(póttétel helyett olvasónapló tanítványaimnak)
„emlékeink szétesnek, mint régi szövetek”
(M. S.)
Azt hiszem, lassan hozzá kell szoknom
A szomorúbb dolgokhoz, s ahhoz is,
Hogy magam magamat fölvidámítsam.
Lám, hogy eszik a molyok
Holt apám télikabátját, amit még
Gyerekkoromban hordott.
De a negyven évnél idősebb gombok épek,
És fürge focistákká lesznek az ujjam alatt a padlón.
Milyen jó most játszani vélük, Istenem,
hogy öregszem! És máris kettő nullára vezetek
A bánat ellen! Hiszen ők maguk vannak velem:
Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás,
Tóth II., Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.
(NIP: Naplósorok N. Pál Józsefnek)
Nagyon szeretem a focit és az irodalmat. A 2006-os esztendő Ünnepi Könyvhetén nézem a németországi labdarúgó VB első mérkőzéseit, s olvasom a megvásált könyvet is, az Utazás a tizenhatos mélyére címűt. A szerző Esterházy Péter, grófi család gyermeke, nálamnál egy tízessel idősebb, 1950-ben született. [Fontos ez az életrajzi adat? Hogy a manóba ne lenne az! Már csak a foci jelentősége miatt! Lásd a mostani könyvben is: „Visszagondolva, az általánosban engem a futball mentett meg a természetesnek nevezhető kiközösítéstől. A foci lehetett a normalitásom maszkja, az osztálycsapat oszlopos tagját tekintették a valóságos énemnek...” 10. p.] Testvérei közül Esterházy Márton válogatott labdarúgó lett. [Lásd e könyvben: ”...a kicsi testvéremnek, a legkisebbnek azután pályafutása is lett, amely fölívelt (Fradi, Honvéd, válogatott, AEK Athén).” 6. p.] Sikeres felnőttként élnek, bár gyerekkorukban kitelepítették Palócföldre, vidéki munkára a családjukat.
Édesapámmal két éve még nézhettem a portugáliai labdarúgó EB első mérkőzéseit, ám a döntőt nem várta meg. Spiró György (Apámmal a meccsen című) novellájának megjelenése után harminc esztendővel jutottam a magunk történetéig. A tapolcai kórház előszobájában ment a televíziós közvetítés, de az ő ágya már üres volt. (A száz éves Zelk Zoltán után szabadon: Látod, apu, milyen oktalanság kilépni a létből!) Azt hiszem, már csak irodalmi munkáimnak örült. Isten tudja...
...Aki a világ könyvét elkezdte írni, minden bizonnyal számon tartja azt is, hogy az ember hány könyvet olvasott és mennyi meccsen is volt jelen életében? [Róla-„tőle” a mostani könyv 106. oldalától a 110-ig olvashatunk.]
Láttam a magyar válogatottat Szovjetunió, Bolívia, Románia és az NDK ellen játszani. (Valamennyi mérkőzést mi nyertük.) Láttam alsóbb osztályú találkozókat Nemesgulácstól Zalahalápig. Kedvenc kiscsapatomnak, a MÁV TIAC-nak volt egy váltás szerelése, amely meggypiros dresszből, hófehér nadrágból és zöld lábszárvédőből állt. Középiskolás fejjel csatárként megismertem a vereség ízét többször, ajkamon nekem is volt már fű, sár. 1982-ben, amikor a spanyolországi VB után indult a bajnokság, édesapámmal Keszthelyre mentünk NB/II-es labdarúgó mérkőzésre. A Keszthelyi Haladás 1 – 0 arányban kikapott a Kecskeméttől. Ez mandulaműtétem után volt közvetlenül, amikor kijöhettem a kórházból. Igen verték a dobot mellettünk, apu félt, hogy fölszakad a sebem. [Most, 2006-ban, az argentin drukkerek a legnagyobb dobpüfölők Németországban.] 1982 őszén még a következő mérkőzéseket néztem meg:
[Tapolcai] Bauxitbányás SE – Kazincbarcika 1 – 0
Keszthelyi Haladás – SZEOL AK 1 – 0
Bauxitbányász SE – Hódmezővásárhelyi Metripond SE 1 – 0
Bauxitbányász SE – Dorog 5 – 2 (Bányásznap volt.)
