyod ünnepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jó kedvem csucsorodik,
általad megszaporodik.

Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

Ó, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk, úgy-é, kincsem?

Ó, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születének,
S ott ülnének hosszú sorral
A kuckóban teli borral! -

Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szülnél, apró kulacsokat:

Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
beleférne négy-öt akó. -

De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Aki menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

Akadtam még egy bankóra,
kit szántam szemborítóra...
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utolsó forintom.
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

Ó, csókollak, ó, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek;
Tested tegyék holttestemhez,
És ezt az írást fejemhez;

"Utas, köszönj rám egy pint bort;
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete párjával,
Csikóbőrös kulacsával."

Boldogság

Most jázminos lugasban
E nyári hűvös estvén
Lillámmal űlök eggyütt.
Lillám velem danolgat,
És csókolódzva tréfál;
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem,
és gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam.
Amott Anakreonnak
kellő danáji vagynak
kaskámba friss eperrel.

    Egy öszveséggel illy sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

Vitkovics Mihály:

Anakreontika

- részlet -

Futó gyerekkoromban
Lepkék után futosni,
Labdával és dióval
Nap-este játszadozni,
hej, míly nagyon szerettem!
Mostan legény időmben
Honom leányi mellett
enyelgve üldögélni,
Ölükbe dülni, vélök
Cikázni és, ha cifra
kancsóm egész fenékig
felhajtom, őket össze
Csókolni s átkarolni
Bizony felette vágyom.
Mit várok e világban
Jobbat? Tinéktek élek,
Néktek halok, leánykák,
Éltemnek éltetői!
S néked, Tokaj, legédesb
Borok nemes szülője,
Friss kergetője búmnak!
Néktek szelíd leányok,
Néked hazám Tokajja
Éneklem e rövidke
Ártatlan énecském,
Amelyre Ámor oktat.
Míg szívem üt s lehelhet
lelkem, tinéktek, ó csak
Néktek fogok dalolni.

Kazinczy Ferenc:

Bor mellett

Fogy az élet, s nemsokára
    Szép korom majd elrepűl;
Érzem, mesze nincs határa,
    S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
    Lépvesszőket hányhatok;
Bort hamar, bort! elmúltának,
    Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek!
    Kelyhem bátran forgatom;
Még most, hála istenimnek!
    Lollimat csókolhatom.
Még nincs, aki elolvassa
    Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakoztassa,
    Ki sziszeg titkon velem.

Lyányka jer, jer, mártsd rózsádat
    Kelyhem édes nedvibe,
Fonjad azt s mell-pántlikádat
    Hajam barna fürtibe.
Ingereld szám szomjuságát
    S pajkoskodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
    Nyílt karod között lelem.

Szentjóbi Szabó László:

A nagy szüret Telegden

    Pásztor! Moss kádat! a szedők készek:
Én részemről a puttonos lészek.
Ennek adj dézsát, kosarat ennek,
Itt ma dolgozni szükség mindennek.
Itt a gazda is, itt van a pallér,
Puska félvállán, szoknyás gavallér.

    No csak, legények! rajta legyetek!
Ma szüretelünk, ne heverjetek,
Napszámát kiki megérdemelje,
S egyik a másik terhét viselje.
Egy meg egy kosár, ez a hatodik:
Lám comtesse Cili mint iparkodik.

    No csak, legények! Iparkodjatok!
Ma szüretelünk, ne koplaljatok!
Míg Jani magát ott melengeti,
Napszámát kiki mind megeheti.
Kiveszi Poldi lám az áldomást.
Már az ő hasa nő szemlátomást.

    No csak, legények, egy értelemmel!
Már a kád félig van szőlőszemmel,
A szőlő leves, sok bort szűrhetünk,
A must ragadós, részegedhetünk.

Lám hogy bészedtük mind a kilenc sort:
Nagy bajjal kapánk egy fél cseber bort.

Kisfaludy Sándor:

Magyar Szüretelő Ének

(A Kesergő Szerelem, Buda 1081. 113. 1. 71. dal

Zongorakíséretét írta: Ludwig von Beethoven)

Édes, kínos emlékezet,
Óh, Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
Ó, rabságom kezdete.

Ott tudtam meg, kicsoda Ő,
S micsoda szerelem;
Ámor nyila miként sebző,
S mi az édes gyötrelem.

Nem úgy mentem, amint jöttem,
Nagy különbség volt köztem,
Aki valék én azelőtt,
S aki lettem, látván Őt.

Repülj, repülj Hunniába
Ama kedves hazába;
A Balaton vidékére,
Bakonynak a szélére.

Allgemeine Musikzeitung (Leipzig) 1816. márc. 13.

Vörösmarty Mihály:

Egri bor

Ittanak a hősök s egyik pendíte: "Török vér!"
    "Hagyj folyjon" mondá hévvel az egri Dobó.
S folyt az azóta határ nélkül; s a barna pogány vér
    S lelke Dobónak forr lángboraidban, Eger.

        1830 vége

Borhűtőkre

1.
E poharat míg vígan ürítjük együtt, ím elfolyt az élet;
    Hadd folyjon, sok ezer társnak utána megyünk.

2. A rövid életben mit használ lenni komornak?

3. Oh öröm el ne maradj s te ne légy velem, életölő gond!

        1832-1840

Keserű pohár

Bordal a Czilley s a Hunyadiak szomorújátékból

Ha férfi lelkedet
Egy hölgyre föltevéd,
S az üdvösségedet
Könnyelműn tépi szét;
Hazug szemében hord mosolyt
És átkozott könyűt,
S míg az szivedbe vágyat olt,
Ez égő sebet üt;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha, mint tenlelkeden,
Függél barátodon,
És nála titkaid:
Becsűlet és a hon,
S ő síma orgyilkos kezét
Befúrja szívedig,
Míg végre sorsod árulás
Által megdöntetik;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha szent gondok között
Fáradtál honodért,
Vagy vészterhes csatán
Ontottál érte vért,
S az elcsábultan megveti
Hű buzgóságodat,
S lesz aljas,- gyáva- és buták
Kezében áldozat;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha fájó kebleden
A gondok férge rág,
S elhagytak hitetlenűl
Szerencse és világ,
S az esdett hír, kéj s örömed
Mind megmérgezve van,
S remélni biztosabbakat
Késő vagy hasztalan;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

S ha bánat és a bor
Agyadban frígyre lép,
S lassanként földerűl
Az életpuszta kép,
Gondolj merészet és nagyot,
És tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
De amíg áll, és amíg él,
Ront vagy javít, de nem henyél.

        1843. augusztus 26. előtt.

Fóti dal

Oct. 5. 1842.

Fölfelé megy borban a gyöngy;
    Jól teszi
Tőle senki e jogát el
    Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
    Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
    A göröngy.

Testet éleszt és táplál a
    Lakoma,
De ami a lelket adja,
    Az bora.
Lélek és bor két atyafi
    Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
    És remek?

Víg pohár közt édesebb a
    Szerelem.
Ami benne keserű van,
    Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
    Mit nevetsz?
Áldjon meg a három Isten,
    Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,
    Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
    Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
    Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
    Vagy bucsút.

Hejh barátom, honfitársam,
    Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
    Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik
    Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
    Több ily nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,
    Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
    Századig.
Ideje hogy ébredezzen
    Valaha:
Most kell neki felvirúni
    Vagy soha.

Bort megissza magyar ember
    Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
    A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
    S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már valamit.

No de sebaj, másképp leszen
    Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
    A hazán.
Ha az isten úgy akarja
    Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bűnt
    Nem hagyunk.

Rajta társak hát, igyunk egy
    Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
    Félre most;
A legszentebb-, legdicsőbbért
    Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
    Gazdag tort!

A legelső magyar ember
    a király:
Érte minden honfi karja
    Készen áll.
Lelje népe boldogságán
    Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
    Szent fejét!

Minden ember legyen ember
    És magyar,
Akit e föld hord s egével
    Betakar.
Egymást értve, boldogítva
    Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
    Szembe lép.

Ellenség vagy áruló, ki
    Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
    Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
    Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
    Hátadon!

S most hadd forrjon minden csepp bor
    Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
    Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
    Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
    Az eget.

Légyen minden óhajtásunk
    Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
    Temploma.
És ürítsük e hazáért
    E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
    Meg nem árt.

Érje áldás és szerencse
    Mindenütt,
Ahol eddig véremésztő
    Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
    Halavány,
Felderüljön, mint a napfény
    Vész után.

Hű egyesség tartsa össze
    Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
    Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
    És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
    Jog alatt.

S vér, veríték vagy halál az,
    Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
    Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
    "Szent hazánk:
Megfizetünk mind, mivel csak
    Tartozánk."

Jó bor
- részlet-

Kit illet e pohár,
Mely hű ajakra vár?
Szívemnek vére egy pohár borért,
És e pohár legjobb barátaimért!
Rideg Somló, térföldi remete,
Reád száll a mezők lélegzete.
Körülfoly a nap, mint hű szerető,
Osztatlan hévvel téged ölelő.
A távol Marcal szellőt küld feléd,
Hogy illat és fény áradjon beléd.
Mégis Somló benned nincs érzelem,
tőid levét hiába szeretem:
Megszégyeníti fösvény kebledet,
Baráti kéz tölté e serleget.
De mit beszélek? itt a bor.
Ahány csepp; éljen annyiszor
A hű barát s a szeretet,
Rideg Somló! isten veled!

Petőfi Sándor:

A borozó

Gondűző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondűző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.

És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.

És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.

Bor taníta húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor taníta elfeledni
Csalfa lányok, titeket.

Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty - s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!

Pápa, 1842 április

Vizet iszom

Figyeljetek reám,
És oh, bámuljatok!
Mert nem mindennapi,
Amit most hallotok.
E dolgon magam is
Nagyon csodálkozom,
De mégis szent igaz;
Nem bort... vizet iszom,
Vizet bizon.

A szőlőket tavaly
Elverte tán a jég?
Vagy a dér csípte meg,
S bor nem termett elég?
Nem volt se jég, se dér,
Bor terme gazdagon,
De mindazáltal én
Nem bort... vizet iszom,
Vizet bizon.

Vagy tán azt vélitek:
Hogy szomjas nem vagyok?
Dehogynem! Szomjaim
Krisztustalan nagyok.
S kizárólag pedig
A borra szomjazom,
De mindazáltal én
Nem bort... vizet iszom,
Vizet bizon.

Hogy rajta senki ne
Csigázza az eszét,
Megfejtem röviden
E találós mesét:
Én a bort rendesen
Kocsmából hozatom,
Most pénzem nincs - vizet
S nem bort, azért iszom,
Azért bizon!

János vitéz

- részlet -

Az idő járása éjfél lehetett már,
Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.
Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény
Ablakból világít az erdő legmélyén.

Jancsi e látványra ekkép okoskodék:
"Ez a világ aligha csárdában nem ég;
Bizonyára ugy lesz - hál' a jóistennek!
Bemegyek az éjre, benne megpihenek."

Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,
Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.
Nem állott üresen a ház, a zsiványok
Mind a tizenketten odabenn valának.

Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok...
Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;
De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,
Azért is közéjök nagy bátran belépe.

"Adjon az úristen szerencsés jó estét!"
Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést;
Erre a zsiványok fegyverhez kapának,
Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:

"Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?
Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.
Vannak-e szüleid? Van-e feleséged?
Akármid van, nem fog többé látni téged."

Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben
E szókra, sem nem lett haloványabb színben;
A zsiványkapitány fenyegetésire
Meg nem ijedt hangon ily módon felele:

"Akinek életét van miért félteni,
Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.
Nekem nem kedves az élet, hát közétek,
Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.

Azért ha úgy tetszik, hagyjatok életben,
Hagyjatok az éjjel itten megpihennem;
ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,
Hitvány életemet védeni nem fogom."

Ezt mondta nyugodtan a jövendőt várva,
A tizenkét zsivány csodálkozására.
A kapitány ilyen szókat váltott véle:
"Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;

Te derék legény vagy, azt a bátor szented!
Téged az isten is zsiványnak teremtett.
Éltedet megveted, a halált nem féled...
Te kellesz minekünk... kezet csapunk véled!

Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,
E derék tréfának díja gazdag préda.
Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?...
Nos hát elfogadod a cimboraságot?"

Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,
S tettetett jókedvvel szólt ilyeténképpen:
"Cimborátok vagyok, itt a kezem rája!
Rút életemnek ez a legszebb órája."

"No, hogy még szebb legyen," felelt a kapitány,
"Lássunk, embereim, az áldomás után;
Papok pincéjéből van jó borunk elég,
Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!"

S a kancsók mélységes fenekére néztek,
S lett eltemetése fejökben az észnek;
Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,
Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.

Álmot hozott a bor latrok pillájára...
Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta...

Arany János:

Aisthesis

Megérzés

Bort vett magának a tudós;
    Van hozzá tudománya,
Van eszköze: felbontja és
    Ízenként latra hányja:

Mi benne a szesztartalom,
    Mi a cukor, a mézga?
Festőanyag, csersav, víz, lég
    Mi fínom zagyvaléka?

S mindez hogyan másul, vegyül?
    Eredmény az: midőn begyül
Hozzá néhány cimbora:
    Ihatatlan a bora.

Bor-szedni jár a vén kupec;
    Van néki "borpróbája":
Nem oly tudákos eszköz az,
    Csak nyelve, ínye, szája.

S megismeri a zamatost,
    Véknyat, "testest", kövéret;
Ez vén, "magát megette már",
    Ez fiatal, ez érett.

Hordószagút-mit nem visz el; -
    S ha önkint nem ereszti fel
Hogy sok legyen, szapora:
    Nagyon kapós a bora.

A nyelvnek is törvényeit:
    Széppé, jóvá mi tészi:
Nyelvész urak jobban "tudják",
    A költő jobban "érzi".

Toldi

- részlet -

"Most hallgass szavamra, jámbor szolga Bence:
Nesze tedd el, itt van kilencvenkilence;
De a századikat könnyü helyen hagyom:
Megisszuk, mivel most magas kedvem vagyon."
    Váltig ellenkeznék benne a hű szolga,
ha nyergén kulacsa ki nem száradt volna:
Kívül nedves ugyan, a harmat megeste,
De a belsejébe csiholni lehetne.

Nem is messze kellett fáradni avégett;
Csak közel találtak egy szegény csapszéket:
Szennyes is, rongyos is volt az öreg csárda,
Oda illett volna Hortobágy síkjára.
    Egy szomjú kútágas ácsorgott előtte,
Bence nyerges lovát amellé kötötte;
Toldi pedig bément: sötét volt a házba',
Belévágta fejét a szemöldökfába.

"Hé! kocsmáros! Hol vagy? a teremburádat!
Alszol, vagy meghaltál? mért nem gyújtsz világot?
"Dehogy alszom, (kit hoz a forgószél megint?)
Itt a mécs, bor is lesz: itce kell-e vagy pint?"
    "Nem kell pint, se itce, hiába is adnád,
Egy csöppet se hozz, vagy hozz egy öreg kannát!"
Elhümgette magát a csaplár e szóra,
Gondolván magában: most akadt ivóra.

Bence a tarisznyát béhozá ezalatt:
Miklósnak ugyancsak jólesett a falat,
Rakta is szaporán, alig győzte nyelni,
Három sem érkeznék vele versenyt enni.
    Mikor pedig a nagy kanna megérkezett;
Felhajtá majd félig az öt pintes pohárt;
Bence megsokalta: "Az Istenért! Megárt."

"Árt, nem árt, én azzal keveset gondolok,
Terád pedig kicsit tartozik a dolog;
Ha örül az ember, csak nyűg, hogy van esze;
Temessük el azt ma, itt van, igyál, nesze!"
    Avval odaadta az edényt Bencének:
Reszketett a keze az öreg legénynek,
nem is bátorkodott inni egyszer sokat;
Mindig megolvasta titkon a kortyokat.

Míg ezek történtek a felső asztalon,
A kemencénél megpendült a cimbalom:
Egy öreg cimbalmos hevert a szurdékban,
Már aludt, de fölkelt, hallva, hogy vendég van.
    Toldi meg a kannát felkapá kezébe,
És kipattant vele vígan a középre:
Ivott is, táncolt is: majd leszakadt a ház,
Bence mindig mondta: "Megárt a bor, vigyázz."

"Árt, nem árt, én avval nem gondolok! haj rá!"
És az öreg kannát magasan felhajtá,
"Búsuljon a lovad, elég nagy a feje;
Nem volt ilyen kedvem, van százesztendeje.
    Kannát nekem csaplár! pintet az öregnek!
Mert nehéz a kanna: kezei remegnek."
Megfogadta a szót a bormérő ember:
Bence a pintesből iszogatott renddel.

"Haj rá! haj! lakjuk el a búbánat torát;
Álmos a csaplárunk: igyuk meg a borát!
Igyál vén cimbalom: mindjárt rád locsolom."
"Belém inkább uram: amúgy iszonyodom."
    "Magadéból ingyen! Hallod-e kocsmáros!
Tégy úgy mintha innál." "Uram, nem lesz káros?"
"Ha csak ennyit tudtok", mondta Miklós, "inni:
Igya meg a föld a maradékot: így ni!"

S végigönté a bort a szoba földjére:
Rázta fejét Bence s így tett rá, hogy: "éjnye!"
Toldi pedig rakta ugyancsak a táncát,
verte a fejével a mestergerendát.
    Széles jókedvében kurjantott nagyokat,
ivott, megint táncolt: megint ivott sokat;
De mértéket tartott az öreg cimbora:
csak apránként fogyott a pintesből bora.

Egyszer elhallgatott, Miklóst nem dorgálta;
Nehéz lett a feje, húzta a lócára,
Elszaladt előle a boglyakemence,
felborult ültéből, úgy elgyengült Bence.
    Toldi is beléúnt a nagy mulatozásba,
Asztalon leborult két izmos karjára:
(Meztelen karjában dagadtak az erek)
Úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek.

Garay János:

Az obsitos

- részlet -

Hárman valának együtt, a potrohos bíró,
Egy obsitos vitéz, és a furfangos író;
A többi asztaloknál együtt és szerteszét,
Vidám paraszt legények itták a hegy levét.

Ott ültek, iddogáltak vecsernye óta már,
Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár;
Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán,
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.

S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború,
Az obsitosnak párját nem látta hat falú,
A szem, a száj elállott merész beszédein,
Ország-világ csodálta vitézi tettein.

Most is kezébe kapván az öblös meszelyest,
Kalandos életéből regét regére kezd;
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai,
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.

Ő, ki ármádiákat vert széjjel egy magán,
Túl jára hadnagyával az Operencián,
Ki francia fejekkel sátrát körül raká,
És a világ végénél lábát lelógatá.

"De még ez mind semmi" szokása mondani,
S közelb csoportosulnak a többit hallani.
"Mit! semmi? - mond a bíró - a soknál is sokabb,
Igyék, komám!" és isznak mindnyájan mint a csap.

Lévay József:

Szüretünk

Gondolataim mostan
Mulatozva járnak
Csekély gazdaságra
Körül éd's apámnak;
Csak oda tér lelkem,
Mikoron elfárad,
Mikor másutt rajta
A búbaj megárad,
Ott nyugtot találhat.

Látom szerettimet
Együtt ülnek épen,
Szőlőhegyünkön a
Körtefa tövében.
Középen egy nagy tál,
Tálban ízes étek,
És körülte vidám,
Megelégült képek,
Nevető cselédek.

Szüreti szint ölte
Két kis húgom ajka,
Meglátszik a szőlő
Édessége rajta;
Pörölnek egymás közt
Pajzán kedvteléssel;
Egyik megharagszik,
S azt mondja bús képpel,
Hogy nem kell az étel.

Édes apám pedig,
A kulacsot kapja
S kitekeri nyakát,
Hogy lelkét kiadja,
Felköszönti szépen,
Ez a köszöntője:
"Adjon Isten bővebb
Szüretet jövőre",
S úgy iszik belőle.

És ekkor a pásztor,
Aki oda surran,
Elsüti puskáját,
Puska nagyot durran...
A fehérnép sikolt,
Apám iszik elébb,
Azután azt mondja:
"Jöjjön kend közelébb!"
S a pásztor oda lép.

Felhajt egy pohár bort,
Azután tovább megy:
Mert most így adózik
Neki az egész hegy...
Már is félre billent
Fejében a kalap,
De nem gondol véle
Mindig iszik, ha kap,
S olyan lesz, mint a csap.

