In Memoriam T. Tóth Sándor
Ma sem tudom pontosan, hogy orvosnak, költőnek, festőnek vagy miféle polihisztornak is tartsam T. Tóth Sándort, aki édesanyám öccse, a nagybátyám volt. 30 éve hunyt el. Tragikusan rövid életében nem gyűjtött vagyont, ingatlan nem maradt utána, viszont elfogultság nélkül állíthatom, annál több szellemi kincset, megkockáztatom: maradandó alkotást is hagyott ránk örökül. Ládányi rajz, festmény és vers volt az, amit családjára hagyott. Számomra nyugtalanító és gyönyörű testamentum az övé. Nehéz elfogultság nélkül beszélnem róla, ám ő segítségemre siet – a munkáival. Megtalálom a hivatalos önéletrajzát is az ezerkilencszázhetvenes évek közepéről édesanyám által levágott hajfürtje mellett. 1943. június 23-án született Tapolcán. Keresztlevele mellé verses vallomása kívánkozik: „Ezerkilencszáznegyvenháromban / óriás újszülöttként születtem / az új világ, a levegő, a fény / a hőmérséklet és a zaj megzavart / pislogtam, pisiltem, visítottam / anyám sok vért vesztett miattam / Bígy mesélik, orvos nem volt se tej, se liszt / bombák hullottak a víztoronyra / és katonák bujdostak a hegyen / én csak sírtam / a hitlerszalonna és a vodka / mit számhoz nyomtak puskaszagú kezek / kozákok, rajnai bakák - nem ízlett / anyám szalmazsákba nehezedve / kivérzetten, félig holtan, mozdulatlan / miattam sírt / szelíd emberek mellé fektettek / ő egy kicsit mozdult felém / számba haraptam vérszegény mellét / s bár semmit se kaptam, üres emlőt / megnyugvást, alvást, eufóriát / szívtam, mint kábítós a pipát / és nem sírtam, szépen megbékéltem / és anyám elájult a fájdalomban”
Édesapja Muraszombaton majd Tapolcán volt kéményseprő munkás, édesanyja (Bíró Rozália) pedig a tapolcai napközi otthon konyháján dolgozott nyugdíjas koráig. Tóth Sándor István nevű fivérét 1956. október 25-én halálos lövés érte. (Gyümölcsöt fuvarozott a szomszédos faluba, Gyulakeszibe.) A következő esztendőben édesapja is – rákbetegségben – elhunyt. A csonka családban nevelkedő, szorongó fiú a mogyorósi dombon és a városszéli haraszton talál játszótársakra, majd első sikerélményeit az iskolában szerzi. Fölfigyelnek szép rajzaira, jó memóriájára, dicsérik mint jeles tanulót. Tapolcán Frimmel Gyula, Mikus Gyula, Zentai Pál, Györe Géza tanították rajzra és művészettörténeti ismeretekre a kisiskolásokat és a fiatalokat. Mindnyájan: mesterek és tanítványok előszeretettel ábrázolják a Malom-tavat és környékét, háttérben a Szent György-heggyel. (Nem rossz „iskola”, Monet is megirigyelhette volna azokat a vízfelületeken születő reflexeket, azokat az úszó tavirózsákat, azt a mediterrán mini-Splitet, vagy a szűk közléket, amelyek meg Velencére emlékeztetnek. Tóth Sándort mindent érdekelte.