Bauxitbányász SE – Ganz MÁVAG 2 – 5
Szeptember 29-én megnéztem már az ETO – Standard Liege meccset is Pék Ágival Győrben. Az ETO 3 – 0-ra győzött (Szentes, Hajszán és Burcsa góljaival), Geretset kiállították az 57. percben, de két héttel azelőtt az ETO egy ötöst kapott Belgiumban. (Még a kórházban hallgattam azt a kisrádión.)
Standard Liege: Preud’ homme, Struher, Gerets, Poel, Delambre, Vandersmissen, Daerden, Haan, Tahamata, Wendt, Grundel.
RÁBA ETO: Kovács, Csonka, Mile, Magyar, Hannich, Póczik, Burcsa, Szabó, Szentes, Szepesi és Hajszán.
Az őszi idényben a következő mérkőzésekre jutottam el még édesapámmal vagy édesapám nélkül:
Bauxitbányász SE – Siófok 1 – 0
Bauxitbányász SE – Baja 3 – 1
Bauxitbányász SE – SZEOL AK 0 – 1
Keszthelyi Haladás – Bauxitbányász SE 3 – 1
Bauxitbányás SE – Szekszárd 2 – 1
Keszthelyi Haladás – Ganz MÁVAG 4 – 0
Bauxitbányász SE – Salgótarján 1 – 0
Keszthelyi Haladás – Siófok 4 – 1
A bölcsészkari éveim után azzal kezdtem a munkámat, hogy könyvtáros teendőim mellett rövid tanulmányt írtam Tandori Dezső második gombfocikönyvéről. Foci és irodalom tehát óhatatlanul találkoznak az ember életében. Egymáshoz való viszonyukról Esterházy Pétertől tudtam meg egyet s mást, többek közt azt, hogy amikor nem ment csapatának, azzal fenyegetődzött az edző, hogy Péternek kell majd fölolvasnia készülő, több száz oldalas regényéből. Fogadkozott is ezt hallván a csapat: akkor inkább ráhajtunk...
Esterházy Péter könyveinek címlistáját hosszan sorolhatnám. Nem is tudom, hogy van-e közöttük olyan, amelyiket nem olvastam volna.
Esterházy Péter első könyve 1976-ban jelent meg Fancsikó és Pinta címmel. (Az 1977/78-as tanévben az OKTV-s dolgozatban ajánlottam levél formájában társaimnak. A kortárs irodalomból kellett alkotót és művet választanunk.) Írások egy madzagra fűzve – így jellemezte apró prózákból összeálló regényét a szerző. A Fancsikó és a Pinta szónak ne keressük az értelmét (bár utóbbi kísérő hajója volt a Santa Marianak!), ezek az első gügyögései lehettek kis korában, mint Weöres Sándornak a fű, fa, füst. Fancsikónak és Pintának nevezi el a felnőtt író azt a képzeletbeli két manót, akik gyerekkorát kísérik. Olyanok ők, mint Kököjszi és Bobojsza. Az egyik rosszcsont, a másik illedelmesen jó. Ő, mármint a regényíró énje pedig közöttük áll. [Lásd a mostani könyvben az öniróniát, pl. a 24. oldalon: „...amikor megláttam az isteni Backhamet (vajon olvasta a Fancsikó és Pintát?), akkor elpirultam, leizzadtam. És: „Amikor Szása megtudja, ki az öcsém, olyan ragyogva néz rám, mint aki fejből tudja a Fancsikó és Pintát.” 81. p.]