Oszlik a társaság,
Az ebédnek vége;
Ujra daltól hangzik
A hegyek vidéke...
Ujra neki esnek
A termő tőkének,
És míg fosztogatják
Tréfálnak, mesélnek
A vidám cselédek.

Csak édes anyámnak
Felhős itt a képe,
Mivel én jutottam
Talán eszébe!
Ha szép gerezdet lát,
Azt is nekem szánja...
Áldja meg az Isten,
Mikor nem is tudja,
Mikor nem is látja.

Vida József:

Bő szüret

Kurtafalvi szőlőhegyen
Szüretelés nagyban megyen,
Azaz, hogy csak menne nagyba,
Ha nem hagyták volna abba.
Hajaha!
Most jön még csak a java!

Megkezdték, annyi igaz,
Ebben volna egy kis vigasz,
Folytatnák is, amint illik,
Ha vón szőlő tudnillik.
Hajaha!
Most jő még csak a java!

Üres a tő, gyéren hajtja,
S ami kicsi volt is rajta,
Leolvasták azt régóta,
Kit a madár, kit a róka.
Hajaha!
Most jő még csak a java!

Csak három fürt maradt rajta.
Az is holmi veszett fajta.
Olyan kemény, oly savanyó,
Csupán nyulat lőni való.
Hajaha!
Most jő még csak a java!

Egy a papé lett belőle,
Ki majd beteggé lőn tőle;
Másik jutott a kántornak,
Könnyei még most is folynak.
Hajaha!
Most jő még csak a java!

Présbe került a harmadik,
Szorították három napig,
De csak nem jött annak leve,
Hanem a prés megrepede.
Hajaha!
Igy maradt el a java!

Gyulai Pál:

Szüreten

Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide ültünk,
Hull reánk a falevél.

Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.

Komoran ül a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente.
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy "teremtette",
De sem tréfa, sem mosoly.

Rá-ráhúzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog.
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjúsága a vidéknek -
Hol és hol nem - odavan.
Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törül ki,
Már rég menyasszony szegény.
De sírját sem tudja senki,
hol nyugszik a vőlegény.

Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan elgondol,
És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt odafenn...
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.

Tompa Mihály:

Szőlőhegyen

Rövid életét az ember
csak bánattal élje?
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
Gyönge hajnalszin piroslik
Most az új levelkén:
Nedve csillogó, tüzes lész
Mint a déli napfény.

Ifjuságom gondtalan volt
S nem becsűle téged;
De most véled mindhalálig
Tartó frigyre lépek.
Hajlik a kor s kél az ember
Annyi búra, bajra!
- Amint vénül a fa, jobban
Szúr a tüske rajta.

A tavasznak nyár hevében
Fonnyad el virága;
Őszi dértől lészen a nyár
Gazdag lombja sárga;
Minden éket önfejéről
Bár az év letépett:
Meghagyá az aranyszemü
S rózsaszin gerézdet.

Fényes álmainkra gond jő,
A szív tettre lobban;
Mindennel felhágy az ember
Végre kedvhagyottan.
S örömet ha semmiben már
nem talál a jámbor:
A borongós őszre mégis
Marad - egy pohár bor.

Ritka seb, melyet begyógyít
A sors, aki vágta;
Úgy adá a bort, hogy abban
Lenne orvossága;
S bár a sebre ebben is csak
Rövid gyógyulás van:
Jól esik, hogy tartja édes
Meleg zsibbadásban.

Hajlik a kor és borongva
Jő az est feléje!
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
A bor lángja hogy derengjen
Az öreg bus kedvén,
Mint az alkony fellegén a
Rá pirosló napfény. -

        1851

Reviczky Gyula:

Ivás közben

Koccintgató, víg cimborák,
El a búval, legyünk vidámak.
Mindenki hajtsa fel borát,
Mert borban elmerűl a bánat.
Ha példa kell, elöl megyek,
S poharam' felhajtom kacagva;
Hisz' józan fővel, úgy lehet,
Bolondos szívem megszakadna.

Hej! Bölcs az ember részegen!
A búsnak borban szép az élet.
Ma legbolondabb az legyen,
Ki legbitangabb, legszegényebb.
Jogomat, hajrá! Nem hagyom.
Csörgősipkát fejemre gyorsan!
Dehogy van annyi fájdalom,
Amennyi vigasz van a borban.

Így tetszetek ti, így nekem,
Az ifjúságot ünnepelve;
S úgy kacagok beszédteken,
Hogy szinte könny tolul szemembe.
Szeressetek! Vígadjatok!
Hisz' én is mindig ezt akartam,
S hogy öröm és lány elhagyott,
Nem múlt, becsületemre, rajtam.

Daloljatok! daloljatok!
Az ifjúság ég szemetekben,
Az örömet s a bánatot
Eltitkolnotok lehetetlen,
Mutatja, bármit érzetek,
Szemetek, arcotok, mosolytok;
Jó lenni nékem köztetek!
Jó, mert felejtek és mosolygok.
Ha veszteség ér titeket,
Elpanaszoljátok s reméltek.
Szerencse, áldás integet
Bűvös mosolyával felétek.
Nekem meg' immár az se fáj,
Hogy a szerencse sohasem jő,
És lelkem mint az éjmagány
Mindig sötét, mindig egyenlő.

Több bort hozassatok, fiúk!
Bolondnak lenni bölcs erénye.
A rosszból nektek is kijut;
Hajrá! minek törődni véle!
Egykép' múlnak jó s rossz napok
Csak töltsetek a poharakba!
Akár ha mindjárt meghalok!
Legalább meghalok kacagva!

Arany László:

A délibábok hőse
- részlet -

Nincs-e úgy-e most, ki helyét jól betöltse,
Nem leltek úgy-e férfit eleget,
S becsmérlitek, multnak sok régi bölcse,
A korcsosuló nemzedéket?
Hát lesz-e a fának nemes gyümölcse,
Mely elvadulva fajzott, senyvedett,
Kit a könny ha öntözött, keserv ha érlelt:
Hogy lenne célnál, kit cél nem vezérelt!

Balázs, úszván az árral, hírre vágya:
Hogy inni tud, kozák, víg cimbora;
S valóban kezd is teljesülni vágya,
Folyvást növekszik e címek sora;
Elismerik, hogy van jó ecetágya,
Dicsérik: torka pompás csutora,
Sok koca-pipás majd megfúl, úgy tanulja,
Ha füstöt nyel, iszik rá s úgy kifújja.

Értette a kártyát és a billardot,
Velök virrasztott olykor hajnalig,
Biztosra vett ő duplát, triplát, quartot,
Süldő-jogász korában sem balik;
Ha társasága néha jól bemártott,
Ő ott ivott köröm-csordulatig,
S kiállt akármelyikkel borra, snapszra,
Hogy köztük ezzel jusson névre, tapsra.

- - -

S bár néha eltelik, csömört is érez,
Szeretne tenni tán valami mást,
De vonja őt a tömjén, melyet élvez,
S nem nagyon keres más hivatást,
S talán örökre hű marad köréhez,
Folytatja köztük a dicső ivást,
Ha egyszer a világgal össze nem vesz,
És félre nem vonul, miként Achillesz.

Ha éjjelenkint csínyt kell kisütni,
Összecserélni boltok címerét,
Borbélyi réztányérokat leütni,
Beverni németek cilinderét,
Szunyóka boltőrt szegletkőre kötni
S elvenni tisztes ősi fegyverét:
Bár ily kalandban nem nagy kedve telt,
Becsületből mint első szerepelt.

Egy éjjel a vám kétfejű sasára
Fentek fogat mintegy hatan-heten;
Balázs fölmászik egy lámpás vasára
És rázza a sast; ekkor hirtelen
Rendőr közelget; otthagyják magára,
A többi szétfut gyáván, hűtelen;
Balázs huzalkodik, de botja nincsen,
Becsípik és az éjt benn tölti, priccsen.

Endrődi Sándor:

Az anakreoni dalokból

Poharak közt

Ej, a pokolba minden
Panasszal, mélabúval!
Borongjon fent, ha tetszik,
A szürke téli égbolt,
S ha tetszik, pityeregjen
A május langy esője, -
És nem biggyesztem ajkam
Szomorkás gyászdalokra!
Nekem az élet: élet,
A dal is dal nekem csak.
Nem csöndes házi portán
Kapirgáló baromfi,
De vakmerő trillákkal
Fel, kék magasba rontó,
Víg, mámoros pacsirta;
S a bor nekem, barátaim,
Nem nyavalyás dekoktum,
Mit úgy kell csak beszednem
Óránként egy kanállal, -
De levegő, mely éltet,
S mely annál szívderítőbb és valódibb!
Mi gondom a jövőre,
S a multtal mért vesződném?
Előttem a jelennek
Nagy, vágtató világa,
S a röpke pillanatnak
Minden varázsa, kéje, -
Hát élvezem a mámort.
S nem félek semmiféle
Tikkasztó macskajajtól,
De jókedvem virágit
E lángitalba szórom,
S tűzrózsákat dobálok
A sápadt Gond szemébe.

Bár itt a pálya vége,
S az alkony mind alább száll;
Sebaj, míg van kedélyünk,
S a borunk nem fogyott el!
Meghalni? Eh, szamárság!
A meghalást, barátim,
A földi elmulásnak
Ez ósdi formuláját
Vénasszonyokra bízzuk,
S hitvány filiszterekre.
Meghal, ki nem bolondult,
Meghal, ki nem teremtett,
De, mint mi, cimboráim,
Ilyen kemény legények,
Mi legfölebb kidőlünk
Az élet bora mellől
Egy röpke pillanatra,
De már a másik percben
- Sugárba, fénybe mártva -
Kibontjuk szárnyainkat,
Merészen átsüvöltünk
A földiség homályán,
Hogy ott fenn újra égjünk
A teremtés tüzében,
És áldást tündököljünk
A lenn vérezve küzdő
Magyarság életére!

Szüret után

Az ősz tündére halkan
Végiglebeg a dombon,
S a borág levéldísze
Sárgás-pirosra bágyad.
Nincs már gerezd a tőkén,
Csak itt-ott kandikál le
Az őszi venyigéről
Egy-egy fonnyadt biling, mit
A szedők rajt' feledtek.

Bolyongok az elárvult
Hegyek közt egymagamban,
Mint hogyha életemnek
Tarlóin bódorognék,
s magam is oly kietlen,
Szomorú vagyok, mint e
Megszedett, puszta szőlő.
Termésemet, mit egykor
Hév nyár érlelt gyümölccsé,
Többé seholse látom:
Kit jég paskolt pocsékká,
Kit csalódás, keservek
Szüreteltek le régen, -
Csak itt-ott töppedez még
Az őszi venyigéken
Egy-egy rideg biling, a
Fanyar - tapasztalások...

Finálé

Leszáll a sugaras nap,
Bealkonyul az élet.
Dalom fáradt madárként
Száll esti pihenőre,
S a pajzán tréfa halkan
Kilobban a szívemből,
lesorvad ajakamról.

Közelget a nagy éjjel,
s elém mered a néma,
Csillagtalan sötétség.
Jókedvem serlegéből
Az életbor kicsurran,
A végső keserű korty
Jégcsapként ráhidegszik
Szederjes ajkaimra,
S a lant kihull kezemből.

Csend, béke lesz köröttem,
S valamely gyász utánam,
Csak dévaj útitársam,
A pajkos, játszi Múzsa
Zokogja csukló hangon:
Fátyolt a rézdobokra,
A citerára ciprust,
hallgassatok el, sípszó,
S ti víg ütemre zengő
Anakreoni nóták!

Ady Endre:

Szüret az Athoszhegyen

Két fráter hordja föl a bort,
Roskadjon ma az asztal.
Teljünk be ma, testvéreim,
Alleluja, alleluja,
Mámorral és malaszttal..

Milyen csodás az őszi ég,
Ez a bor Krisztus vére
S a csillagok: kis angyalok.
Alleluja, alleluja,
S ragyog Mária képe.

Amott táncol a feszület
S a hegyről zeng a nóta.
Hallga, búgnak az orgonák,
Alleluja, alleluja,
Hajnali mise óta.

Az Úr akarja így, az Úr,
Hogy kis szolgái vágya
Néha kitörjön szabadon,
Alleluja, alleluja,
A fényes éjszakába.

Nézzétek a kő-Máriát,
Mintha reánk nevetne,
Piros tóga ma a csuha,
Alleluja, alleluja
S bennünk az Isten kedve.

A vén templom is mint ragyog,
Mint fehérlik a tornya,
Mintha valami meztelen,
Alleluja, alleluja,
Fehér asszony-test volna.

Holnap jön a konfiteor,
Ima, áhitat, átok,
Ma titkon föl a serleget,
Alleluja, alleluja,
Áldoznak a barátok.

Az ős Kaján

Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripása,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszu sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én a rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús végtelen.
S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm,
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

"Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy.
Apám, sok volt a szerelem."

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros
Szent korcsma-ablakunk alatt.

"Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm."

"Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?"
"Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erő, elfogyott, meghalok."

"Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem."

"Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ősi viadalon."

"Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom."

"Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam,
Uram, én megadom magam."

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új. pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hűlt testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

1907

{BORSOS illusztráció ide, az ŐS KAJÁN-ról}

Somlyó Zoltán:

Maria Abariendos

I.

Sűrű spanyolbort szürcsöltél-e?
Vagy ittál-e már téli estén
hajadonlány-szeretőd ajkán
legördülő parfőmös nyálból?

Vagy aludtál-e sátorában
a lángoló nő üstökének?
És húnytad-e már szemedet le,
látva egy vérző, hűs narancsot?

...Én Mária Abariendost
tartom a borok velejének!
A szeretők anyjának tartom
én Mária Abariendost!

Áldassék érte minden lépte,
mely forró combját összehajtja,
hogy egyszer húsa volt a párnám
s véréből ittam vért és óbort...

Babits Mihály:

Szőlőhegy télen

Az egész szöllőhegyet látni most,
a hegy husát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.

A barna föld emlőjét látni most,
emlőt száradva, dombot nesztelen,
hol az áttetsző gyöngygerezd terem,
melyből szürik a mézizű pirost.

Karók serege bús-meredten áll,
arannyal árnyal a ferde sugár,
a puszta hanton egy lélek se jár.

December, január és február -
mikor jön már a tavasz és a nyár?
a fosztott tőke álmodozva vár.

Ősz és tavasz között

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hűse a pincének.
Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint meztelen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték,
álnokul mint a tolvaj öregség,
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: "Paplan alá! hajjcsi!"
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka marad végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk sok fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni,
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Juhász Gyula:

Borok

Én ittam őket. Ifjuság borából
Késő szürettel ittam, ám mohón.
Éreztem, nem soká tart ez a mámor,
Csak amíg önfeledten álmodom.
Szegény szobákban, messze a világtól,
Hol nem talált rám ellen, sem rokon,
A kis falakról a nagy égre néztem,
S gyönyörbe ringattam száz szenvedésem.

Én ittam őket. Szerelem borának
Arany nedűjét szürcsölgettem én,
nehéz bor volt, mélyén keserű bánat
És égető vágy és semmi remény.
Ó, szőke bor, mely Anna lágy hajának
Színét idézted őszök éjjelén.
A porba vágta sorsom kupámat,
S üres lett asztala az ifjúságnak.

Én ittam őket. feledés borát is,
Amelybe könny hull, és üröm pereg,
és benne gyöngyözik az elmulás is,
S a búcsú, élet, szépség, tőletek!
Az öröm húrjának azt mondod: ácsi,
És minden kortytól a szived remeg,
És minden kortytól józanulva látod:
Nincs már szerelmed, és nincs már barátod!

Én ittam őket, művészet borából
Maradt még pár pohárral, gondolom,
és fejfájást se hoz e tiszta mámor,
Ha torozom a napi gondokon.
Kiszállok véle e cudar világból,
És kikötök azúros partokon.
És szőke ákác bólint, csöndes béke,
S ez szebb, mint minden Annák szőkesége!

József Attila:

Ugy-e pajtás!

Ugy-e pajtás mulatunk ma,
Pár litert a holnapunkra!
Üsse kő, a bor ha drága -
Diák mulat itt magába!

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Volna nékem bánatom is,
Csititgatom, altatom is.
Nincs rendbe a szívem tája -
legény felejt itt bujába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Ne gondoljunk bánatunkra,
Azért jöttünk, vigadjunk ma!
hej! az a lány, az se bánja,
ki iszik itt bánatába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Korcsmárosné! szóljon szép szót,
Hadd feledjem, ami rég volt!
Nincs anyám, ki szedjen ráncba -
Árva búsul itt magába.
Csak még egyet igyunk pajtás!
Üres kancsó - csak sóhajtás.

Mécs László:

Borkóstolás

Rácz Pálnak

A sok ürömbe, fájdalomba
ha belevásott a fogad,
pajtás, ne káromkodj sokat,
oly mély e pince, mint a katakomba:
hadd jöjjenek a cimborák!

Szent katakomba ez a pince!
Tavaszok, őszök és nyarak,
viharok, álmok, madarak,
virágos lombok, lányok álma, kincse:
eltünnek, semmi sem marad...

De megmarad a kincsek kincse:
tavaszok, őszök és nyarak
kisajtolt íze megmarad:
megőrzi a szent katakomba-pince,
izleljük végig, cimborák!

A tavalyi, a tavalyelőtti:
keserű, fanyar, fiatal,
áztatta nagy könny-zivatar
s a vincellér még egyre könnyel tölti...
Pajtás, ez nem a mi borunk!

Ettől kinyílik a borotva
és egyenes lesz a kasza
és veszedelmes hopszasza
bunkóvá edzi öklöd háborogva...
Pajtás, ez nem a mi borunk!

A másik hordó barna méhe
olyan, mint a rontás-vert kutak,
a lopó szörnyű színt mutat,
jaj, megborzong a gyertya fénye félve:
pajtás, olyan ez, mint a vér...

Isten szöllőjét pusztította
Sátán s öt évig szüretelt...
Gerezdes ember-szíveket
taposott, préselt táncosan, vihogva...
Pajtás, ez nem a mi borunk!

- Hadd édesítse ajkainkat
e negyvennyolcas muskotály!
A bécsi császár, muszka cár
elhegedülték legszebb álmainkat
a bús, keserves szüreten,

de máma már megért a hordó,
Kossuth könnyet, Petőfi vért
adott hozzá: édesre ért...
Pajtás, egy kóstolás: s a lelked bordó,
bolondos mezbe öltözi...

Sok vad szüret volt ezer évig!
E hordóból most, cimborák
kóstoljuk kurucok borát:
a bús Rákóczit, Bottyánt, Bezerédit
csókoljuk minden kortyon át,

oly szamorodnit hagytak hátra,
megihatják az istenek!
E nektár tüzesítse meg
taplós szivünk, ha legény kell a gátra!
Pajtás, a könnyed mért pereg?

Pajtás, vigyázz a lábaidra:
izleljük még Mátyás borát,
magyar reneszánsz mámorát...
Már támolyogtok, mintha tüzes hídra
tévedtetek vón cimborák...

Én is dűlöngök erre, arra
s a könnyem is potyog bele,
veszett fejszének a nyele,
legalább jó bor maradt a magyarra...
Pajtás, én furcsát álmodom...

...legeltetem a délibábot,
bárányfelhőket kergetek,
pásztor vagyok én, gyerekek,
a Tisza partján... csöndben furulyálok...
Álmodjunk szépet, cimborák...

Berda József:

Borocskát dicsérő ájtatos szavak

Gyomor gyógyító
csupaíz borocska,
úgy szívom magamba belőled
most a szentlélek tüzét,
mint ájtatos lélek
a nyugalmat ima után.
E meleg nyári napon,
mikor ömlik a veríték rólam
a bő ebéd közben, csupán te
csillapítod állati szomjúságom,
te hűtöd izzadt homlokom,
te segíted a boldog emésztést
nyelvet-pezsdítő ízed által.
Érzem máris, mily vidám
és könnyű leszek mind testben,
mind lélekben, csupa irgalom
a világ iránt, - olyan, ki
mindenkinek megbocsát.
Csak csöndes borozó, élvező
barát dicsérhet ily állhatatosan téged:
légy mindig velem, asztalomon
te légy a legünnepibb ékesség
s ha meghalok egykor,
koporsómba egy hordócskára
valót kérek belőled vigasztalónak,
hogy a feltámadáskor legyen mivel
majd koccintani, ha a jókedvű Isten
az asztalához ültetne netán.