Nővére, édesanyám, könyvtáros és magyartanár. Könyvekkel s féltő gondoskodásával segítette Sándor öccsét.1 éves voltam, amikor nagybátyámat fölvették az orvostudományi egyetemre. Tornászott az OSC-ben, vékony és hihetetlenül erős alakja ha feltűnt a badacsonyi parton, a nők férfi-idolt láttak benne. Többen szaladtak a szegénységből, a szinte proletársorból jött fiatalember után, mint amennyien a vitorla-tulajdonos aranyifjak slepjében tolongtak. Szerette az életet ekkor, tehetségében is bízott. Végigolvasta ekkorra már a világirodalmat, úgy gondolom utólag, hogy mint valamelyik nagy francia regény hőse (leginkább Rastignac), tán a fővárost is meg szerette volna hódítani. Medikusként a szerkesztőség előtt várta, hogy eldőljön kézirata sorsa. Gutai Magdával indult volna, de az ő és verse kimaradt egy rangos lapszámból. Anyagi nehézségei miatt pedig kénytelen volt meg-megszakítani tanulmányait, ilyenkor az Országos Mentőszolgálatnál dolgozott. Néhány verse azért megjelent az egyetemi újságban, pár grafikájával szintén szerepelt a fiatal művészek tárlatán. 1966-ban megnősült, 1967-ben kisfia született. Az egyetem elvégzése után Zalaszentiván körzeti orvosa. 30 éves korára, sajnos, egészsége annyira megrendül, hogy, bár betegei igen szeretik, nem tud beilleszkedni az akkori társadalmi körülményekbe, sem pedig a konszolidálódni látszó magánélet keretei közé. Holott igen szereti kisfiát és feleségét, a családi élete is tönkremegy. Kisfia, aki ma már maga is apa, s T. Tóth Sándor unokáját neveli a Balaton partján – szintén szereti, s a szomorú esztendők után máig őrzi a művész és orvos édesapja emlékét. Falaikon a festmények, s fiókjaikból a hozzám eljuttatott kéziratok is erről vallanak. A következő verssorokat is ők őrizték meg: „Csak kóborlok így álmatlan-szomorún / viszem árvaságom - utam elhagyott út / rámborul minden kis csillagával az ég /s keserű, bánatos-halk dalt dúdol a szél / Mint virrasztó anya a nyűgös gyermeket / vigyázom én is lázas, beteg lelkemet / kopott játék-örömökkel körülrakom / mesét mondok s emlék-bölcsőben ringatom / Konog magányos léptem a betonúton - / A nád reszket, hegyek rámmerednek, futok - / Lezuhanok a vasút menti dús fűre / s nincs nyugalmam, fáj a vonatsípok füttye / A parti neonok acélszarvak hegyén / fáradt szemembe öklelnek, fáj, bánt a fény / behunynám pillámat, de rácsai mögött / rab-lelkem fél, könnyet szül a sötét, a csönd…” Adyt, József Attilát s a kortárs költőket is szerette olvasni T. Tóth. Pintér Lajos és Nagy Gáspár első kötetei ott voltak a polcán. A hetvenes években Reich Károly és Kondor Béla rajzai voltak rá nagy hatással. Ha szerencsésebb körülmények adattak volna néki, bizonnyal jelentős életművet hozott volna létre. Akkor hasított ez belém, amikor József Attila verssoráról bebizonyították a filológusok az ezerkilencszázkilencvenes években, hogy „koróval jöttél, nem virággal…” – így írta a költő, pontosan. Sanyi bátyám megfestette a kép első sorát, persze ő még karót ábrázolt az érkező legény kezébe, vállára. (Ha csak ezt megéri, hogy korrigálhatta volna a karót koróra… Hiszen a krisztusi szamárkoró volt néki az egyik kedvenc virágja, amit nem csupán a dunántúli mezőkben, de Maulbertsch sümegi freskóin is annyiszor megcsodálhatott.) De alig félesztendős romándi orvosi munka után már volt úgy, hogy ugyanannak a pszichiátriai intézetnek orvosa és betege is volt. Csak a státusz változott, az érzés nem, ugyanazzal a részvéttel nézte az ápoltakat, amint a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című produkció dallamaira összefogódzva táncolnak a dobai – valahai – kastély falai közt. Amikor az Alföldön, Tapolcától messze éppen kiskatona voltam, 1979. március 30-án hunyt el ruhákat teregető nagymamám közelében.
1990-től több városi újság (Balatonfüredé, Badacsonytomajé, Tapolcáé pl.) és több antológia s gyűjteményes kiadvány közölte verseit. Hiszen T. Tóth Sándor képes volt rá, hogy verssorokba fegyelmezze, dallammá artikulálja, szépen elgondolt képekbe is rendezze mindazokat a fájdalmas élményeket, amelyeket emberként már aligha, csak művészként lehet elviselni, s vinni, ameddig lehet ezeket a történelemtől vagy sorstól (bárminek is nevezzük) kapott erőn felüli terheket. A Keresztjeinket.