Első átütő sikerét Esterházy a harmadik könyvével érte el, amelynek címe Termelési kisssregény volt. (1979). Nem tévesztés, három s-sel írta a kisregényt. (Eszünkbe jut róla az angol kiss = csók szó is, nem véletlenül, hisz a regényben is annyiszor megtörténik a szereplőkkel és az író és Frau Gitta, a felesége közt ismétlődik csókos jelenet. Csolkos regény – mondja Esterházy a püspöklila borítójú könyvére. Az 1950-es években valóban írtak a termelésről hősi hangon szépirodalmi műveket, s Esterházy Termelési kisssregény című műve tulajdonképpen egy ilyen Rákosi-korszakbéli lelkes, gyárban játszódó műnek a paródiája. Marx Engels és Lenin helyett Szervácpongrácbonifác elvtárs jelenik meg. [Lásd a mostani könyvben, hogy kiről is kapta az egyik szereplő a nevét, elárulja a rejtegető mondattechnika: „Ebben a lágy, egyszeri testvériségben valamikor egyszer régen hozzám sodródott Brandhuber Feri (az ő nevét vettem kölcsön a Termelési-regényben letűnt idők gonosz párttitkárja számára; a 70-es évek közepén az ún. Reményteli Center posztján játszott Csillaghegyen, de azután visszaigazolt Perusz, és ő kiszorult a szélre, de ebbe most nem mélyednék bele), és...” (65. p.) Ami pedig a szervácpongrácbonifácságot illeti, hasonlóképpen összeforrott-összeforrasztott tulajdonnevekkel ezúttal is találkozunk:
„Ahogy a fülemben marad most már örökké, hogy pl. sándorgöröcsalberttichyfenyvesi vagy szőkevargaalbertrákosifenyvesi és persze budaikocsishidegkutipuskásczibor...” 49. p. ]
A regényparódia margóján nyilak találhatók, s e jelek nyomán a könyv második feléhez kell lapoznunk, ahol E. feljegyzéseit találjuk. E. tulajdonképpen a magánéletet élő Esterházy, aki följegyzi, hogy mit csinált a mester (ő mint író), amikor éppen a regényparódia fejezetein dolgozott. (Goethe mellett valóban élt egy inas-író, aki lelkesen följegyzett mindent, amit a géniusz az írás mellett is tett. A kötetben ez a második regény meg ezen Eckermann nevű író buzgalmainak a paródiája. [A Goethe-hommage-t lásd a mostani könyvben: „Hatalmas tölgy áll a pálya mellett, még a kár Goethét is láthatta (a tölgyek irodalmi érdeklődése kifejezetten Goethe-centrikus), széles, barátságos árnyékot nyújtva; körben és hátrább is fák, bokrok, ligetek.” 88. p.] A két regény így egymásra játszik, azt mondjuk: oszcillál. Ezekből a szövegbeli érintkezésekből, összeérésekből tanulságos, szép dolgok is kiolvashatók. Például a termelési regényben megjelenik egy ADIDAS táskás takarítónő, aki elég nyomorúságos és nevetséges kinézetű így. Ha az útmutató nyíl szerint föllapozzuk a könyv másik feléből a hozzátartozó részt, abban az író édesanyja szerepel. Kimutatták az irodalomtörténészek, hogy ez tulajdonképpen Esterházy humanizmusát jelenti, azt, hogy az egyik ember éppen annyit ér, mint a másik. Esterházy édesanyja igazi grófnő volt világ életében, 1945 után emberi tartásában, már nemesi előjogok nélkül is. A nyolcvanas években írja Esterházy Péter a nagy regény-folyamát, amelynek címe végül a Bevezetés a szépirodalomba lesz. 1986-ban jelenik meg a Könyvhétre. Az összegző regény egyik fejezete csupa gyászkeretű lapon jelent meg külön könyv alakban is. Az oldalakon fenn és alul jól elkülönülnek a szövegek. A fenti sorok arról beszélnek, amikor az édesanya még élt, az alsók arról, amikor az édesanya már halott volt. Az édesanya elvesztése megrendítette az írót, akár annak idején a hasonló veszteség a többi művészt és embert. (Pl. a Kései siratót és a Mamát író József Attilát.) Esterházy az édesanyja alakját mitikusra növeli. Az édesanya lesz nem csupán a legszeretettebb lény, hanem a többi magyar anya is, sőt még a Magyarok Nagyasszonya: Szűz Mária is, a Napba öltözött Asszony. (A Biblia a végítélet képével zárul, János jelenései ezek. Itt szerepel Szűz Mária János látomásában Napba öltözött Asszonyként. ) Esterházy az édesanyját és egyben a szomorú magyar történelmet, egész tönkrement életünket is siratja Magyarországon. [Lásd ez új könyvben E. P. visszautalását A szív segédigéire: „Anyám se volt képes fölfogni a lesszabályt. Pedig igyekeztünk beléverni, mindhiába. Olyan boldogan kuncogott, hogy nem érti, és hogy nem értjük, hogy mért nem érti. Én sem értem, és úgy nézett ránk, mintha jó fiai volnánk. Még a halálos ágyánál is eszembe jutott, hogy ez az utolsó pillanat, hogy elmagyarázzam, most vagy soha. Nagyon szégyelltem magam.” (94. p.) Azóta ha el-elküldték az édesanyjába, néha már-már az is jólesett néki.]