Rónay György:

Ősszel

Kifosztva a tőkék, kopár a hegyoldal.
Elhallgat a költő ajkán is a bordal.
Vackába húzódik, mint régen a csőszök,
ha vad hidegekkel a kései ősz jött.

Telepszik a tűzhöz, ott "tépi bajúszát".
Tűnődik a régin, bosszantja az újság.
Nem zörgeti vendég, nem jár oda postás.
Kilincse is az, de a nyelve rozsdás.

S a könyvek gyümölcse? Be fanyar a mái!
Nyíljatok, századok boltos kamarái!
Akinek a torkát kaparja az újbor,
ti adjatok inni a régi aszúból.

Ha nem tud örülni újnapi módon:
inyére valóbb az a hajdani ódon.
Mert színe-zamatja csak úgy van a bornak,
ha századok ízei benne dalolnak.

Pezsgőkön az ifjak tartsák csak a módit:
ő szürcsöli lassan inkább ama Fótit.
Nótában a részeg hadd kapjon az újba:
úgy szó csak a szó is, ha megvan a súlya.

Káráljon a réce, hápogjon a gácsér!
Ha éneke magvas: aki mondja, ráér;
nem les neki vásárt, s rá kedve ha támad,
csak dünnyögi szinte, úgy pedzi, magának.

Hanem ha kidőltek a büszke legények,
őbenne egyszerre megtelik az ének;
kilép a szabadba, s az égnek, a földnek
úgy zengi, dalolja, nem újnak: öröknek;

úgy zengi, dalolja, nem emberi fülnek:
az égnek, az éjnek, a sírnak, az űrnek!
S vele zeng és lángol, vele zúg és lázad
a tegnapi év meg a holnapi század.

1944

Füst Milán:

A szőlőműves

Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanítja.
S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a hattyú.
Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt beborítja,
Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya
Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt...

S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repül
És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél...
...Csak épp megnézni még hegyét, kicsit még jár körül
S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím' hogy itt a tél,
A szótlan szőlőműves is pihenni tér.

Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga terjed,
Puttonyát s számos szerszámait hűs kamarába teszi vissza...
S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora erjed,
Vidáman heverész és derüs kedvvel borocskáit issza
S tiszta bölcsességnek örűl, amíg kívül hull a hó.Vas István:

Badacsonyi szonettek

1.
A hegyek, öblök ködben-ébredése,
Melyben a rőt nap rejtve imbolyog,
A Balaton párásabb tükrözése,
A felszikrázó, kurta nappalok,

Az alig-ősz, amely a tájhoz érve
Csali-fátylában gyöngyrezgésbe fog,
Az alkony , melynek aranyló szelébe
Hideg, hirtelen éj búvik s vacog -

Hát életem, amely most tétovázva
Gyorsan leszálló délutánra döbben,
Mindebből hogyne ismerne magára?

A búcsúfénytől kábultan figyel:
Szeretné tudni, mivel és kivel
találkozik a messzi ködben.

2.
A szőlő még szedetlen, félig érett,
De kezdik verni már a mandulát,
Szemek, karok csillognak, nevetések
Villognak a magasból, lombon át.

Tömött arany felel a sűrű kéknek,
Rakott őszibarackfák, szilvafák,
Tőkék hegyén csupán egy-egy levélnek
Rozsdáján leng az őszi tarkaság.

Mit érezhet a föld? Azt, amit én.
Még tündöklik, már búcsúzik a fény.
A régi dal, tudom jól. Berzsenyi

És Babits eldalolta már. Hiába:
Minden utód újonnan kezd neki.
Egymaga indul a néma homályba.

3.
Rossz esztendő volt: nyirkos, hosszú télre
hirtelen, egyhetes tavasz, s utána
A fagyból, hóviharból kurta nyárba
érett a földnek becsapott reménye,

Szakadt a szőlők napszomjas hegyére
Az esős nyárnak fülledt zuhogása,
De Szeptember aranyesőbe mártja
A kéknyelűt, amely alig-megérve,

De félig már rohadva csüng. Egész
Nap minden szem a hegyen égre néz,
Az őszi napkeltét szorongva várja.

Tán nem vész kárba ez az év se. Még
Egy héten át ha így ragyog az ég,
Erőt, ízt, lángot hajthat a borágba.

4.
Erők és Végokok, hát elrontott nyaramra
Hoztok-e békítő, szép őszi napokat?
Merész tavaszomat vén szégyenem takarja.
szőlőm félig fanyar, félig már megrohadt.

Gomolygó rettegés, kudarc szakadt kudarcra
Alacsony és nehéz, fülleteg ég alatt.
rajokban szállt a bűn az átázott talajra,
Kikezdte azt, ami a tőkén ép maradt.

De a kudarcokat, a gyászt, a bűnöket
Feloldozhatja egy csöndes, komoly szüret,
És nem hiába hullt el tavaszom virága,

ha majd szeptemberem, a higgadt, érlelő,
Megkésett ráadás ragyog, a szépidő,
S feledtető hevet hajt életem borába.

Szeptember

Szeptember van, napról napra fogy a fény,
Gyullad már az alkonyat a tó vizén.
Kék tükrére kétnapos eső után
Kettős ívet épitett a szivárvány,
S vetül a tó halkabb hullámaiba
Az a fenti narancsbarna, zöld-lila.
Sötétedő út kanyarog idefenn,
Terraszozott szőlők rakott köveken.
Ez az út, a kőfalak, a lenti hab -
Frascatiban sem lehetne latinabb.
De kihűlt láva-táj, a láng, a méz
Távolabbi, régibb tájakat idéz,
S a hajdani, csonka tűzhányó hegyek
S ez az édesség, mely tűzből született,
A koránkelő hold és a piros ég
Valamely görög szigetre illenék,
S nem csodálnám, ha a forduló után
Szembejönne fehér lepelben egy leány
Amforával a fején. - És már kilép,
De nem fehér peplonban: napszítta kék
Térdigérő karton, rózsaszín kötő,
S nem amforát, csak vizesvödröt vivő.
Keskeny ajkának szemérmes mosolya -
Rómáért, Hellasért sem adnám oda.
Jó, hogy nem Hellasban éltem, jó, hogy most
Itt látom szemét, az enyhén mongolost.
A mélyúton jöhetett: a lősz-agyag
Kecses, kerek lábikráján ott ragadt.
A szőlőkben férfiak és asszonyok,
Útrakelnek teli kádak, puttonyok,
Levetik a tőkék érett terhüket,
Szeptember van, megkezdődött a szüret.

[ BORSOS ILLUSZTRÁCIÓ, IDE! amforás lány]

Radnóti Miklós:

Szemem meredten borba meredt

s a serlegből kikelt a Nő
és szédítő vad táncot lejtett...
mint egy huri, valami frivol
Isten által a mennyországból
véletlen ittenfelejtett...

És szédítő vad táncot lejtett...
a könnyen dűlő serleg szélén
ringatózott párázó teste...
az őrjítő balettet lejtve,
vérző vágyakat oltott belém...

A könnyen dűlő serleg szélén
megcsúszott egy éles ritmuson
és sikoltva kidőlt a pohár,
mint kocsmai részeg tivornyán
s a bor szertefolyt az abroszon...

            1926-1927

Sík Sándor:

Szőlőhegyi szemlélődés

Két tábla szőlő közt lakom,
Hegyekre néz az ablakom
S a hegy fölötti föl-be,
A zaj fölé, a por fölé,
Az élet és a kor fölé,
A véghetetlen Ölbe.

Ó éberítő, altató
Mézízű kontempláció,
Mélyebb a gondolatnál!
Áll az idő, eltűnt a tér,
Mintha az űrben lengenél
És mégis itt maradnál.

Föl és le, mintha lengenél
A belső ritmus tengerén
És mégis mozdulatlan,
és mintha sok-sok miriád
Testvéri lengők ritmusát
Éreznéd tenmagadban.

Magadban is, kívüled is:
Valami von, s te is, te is
Valamit mintha vonnál.
Belőled árad és beléd,
És olykor mintha értenéd
És odahaza volnál.

Mintha belőled nyúlna ki
És megölelne valaki,
S míg ujja szíven ér,
Békesség minden és derű,
És olyan-olyan egyszerű,
Mint egy karéj kenyér.

Szabó Lőrinc:

Meditáció egy zalai szöllőhegyen

De néma lettél! Mint a sír, tömi
szádat, mondod, az u n d o r . Hova, mily
eresz alá húzódtak elgyötört
gondolataid? Élnek még? Alig
mersz hallgatózni a dúcuk felé:
hátha üres már! Undor, mondod, és
a szó mégis úgy visszhangzik agyadban,
mint az, hogy gyöngeség, vagy gyávaság.
Mi van veled? Félsz? S szégyelled magad?
Szégyelled az igazat? óh, barátom,
ez nem a te stílusod: neked a
szádon a szíved, s legfeljebb azért
hallgatsz, hogy ne árts: mit neked a gőg
sérülése a lelkifurdaláshoz
képest, hogy tévedhetsz?... Csakhogy a mának
az kell, aki bátrabb használni, mint
amennyire ártani fél, erő kell,
az kell, aki mer: csontja velejéig
vacog a világ s rémülete csak
biztatást akar: vágy és félelem
éppúgy lesi a próféta szavát, mint
a szélkakas csikorgását: irányt ad
mind a kettő, és biztat: itt, vagy ott,
hős lesz a hangos és szent, aki hisz!
Az életről van szó, a meztelen
életről, végső csatákról, ilyenkor
az igazság csak fegyver és cseléd,
még ő is csak az, hát még te, aki
eligazodni sem tudsz a hitek közt?
Hol az igazad, hogy kiállj vele?
Hol a pártod? Ezért sziszegi rád
a társkereső szorongás, ezért
bőgi az érdek... Nem, ne halld meg a
dörgő rémet, sem az alamuszin
cincogó terrort: csak arra figyelj,
amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az
erőd másféle! Megjön az idő,
hogy szükség lesz rád. Akárhogy gyötör
a gyötrődő kor, őrizd magadat
és tűrj és dolgozz... Végy példát a hegyről:
láng nélkül, ahogy tégedet a gond,
kiégette a vad nyár: micsoda
pusztulás mindenütt! Szánakozó
ujjaid közt zöld hamuvá törik-
porlik a lomb, amikor belemarkolsz,
sivatag a föld, sivatag az ég:
az édes ég, a kék és szelid ábránd,
azon élősködik, amit neki
kéne táplálnia: kiitta zengő
patakod vizét és fonnyadtra szívta
dús bogyóidat: élve sül meg a
sok fürt a tőkén. Ez a néma kín is
fáj úgy, mint a tied, mégis reméli
a megváltást!... Kerülj egy nagyot a
perzselt dombokon: mire visszaérsz
tornácodra, már bujnak a legyek
s kigyúl az este: csupa büszke pompa,
és vér és tüzijáték, majdnem oly
tündöklő, mint az emberi hazugság,
amely ideüldözött; azután
kialszik a fény, egyre feketébb
lesz a Csobánc: mint magadat, fogod
nézni a tájat, s meggyújtod a kis
viharlámpát, mert szél zúg s gyűl a felhő,
és mire a tapolcai tüzérek
elfujják a takarodót, talán már
megváltó zápor üdít! Ha pedig
ma is hiába vártad, vigaszod lesz,
ami biztos: az, hogy a pusztulás
szörnyű képeit elfödi előled
irgalmas mocskával az éjszaka.

                1938

Gulyás Pál:

Szöllő közt

1. Tiszta gyermek

Még csak hat óra mult. A Nap
alig szárnyalta túl a fák hegyét.
Kint sétálok a szöllő közt: az úton
még hűvös a homok,
de a futóbb indáján a harmat
mámorosan lángol már szerteszét.

Egyszer csak zümmögés üt fülembe
s a halvány babvirág körül
a nap melengető fényzáporában
egy csillogó kis méh szálldos kerengve
s parányi lelke úgy örül,
ha eltakarja őt a bab virága,
mint a tiszta gyermek,
ha végre eljutott az iskolába.

2. Akácok sorfala

Két oldalt az országút mentén
sorfalat állnak az akácok.
Egy-egy akác kiválik sorukból,
talán hogy jobban lássa a világot.

Én itt nézem őket a levelek közt,
a szöllő zöld levelei között:
mindenik akácfa két-három ölnyi.

S a lombjuk olyan üveges zöld,
hogy hiába bámulom őket,
nem tudja szemem lombjukat betörni.

6. Elpihent pillangók

Kezd hűvösödni már. Az izabella
zöld levelei milyen mozdulatlan
nézik a veranda drótlugasáról,
nyugaton hogy bukik alá a Nap!

Oly mozdulatlanok az izabella
árnyékos, zöld levelei,
mint elpihent nagy zöld pillangók,
melyek már többé nem csaponganak.

Keresztury Dezső:

Részegség

...ahogy az úszó, aki már
érzi: szive végére jár;
a víz mély, távol még a part,
kivánja: bárcsak szárnya nőne,
delfinhad cikázna előtte
s venné hátára; merre tart,
nem sejti, szédítő gyönyör
ragadja...

Csopaki Anakreon

Jó szőlő déli lankán
terem, forró, napsütésben;
egész évben megkívánja:
vigyázzon rá a gazda,
gondozza kézzel, ésszel,
s főképpen szeretettel.
Ezért is a szőlő a görbe
embert kedveli: annak
terem gazdag gerezdet,
hogy szüretkor édes mustot
szűrhessen öreg hordóba,
ahol kiforr, kitisztul
a zamatos, illatos bor.
Persze meg kell érlelni ezt is
okos gonddal, figyelemmel,
hogy íze, színe, tükre
gazdag legyen és fényes;
ha koccintásra emeljük
illata, zamata dúsan
élesszen könnyű mámort:
ajándékát Csopaknak.
A BOR-REND ünnepére
írta ezt - Téged idézvén
Anakreon, aki tudtad:
nem vedelni kell a jó bort,
hanem okkal iddogálni.

Áprily Lajos:

Egy pohár bor

Forma van a versem
egyszerű sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában.
Kalapácsolt, vésett
kohó-szikra mellett,
ezüst ampolnákat,
úrvacsora kelyhet.
kupák aranyércét
képpel kifaragta,
drágakövet plántált
finom foglalatba.
Boglárokba gyöngyöt,
türkizt, csudaéket,
kösöntyűket költött
asszonyékességet.
Címert domborított
vén terem falára,
fejedelmi kannát
Bethlen asztalára.
Fújtatója dongott,
kalapácsa csengett,
varjak fellegezték
odafent a Cenket.
Öreg századába
ha most visszamennék,
míves mesteremnek
inasa, ha lennék.
Mégis csal az üllő,
mindig csalt a forma,
tiszteltem a strófát,
mintha érce volna.
Míves műhelyemben
kohótüzet raktam,
salaktól az ércét
tűzzel tisztogattam.
Piros parazsamból
üllőlapra tettem,
ötvös-kalapáccsal
kelyhet készítettem.

Szabad kék időkben
hegy-vándora voltam.
Erdélyi nagy erdőt
végigbarangoltam.
Tájak jó szagával
tele lett a lelkem,
napos Maros-mentén
sokszor szüreteltem.
Mustját derítettem,
színborát kivártam,
nemesebbet szűrni
századokba jártam.
Elsodort a sorsom,
addig kalandoztam.
Poharat is, bort is,
magammal elhoztam.
Állok poharammal
fájó magyar földön,
s hegyeim borával
telistele töltöm.

Telistele töltöm.

Jékely Zoltán: Bordal

Vígan léptem ki a kocsmából,
Szívemben fejedelmi mámor.
Halljátok-é e zent zenét?
Köd-cimbalomtól zeng az ég.

Gomblyukban elhervadt virágok
Füzére a homlokomon,
Húsz éve halott szépleányok
Csókja bizserdül ajkamon.

Ha most Ilzére rátalálnék,
Mindent-mindent megvallanék!
Jövel, elysiumi árnyék,
Hadd lám, szíved dobog-e még?

S hol vagytok régi játszótársak,
Szívenlőtt, földrehullt fiúk,
Holtan is hetykék, daliásak -
Tanultok-é még latinul?

Küldjetek már valami jó hírt,
Majálisról víg sípjelet:
Rossz szívemre micsoda gyógyír
Volna e füttyös izenet!

Barátság s szerelem tüzében
Életem sustorgón kimúl,
Kihűl a sír vak hűvösében.
- Omnes eodem cogimur.

Kormos István:

A jó borivó királylány

Aj, Zöld Hordó, Jézusom!
Honnan jöttem, nem tudom.

Asztalon két pléhpohár,
lesz belőlük két madár.

Pléhmadarak szomjasak,
borfolyóra szállanak.

Aj, a kályha parázsa!
Húsz esztendőm darázsa!

Mert benyit egy királylány:
egy igazi tatár lány.

Egyenesen Batu kán
zavarta át a Tiszán.

Meotiszi meséken,
átlépett a sztyeppéken.

Kinn január hidege,
nem mer bejönni vele.

Aj, te mandula szemü!
Aj, te feszes fenekü!

Kezemből a pléhmadár
nevető szájra száll.

Haját huzat röpteti,
bort egy miccre lenyeli.

Ruszki baka? királylány? - -
Mennydörgés és szivárvány!

Faludy György:

Balaton

Keszthely felől jövünk: hajónk a víz
zöldjét meg kékjét osztja kétfele,
míg alkonyatkor feltűnik a tó
tükrén Tihany fekete kézfeje.

Szőlőhegy, ősz

Szőlőhegy, Tolna - mint írjam le néktek
hogy megmaradjon bennetek a kép?
Hálókabátban álló vén színészek
a völgyi út mentén a jegenyék.
Asztal, kenyér, rózsás bor meggyszín éggel,
sötét rögök, rézgálic venyigék -
s most add az őszi alkony két színéhez
a bor s a rózsás szőlő egy színét.

                (1946)

Villon könyörgése néhai Jehan Cotartért

Noé komám, szőlők s borkádak apja,
s Szilénusz, ki a mustod ápolod,
s te is, Lót, ki felöntve a garatra
leányaidhoz vitt a mámorod,
amit még máma is szemedre hánynak -
figyeljetek rám, három jómadár:
a szajnamenti Párizsban vasárnap
mint hű keresztény halt meg Jehan Cotart.
Ti fenn a mennyben, intsetek feléje,
ha majd fölért, az égi ablakon,
amúgy is rég várt egy parti pikére
veletek fenn az esti csillagon,
míg dús nedűt nyakalt a hegygaráton,
s megjárta mind a kocsmakerteket:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!

Derűsen, mély zsebében két üveggel,
és dús fején a hófehér süveggel,
és lágy szakálla balján húsz diákkal
úgy járt a kerti liliomok között,
mint ősz királyok flamand bibliákban.
De estharangra, ha az alkonyat
kék selymet szőtt a Pont au Changes alatt,
a csapszékbe futott, miként a nyúl.
S éjjel, ha két szeme keresztbe nézett,
Anaxagórászt és Platónt idézett,
s aztán, mikor vállára ült a hold,
rég elfelejtett nótákat dúdolt.
Így jártunk hűs telekben s izzó nyáron
a pincéket s a kocsmakerteket:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!

Hány éjjel ültünk a Vörös Majomban!
Nem élt a földön még jobb cimbora,
hegyek meg várak dőlhettek halomra,
de Jehan Cotart nem ingott meg soha.
S ha néhanap borába seprű tévedt,
vagy a burgundi karcos volt talán:
ölébe vette, mint Katót a béres,
a kocsmárost, s az istenvert borévet
görcsös botjával húzta el farán...
Szeptember tájt, Platónjával kezében
csendesen ment ki a szőlőhegyére,
s mondják, nem járt, csak sánta nők után -
és így élt hatvan kurta földi nyáron
s így élt meg hatvanegy telet:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!

