Húsz esztendeje vehettük kézbe a Nomád naplót. A számadásra való készülődés ideje is Csoóri Sándor mögött maradt. Az életét nemrég még csak félig bevallani tudó költő most, új prózakötetének fejezeteiben úgy áll meg előttünk, mint aki egyetlen morális, művészi és emberi esélyt lát már csak maga előtt: a brutálisan őszinte gyónást. Írjon akár Kodályról, akár Domokos Péter Pál szobráról, akár a NATO-ról, a Világszövetségről, a birsalmáról, a Halotti Beszédről vagy Illyés Gyuláról, készítsen vajdasági s portugál útirajzot - egyformán jellemes és szép a beszéde.
Csoóri Sándor az Illyéstől rámaradt zászlóval magányosabb lett a kilencvenes években, mint volt az előző évtizedben. ( Áttekinthetőbbek voltak ugyanis a szellem és az erőszak frontvonalai.) "Kilencven után megzavarodtam. A csalódásaim, a megcsalatásaim, a valamikori barátaim elhidegülése vagy szabályszerű árulása egysíkúvá vasalta ki körülöttem az időt..."
A legfelkavaróbb konfessziója betegségének s a betegségek mélyebb értelméről szól. A rettenetes dolog ( bárhogy is nevezzük: testi kín, Isten tenyerére való esés, kimerülés, anyagcserezavar, depresszió stb.) mégis jóra fordítható ( mint "tán még Mohács?" - Nagy László reménye), ahogy Széchenyi elbírta a legkomiszabb állapotát, a maga rémképeivel és rosszulléteivel együtt is, mert épek voltak gondolatai, erkölcsi ítéletei s briliánsok gyakorlatias, politikai tervei. A költő számára mintha kötelesség volna a gróf Döblingje után a pokolból is a másoknak hozott kinccsel, tapasztalattal, s ha mással nem, pár dudanótányi sorral, de visszatérni. "Szálla alá poklokra..." - aki e krédós cím nyomán a költő katabázisát amolyan irodalmias fordulatnak vélne, vesse össze inkább a napi valóságról beszélő bűnügyi statisztikát, s előző kötetcímek is értelmeződnek; 1997 a szétfűrészelt s megcsonkított költőszobrok valamint a hattyúverések éve volt Magyarországon. Csak a Dunántúlon több hattyút pusztítottak el állatkínzók.( Sajnos, nem valami új felvilágosodás nevében, még csak nem is babonásak az elkövetők.) Egy szellemellenes korban ágyútüzekből menti a költő a szépség madarát. Most ezzel az évkönyvvel. Az olvasó gyönyörűségére ilyen metaforákkal szórta teli az oldalait a szerző:"...emlékezetes maradjon számukra, legyen az az ég kékje, a boszniai háború véres és füstös kockája, vagy éppenséggel Rilke kézelőgombja, mely egy letűnt élet elégiájától aranylik."
Sokan azzal vádolják Csoórit, hogy a politikusi szerep elvitte a szépírásoktól mint szerzőt. A költő is több, írásra kegyelemtelibb időt, alkalmasabb lelkiállapotot kíván magának, ám figyeljünk az elkészült, sorjázó művekre. Semmivel sem kisebb esztétikai teljesítmények ezek, mint akár a régi barátokéi, a kávéházi vagy visszahúzódón élő legjelentősebb kortársakéi. Esszéhangja Németh László és Illyés legmívesebb tanulmányait juttatja eszünkbe. Mentegetőzik, hogy közéleti gondjai mellett mintha felkötözött kézzel tudott volna csupán írni, de mintha azt üzennék éppen ezek a sorok a gúzsból, hogy Cervantes a csatába hagyott jobbja nélkül, ballal is átnyújtja nekünk a legteljesebbet, a csonkíthatatlant: a művet. Csoóri Sándor, akár a húszas években Kosztolányi Dezső, az őt ért támadások során, művekkel válaszolt, a megkérdőjelezett emberség felelt egyértelműen az alkotásban.