Utolszor akkor láttam szombat este,
hogy ott ment a Place de Notre Dame-on át,
árnyéka az egész teret befedte,
s kezében fogta drága Plátonát;
ki tudja melyik csapszékhez kanyargott:
deres fején ezüstöt vert a hold,
s mikor megint kerestük estharangkor,
már senki sem sejtette, merre volt.
És akkor jött a pestis Cöln várából:
vagy harmincan látták sötét lovát,
amint egy rőt lovaggal éjféltájon
vágtatva jött a Rue de Saint Jacques-on át.
Lólába átlátszott a csizmaszáron,
és két veres sarkantyút pengetett:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át z Úr a lelkedet.

Barátai keresték még az éjjel
a kertek alján s a füzek között,
a bükkösben s az Elysées-i réten,
hol, mint a tejszín, hömpölygött a köd;
s reggel, hogy a fecskék a hídkorlátra
úgy ültek kéken, mint a hangjegyek,
akkor találtak csak rá Jehan Cotart-ra,
a Szajnánál a Pont au Changes megett.
Arcán setét hollóként ült a pestis,
s halott kezében Plátónt fogta még,
s oly szörnyű volt az arca, hogy napestig
a Szajnához csodájára járt a nép.
Alkonykor jöttünk érte bús batáron,
s temettük el az Ile de Cygne megett:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!

Noé apám, ki ó-borokra buktál,
s Szilénusz, ki a mustot ápolod,
s te Lót komám, ki hajdan úgy berugtál,
hogy lányaidhoz vitt a mámorod:
vigyázzatok ti rá, hogy el ne fogja
a strázsa fenn az égi silbakon,
rég vágyódott már egy parti tarokkra
veletek fenn az éji csillagon;
s fogadjátok jól: a Sorbonne rózsája,
s a hét művészet bölcs tanára volt -
s ha Isten nem néz, fenn a kiskocsmában,
melyen vörös cégérnek állt a hold;
az agg Pyrrhon s a tömpe orrú Pláton
örök nektárt koccintsanak veled:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!

Nagy Lajos:

Jó a révfülöpi bor!

Révfülöp a Balatonnak
egyik legszebb tája,
szép gyümölcsnek, nemes bornak
itt van a hazája.

Azért van a mi borunknak
édes tüzes gyöngye,
benne ragyog Bacchus isten
minden örömkönnye.

Nálunk minden hordó borban
születik egy nóta,
ezen sírunk vagy vígadunk
egy ezer év óta.

Szőlővirágzás

Láttad-e már májusi napok
napsugaras reggelét?
Mikor a fény lepiszkálja
virág bimbók süvegét.

Hogy tárulnak a kis porzók
hintve édes sejteket,
s a bibéken megkeresik
a kis nemző rejteket.

Nekem a szőlővirágzás
mindig olyan örömöm,
hogy a szívem táncba kezd a
virágillat özönön.

Mert betömjénezi nekünk
munkahelyünk templomát;
mint a gyermek kacagása
a szegények otthonát.

Nekünk ez a virágillat
életadó ígéret,
megérezzük ízében a
mindennapi kenyeret.

Bennünk ez az illaterdő
szorgalomra gerjedés;
biztat, mozgat, mint a mustot
hordóban az erjedés.

Velünk ébred, velünk alszik
ez a virág szeretet;
míg csak el nem érhetjük az
édesmustos szüretet.

És mikor az erjedő must
befejezte víg dalát.
Az új borban megérezzük
virágzása illatát.

Bor ború

te zamatos búfelejtő,
minden bajt magadba rejtő
bor!
Te vagy gondok esernyője,
lelki felhők terelője,
bor!
Tebenned van az igazság,
sötét sorsunkban vigaszság
bor!
Most azonban kibánsz velünk,
akik tégedet dédelgetünk
bor!
Egy hatvan a jó bor ára,
s két forint az adó rája!
Brrr!
Megfojtod az oltó apád!
Ölelget már a kurvanyád
bor!
Pofont kapott a jókedvünk;
és a szép ötéves tervünk.
por, por por!

1949. XII.

Csanádi Imre:

Szüretes

Szőlő érik,
vessző hajlik,
levele tarkul,
víg nesz hallik:

Gazda, gazda,
mossál kádat,
szüretelőid
várton várnak!

Pántos puttony
hadd forogjon,
poharunkba
must csurogjon,

réz bográcsban
hús rotyogjon,
jószagu gőze
göndörödjön.

        1955

Szüret múltán

Hideget fújnak a felhők,
feketéll velük az égbolt,
nyugtalan, tömör bikákként
sikongnak szívtépő tébolyt.

Törékeny kikerics-kelyhet
emel a tar rét a télnek,
koccint a beretvás széllel,
köszönt rá keserű mérget.

Szekerek ropognak-rínak
mélán a marcona tájon,
billegnek ösztövér barmok,
nyakukban lötyög a járom.

Dagadnak rozoga dongák,
szesz sziszeg hánytorgó muston.
Homlokán vér-mocskos repkény,
alszik a gyönyörű isten.

1956

Sántha György:

Pincében

Penészcifrázott borkoporsók,
kikhez oldott saruval lépek
mint égitűzszállott bokrokhoz,
köszöntlek: lelkeket a lélek.

Szuként percen szerzetesmécsem,
fakalapácsom hangja koppan
s ti szunnyadtok, mint kriptamélyben
Toldi arája tetszhalottan.

Láncolt lelkek, rejtélyes alvók,
különcök színre, szagra, ízre.
Szerszámom csókja sorba csattog:
kit szabadítsak föl a színre?

Ez még mint friss szerelem, édes,
az meg kesernyés virágpollen.
Ó kolostor titkánál vénebb,
mézes mákony a világ ellen.

Táguló tér feszíti szárnyad,
nevetsz és sírsz, múltakba ringatsz,
zenét szomjazol, zabolátlant,
s lehullsz, nyárvégi, árva csillag.

Ettől szelíd lész kezes bárány,
ettől oroszlán, attól szarka,
Napot csókolsz s tündérszivárvány
borul föléd a tölgyasztalra.

Sebedről a kötés lefeslik,
muskotályos szüzek ölelnek:
ez az, ez a legöregebbik,
melyben minden bánat fölenged...

Penész-cifrázott borkoporsók,
kikhez oldott saruval lépek,
mint égitűzszállott bokrokhoz,
köszöntlek: lelkeket a lélek.

Engem is így tesze el az Isten
homokpincébe hűs óborát
s versabroncsok közt alvó szívem
majd csapraüti egy jóbarát.

Jankovich Ferenc:

Szüreti ballada

Akasztott paraszt csüng az ég alatt,
széthányt testtel, fejében nyűtt kalap...
háttal felém ing, lóbázza a szél
s ni-ni, egészben lassú táncra kél...
S amott a másik, ugyanoly, mint ő,
rongyos göncökben... Madárijesztő!
Mélyen alá, a Balatonra néz,
szemébe ver a hiú tükrözés:
s alattuk, honnan lármát hallani,
szöllőt termett táj kincstelt halmai,
hullámot borzol a szél a hegyen,
hegyre-habzott, zöld szöllő-tengeren -
űzik a seregélyt, zeng a gyepű,
ostor csattog, kerreg a kerepű:
s még itt, amott egy őr huhog, kiált -
A seregély nem féli a halált,
kerülgeti rajokban a határt...
hányód-verődve lepi a hegyet,
reggeltől-estig csíp, lop, száll s liheg,
visz, amit tud, a szörnyű kártevő -
s libeg-lebeg a madárijesztő.

Leszüreteltem, s járom a hegyet.
Ingok és libegek a táj felett -
éjtszaka van már, amikor a hold
csonka ajkkal a felhők közt sikolt:
s egy kis bokor, mint pesti kirakat,
fénnyé váltan, kerek képet mutat:
fél ismeretlen lánykák s egy fiú,
egy szőke, kettő fekete haju,
az egészség szinében ragyogók,
mint egykor én, oly tiszta szép bohók,
oly csoda szépek, hogy felgyúl az ész,
minőt csak vágy fest s képzelet idéz,
s oly ápoltak, gondtalan arcuak,
szerények, tartózkodók s finomak,
hogy szinte szólnak, s szólok én:
        "Na, mi lesz?"
S lám, ne rebbennek, mosolyuk legyez...
"Ti gyönyörűk!" - kiáltom, s néznek ők,
de csak úgy, mint egy tárgyat, szöllőtőt:
s ülnek a partban, fényben libegőn...
Érzem, a szőke megmozdult felém,
és én vissza... s összeborzadok, mikor
cserdül a kóró, rezzen a bokor...
S elindulok, amerre emberek
akadnak, visszanézni nem merek...
A felkölt holdvilágban ki kukkant rám?
Tetőtől-talpig-ruhás, szál parasztlány:
kézre áll és derékon ölelem -
surran a kéz a szöllőlevelen...
Kik voltak? - Szabadulni nem birok -
enyémek ők, oly színszép szabadok...!

Azóta is csak őket keresem:
(minden arcvonásukra emlékezem),
hajón, vonatban őket kutatom,
pesti utcákon, agg körutakon,
villamosban s kirakatüvegen:
s ujjongok, ha egyiket föllelem
élő alakban... Mért nem mind ilyen
az ifjú nép ma? Mért is van az, hogy a
kérdezés ajkamon íly tétova?...
Hogy kisértet-mezt ölt a szép s a jó?
Hogy csörgő kóró, s göröngy a való?
Mikor előttem a legdrágább jószág:
az izmos, karcsú, szép, fogott valóság!
Az élő lenge, nem zörgő derék,
mely nem szök el s karunkhoz illenék -
s hogy karcsu szépen, ifjan álldogálnak
a szöllőtőkké átváltott parasztlányok:
leszedve már, és mind tehertelen,
csontváz-álmot sejtve, komor telen -
zargat bennem, ha visszagondolok.
S ugatnak az öreg komondorok:
hát mi arányban él ma bűn s erény?
És élni tudni marad-e remény?
Mikor a szó-kereplők oly sűrűn
kerregnek, és nem űzik el a bűnt,
a bűnök seregély-hadát; szörnyüként
csípik, lopják, tépdesik az erényt...
S marad a tőke és a puszta vessző.
S libeg-lebeg a vén madárijesztő.

Szüret volt

Szüret volt, hátra van a boradó.
Hordók száján tajtékzó lepedék.
Abroncs alatt a must gyötrelme ég,
gyöngyözve forr, nyugtalan lázadó.

Egy csillag ébredt, de nincs este még.
Hallom, a nép zajogva gyűl alant.
Még falon függ a lopó, mint a lant -
s dalolni indít a hűs messze-kék.

Dalt szomjuhozik a somogyi part.
Ma rám gondolnak s hívnak odaát:
forrani vágyak karcosabb dalát -

Hol kék köd ül, gyútatlan a sötét:
ajkukra kapni vad szüreti dalt,
s elűzni mindörökre a halált.

Két csárda van

Két csárda van,
de vigan,
a hegyen:
mindenikkel
teli van
a begyem.

Egyik bokros,
levegős,
jó ború -
de a "góré"
eszelős
modorú.

Hiába van
hűs kertje,
tűz bora:
ha oly isten-
megverte
modora...

Emez bora,
noha ó -
savanyú!
De a "góré"
finom jó
modorú.

Ezt gyalog is
hamarost
elérnéd:
de ebben meg
sok a rossz
fehérnép. -

Így hát, rózsám,
édesem,
"idesem",
nem járok már
oda sem,
ide sem.

Bárdosi Németh János:

Egy butéliára

Légy hárslevelű, vagy szürkebarát,
estéimhez te illesz víg palack,
te benned vagyon álom és malaszt,
mely annyi búra derűt, üdvöt ád.

Kecses nyakadra rásimul kezem,
ez a mozdulat örök, mint a csók,
nem értik ezt a bölcsek, álmodók,
butéliám, én hozzád menekszem.

A pince hűsét leheli valód,
vagy lángra gyújt, ha téli este van
s hevét érzem itt a poharamban.

Szítsd föl Badacsony, öreg kandallód,
ezerjó ízét érezze a szám,
amíg titáni lelked muzsikál.

Takáts Gyula:

Badacsonyi képeslapok

Tőkék közé szalad az iszalag,
karókra és galagonyákra.
Függöny mögött a dalosmadarak
zenélő, költő társasága.

Nem szőlő ez, de elvadulva
már állati paradicsom.
Görény, pocok és rókák útja
s lassan a könnyemet iszom

a bor helyett... Gödör, árok tele,
szeméttel a hordók szentelt helye.
Tőkék helyett virul a parlag.

Némák a dőlt vulkán-falak.
Bazalt-tövén csak egy-két szemre
sugárzik már a naplemente.

Fénylő képletét

Barbár dolog a szőlőt
kivágni a hegyen!
De lassan megvénül Csu Fu.
Egyedül mit tegyen?

És rászólnak a hordók:
- Üres szívvel ki énekel? -
Kotyogva izennek az esték:
- Ki ül majd melléd a hegyen,

ha pincéd ajtaját
többé ki nem nyitod? -
Penészes dongafák közül
ki szólíthatna a titok,

az őszről, amikor a hegy
a rejtett kémiát
kimondja s fénylő képletét
eléd rajzolja a világ. -

Barbár dolog a szőlőt...
és ahogy reányilaz a nap,
ültetni kezdi újra csak
Csu Fu a szép oltványokat.

Garai István:

Színbor

Folyékony bronzból öntsem tán a szót,
s rejtsem kudarcom, mint leprás - sebét?
    Állok, mint ama Lőrinc félrehajtott
        fejjel a Zsoldos előterében.

Balról a tó, jobbról meg Berzsenyi
feszes mentéjű melle domborul.
    Ezer lapáttal földet szórhattok rám,
        nem temet el a gonoszság mégse.

Időnek dűtöm széles vállamat,
ledérke zár ne nyílj meg énnekem!
    Korom hordója abroncsát hegesztem:
        forrd ki nemes magad, Érpezsdítő!

Nyüzsgők, okosak, teret foglalók
színes ronggyal csak kápráztassatok.
    A helytállás, színvallás aszuját én
        Toldi malomkerekén adom át majd. -

Reich Károly:

Bejegyzés rajza mellé
a Hitem szerint című könyvből

Szüretelünk. Közöttünk van az ördög is.
Hajoltatja tőkék mellé a vidám asszonyokat,
s hogy szoknyájuk alá lessek, arra bíztat folyton.
És még többre is. -

Tüzes mozdony vagyok, izzik bennem a pokol.
Dübörögve rohanok, szállítom a fürtökkel púpozott edényeket.
Darálom a szőlőt és vele három ujjamat.
Csordogál a must, s a vérem is.

Áldozok gyönyörű vétkeim legelső ünnepén.

Barcs János:

Telik a kád

Minden ősz rozsda, örök-parázs-
tűz, száll madár-sereglet;
röpül egy részeg darázs,
levét itta a hegynek.

Szárnyal a szél; hangja sivít,
kádban mörcög friss must-lé,
jó most dalolni kicsit:
hangunkat ó-bor érlelé.

Telik a kád. Must erjed,
őszi sugár simogat.
Szomszédban diót vernek -
S egy lány varjakat riogat.

Fáradt fény fürdik a tőkén;
Csillog a szőlő szeme.
Őrizte NOÉ-vőfély: -
S érlelte hegyhát Istene!

Szigliget, 1990. szept. 19

Simon István:

A must énekel

Elmenvén a gazda
csavar rajta még,
majd magára hagyja
éjjelre a prést.

Teszi maga dolgát,
összeszoritott
garatja csont-bordák
módjára ropog.

Szikkadt, fás a törköly,
alig jön a lé
kék hangja a csöndből
kifelé.

Cincog kiserkedve
a vérszínű csöpp,
ahogy párás este
búcsuzó tücsök,

s hegyi kaszálókon
az őszibogár
ámulva a holdon
esdőn sírdogál.

Vékonyan kizöngi
a prés vályuja,
ez a kedves, ősi
hangú furulya.

Bűvölő hangszerén
tán nem is a must:
őszi árban egy szirén
énekel - a múlt.

Ez a fájdalmas hang
nem is zenei
dallam (hogyismondjam):
világeleji;

lefüggönyzött csendben
gyermek gőgicsél
így, vagy szennyezetlen
fújó űri-szél.

S fehér pince-falra
verődve lehull,
s mert senki se hallja,
kezdi új meg új,

panaszos sirását
a novemberi
éjben, mintha társát
vadlúd keresi.

Hangból megszületni
nem tud így a dal;
ám sorsát se jegyzi
le a tintahal,

fényét hullócsillag
sosem őrzi meg -
Mi hallja? Füstös rag,
zsúp meg üvegek.

S örökre elveszne
bizony nélkülem,
de így őszi este
meghallja fülem;

avagy mint az ódon
tölcsér hajdani
rozzant gramafónon,
ő sóhajtja ki,

s nem hallom, csak vissza-
hallom rajta át
a lét-szoritotta
sorsom panaszát.

Minden must ilyenkor
énbennem dalol
s hánykódik, míg nem forr
el bennem a bor.

Tiszta ízzé vágyom
lenni, tiszta íz
szaváért bár fájjon
még a csontom is.

Súgom hát gazdámhoz:
a dal könnyülés -
szoríts csak halálos
ölelésü prés!

Lovász Pál:

A szőlőkert

A Nyár szemét lezárja nemsokára.
Itt-ott a gondos tőkesor között
a gally halványpirosba öltözött,
de forró még a lágy homokbarázda.

A duzzadt fürt, mint ifjú asszony éke,
kiszökkent már a dús levél alól:
a nap mohó tüzével ráhajol,
és édes nedvet pezsdít arany belébe.

Minden hamvas szem titkos, csöppnyi katlan,
hol bent az átfűlt, fényázott homoknak
léleknyitó, lezárt erői forrnak.

S a nyár búcsú-torán a puttonyokba
e sok, színes bogyó majd kipattan
és kedvre szentelt nektárját kiontja.

Simonyi Imre:

Pár pohár rizling egy régi bormérésben

(néhai T. J. színművész emlékezetére)

...utoljára még Krúdyról beszéltünk

meg arról hogy a rizling általában
    úgy harmadfél-négyesztendős korában
    éli legduhajabb legénykorát

s hogy kalapot nem visel okos ember
    sértődések elkerülése végett
    - Bartók rég halott -
    hát ki előtt emelné meg

s hogy meglehetősen elgondolkoztató
    az emberi tehetség természete:
    a rögtön-mérgező mérgeket már felfedeztük
    ám a rögtön-gyógyító gyógymódokat még nem

s hogy vajon a gazember tudja-e hogy gazember
    akár kasszafúró akár messiás

(és érdekes - hogy közös ismerősünk
    ott Tolcsván az a veresbajszú pincemester)

a pubertás pedig pontosan a bölcsőben kezdődik
    s még a koporsó fedelét is lerúgja
    nyolcvanadik évünkkel egyetemben
    - ebben megegyeztünk -

s különös: - a harmadik pohár után már sejti az ember
    hogy a szerelem mindig magánügy
    egy ember ügye
    azé akit szeret

bűn csak a hazugság a gyávaság az árulás
    felebarátod feleségét ha megkívánod
    vagy ő a bűnös vagy ő sem

s ezenkívül ne lopj ne ölj - rendben van -
    (nadehát teljesen rokontalanul mégsem élhet az ember)

"de aztán színházról egy szót sem" -
    "de aztán irodalomról egy szót sem" -
    - dehát X színház már rég nem színház
    - dehát Z író sosem volt író
    tehát: - színházról meg irodalomról egy szót sem beszéltünk

csak arról hogy okos fejjel nehéz boldogan megöregedni

meg arról hogy a legszebb magyar szó
    talán mégiscsak az hogy szerető

meg arról hogy mégiscsak rettenetes: - Pirandello
    csupán egy komédiáslányról jut olykor eszembe
    aki Hat szerepből egyet játszott a színpadon s az idegeimben

meg arról hogy a hurkot a gyilkosnak és a hősnek
    ugyanabból a kenderből fonják
    (ám mi lesz ha egy napon a gyilkosok
    kikérik azt maguknak)

meg arról hogy az újság szívhasogatóan írja:
    egy disszidensnek se éjjele se nappala a honvágytól
    ám furcsa - de akkora honvágy is akadt
    amitől az ember egyszerűen itthon maradt

s hogy így negyven felé már illő a legvégső dolgokról gondolkodni:
    úgymint Jger tanár úr találmányáról
    a lakbérhátralékról
    a szeptembervégi falevelekről
    valamint anyai nagyapámról
    aki bölcsen nyilatkozott
    egy görbelábú asszonyságról:
    ágyban nem kell gyalogolni

s hogy van-e annál iszonyúbb hogy anyáink
    tulajdonképpen nem minket szeretnek - akik vagyunk -
    hanem a fiaikat - hivatalból

jónak lenni pedig csak előre megfontolt szándékkal
    folytatólagosan és többrendben lehetséges
    (amiként gyilkoltak a kopaszra beretvált fegyencek)

és aztán: - bármibe kerül -
    hazádnak rendületlenül

s aztán: - a pohár alján
    a lélek mélyén
    a nehezülő nyelvek hegyén
    - a staccatóban -
    ilyen kategóriák:
    emberség tisztesség becsület

s erről vagy másról
    eszünkbe jutott vajjon
    mit csinálhat most Németh László

s mint végső felismerés
    csurran az üvegből a maradék:
    tisztességes ember nem gondol asszonyra
    és nem olvassa a hadvezérek emlékiratait
    halála órájában

s végül fokozás:
    fokozása ennek annak -
    nagy nagyobb legnagyobb...

hát így alakult
    hogy bár sok mindenről beszéltünk
    erről meg arról
    Gorkij színészéről meg Willy Lomanról
    (s hogy iható volt ez a bor)
    de elmenőben - ahogy már mondtam -
    már megint valamit Krúdyról...

Kondor Béla:

Rondo, II

Méreg rumocska,
szennyes enyhet adsz,
hozzád szólok:

Én vagyok a ferde
drótokon remegő
nyugvástalan erő.

Kövér leány, mohó
szín-hús combokon
heverő kivánat!

A bánat nyers ölén
vackolódó süket
bánat vagyok neked.

Büszkeszomjú borocska,
ködös asszonyok lelke
csókos poharak fenekén:

Csöpp asszonyomnak
konyhamunkára fogott
fergetege vagyok, nézd.

Azaz csak lennék
- kicsiny társam - csak
lennék forró báttyad,

Volnék váratlanul
felbuggyanó hűvös,
szíves, kevés szó

vagy a kékhomályban
cirógató szürkületes
álmothozó felhőgyerek.

Volnék csillapító,
volnék enyhítgető,
volnék vad szerető.

Csak lennék, de vagyok
sötét kút fenekén
libegő években
felejtett durva kő.

Szennyes rumocska,
asszony-borocska,
nem segéltek ti rajtam.

Ágh István:

Pult

Pultot sírok elém,
könnyeimmel bádogozom,
rákönyökölök, kiiszom
a vérvesztettek italát,
némely vörös orr szimatol,
néhány mihaszna nő
rikoltása ingembe vág.

Itt felejtetted magadat? Magam is
itt felejtettem, pultomon
ócska villanyfény ver habot,
megnő az orrom, távoli
tömjénfüstöt szimatolok,
megnő a fülem, hallani,
hogy foszlik a halott.

Nem megyünk együtt az eszpresszóbam
térdemről hasra esem,
elszórtam szavaim aprópénzét,
gurulnak sárba velem,
gégém, kifordított zsebem
mutatja a zárórát, nem az óra
elveszített balkezemen.

Nagy László:

Vers és szőlővessző öccsének

Szépasszony postással szép szál szőlővesszőt
küldök, pedig földed nincs hol felnöveszd őt,
puszta lég a telkünk, füsttel drótos, örvös,
de te közelebb laksz mégiscsak a földhöz.

Látom, pillogatsz az első emeletről,
s zöld kis Rómeóként szőlőd kúszik lentről,
mert kacsos növény ez, mint a tök s uborka,
tiéd akar lenni, lesz lugas a bokra.

Lásd, a fal tövében fekszik a kis birtok,
csak födi cementlap, mint burok a titkot,
fordítsa el még ma csákány hegye-éle,
őszvégi levéllel csörömpöljön félre!

Nem fagytak ezüstre még a föld veséi,
áss gödröt bár hátad hósuhogás éri,
szőlőd lágy vödörből iszapolja hólé,
hull kozmikus abrak, mint a zöld csikódé.

Zöld ménként a házat harmadik májusra
meghágja és ő lesz lyukas léted jussa,
nap, hold, csillag rajta kondul és csilingel,
erkélyeden meglep sok tömör bilinggel.

Áhítozom rég, hogy béke-jelet nyújtsak,
íme, most borággal áldlak, dehogy sújtlak,
rügysorral csiklandlak rézsutosan, öcskös,
te kisüstis, murcis, te boros, te fröccsös!
Eltűnődve áldjuk majd e szőlő szent fát,
erkélyre feszülve krisztusian megvált
olyan állapottól, hol a tudat horkol,
gyulladt szemü, poklos, torzonborz csehóktól.

Sistereg és fröcsköl, szerteszét habot hány,
eleven kigyókkal hánytorog a botrány,
de te szőlőággal átkelsz kackiásan
át a háborgáson ingben, gatyicában!

Garai Gábor:

Ahogy metszed a szőlőt...

Ahogy metszed a szőlőt,
az egyik szál vesszőt tőből kivágod,
a másikat egy szemre visszametszed,
a harmadikat meghagyod, de azt is
visszanyesed nyolc-tíz szemre és mélyen
meghajtod, majd belereccsen, úgy kötözöd le,
hogy ív-formán feszüljön, mint az íj;
egy-egy tőkén három-négy ilyen ívet
hajtatsz, célszerüen irtasz, hogy gyarapítsál,
hogy bővebb termést szüretelj jövőre;
hajlongsz és fölegyenesedel, derekad megropogtatod,
s rossz szokásod szerint, magadon jár az eszed:
ha téged is célszerüen nyesnének
a különféle éles kudarcok, szenvedések,
önhittséget, hiúságot, minden fölöslegest
visszavágva tövig,
micsoda termést hozhatnál jövőre,
ép vesszeiden micsoda fürtök ringanának;

de vajon szakszerű kéz
használja-e az ollót
ott fent, a magasságos semmiségben?!

Takács Imre:

Leendő borospincém csalizára

Egy vas-legényt kalapáltatok kováccsal.
Tölgyfa ajtót bárdoltatok az áccsal.
Lakatot csináltatok lakatossal.
Veretek bádog-szegélyt bádogossal.

Nem tudja majd a kovács, mit tesz az ács.
Az ács meg azt nem tudja, mit a kovács.
Ketten se tudják, mit tesz a lakatos.
Hárman se, mit művel majd a bádogos.

Négyen se tudják, amit a kőműves.
Öten se, mit csalinkáz a rézmüves.
Mit takar el a festés, a vasalás,
mit nem állít mégsem az állítás.

Lábáról nem veszi a vas-legényt
az sem, aki ütötte annyit szegényt.
Az ajtót nem nyitja ki az ácsa sem.
Külön a lakat nem ér pogácsát sem.

A cifra bádogszegély, a rézkilincs
nem ereszti beljebb mestereit.
Csak együtt működik az, a csalizár,
mint ahogy a lopóval bent a pohár.
Ki lábáról le tudja venni a vas-legényt,
mert evett már annyi sóskát, annyi lepényt:
Ihat a Takács-féle pákozdi savanyú-ból,
hiszen nem a zár lesz a lényeg, hanem a bor.

Ladányi Mihály:

Ének a borhoz

Olyan vagy, mint a szerelem,
    minden sejtet megsimogatsz,
        vad izgalom fog el érintésedre.
Mint játékos csikó
    járod be rétjeim,
        és bánatom füvét legázolod.
Olyan vagy, mint a Hold
    játéka a folyón,
        buzgón csókolnak a szerelmes barkaágak -

Hogyan is fonhatnám körü
l     tüzijátékodat
        ezekkel az odvas hasonlatokkal?

Látod, széttörik életem kancsója, gondolataim
    a bú házánál ődöngenek,
sötétített ablak mögött
    zörög az árva szerkezet
        a mellkasomban,
s te jelzőtüzeket
    gyújtogatsz bennem szerteszét, hogy
        leszállhasson valami angyal,
és énekké váljék érintésétől
    a vér       a seb       a halál.

Három dal Bacchusnak

1.

A rizling, mint asszonyok melle duzzad,
hetykén bukik elő zöldfodros ingből,
s az érett tájból kicsordul a mustszag.

A darazsak részegen imbolyognak,
azt danolják, ez már az ősz, hideg jön,
tüzeljük fel hát újborral magunkat.

A sárga völgy óriás taposókád,
oldalánál - hasán hegynyi kalappal -
a kapatos Öregisten szunyókál.

2

Mig enyém lett: belegebedtem,
írtam verset, költöttem kérvényt,
könyököltem s görnyedtem hétrét
józanságtól részegedetten.

Most hát Bacchus, engedd szeretnem
ezt a flaskót, halálos ágyon
fektemben ő legyen az ángyom,
és ha elhullok, velem essen.

Eltörünk darabokra minden.
Kiben tűz volt, sorra kihül.
Flaskó és ember kiürül
e szomjas Világegyetemben.

3.

Sápadt vigasztalója bánatomnak,
gyertyafényben felszikrázó pohár bor,
mikor a táj kint fekete a magánytól,
tüzünk mellett Villon úr elbratyizgat.

Kedvünk ma éjjel is randán elázott,
hajnalra a bordélyházkulcs is eltűnt -
Nagy úr a kényszer: reggelig szeszeltünk,
megváltva ezt a kiszikkadt világot.

Az álmokat úgy ütöttük csapra,
mint teli hordókat a pincezugban.
Hej, Villon úr, mennyi józan hazug van,
kik itt csörtetnek vállunkat taposva!

Velük böffentsünk? Fojtsuk borba őket?
Villon úr, mit gondolsz legmegfelelőbbnek?

Csukás István:

Borban elúszó esték, émelyig mámor

Borban elúszó esték, émelyig mámor -
szívem iszonyún rúgkapál, iszonyún álmodik,
náthás orrú ősz szipog, mélyen harákol
a tömött kocsma: lucskos tüdő, nyeli a nikotint;
a falhoz támaszkodom, az utcán, fehéren,
csak hit vagyok, mely kancsal szemsarokból
néz föl s csillagot keres a köldöktelen égen,
csak én vagyok halálos józan itt,
ki a torokig húzódtam fel vadul,
hogy kiökrendezzen vagy kikiáltson
a fájdalom vagy öröm, ha nyomtalanul
eltemet szépnek álmodott világom.
Vetkőző lélek, megperzselnek a magasfeszültségek,
zümmögnek a behavazott idegek, mint a távvezetékek;
sírnak az éjben, a sírás majd lehűl,
a szív üregei, a fájdalom gödrei befagynak,
csillagot keresek s jó hírt emberül,
s mióta élek, sohasem magamnak;
a rendért tapogatok elbukva, felállva,
a belül imbolygó nagy árnyékok között,
s derűsen emlékszem még a tájra,
mit elhagytam, s ahol a nap sütött.

Bisztray Ádám:

Noé

Törpe Ararát Noéja lettem,
    bárkám a mentett jószággal, maradék növényekkel
    kikötve, békén,
    csak éppen barmaim rengetik a gyönge bordát,
    és erjed az árpa részegítő sörré,
    alkoholt izzad a kecskék tőgye.

E talpalatnyi dombon szaporodik népem,
    az enyém volt, mint elfelejtett elveszitett.
Kikaparom a sárból poklosan is tiszta városait,
    szeplősen - üdvözítő falvait,
    mert sose hágy nyugodni
    a vízözön alatti éden,
    hol ekétől tarajos föld várja
    foganni a vetést,
    füstkéken nyújtózik a mák tükrös patakja.
De hiába tűnik zöld pokla esőnek,
    vas-szálú negyven napoknak,
    visszahódítani a kilugozott mezsgyét nem lehet,
    elvadult hátasa leveti nyergét,
    zablás szerszámainkat kettéharapja,
    szétszakítja szőlő istrángját,
    loncsos szőrében gombát növeszt a gyümölcs.
Szeszeimtől részegen
    mégis ellököm nyugalmas partját Ararátnak,
    hív a szivárvány íját feszítő reménység.

Papp Árpád:

Metszéspontok

- részlet -

... tölts még.
Igen. Nincsen időnk, nincs.
De hát mire van? Mire telt el az életünk fele immár?
Egy-két látványos vereség,
dicstelen győzelem,
sietős csók,
néhány mély szippantás a hársak csípős illatából - ennyi?
elmaradt kézfogások, csupa adósság - ez az élet?
Mire pazaroltuk, mondd, hova lettek az évek,
az a hit, mellyel az ősz tűzi ki véres, cafatos zászlóit:
Mindhalálig!...
Hogy vagy? Mi újság? kérdezgetjük, igen,
lélektelenül, rohantunkban az utcán,
egy-egy hiábavaló tanácskozás szünetében,
melyen újra meg újra elodázott napirendi pont a jövő.
Semmi különös, szavaink -
mint télben a város: csupa fehér lobogó;
nem, nem a béke - a megadás, a közöny fehér lobogói -
mondd, mi marad meg?

Tudtam, hogy eljössz.
Esténként kulcsra zárom az ajtót
körülbástyázom magam könyvekkel, gyerekek zsivajával -
azok a könyvek ott a polcokon, szőnyegen
tárt, béna szárnyú különös madarak
hevernek szanaszét - aláhúzott szavakkal, bizonytalan
ceruzajegyekkel
piros kérdőjelekkel a lapszéleken
azok a kis fehér kartonlapok egy világszótár cédulái
csupán a legnélkülözhetetlenebb szavakkal
s mégsem akar sikerülni - egyre több a lefordíthatatlan
a világban?
néha kijövök ide a konyhába, senkit se zavarjak
áthallom a szomszéd szobából fiaim szuszogását
lángra fujkálják szemem kialvó parazsát
tölts még
vörösbort - megszoktam, hogy itt ég előttem a pohárban
az abrosz zöldjén, mezőben kicsiny őrtűz
valami elképzelt éjszakában?
a poharad, mintha csak más virrasztó tűz felelne az enyémre
ne mosolyogj, ne hidd, hogy mindez merő hasonlat -

Kaposvár, 1969. december - 1970. március

Tengerfenék
- részlet -

arccal a víznek, hátam mögött a heggyel
ilyen esteken, mikor összegyűjti a hold az űr minden
fénysugarát
s fókuszában szikrázik ez a pőre bazalttömb
nincs rajta áldozat - mit is tennék rá? és kinek?
egyedül
s mégis -
ahogy ezek a nagy völgy-kagylók feltárulnak a fényben
ahogy fülemhez tartom sorra őket
csak a vérem, micsoda tenger
ahogy szétroppannak talpam alatt a csigahéjak, az idő
lakatlan, miniatűr pagodái
ahogy ezek a megfeneklett házak hasztalanul várják
a szabadító dagályt
ahogy átsuhognak a galambrajok, felhorzsolva a csendet
csőrük üres, sohasem olajággal
ahogy magaslik szemközt a romvár a csorba holddal
ahogy elvonulnak odalent újra meg újra a légiók s öles
hajítódárdáik körém-zuhognak -
irgalmas isten, hogyan maradt meg ez a tenyérnyi tisztás?
hogyan maradtam élve?
nem, nem, se táltos, se madárjós -
ahogy jönnek reggelente a kapások, apró, értelmes
mozdulatokkal
ahogy sötét metszőollójuk verssorokká vagdossa a csendem
ahogy hajladoznak időtlen, arccal a hegynek
ahogy a szél durva vásznába törlik arcukat
ahogy ássák a gödröt szőlőnek, csemetének, s hiszik:
megerednek az elültetett halottak
ahogy ezeket az öreg, borostás fejeket karóba tűzve
diadallal felmutatja a hegyoldal
ahogy gyújtogatja április
mintha göcsörtös-karú gyertyatartók csúcsán, pici,
zöld lángjait
nagy, szálkás szögeket verdesnek a földbe
mintha megfeszítenék minden tavasszal... Badacsony, 1970. április - 1971. január

T. Tóth Sándor:

Talán

(Jess bátyám emlékezik)

1.
A legfehérebb asszony... ő volt az ima
templomom, hitem, a dal, a víz, a kenyér
hajában izzott a dús balatoni éj
nagy szemében a szomorú tavi tündér.
nincs már könnyem, nincs már dalom
Fekete néma fájdalom
Megrokkant sírhalom
- Igyál, enyhít a bor

2.
Karcsúlábú őzikés padot faragtam
a legörökebb ifjú acélos tölgyből
gerlicés kis dobozt vadrózsa tőből
jaj, égő vércsepp a holt madárka csőrből
Nincs már könnyem, nincs már dalom
Fekete néma fájdalom
megrokkant sírhalom
- Igyál, enyhít a bor

3.
Emlékszem, simogatva zengett citerám
a legszüzebb parti nyírfából faragtam
hófehér volt, virágot nyíló, társtalan
Jaj, dal-törzsű bánat-fa, krizantém-dallam
Nincs már könnyem, nincs már dalom
Fekete néma fájdalom
Megrokkant sírhalom
- Igyál, enyhít a bor

4.
És jött a háború. Front. Mocsok. Iszonyat.
A halál mulatott - vérgőzös vad legény
innunk kellett, öklendő szánkig ért a vér.
Jaj, kitépett szív-virág, vonagló levél
Nincs már könnyem, nincs már dalom
Fekete néma fájdalom
Megrokkant sírhalom
- Igyál, enyhít a bor

5.
És véget ért a szörnyű komédia
éltem, álltam - lomba égett görcs-ágú fa
mentem rongyosan, tetvesen, vérszagúan
Jaj, vánszorgó remény, hazavivő utak.
Nincs már könnyem, nincs már dalom
Fekete néma fájdalom
megrokkant sírhalom
- Igyál, enyhít a bor

6.
Rebbenő szárny-szemem a messzit kutatta
házam állt, de, jaj ágyam fehér virágát
megkívánta a jég-ajkú, kerek halál
Jaj, holt-ölű remények, elapadt imák
Nincs már könnyem, nincs már dalom
Fekete néma fájdalom
Megrokkant sírhalom
- Igyál, enyhít a bor

7.
- Hagyd, nem kell már a bor
előveszem inkább elnémult citerám
talán mégis lesz egy elsirató dalom
elapadt könny-szemű fa, reszketve tartom
megzendül talán a kalitkás fájdalom
Talán a könny is megindul
Talán feltárul a sírhalom
Talán kivirul virágom
feltárul, kivirul, megindul
Talán. Talán.

Budapest, 1970. szeptember 17.

Utassy József:

Szüret után

Pihen a prés.
Mustszag bódít.
Zenél a csönd,
    hallgatom.

Szőlőszem és
részeg darázs
hempereg az
    udvaron.

A Zöldveltelíni

Bizony mondom nektek,
nem apad el soha
a zöldveltelíni:
Kiss Benedek bora!

Gyújtogat már a Nap,
csóvát dob a tájra,
lángol Szent György hegye,
lobog, mint a máglya.

De mit látok, nagy ég!
Bence meg az Isten
borozgatnak bent a
cigarettafüstben.

Borozgassanak is,
mert az idő hitvány!
Bencénk előtt papír.
Az Öreg meg diktál.

De míg az Úristen
ragyogván ott ragyog,
két koccintás között
Benedek dalba fog.

Összeölelkőznek,
kart a karba fonnak,
a csűrdöngölőtől
csakúgy reng a padlat.

Gondolj a világgal,
uram: sokat ittál!
Dobrokol a Göncöl
paripája kint, vár.

A falon hirtelen
kristálypohár csattan.
Benyitok a házba
óvatosan, lassan.

- Mi történt, barátom?!
Eljött Nagycsütörtök?
- Gyere, édes komám,
vigyen el az ördög!

- Láttam, amit láttam:
nem ördöggel ittál!
De az sem kutya ám,
ki előtted itt áll.

Hamar azt a verset,
ide vele gyorsan!
(Először szellemi
szomjúságom oltsam!)

És cincáljuk Bence
avagy az Úr versét - - -
Sarkcsillag fordítja
virradatba esténk.

Vedelem a Veltelínit

Vedelem a Veltelínit,
ne szólj rám, Te Örök Asszony,
azért költő, ha ki költő,
hogy vedeljen, hogy virrasszon!