( Felsőmagyarország Kiadó)
Csoóri Sándor: Csöndes tériszony
Csoóri Sándor a hetven esztendején túl éppen úgy járt, mint Illyés Gyula. A személyes, vallomásosabb hang többször szólal meg költészetében, mint a küldetéses, az én-líra darabjai szám szerint többen vannak már új kötetében az úgynevezett közösségi létverseknél. A költő anélkül, hogy lemondana bármiről (v. ö. Babits), anélkül, hogy az igazmondást abbahagyná (v. ö. Illyés), eddigi életművét újabb könyvvel teszi teljesebbé, melyben már nem a politikus-prófétikus portréját találjuk, hanem a homo morális-ét. Bárhol is találjuk a versek szignálásai szerint: Esztergomban, Párizsban, Erdélyben, Krétán vagy Finnországban, a számadó nyugtalanság azt érezteti az olvasóval, hogy Csoóri mindenütt a háborúsebes Szarajevó párnájára hajtja le fejét. A XX. századvégi Európa tájain így fog el meggyötört közszereplőt, írástudó művészembert a csöndes tériszony. A tériszony igen komisz érzés. Orvosi tankönyvi leírása helyett idézetért inkább Széchenyi naplóját üssük föl: Nem ismerek borzalmasabb érzést, mint mélység felett lebegni, amelybe az ember azt hiszi, minden pillanatban belezuhanhat. Lábtörés, sőt nyaktörés is semmiség... ahhoz képest. Pilinszkynek nem kellett már szakadék fölött sem állnia, mint a grófnak 1825-ben a Pireneusokban, hogy szobájában elfogja a szeretet tériszonya. A poklot is térélménynek nevezte. A tériszony valójában pokoli táj, ahol nem lehet szeretni, se mást tenni vagy gondolni, hiszen a pánikérzés minden mást kiolt.
A földön vagyok.
Még inkább bent a földben.
Mégis úgy szédülök,
Mint aki magas erkélyről
Kihajolva nézi,
Hogy ibolyák fakadoznak
Hanyag és bús kövek közt.
(Az én ostoba Hiszekegyem)
Ilyenkor az ember akár négykézlábra is leereszkedne. (Négykézláb másztam... - József Attila istenhiánytól szenvedve így láttatja, ebben a kiszolgáltatott testhelyzetben önmagát.) Vagy kapaszkodna valamibe. (De sehol semmi. Már csak a bóbiskoló / ághegyek vége mozog.) Bármibe, ami egy biztos pont. Ibolyafejek? Csoóri Sándor számára az Úr nem cetet küld, vigaszul pedig nem ama jónási tök árnyát nyújtja, hanem egy hangyát vetet észre a költővel. Már a kilencvenes években olvashattuk azt a képet, melyben a költő mezítlen nagylábujját körbejárja egy hangya, akárha a kölni dómot a turista, zarándok. Egyik legbravúrosabb hasonlatának véltem, s tartom, hiszen az emlegetett költőelőd, József Attila is minden bánatot és gyengédséget ki tudott e szorgos kis állatka segítségével fejezni: A férfifájdalmat például, mikor a költő könnycseppjéből iszik a hangya, s nem lesz többé kedve dolgozni. Aztán milyen gyönyörű szerelmes verse van József Attilának, amiben a kedvesével megpillantja a szabad ég alatt, hogy a bábok között elaludt egy... S mire elered az eső, szeretné, ha a szerelme nem ázna meg, indulni kell födél alá, haza, ezért kell a hangyát elhagyni. Csoóri Sándorról jegyezzük meg ezt a kétségbeesésében is tündéri mikrorealizmusát. A térbe vesző ember, akin a történelem még taszítana is egyet, tekintetével megfogódzhat egy hangyába:
Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne:
Noé kis adjutánsa, hátán az út porával.
Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint
valami szörnyű próbán
s megint lehet majd valamire emlékezni.
(Huszadik századi pillanat)
Én se keresek királyt, hacsak a hangyák közt nem,
vagy a szorgalmas halottak táborában...
(Ki akar itt még?)
Hangyák másznak a zászlórúdra....
(Haláltánc-kísérlet)
Gondoltad-e, hogy egyszer idejutsz
e félreeső, kopár kertbe,
hol apró rejtelmek helyett
hangyák futkosnak össze vissza?
(Gondoltad-e?)
Azt hiszem, Csoóri Sándor régtől ismerős motívumainak tezauruszába föl kell vennünk most már ezt kedves kis lényt, e mindig eltaposhatót, ezt a sziszifuszi erőfeszítésekkel létezőt, - a hangyát. Dió, hernyó, lepke, birsalma, szilva, orgona, kutya, asszonysereg, angyal, hó, kő, csalán, rózsa, kapor, Duna, hollók jelenthetem, hiánytalanul jelen vannak az új kötetben. S persze a fű, a fű, a fű. Még az Illyés Gyula sírjáról való is. Simone Weil egyik füzetében a megváltás eszközét a gyerek kezében lévő fűszálhoz hasonlította, melynek segítségével a fölfe mászó, de folyton visszahulló hangya éppen uticéljának pontjáig emelhető.
(Széphalom Könyvműhely, 2001.) Németh István Péter