Cigarettám Ábel-füstje
jegenyésül Isten felé:
Áldott az Úr, pláne ha van,
térden csúszok színe elé.

Ám addig én meg nem halok,
amíg ama rút pokolban
nem nyittat kocsmát az ördög.
Mert hol kocsma van, ott bor van!

Bánom is én, hogy Lucifer
milyen ádáz bűnről szaval!
Fővel bukok a katlanba.
Lelkemig leiszom magam!

Horváth István:

A prés

A prés szorul, míg a rúd körbe jár.
Szüret. Csordul a gerezdből a lé.
Forr kádakban. Isszák vígan már.
...Az ember úgyis majd csak eltalál,
ha már megéri, a holnap elé.
A prés szorul, míg a rúd körbe jár.

A prés szorul, míg a rúd körbe jár.
Lenn a pincében karcosul a bor.
A must kicsordul, felázik a sár.
Ó, te élet, te bolond, rossz sáfár,
Csak úgy!... Kurjongass, könnyezz, zakatolj.
A prés szorul, míg a rúd körbe jár.

A prés szorul, míg a rúd körbe jár.
Hajtják komáim, hajlott öregek.
Ifjan maradt el mögöttük a nyár.
Körbe baktatnak, s velük a halál
Hideg, kótyagos árnya őgyeleg.
A prés szorul, míg a rúd körbejár.

A prés szorul, míg a rúd körbe jár.
Mámor ködöl a fázós föld felett.
A must kiloccsan, felázik a sár.
S ha musttal vegyül, úgyis sár a sár.
És hát folytatni kell a szüretet.
A prés szorul, míg a rúd körbe jár.

Lakatos Demeter:

Csángú

Csángú szereti a dolgot,
és dorsa szereti a bort,
iszik sokszor, mint a borjú,
és azután rugja a port.

Bezzeg szereti mulasson
östétül ippen reggelig,
vigadjon, mert kurta az élet,
azét a nyaka mindig íg.

Ínekelni s táncolni,
verekedíszre kíszen áll,
őrzi szípsígit mindig,
játék néki az emberhalál.

És készend áll akármikor,
dolgozik mindig és idni,
akármilyen nehéz munkát
biztos lehet rá felbízni.

Dorsa szereti az életít,
akármilyen rossz ma vagy jó,
kacag rossznak mind a jónak,
űt nem látod soha, hogy rí.

Van, nincsen - mindig kevély,
mint kecske,fend tarcsa farkát,
de mikar részeg és mérges,
vágja az embert, mint a marhát.

Kányádi Sándor:

Az elveszett követ

Hogy s hogy nem, de egyszer,
Kolozsvárra jövet,
elveszett az úton,
el a török követ.
Pedig egyenest az
isztambuli öreg
szultántól jött volna,
ha megjön a követ.
Fényes kísérettel,
ahogyan csak jöhet
Konstantinápolyból
egy szultáni követ.
Födte a lovát is
selyembrokát-szövet,
bíborban bársonyban
lovagolt a követ.
Turbánjára forgót,
derekára övet
a fényes szultántól
kapott volt a követ.
Csillogtatta a nap
a sok drágakövet:
éjszaka sem veszhet
el egy ilyen követ!
S mégis, amint mondják,
Enyed táján jövet,
kámforrá változott,
odalett a követ.

Telt s múlt az idő,
s a szultánnak szöget
ütött a fejébe:
hová lett a követ?
Se híre, se hamva,
kerékbe is töret
mindenkit, ha elé
nem kerül a követ.
- Halál fia, aki
parancsot nem követ,
reggelre meglegyen
az elveszett követ! -
Agák, bégek, basák,
ki csak számba jöhet,
indultak keresni,
hol lehet a követ.
Jöttek dérrel-dúrral
s Enyed táján jövet
kámforrá változtak,
akárcsak a követ.

Dühbe jött a szultán.
- Biztosan egy követ
fújnak a piszkosak
s a hóhányó követ.
Együtt szedik ezek
a tejről a fölet,
de jaj nektek, agák,
bégek, basák s követ! -

Azzal lóra pattant
s jött, ahogyan jöhet,
maga a nagy szultán
s nem holmi kis követ.
Pompáját leírni
fölösleges szöveg,
koldusnak látszana
mellette a követ.

S így a mai napig
nem tudjuk, az öreg
szultántól mi hírrel
jött volna a követ.
Hódolatot kívánt,
vagy csak aranyövet,
ónkupát szegődni
jött volna a követ?
Hódoltatni ide
jönni ugyan jöhet,
de amit kap aztán
viheti a követ.
Vihetné, de hol van?
Enyed táján jövet,
el mégsem párolgott,
kámforként a követ!

Gördítsük le hát a
titokról a követ:
vénséges vén pince
mélyén ül a követ.
Az történt ugyanis,
Enyedre béjövet,
szörnyen megszomjazott,
s vizet kért a követ.

- De vízzel Enyeden,
ó, nagyságos követ,
akkor se kínáljuk,
ha kerékbetöret! -
Kortyolt egyet-kettőt,
de minthogyha tüzet,
lett a bortól egyre
szomjasabb a követ.
Lement a pincébe,
- elég is a szöveg! -
még most is ott iszik
az elveszett követ.
Agák, bégek, basák,
Enyed táján jövet,
jutottak a nyomon
ahová a követ.
Ott van a szultán is,
azt fújja az öreg:
Tudtam én, hogy egyszer
megkerül a követ.
Én is majd folytatom
egy-rímű versömet,
mikor Kolozsvárra
érkezik a követ.

Csoóri Sándor:

Házimuri

Arany-zöld bort nyakaltunk
harangszájú pohárból,
s éjfél felé már minden
megkondult, amihez értünk:
a félhomályu búra,
az üvegtál, az ágyvég;
s a szekrényajtó dobján
végigszaladt az ujjak
zápora, förgetegje.
- Gyerünk, a széket szórd ki,
legyen helye a táncnak;
jaj, meghalnak a lányok,
szoknyájuk mennybeszáll majd,
szeressük előbb őket.

Anakreont is hívtik,
de ő csak rádiózott
és egyre sápadtabb lett.

Pap-vihánc

Láttam táncolni papot,
nem is egyet, de hatot.
Szakálluk volt s szoknyájuk,
alig látszott a lábuk.
A kolostor udvarán
járták körbe szaporán.
Fejük fölött kék vércsék
szolgáltatták a zenét

s harang kongta a basszust.
Aznap forrt ki épp a must.
Körtánc, kóló, Bacchus-tánc,
csuda volt a pap-vihánc.

Kereszt himbált nyakukba,
Keletre és Nyugatra.
Ha egy ördög arra jár,
bizisten, hogy táncba áll.

Vers a szőlőhegyi házból

Eljön ide a vadrigó,
a nyílhegy-csőrű seregély záporozva,
bojár pompában a gutaütéses dongó,
a délelőtti tűz,
a délutáni méz
s lentről a forrásvíz zaja,
mintha könnyűlovasság közeledne.

Itt ébredek,
magamra itt virradok,
a szőlőlevelek alól messzi látni.
Fölijed a zöld,
fölijed a pince-fehér,
a vesszők vörhenye,
megjelenik a nyár minden fája
s kicsontozott árnyékom
közéjük ereszkedik.

Karó-isten a hegyen, voltam én itt már valakid,
kivándoroltam,
        visszatértem.
Cserépkorsó-isten a pince oldalában,
fejed roncsait szétdobálom,
kivándorolok,
        visszatérek.

Benyitok egy bokorba, tüske fogad,
de ismerős csákányfej alszik ott,
a megrepedezett földön
ismerős neveket
olvasok egymásután.
A csősz halott,
kutyája a mélyúton keresi éjszakánkint,
a kút halott,
de lánca testemre föltekeredik -

Megszenvedett életem keveredj el a zölddel,
a kivérzett levelek helyére lépj oda -
a macskaméz barna lávájában
nappali szúnyog sír,
menj tovább!

Serfőző Simon:

Legénykedik

A sör berúg.

Leissza magát a bor.

Reggel elkezdi
a féldeci.
Állunk félrecsapott kalapban.
Rikkant a kedv,
de nem oldódunk
örömre.

A pálinka gajdol,
viszi hangját
a magasba,
legénykedik részegen.

Buda Ferenc:

Füvet csillagot virágzik

Földet szórtunk koporsódra
Lefeküdtél Berda Jóska
Véredért száll füst-jutalom
Dús nem lettél dalaidon

Szidjon aki szégyen-rühös
Szíve belsejéig büdös
Tisztességre tőr a kenyér
Zöld a halál zöld a remény

Sírod feketére ázik
Füvet csillagot virágzik
Féreg rághat nem gyalázat
Örök fényesség a házad

Igyunk az elment gólyákért
Az itthon maradt szarkákért
Vígkedvű feltámadásért
Igyunk feleim egymásért!

Péntek Imre:

Váróterem

Eső reszelt a gallyak közt,
tócsában ült az elhagyott padon.
Vajon ki ő, vajon?
Az esti vonat késik vagy siet,
dohogott a szíve, mint még senkinek,
mégis itt ragadt.

Szemaforok! Állomási rózsák!
És mozdonyok! Ó, szent elhúzhatóság!
A tonna súly
vagoni létre, gördülésre vágyik,
s raktárak rozsdás vitáit
hallgatva meglapul.

A söntés népe, mint mindig, jópofa,
sörhab szakállal játszik Télapót,
felhörpint fél akót.
Biléta nélkül kár tolongani,
úgyis félretapossák
a bádogpult toprongyai.

A kiolvasott újságok halmán
- látványnak elég röhejes -
szónokolni kezd,
s a szemétből előszugerált almacsutkák,
csikkek, vatták, koszos dobozkák
tapsából nő a csend.

Szervác József:

Vissza a poharakhoz

(Mi, Szervác József költő
kilencszázhetvenötben
nagy szerelmi örömben
magunkra nézve döntő
határozásra jutva
fogadtuk: felhagyunk a
boros borúval, vigasz-
pohár helyébe jöjjön
társas, nagy élet, munka,
véltünk szeretni igaz
nőt, okos szerelemmel -

ám nem bírtam szívemmel.
Incselkedik, bolondoz:
Szervác, nőj föl magadhoz,
méltón nagy korszakodhoz
térj meg poharaidhoz!)

vissza a poharakhoz

ha jön Alpakka Herceg
dögön lovagol henceg
övén kiherélt markolat
sumák szeszekkel megitat
vissza a poharakhoz

fémpofáján imafátyol
havat szimatolna nyárból
hullanemző kék dühével
rangom ellen jogot képzel
vissza a poharakhoz

közűletek közöttetek
magam ha másképp nem lehet
jutka jutka hadd szeressen
évaévák temetetlen
évszakai hűlt helyemben
silbakol Alpakka Herceg
ellenemért írat verset
vissza a poharakhoz

emléked fekélyesedik
bennem Alpakka Herceg
műved a kikupált enyészet
elaltatott birodalmad
szellemei rám rohannak
fedezetlen sóvárgásod
cehjeiből gyártott álmok
tőkésednek kórókerted
férgeit míg sündörögve
csempészed gyümölcsösömbe
vissza a poharakhoz

süketítő némaságod
ellen én részegen kiáltok
szemetszemért íme lássad
a magamét mérem másnak

vissza a poharakhoz

éjeim álmatlan küldeményei
névtelen behívóparancsok
álomálcákból ájtatos
tankok zsolozmázzák a "harchoz"-t
vissza a poharakhoz

miféle hatalom sorozza
szerelmem kötelékbe
szemeim rangjelzéseit
végül ki veszi észre
vissza a poharakhoz

magányom nyilt parancsa vissza
altatómeleg éjbe hát-
országi reménybe nárcisz-
szeretkezésbe szajha-
mesékbe tarhált
ölelésbe
vissza a poharakhoz

magánszerelmek masíroznak
esküm alól nem oldoz
orvlövésze a sunyi Holdnak
dezertálok magamhoz

vissza a poharakhoz

aki önmagát csalta meg
továbbszolgáló tested
disszidens csókjaim anya-
országa nyomaimat is
örökre elfeledted
vissza a poharakhoz

éleslövészet éje
szögesdrótpongyolában
levitézlett lotyók
állásainak tartok
előretolt halálban
vissza a poharakhoz

fedezék évszakokban
fegyverem elvetél
testem üregeiből
visszariad a vér
vissza a poharakhoz

fogolytábor öledben
kapitulál szerelmem
méhedben ki sem hordott
halandóság harangoz

vissza a poharakhoz

nászriadó nászmezőkön
ereimet újratöltöm
vissza a poharakhoz

hárem a föld hat talicska
királylány ágyazza issza
szerelmetes nedűimet
bordélyviselten is szüzek
vissza a poharakhoz

kést nemzek fényt mosatlan
csillagaimnak hajnalt
adóznak díszeimnek
hazátlan kanhatalmak
vissza a poharakhoz

szerelmem harsány hőskora
nászindulók harsona-
hangjait csábítom el
zenévé szédülnek velem
vissza a poharakhoz
eldobott hű kolonchoz
dalos nászitatókhoz

vissza a poharakhoz
vissza a poharakhoz

(magányunk kocsmadíszletek között
királyságunkba visszaköltözött
e korra tort ülünk most de jövőnk
már itt feszeng s ha holnap beköszönt
a józan észnek évada
örök
uralkodásunk kezdete előtt
magunkhoz vesszük a szerszám időt.)

Szentmihályi Szabó Péter:

Alkohol-nóta

Reggel egy fél deci,
azzal jó kezdeni,
fogmosás helyett,
(az ember nem vezet!),

aztán jöhet néhány üveg
söröcske még, de jó hideg,
körbe-körbe jár a rundó,
velünk iszik, ki nem bunkó.

Estére néhány liter kadar,
attól alszik jól a magyar,
jön elmegyógy és májzsugor,
s emlékünkre halotti tor.

hazánkhoz nincsen fogható,
van sörfolyam, pálinkató,
borforrás száz cégér alatt,
hát mondd, hát mondd, ha mered,
hogy itt nem lehetsz szabad!

Kerényi Grácia:

Szigligeti balázsolás

Szent Balázs, segítsd meg,
segítsd a falut.
Állíts meg az úton,
mert vesztébe fut.

Nyakló nélkül issza
hegyei borát:
segítsd, hogy ne irtsa
így a gégerák.

Segítsd, ne nyiszálja
torkát a dohány,
álljon meg a dombok
enyhe hajlatán.

Ne a kocsma hívja,
hanem a harang,
emelje fejét fel:
embersége - rang.

Mikor a jégpáncél
hasad a tavon,
gyertyáid öleljék
áldásod-adón

torkát a kicsiknek,
kikben él a hit,
s oszlassák a vének
kétkedéseit.

Televíziók és
motorok között
ne legyen a lélek
fénye üldözött.

Szent Balázs, segíts, hisz
hozzád küld Babits,
s bár így dőlt a sírba
Kosztolányi is:

segítsd meg falunkat,
ne irtsa a rák,
s áldó fényeid közt
szeresse magát!

        Szigliget, 1982. február 7.

Vasadi Péter:

Új bordal I.

Nem értés, hanem nagy zene.
Nem fontos, épp megérted-e?
Ha élsz, ezzel már benne vagy.
Halló füledre bízd magad.

Zenétől lejtsen mondatod.
A jót mindig elmondhatod.
Különböztess. Ízleld a szót,
s kerülj ki minden szófalót.

Állj meg sodorban. Ép legyen
benned a hang, vágy, értelem.
Magas, hűs, mély, cipómeleg.
Műveld szilárd hűségedet.

II.

Csak mondja, mondja, hagyd neki
fölényét. Hogy hempergeti
magát magában, fúj, morog
a másmilyenre s mint a drog,

kering levében. Részegen
hízik benne a félelem.
Kipukkadhat. Az ortopéd
lélek veszélyes - lépj odébb.

Ózon a hallgatás. Aki
igazat akar mondani,
lélegezzék mélyen ki-be.
Ne szagolgasson senkibe.

Szabó Magda:

Burgundi bor

1.

Mélyebbre ég, mint eb marása,
ez a biedermeier varázslat,
amellyel életem
s e hamar őszt békítgetem.
Halászom a percek között,
sok tetszetős akad horogra,
szemét hunyja az öntudat,
s amíg a tűz bőröm bevonja,
bukdácsol békítő hasonlat
az egyre biztosabb úton:
burgundi bor
képét villantja homlokom.

2.

Lazulnék? Ernyedten gyanakszom.
Játszik az ösztön és az ész,
földhöz rántja a tárgyakat
a rendező nehézkedés.
A tűz fénye: burgundi bor.
Hintát bogozgat az egészség,
s gyógyult testemben a beteg
tapogatja az érverését.

3.

Hol jártam annyi éven át,
lendítő mozdulat?
Ki szörnyeket legeltetett,
miért kisérik most nyulak?
A kályhafény, mint - Oldja, marja
e hasonlat: burgundi bor,
esztendők rozsdás üledékét.

4.

Lélegzik a csupor.

5.

Ki hűtlen voltam önmagamhoz,
máshoz nem leszek hűtelen.
Ki sohse jártam járt uton,
ösvényen lépkedem.
Nehézkedés, ész, ösztönök:
az élő elfogad.
Tágul már börtönöd,
ne szégyeld
szabadságod,
tudat.

6.

Mit kádadba hiába felejtek
az évek: most kiforr,

7.

s villódzik a győztes hasonlat
a bőrömön: burgundi bor.

Kondor Ilona:

Lacrimae Christi

Anyámnak

Légy az egészek egésze.
Kicsi porszemként is
hullj a kőre.
Lacrimae Christi.
Krisztus vére.
Légy alkonypír
hajnali pára.
Légy kulcs a boldogságra.
Aranykulcs távoli álma.
Légy tető a világra.
A fázók hadát
öltöztesd fel.
Égjen a tűz:
Villámkehely hasítja át
az ég kapuját:
Borban úszik a világ,
borban és kenyérben.
Az utolsó vacsora igézetében.
Még nem ittam a Vezúv borát.
Krisztus könnyét
ki látva lát.
Lágy kenyérben ott a borom.
Nem alhatom, nem alhatom.
Krisztus vérét
iszom, iszom.
Lacrimae Christi
borom, borom.
Mi ez a zaj?
Pompejit befedő
fekete jaj.
Kőbe vés
tudom, tudom.
megrögzül a pillanaton.
Kancsó törik
nem alhatom.
Válts meg engem
túl a koron.
Kőként a tengerből iszom.
Lacrimae Christi
légy a borom.
Legyek a Megváltó kicsi része.
Váltson meg a szenvedésre.
Lacrimae Christi
Vezúv vére.

Hajdók János:

Köszönet

- részlet -

a világért
mert annyira jó hogy már gonosz
a csillagküllőkért
mert tékozolva peregnek csigolyáimon
a kozmosz-béke-jószagért
hogy itat s elmámorít roskadásig

a magány-oázisért
nyüzsgő karavánjaiért tömlőtöltő vizeiért
az ének-szigetért
a só-habok hosszú kínjai között
a megfakadt erekért
a szikkadt szomorúság szürke szárain

a vulkán-robogású borokért
a kék-villám szeszekért
kénezett hordók boldog kotyogásáért
a szótlan kádba alázkodó fürtökért
a buggyanó csecseit kínáló sajtolásért
az életért

a Napért a mindenség menyecskelányáért
öccséért - kamasz Földünkért
szőke húgáért a szepegő kis Holdért
sár-virágú bolygósorsunkért
a tegnapért a máért a holnapért
s az eget tartó pacsirta-énekért ámen

[Válogatás legújabbkori bordalversenyek verseiből]

Kiss Benedek:

Versek
"A BOROK DICSÉRETI"
című ciklusból

KADARKA

Gyerekkorom bora,
hogy feledkezhetnék meg rólad?
Bizony, kadarka-szőlőnk volt nekünk
gyerekkoromban!
Onnan hoztam a szőlő s a bor
szeretetét... Légy áldott, nagyapám pincéje,
te bújtattál a bombázások idején,
mikor még alig tipegtem,
s tebenned találtam menedéket
legelső ifjúi viharaim közben.
Kadarka bor,
habzó és vörös, akár a vérem:
rejtettünk szárkúpba, ástunk a földbe
végrehajtók és fináncok
mohó szeme elől,
hisz te voltál a családnak
szinte egyedüli pénzforrása.
Nekünk nem volt tehenünk -
téged váltottunk vastag bivalytejre!
Emlékszem édes-csípős murci-ízedre:
hosszú nádszálon át
mily gyönyörűséggel szippantgattalak,
míg pattogva rózsaszín habbal
baba-nyugtalanságod nem csillapult,
hogy aztán, zimankó jöttén,
tuskó-hasogatás, fűrész-huzogatás közben
egy-két korty érett cseppeddel
magunkat megerősítsük: én s nagyapám.
Mert erőt adtál te, milyen erőt!
somolyogtam csak, hogy nagyapa, ki volt
csendes kis töpörtyű-ember,
estére kelvén némelykor úgy nekibátorodott,
ki akarta szórni tüzelve
az egész családi pereputtyot,
legelébb ingerkedő nagyanyámat.
Micsoda hangja kelt estére tőled
a kisembernek! a szokásos 2-3 liter
hangerősítő hogy dolgozott benne!
Előbb remegtem!
Később már somolyogtam,
végtére is kezét

kamasz-erőmmel én lefogtam,
ágyát megbontottam...
S nem feledhetem döbbenetét.

SZÁRAZ SZAMORODNI

Szomorú férfiak itala,
száraz szamorodni,
te feloldod a cseppköves bút is,
fel a megcsökött csüggedtséget,
mi-mindent oldasz fel te,
foglalsz magadba,
szomorú férfiak aranyló itala,
száraz szamorodni!
Érett nők mindentudó szerelme vagy te,
barnán elomló asszonyoké,
ó, téged illet a szám,
mintha Sophia Loren keblei közé
fúrnám csapzott fejem,
ó, ha téged kóstol a nyelv,
mintha lennék a sok karú Síva,
rándulván mindegyikkel
öngyilkos ölelésre.
Édeni szentjánoskenyér-ízed
kitartást sugall a kételyek közt,
behálózol a barátság
legszentebb kötelékével,
fölszabadítasz mindenre, ami nemes,
ami gerinces, ami nagyság,
mert nemes, gerinces vagy magad is,
bölcs, aki bölcseket keres társaságul,
nagy bor,
legnagyobb, akire örökkön áhítozom,
s el akit csak ritkán érek.

VILLÁNYI OPORTÓ

Papp Jutka szájának kislányos ízeivel
emlékszem rád most,
régi italom,
Villányi oportó.
Amikor csitri vagy,
akkor vagy magad is a legjobb,
s akár a déli nők,
hamar öregszel.
De mit tudsz,
mi-mindent tudsz te már
csitri korodban!
Rubin-csillogásod kigyújtja vérem,
testes vagy, fűszeres, savaid
bársonyosan elomlók...
Ó, fiatalság! bársonyon
már sose futnak perceim...
Mi lehet Papp Jutkával?
Kit borzongat most vércsepp-ajakkal?
S vajon az üzletekben
mért nem bukkanok rád mostanában,
Villányi oportó?

Restár Sándor:

Elégia - egy hordó borért

végre - a ragyogó alkalom
borokért írhatom bordalom

borokról írni igen tetszőleges
amíg a költő helyzete merőleges

- az előtte fekvőre
(lásd papír, lásd borisszák)
kik szintén e kiváló nedüket isszák

rizlinget vagy szilvánit
ide a torkomra - nem számít

vörös is lehet - KADARKA
ettől még nem jövök zavarba

- szárazat kérjek - vagy édeset?
- borivás közben ne készíts mérleget!

lehet üveges - lehet flaskás
csak telítve legyen a pince a padlás

jöhet hordóból a mennyei bordói
jöhet postán is - csak ne kelljen portózni

- igyam akár egy bűzös sörözőben
a lényeg: borom legyen bőven

s tőlem a csapos is lehet goromba
csak muslinca ne szálljon - hőn kivánt boromba!

Tarbay Ede:

A bor dicsérete

Szőlőszemek arannyá értek,
bennük a bor még alvó lélek.

Sorok betelve, puttonyok
öblében test, még nem sajog.

Ha majd a présben, fürt a fürthöz,
akár a vér, ha más vért üldöz,

izom izomba megtapadva
fonódik, mint a szőlő magva.

Csöppen, csorog, zubog a tálba
eleven, tiszta, fényes láva.

Hegyoldal, föld, nap, keveredve
együtt az élet élő nedve.

A must munkál, a hordó-borda
a lé forrását összefogja.

A sok szem egy lélekké érik,
bukéja pára, száll az égig,

s ereszkedik a pince-hűsbe,
hol gyertyafény, belémerülve

mutatja izzó tisztaágát.
Aztán szavak, magukban árvák

találnak másik szóra, társra,
velük gondolat ragyogása,

betöltve súlyos pincegádor
mélyét, vagy kint a diófától

lehatárolt égszilánkot.
Így nyílnak ki közös világok,

közben a szemek tompasága
oldódik, oldva csillogásba...

Dióhéj-roppanás. A borban
az érett szőlő lángra lobban.

Utassy József:

Részeg dal

Nagy várnai piros hold,
tengerhez hangulatlámpa,
bort ide, bort, piros bort,
lerészegedem máma,
nagy várnai piros hold,
tengerhez hangulatlámpa!

Isten szeme, szemafor,
hajókat hőköltetsz hátra,
bizseg vénámban a bor,
bizseregteted; Várna,
Isten szeme, szemafor,
hajókat hőköltetsz hátra!

Ezüsthidad csuromfény,
sápadhatsz, Krisztus, dadoghatsz:
nekivágok, neki én,
gyalog Szevasztopolnak!

Gyárfás Endre:

Sáfár a föld...

- bordal -

Sáfár a föld: rábízatott
ekés, kapás verejtéke.
Nemcsak őrzi: megforgatja,
változtatja varázs-lére.
Úgy számol el: fáradságod
enyhületként kapod vissza.
Bánatodért jókedvet ad.
Nyersz a bolton jó borissza.

Sáfár a föld: rábízatott
gazda gondja, törődése.
Nemcsak őrzi: megforgatja,
változtatja varász-lére.
Jussod: gondért gondatlanság,
tűnődésért tündér-óra...
Áldás szálljon a sáfárra,
a jó borra s borivóra!

Hárs Ernő:

Novemberi bordal

Vivát Bacchus, Bacchus éljen,
dér csillog a venyigéken,
s hideg futkos hátamon.
Késő ősz van, s hogyha nyersen
csikorog is tőle versem,
érte rágalom ne érjen,
mégkevésbé szánalom.
Eladó az egész világ,
fusson, akinek nincs bora,
zsiványok és haramiák,
s óvatos gyávák tábora!
Húzd rá cigány, megittad az árát!
Elillant évek szőlőhegyén
rég megfakultak a kokárdák,
csak pár tépett szegénylegény
maradt meg mint madárijesztő
a rossz évezredet rekesztő
utolsó évek küszöbén.

De azért telve még a kádak,
s a pincék mélyén forr a must,
s ha reményünk tán soványabb,
nem adjuk fel az ősi jusst.
Kell, hogy kijusson még a nedvből,
az égiből mindenkinek,
s majd a mámor tüzében eldől,
fakaszt-e bennünk még hitet.
Egy pohár bor a hazáért
meg nem árt,
ha nincs készpénz, van utánvét,
hogy valami halovány fényt
a dicsőségből, mi eltűnt,
örökségül visszanyerjünk,
s apák helyett unokákként
enyhítsük a honfi-kárt!

Kicsi ország Magyarország,
benne mégis sok a borzsák,
s mindenkinek ad innia
Tokaj, Eger, Pannónia,
meg a síkvidéki homok.
Lehetetlen elsorolnom,
kocsmák, csárdák és klastromok
hány torkának nyújt flastromot
a zavarbaejtő bőség.
De hol mérce a minőség,
mindig helyt fog állni Sopron.
Hagyjátok hát meglocsolnom
kékfrankossal most a torkom,
s poharamat utána,
mint valaha Thule királya
dobta övét a zajgó tengerárba,
s a búcsútól csöppet megilletődve,
belevetnem az örvénylő időbe!

Kiss Benedek:

Haladék

Odakint
nyersen
dübörög az élet
(az élet? csak buszok, villamosok) -
míg fenekem bent
nyögeti súlyosan
a karosszéket:
könyökölök és
magamba-hallgatok.

- Figyelj,
pajtás! -
súgja egy benti manó -
igyál egy pofa fröccsöt,
hűtve a bor!
Így kornyadozni szárazon
mire való?
Hisz dübörögtél,
akár a kisegér,
te is
valamikor!

Hogy oda a vihánc
s munkád se kell,
ne bántson annyit -
gebedjen meg a világ!
Érd be a régi, bölcs
poéták
verseivel,
s van borod:
nedvesítsd meg hát a szád!

Jöjjön a bódulat, ha már a postás se
kopog be - vagyis a
semmi-honor.
Egészségedre!
Mikor szoksz már le
lelkedről? könnyítsen
meg most a bor!

Kaptass a konyhába,
spricceld a fröccsöt,
igyál és várj:
haladék ez a vers,
s haladék minden nap,
bárhogy is töltöd,
s poharad öble is
ideiglenes.

Báthori Csaba

Bordal bacchuszi ütemre

Piros pohárka, csombolyodó szivem
ördögítsd pirosabb zakatolásra és
    látásomat te sokszorozd meg
        s mindenemet, mi fityeg, bizsergesd!

Ha látom a lét, bősz tudatom kihúny
s nyelvem bimbai mind kecskecsöcsök között
    csiklandanak s pöcökszerűen
        kidudorodva, rezegve járnak.

Pár korty elég s reng a kerek világ:
mind leánka meging, mind a legénke ring
    álmában, és a körteforma
        alma-ikerre kicsalja nyelvvel

a csöcsi szöllőt. Csüng a kerek pecsét
s míg vér lészen a bor, bársony a dunna völgy
    s Bacchusz e lekciót kiadja,
        Érosz is emlegeti az Édent.

Pokol s mennyország üzenete a bor.
Isten és Lucifer arra szövetkezett
    a fürtben, hogy a jót s a rosszat
        egy szin alatt igya ki az ember.

Novák Béla Dénes:

Az lőrékrül

Borivóknak való, Irma?
Minden kocsis földre köpne.
Bikavért nyakal a honfi.
Elindulna száz törökre.

Kinek telik skót viszkire,
pedig gyomra likőrt áhít!
Sorba' nyeli, ha-ki magyar
forradalmi borocskáit!

Bánatunkkal jóban vagyunk,
budafoki-hamis éltet.
Ezer éve hallgatunk már
delíriumos meséket!

Gittai István:

Férfitánc

E pajtában
fő az élet,
férfiasabb
- tölts - az ének,
doktor úr.

Nem is pajta,
inkább vidám
áteső egy
életindán,
doktor úr.

Vélem részeg,
józan lélek
nem űz jövőt
felejtéssel,
doktor úr.

Csak a hámból,
kicsit mából,
ugrik ki a
kocsonyából,
doktor úr.

Sarok csattog,
száj meg fittyen,
ahol kell, ott,
erősítsen,
doktor úr.

Akinek meg
ina szakadt,
félre álljon
- gyáva kacat -,
doktor úr.

Nem törik el
minden edény,
nem pattan el
minden remény,
doktor úr.

Átugorjuk
ezt a sáncot,
megdobáljuk
a világot,
doktor úr.

S máris haza-
érünk épen,
bizonytalan-
megbékélten,
doktor úr.

Lackfi János:

Bornak áldásairól

Ha bort iszik, a törpe megnő,
Cirkáló lesz az ócska teknő,
Gigász magzattá összetöpped,
Cserjék lesznek a csonka tölgyek.

A nagy-erősnek térde roggyan,
Szájhős megbúvik a sarokban,
Tyúkmellét dülleszti a gyenge,
Gyávák kezében ritka penge.

Sárban hempereg most a gazdag,
Ki egész tartományt igazgat,
Két kézzel dúskál már a kincsben,
Kinek soha, semmije nincsen.

Az eszesnek megköt a nyelve,
Mintha habarcsban lefetyelne,
A hígvelejű szava perzsel,
Ő mindent tud, mindent kitervel.

Férfivá serdül fiatalka,
Kinek nem serken még a bajsza,
Ifjú titán lesz, ki fogatlan,
Szeme opálján szikra pattan.

Arcuk kitelvén kipirulnak
És megszépülnek mind a rútak,
A szépek képe zöld a bortul,
Szeme szétszalad, nyála csordul.

Ki éhségtől görnyedne hétrét,
Iszik inkább, elheverni éhét,
Iszik, aki a jó ebéddel
Eltelt és pihenni se szégyell.

Igyunk, mert úgy megy jól a munka,
Igyék, akinek semmi dolga,
Igyunk, keresni kis nyugalmat,
Igyuk, elűzni az unalmat.

A sántának nem kell mankó,
Sem a haldoklónak harangszó,
De az egészséges beteg ma,
Fáj a feje, forog a gyomra.

Ki pincében fonnyadva gubbaszt,
Ó, bor, a magas égbe dobd azt,
Torony magasán aki szédül,
Lágy puha fészke, menedékül!

Légy háza nyüves vándoroknak,
Hogyha az árokpartra rogynak,
S útra keljen kishivatalnok,
Dobálják rémisztő kalandok.

Légy szemüveg, lásson, ki nem lát,
Süketnéma nyerjen Ki nyer mát,
Borogatás és pólya légy te
Látnokok véreres szemére.

Ki önként nemlétbe forogna,
Kezéből hulljon ki borotva,
S kinek szívja vérét a zsarnok,
Felkél, hogy zeng belé a csarnok.

Melengesd, ki télben vacogna,
Hűsítsd, kinek izzik a csontja,
Hűs, mint a hó, hév, mint a katlan:
Tettes vagy, ámde láthatatlan.

(Ajánlás)

Ne vesd szememre hát, hogy ittam,
A bor elold, s megold legottan
Bút-bajt, csömörre ír, no, Herceg,
Igyunk, amíg a gyertya serceg!

Mészöly Dezső:

Őszi rímjáték:

Prologus

Vigan pezsgő boromnak
szinén gyöngyök forognak,
tükrén fények remegnek,
szemem közé nevetnek,
s biztatnak verset írni:
"Elő a tollad - így ni! -
Serkentse lomha elméd
igéző nyári emlék!
Idézd a legparázslóbb
vérforraló varázs-szót,
mi akkor benned égett,
s mutasd föl azt a képet,
mit szíved mélybe rejtett,
de el sosem felejthet!"

Miss Adria
- A nudista öböl szépségkirálynője -

Ez az arany sörényü lány
pucéran is merő talány.
Mi jár fejében, amikor
a hátizsákból kipakol?
Hajlong, s ívelt szemöldökén
kis gond fut át most könnyedén.
Lesem: tán ez s az kiderül
a holmiból, mi kikerül.
Mért kell itt toll és tömbpapír?
- Remélem, hogy nem verset ír! -

Naplót talán? - vagy levelet? -
A címzett vajon ki lehet? -
Aligha tudjuk meg, ki Ő:
titoktartón előkelő
a lány...De mégsem gomolyog
felhő a lelkén! Mosolyog,
ha szól, s a száján egy ideg
rándulva jelzi: nem hideg!
Akárki sarja, magzata:
született arisztokrata.
A hosszu nyak. kis mell, a kéz -
mind erre vall. S ha visszanéz:
szemében néma büszkeség
fel-felparászló üszke ég.

Most lássuk lentről fölfelé!
(A szívem is remeg belé...)
A lábfején minden köröm
ragyog - csak nézni már öröm! -
Szép ujjain a porc netán
finom, törékeny porcelán?
A szár, a térd, a comb: kerek,
istenformálta műremek!
S két combja közt pompázva fent:
az Arany Gyapju Rend! - - -

Epilogus

Elég, elég, elég már!
Hisz mindez puszta légvár!
Öreg legény, ne folytasd,
inkább magadba fojtsad
letünt nyarak kalandját!
Lásd, künn a sor kalangyát
a gondos gazda bontja,
(már etetés a gondja,
mert benn várják a barmok) -
jobb néked is takarnod
betűvető-meződön!
Nyugodj belé: az ősz jön.
Csitt!... szól egy furcsa ének...
Az őszikék zenélnek.
A tölgyes mély avarját
hideg szelek kavarják.
kihalt gólyafészek.
árvák a kerti székek.
A ping-pong asztaloknak
lapján makkok kopognak,
s hulló pihék tapadnak...
Sír, sír az ég feletted,
s nő, nő a sár alattad.
De várj csak, várj: szüretnek
nyomán dalok születnek!
A hordó mélye szortyog,
s kínálja a kortyot!
Jó bor való tenéked,
s nem új nudista ének,
de régimódi bordal!
Ne tarts lépést a korral!
Tokajhegy, Tolcsva, Tállya,
Patak, Hegyalja tája,
Somló, Almádi, Szekszárd
jobb téma, mint a "sex-art"
ezernyi csínyja-bínyja.

Emeld a kelyhed "innya"
(szólván paraszti módon),
s ne bánd, ha versed ódon!
Öreg legény, ha versel,
a bort köszöntse verssel!

Ódon bordal

Nem bánt a gond s a kor,
ha andalít a bor,
    ha száll föl a gyöngy a pohárban,
    s azt súgja a bor tüze: nyár van.
        Ihol, áll a bál s a játék!
        Az a végső próba vár még.
            Míg fűt a bor s a vér,
            a bánat el nem ér.

Ha útad mélybe lejt,
a szív vigan felejt.
    Ne kérdd soha, mért üt az óra!
    Hányj fittyet a rosszra, jóra!
        Sose kérdd, mit ér az élet!
        Sose félj, mi lesz a véged!
            Míg fűt a bor s a vér
            a kétség el nem ér.

S ha untat már a bál,
ha bánt a fénysugár,
    ha hívnak a hűsre az árnyak,
    s hő vágyak a semmibe szállnak,
        ha kihuny minden zsarátnok:
        csak a bor marad barátnak -
            míg elcsitúl a vér,
            s a játszma véget ér.

Bella István:

Kocsma-pantheon

- részlet -

B. I.

Kérdőjel szél töpreng:
Eszemet
hová is tettem,
há a csudába?

Hol a Bella?

Elszelet!
Béke poharára!

Szolíd szöveg

Barátaim, ha a dudás dudál,
a halhatatlanság is talponáll,
s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt,
Water Clozett zongoráll Für Elise-t.

Goethe költő volt, s német. Az a csend,
az allen Giofeln-é is "überelt",
s messze esik-é, isten ne ments,
az Über alles-ségtől az a Mensch!

Hát nézzétek el, hogy néha alant,
s alul, s balul pendül meg a lant,
s koccintván, higgyétek: istenít -
igyatok ifjúságunkból kicsit.

Baka István:

Háry János búcsúpohara

Ki császárokkal paroláztam és
A világ végén lógattam le lábom
Meglóbál most és fejjel lefelé
A Nixbe ejt le prüsszentő halálom

A Hajnalcsillag csákómon a gomb
Ragyog fölöttem kőporral sikálva
Hej bolhaként elugráló napok
Viszket az egész Mindenség-kaszárnya

A virradatot véresre vakartam
Az én sebemtől fröccsent fény az égre
Negyvenhat évem priccsén kitakarva
Fekszem s a kürtök riadójelére

Várok s vezényszavakra nyergelj! lóra!
Fölébred újra álmából a század
Kardot ragad s a menny Napoleonja
Megfut előlünk nyakában lába

Mint aranyórát elveszti a Holdat
Mint aranytallér elgurul a Nap
S megtorpannak a csontlovak s a holtak
Csillagkép-csatarendbe állanak

S feltündököl akár egy generális
Rendjellel tűzdelt zubbonya az ég
Fogd obsitod vitéz Joannes Háry
Időd kitelt meséidből elég

Ki császárokkal paroláztam és
A világ végén lógattam le lábom
Meglóbál most és fejjel lefelé
A Nixbe ejt le prüsszentő halálom

Háry János bordala

Az Alisca Borrendnek

Nem asszonyöl de pincemély
Sötétje vonz lopó a kéj
Szerszáma bedugom alul
S megcsókolom fölül vadul

Nem lágy ölek de szurditok
Ahol még föl-le csúszhatok
Rozsdás a kulcs de nyitja még
A présházat s ez épp elég

Hej fény-lopóval fölszivott
Pitymallat-alkony-óborok
Miket kifröccsentett az Úr
(Talán nem fogta jól alul)

Hej Nap kövér hordója fenn
Mely ott görög a pince-menny
Grádicsain alá a mélybe
Tudom gurulhat még elémbe

Ha majd a gálickék egek
Szőlőhegyén a Hold kerek
Kőasztalára könyökölve
Nagyot sercintek rá a földre

S pipámat olykor félrerakva
Napot verek naponta csapra
S iszom kancsójából az égnek
Reggel vöröst délben fehéret

Háry János csőszdala

Lösz-ízű bort iszom a napból
Lösz-fény pereg a szurdikokba
Olvad a szőlő vassá dermed
Estére s kiveri a rozsda

Hiába forgatom kereplő-
Versemet angyal-seregélyek
Csattogva tőkéimre szállnak
Szomjan marad torok s a lélek

Hadakozom madárijesztőd
Uram de kardom éle csorbul
Testemből csillag-tücskös éjjel
Lelkem is elragadják orvul

Kereplőm forgatom csak addig
Bírjam míg fürtjeim beérnek
S borral telik hordóm amit majd
Halálom dugaszol be végleg

Lösz-ízű bort iszom a napból
Lösz-fény pereg a szurdikokba
Olvad a szőlő vassá dermed
Estére s kiveri a rozsda

Egerszegi Ferenc:

Szüreti hangok

A kongó hordó hangja száll,
frissen lecsorgó mustra vár.
Hozzá sikolt a prés-csavar,
amint foga a fürtbe mar.

Odább víg lányok éneke;
a bő termés dicsérete.

A légben zajgó vadlibák,
összekuszált melódiák.

S e zajba, csendet int bele
a hegyőr éles sípjele...

Kemény Géza:

Október

Az ágon ég, az égen ág.
Venyige-ige,
futószőlő a mindenség falán.
Szüretel a szél,
galaktikákat söpör kádba.
- Hány maligános ez az október?
Kortyolgatom,
s majd csak kitelelek,
ugye, szél,
ugye, bólogató égi ág!

Széki Patka László:

Amorgosz

36.
készülődés

az utolsó előtti este
teliholdnál szívem kezdett
visszaszokni szülőhazámhoz
vörösbort vedelve hűtlenné
váltam recinához a görög
fiúkat egykedvűen köszöntötte
lányom lerázva őket inkább
átúszott a nauszikaa-hoz
alkonyodó hold álmélkodott rajta
ahogy csupasz mellét ringattatta

Fecske Csaba:

Horatius a kedvesével

Erdő, rét, liget itt Szabinumban. A
csergő kis patak úgy fut a völgybe, mint
    űzött vad, vize csipkés
        tajtékot vet ezüstösen.

Fáim közt süt a hold: puha talppal az
éj jő, s Pyrrha, a spártai kontyu lány.
    Hallom zengeni lantját,
        s bíbor, telt ajakán a dalt.

Bacchus tölti ma leszboszi hegy borát
nékünk kedvesem. Idd e finom nedűt
    és vesd sutba a gondot,
        bújjunk össze szerelmesen!

Valld meg, Pyrrha: mi szép, gyönyörű nap ez,
élvezd hát, amit oszt neked, ingyen is!
    Venus tudja: szeretlek,
        higgyél hát nekem és ölelj!

Csörgits József:

Ismét szőlőtőkék

Éltük esőcsepp-csúcsa után
búcsuzott arcuk, földbe süppedt,
holnapot látó mosolya.
Érezte boldog sebét
a tisztuló szépnek.
Ugye, kibírtátok baranyai szőlőlombok?
Ti, létért markolászó tőkék,
melyek alól éjjelente
elszökött a lösz.
Nektárt kereső eszelős darazsak,
elszalajsztott hordókongatás,
seregélyek hiábavaló gyülekezése
fojtogatta a lankát.
Jó, hogy nem hitted a kézzelfoghatót:
Ha eltűnsz, nem leszel vágható.
Kérges tenyerek sátrából
zöldbe szállsz.
Felragyogsz!
Földízű ereid lüktetnek,
ismét sárgát, feketét teremsz,
mert itt századok nem számítanak.

Döccenő borozók

Tokaji döccenő

Az ajtó befelé,
le a lépcsőre nyílik
bezúdul a szomjúság.
Hogy letértem volna a helyes útról
Megtehettem. Enyém volt a helyes út.
Tokajiból a szárazat.
Furmintot és hárslevelűt.
Az ajtó befelé,
le a lépcsőre nyílik.
Kifelé nagy megpróbáltatás.

Fradi döccenő

Otthoni pincéimre
Hörpintgetnek
öblitgetnek
kóstolgatnak
kortyolgatnak
után-nyelnek
leöntenek
felöntenek.
Isznak.

Hunyadi téri döccenő

Mert nekünk mindig vezér kellett.
Akkor is ha fullasztóbb volt
mint a dunyhaként ránkomló rossz ébredés.
Még hogy ki lesz az elnök?
Maradj a pult másik oldalán.

Királyhágó-téri döccenő

Nem adod el a szoknyád Zsuzsi
Pattognak pultra tizesek
és fényre emeli poharát
egy hazáról borozóra szálló
vándormadár

Bodosi György:

A Kacsaitató köcsöge

Maradt agyagból tréfából csinált
ráértében a gölöncsér keze,
s az árus - minek nevezze? - alá
ezt írta: "Kacsaitató köcsöge."
Aztán meg ez lett idén a Bazár
legtöbb szem csudálta remeke.

Neked elmondom azt is, hogy miért:
Füle nincs, de, van két hegyes csecse,
alant meg egy felséges tompora,
oly domború, mint Vulkán hegye.
Ahogy akarod, úgy forgathatod
s markolhatod: ez igazi becse!

Fehér Csaba:

Pécselyi pince esti-hajnali szélben

(Bodosi Györgynek egy késő-szeptemberi este emlékéül)

Fejünk felett kék fényben állt a Véga.
Az őszülő dombokra tört-ezüst
talárt terített langyos, szürke füst,
a későesti színek hulladéka.

Száraz bokorról friss szél tört husángot,
Míg tűz-oltárról felszökvén, a lángok
szemünk tükrében visszhangozva gyúltak,
szomjazva ittuk óborát a múltnak.

Apró élők között gigászi holtak
árnya bolyongott, mint kit megraboltak
kolduskenyéren tengődő utódok...

Míg jó ízekkel csábított az asztal
s szelíd szó, görcsös gondolat marasztalt,
jövőnk cellája csöndben ránkcsukódott...

1987. szeptember 26.

Kerék Imre:

Dunántúl

- a Weöres-reminiszcenciákból -

Délövi fényben úszó lankák,
hullámos halmok, boronás
gerincű nagy bazalthegyek közt
fürge ujjú szél fuvoláz.

Lassú léptekkel fáradt vándor
ballagdál, dombról dombra hágva,
ritmusra igazítja léptét
a változandóság danája.

Síkság alig, mindenütt ormok
takarják el a horizontot,
de nem kíséri unalom:
halmok, hegyek és újra dombok.

Ha tarisznyája kiürült,
dohos pincék közt néha bort kap,
s bár útja véget sosem ér,
nem bánja, hogy mit hoz a holnap.

Egy boros butéliára

E butellát készítette
Steig István szekszárdi mester
készíttette nem magának
sok borivó pajtásának
kőkorongon megforgatta
gyöngybetűkkel kanyargatta
Babits Mihály bűvös nyelvét
beleadta szívét-lelkét
karcolt rá madarat érett
szőlőfürtöt lányszem-kéket
szekszárdi borok tűzével
égette leheletével
s ahogy kihűlt ide szánta
mindannyiunk asztalára
karcsú tükörtestén végig
őszi völgyek csöndje fénylik
ős méhében dalok érnek
ürítsék új nemzedékek
keze nyomát amíg őrzi
üljék körül tisztelői
híre szálljon hét határon
készült anno 83.

Pintér Lajos:

Egy zselici boros-üvegre

Dr. Gyurkovits Kálmánnak

Itt éldegélt és
mértékkel iddogált
Pintér Lajos, a költő,
idejét nemcsak
léhán töltő,
hanem ki dolgos,
bár csöndes szemlélődő.
Majd múlik
egy-két emberöltő,
s nem említi őt a
hálátlan utókor:
elfogy az aszúbor, óbor
s mindenkor kiforr az új bor.

Nézd csak, nézd, a gazda,
boros-üvegem üres immár.
Isten nevében:
töltsd meg újból!

New Zealand

Clairefontaine

Elvágyódom innen, kedvesem.

Mennyire otthon vagyok ezeken
a dűlő utakon
- én dülöngélő -,
Csernus-tanya, Ornyik-tanya,
Túri-Kiss Rozália, Kása-nagymama,
lépdelek
ezeken a talpalatnyi föld-részeken.

Dülöngélőn, mint a részeg.
Én megkóstoltam Magyarországot.
Marokkal szedtem s ettem a földjét,
mint a holtak -
öklendeztem és kihánytam.

Én megkóstoltam édes hazámat.

Olajra léptél? Csillagra léptem,
lányok szerelme igézett, nem a végzet.

Forgok a szerelem Naprendszerében.

Mint a hajós - ki semmiben hajóz -,
ki csillagához hű, földjéhez hűtlen -.
Forgok az űrben.

Európa!
Álmunk mivé lett.
Lehajolok, hogy mosakodjam.
Mosakodjam, mint a paraszt -
lavór vízből
nagy tenyerével mervén a vizet.

S vér van, háború van órjás hideg tenyerem tükrében.

Rövid idő alatt
törött cserép lesz a magyar.

S törött cserép lett Európa.

Élünk törött cserép-hazában,
törött-cserép-Európában,
hol Széchenyi döblingi sakktáblája
feldöntvén, lesöpörvén.

S bábui mi vagyunk.

Elvágyódom innen, kedvesem.
Elvágyódom
- én dülöngő részeg -,
elvágyódom dűlőútjaidról,

elvágyódom földemről,
mit ettem gyerekként, mint a holtak.

Nézd, Egry festményén a fényt
pohárral isszák szomjúzók.
Tölts pohár pezsgőt, s idd meg úgy.
S igyál magadba engem is.

Mint Egry festményén a fényt
pohárral isszák szomjúzók -
tölts pohár pezsgőt, s idd meg úgy.
Igyál magadba, kedvesem.

Veress Miklós:
Szüreti páros

2. Lantszóló

Musttá lett szőlőnk is,
borrá lesz időnk is,
fogylalgat mindkettő,
belőlünk esztendő.

Ám addig vígadjunk,
hogy ki ne száradjunk
vesszeink mit érnek
akkor asszonynépnek.

Mert ők is hevülnek
ha reánk fölülnek:
hogy hordódonkákon
kongjunk, mint nászágyon:

ússzon Ararátra
noésult bárkája,
csak belénk ne essék
özönvíz-betegség.

Áldjunk boroskádat,
hagyjuk a jósdákat:
ókortól fecsegték,
hogy jön a világvég;

s ami van azon túl
régzetté bolondul:
méhéből a földnek
sárkányfogak nőnek,

nérós-terroristák
végzetté olvassák
kisdedek beléből:
mit hoz a jövendő,

megőszült próféták
filmeznek kométát,
el-aids-ült próféták
kénkövet meg lávát

új szőlő azonban
teremhet bazalton;
mér ne hogy mulassunk,
ez a lét a jussunk.

Ha sorsunk táncolnánk
a pokol tornácán,
sarkunknak alatta
légyen a szakadta;

hulltunkból fölszökne
csóvája tetőkre,
hová fölszögezték
Krisztusunk réges-rég:

sebekből végtére
lerozsdáljon vére
sikolyunk lángjait
kioltva hajnalig;

hogy fekszünk mezőkben,
számlálja Úristen:
mint szántson, mint vessen,
mészünkkel építsen,

mely többi anyaggal
megint egybefoglal
porszemnyi új Földet,
mit lelkünk betölthet.

Szívünk szétdörömbhet.

Irodalom:

Balatonalmádi és Vörösberény története. Balatonalmádi, 1995.
Hamvas Béla: A bor filozófiája. Életünk Könyvek, Szombathely, 1988.
Kalmár László: Badacsonytomaj történetében. 1995.
Katona József - Dömötör József: Magyar borok - borvidékek Bp., 1963 Mezőgazdasági kiadó.
Kertész Károly: A badacsonyi borvidék és
Gubicza Ferenc: Balatonfüred-Csopak bortermelő tája.
    megj. Bakony-balatoni kalendárium. Veszprém, 1995.
Laposa József: Szőlőhegyek a Balaton-felvidéken. Bp. 1988. Mezőgazdasági Kk.
Lipták Gábor: Nyitott kapu. Bp. 1982. Magvető Kk.
Müller Róbert: A keszthelyi Balaton Múzeum katalógusai 4.
Noé vesszeje. Budapest, Móra Kk. Kozmosz könyvek, 1972.
    Bikády György válogatásában versek a borrról.
Prohászka Ferenc: Szőlő és bor. Számtalan kiadást megért könyv, megjelent a Mezőgazdasági Kiadónál. Bp 1974.
Új Ember 1999. január 31. A szőlő a bibliában
Zákonyi Ferenc: Balatonfüred. Veszprém, 1988.

A könyvben szereplő versek forráshelyei:

Ady Endre Összes versei Bp. 1977.
Arany János Összes költeményei. Bp. 1956. I.
Arany László: A délibábok hőse. Bp. Anonymus Kk. 1946.
Ágh István: Boldog vérem. Bp. 1979.
Babits Mihály: Összes veresei Bp. 1983.
Baka István: November angyalához. Bp. 1996.
Barcs János verse: Napló, Veszprém, 1993 aug 7.
Bárdosi Németh János: A lélek lángjai, Bp. 1974.
Barsi Ernő: Végigmentem badacsonyi főutcán...
    Vörösváry Ákos kiadása, Tapolca, 1989.
Bella István: Az ifjúság múzeuma. Bp.1969.
Berda József: válogatott versei. Bp. 1979.
Bisztray Ádám: Erdőntúli táj. Bp.1972.
Bordalverseny: Élet és Irodalom 1992/51-52. sz.
Bordalverseny: Élet és Irodalom 1994/51-52. sz.
Bordalverseny, 1997:Várhely, Sopron. 1997/ 3-4. sz.
Buda Ferenc: Hatalmam: nyugalom. Bp. 1992.
Csanádi Imre: Bástya és bátorság. Bp.1976. 1965
Csoóri Sándor: Lábon járó verőfény. Bp. 1987.
Csoóri Sándor: Jóslás a te idődről. Bp. 1979.
Csörgits József versei a horvátországi Életfában jelentek meg.
Csukás István: Összegyűjtött versek Bp. 1996.
Egerszegi Ferenc: Csöndes beszélgetés. Sümeg, 1994.
Együd Árpád: Szántódpuszta és környéke szájhagyománya. Szántódi Füzetek XII. 1985
Endrődi Sándor: A pálya végén. Bp. 1914.
Faludy György: Dobos az éjszakában, Bp. 1996 vál,. versek.
Fazekas Mihály: Összes művei. Bp. Akadémiai Kk. I-II.1955.
Fecske Csaba verse: Várhely 1998/2. Sopron
Fehér Csaba: Pécselyi pince... Napló, 1987. okt- 10. Veszprém.
Garai István: Pannónia ékkövénél - Balatoni kalendárium - Siófok, 1970
Garai Gábor: Delfin és medúza Bp. 1982
Garay János munkái. Bp. Kisfaludy Társaság. é. n.
Gulyás Pál: A viharzó diófa. Bp. 1983.
Hajdók János: Az egylábú galamb Bp. 1976
Hét évszázad versei. I. kiadás.
Horváth István: Ütközők között. Bp. 1983.
Horváth Károly gyűjtése: Átimennék a Murán, Zalaegerszeg, 1995.
Illyés Gyula - Reismann János: Balaton . Bp.Corvina 1962.
Jankovich Ferenc: Holdnéző. Bp. 1973.
Jékely Zoltán: Összegyűjtöt versek. Bp.1988.
Kazinczy Ferenc Összes versei. Kritikai kiadás. Bp. 1998.
Kányádi Sándor: Kincskereső, Szeged, 1975/6
Az Allgemeine Musikzeitung (Leipzig) 1816. márc. 13-i kiadását Barsi Ernő közli: Kisfaludy Sándor dalban, muzsikában. Sümeg, 1996.
Kerényi Grácia: Dalok könyve, Bp. 1983.
Keresztury Dezső: Válogatott versek Bp.1979.
Kondor Béla: Angyal a város felett. Bp. 1987.
Kondor Ilona verse: Új Horizont 1996. január-február- március, 1. szám. Veszprém.
Kormos István. Szegény Yorick Bp. 1971.
Kriza János: Vadrózsák, Kolozsvár, 1863.
Ladányi .Mihály: Torkomban sóhajokkal Bp. 1980.
Lammel Annamária - Nagy Ilona: Parasztbiblia Bp. 1985.
Lévay József és Vida József verse megj. Válogatott költői olvasmányok. Zalaegerszeg. 1912.
Lovász Pál: Arckép. Pécs, 1975
Magyar Erato. Magyar Hírmondó sorozat. Válogatta Réz Pál. Bp. 1985
Mécs László: Összes versek 1920 - 1940. Bp. 1940.
Nagy László: Jönnek a harangok értem Bp. 1978.
Noé vesszeje. Bp. 1972.
Papp Árpád. Metszéspontok Bp. 1976.
Péntek Imre: Kényszer és képzetek. Székesfehérvár, 1995.
Petőfi Sándor: Összes művei I. Bp. 1955.
Pintér Lajos: Egy zselici boros-üvegre; New Zealand
Kaposvár, Somogy, 1999/2. 114. old.
Radnóti Miklós. összes versei és versfordításai. Bp. 1984
Reich Károly: Hitem szerint. Bp. 1977.
Reviczky Gyula: Versek és műfordítások. Bp. 1989.
Rónay György: Szérű Bp. 1981.
Sántha György: Naphívás, Kecskemét, 1978.
Serfőző Simon: Félország, félvilág. Miskolc, 1995.
Sík Sándor: A magam módján. Bp. 1996.
Simon István: Örök körben. Bp. 1973
Simonyi Imre: Csak az öröm volt kevés. Válogatott versek.
    Örökségünk sorozat. é. n.
Somlyó Zoltán: Jajgató Felicián. Bp. 1982.
Szabó Lőrinc Összegyűjtött versei. Bp 1960.
Szabó Magda: Szilfán halat. Bp. 1975.
Szentmihályi Szabó Péter: Minden eladó, Bp. 1987.
Szervác József: Szavak hazáig. Bp. 1980.
Széki Patka László: Amorgosz Veszprém, 1997.
Takács Imre: Beismerések. Bp.1976.
Takáts Gyula: Felhők Árkádiából. Bp.
Takáts Gyula: Somogy, 1996 3. szám 266. old
Tarbay Ede: A bor dicsérete, Hitel, 1999. 2. 15. p.
"... a természet örömkönnye" szépírások a Balatonról Vörösberény. 1993. Balaton Akadémia könyvek 3.
A XVIII. század költői. Magyar Remekírók sorozat. Bp.
Tompa Mihály: Válogatott művei Bp. 1961
Utassy József. Hol ifjúságom tűnt el. Bp. 1992.
    Fény a bilincsen Bp. 1994.
Vas István összegyűjtött munkái. 2. Versek 1945-1959
Vasadi Péter: A viola hatalma. Bp. 1995.
Veress Miklós verse megjelent a Kortárs 1999/4-es számában.
Hungaria in Parabolis Buda, 1804. Weöres Sándor.: Három veréb hat szemmel. Bp. 1977.
Világnak világa... A magyar irodalom kezdetei (vál. Mózes Huba) Kolozsvár, 1981.
Vörösmarty Mihály összes költői művei Bp. 1972.
Vörösmarty Mihály Somló-verse: Bakony-balatoni kalendárium. Veszprém, 1991, 1995. szerk.: Varga Béla

Vissza

Copyright © Németh István Péter