1984 nyarán a szigligeti strandon játszottam kedves leányzókkal ottlikost [v.ö.: babicsolás!]: angyaloknak kémkedtünk. Egy fűzfa mögül (növényi értelemben itt a szó) meglestük a Mestert, ahogy a térdig érő vízben állingált lehajtott fejjel. Mint megtudtuk: gyászolt. Szörényi László tanár úrnak meséltem el csak a Ménesi úton, tanévkezdéskor.
Ennek a nyolcvanas években írott regénynek még egyszer nyilvánvalóan jelentősége lesz Esterházy Péter életében, hiszen – emberi számítás szerint – meg kell írnia a párját. (Miképpen Juhász Ferenc is megírta az Apám után az Anyámat... Mindkét gyász siralomból préselt szépírói teljesítményt hozott ki a költőből.) Esterházy édesapjával együtt éri s éli meg a rendszerváltást, véleményük van a politikai csatározásokról, nézik az új meg új (egyre rosszabb) magyar meccseket stb. A politikában nem voltak azonos hullámhosszon. Az édesapa, Esterházy Mátyás inkább nemzetibb, Péter fia inkább liberálisabb nézeteket vallott. Amikor az édesapa meghalt, Esterházy Péter őt is regényben siratta el, akár – láthattuk − a nyolcvanas években édesanyját. Rendhagyó családregény írt Harmonia caelestis címmel. Akár a Termelési kisssregény, ez is két részből állt. Az apa személyét (akár édesanyjáét) mitikusra növelte a könyv első felében. Édesapját rajzolta meg minden grófi felmenőjében. Még abban is, aki nem lehetett volna semmiképpen sem az apja, lévén egri érsek volt...(Ő építtette az egri Liceumot.) A könyv második felében gyermekkorának és személyes élményeinek írott képeit találjuk, mint egy családi albumban. Itt is eligazító jelek vannak: számozottak a fejezetek, s ezeket is össze kell illesztenie, egymás mellé helyeznie az olvasónak, hogy aztán ama „oszcilláció” bekövetkezzék. A Harmonia caelestis című könyvnek óriási sikere lett. A fiatalok „vagány” szövegnek tartották, a vájtfülűek igényeit is kielégítette, mi több , olvasmányosnak bizonyult: jókat nevettek a poénokon, akik kézbe vették. [Pl. van egy olyan rész a kötet második tömbjében, hogy valaki eszméletlenül szidja az étteremben az oly ritkán (külföldről is hazalátogató) összejövő Esterházy-családot, s a végére van csak odabiggyesztve, hogy mindezt a pincér mondja magában, mert, ugye, hangosan mégsem lehet.]
Esterházy Péter számára az élet mégiscsak az édsapja körül szerveződött, felnézett rá, s ahogy minden gyerek: bármennyire is lázadozik az apja ellen, nagyon szerette. [V.ö.: „...egy apa mindig macerás...” 45. p.] Szinte istenítette. Ahogy édesanyját az istenanyához, Szűz Máriához, úgy édesapját pedig Istenhez hasonlította. József Attila is így tett az apa emlékével: gigantikusnak hitte, aki kaszál az óceán szélinél... Esterházy Péter, amikor leírja édesapja testi szépségét, akárha egy görög istent írna le, olyan áhítattal és eszményítéssel teszi. [E mostani könyvben amúgy az AEK svarcgelb színeiben játszó Márton öccsét láttatta már E. P. görög istennek: „Zeusz akarta így!” 8. p.] Szépnek és jónak hitte édesapját. Tíz évig dolgozott a róla szóló regényen. (E mostani kötetben írja, hogy 7 éve halt meg az édesapja (123. p.). Az én édesapám csak 2 esztendeje. Születésem előtt Puskásék edzésére is kijárt egyetemistaként. Én konok még Honvédos csészét is vettem neki, most abból iszom a reggeli kakaómat.
Egy nap E. P. (amikor már elkészült a Harmonia caelestis-szel) fogta magát, és elment a Történeti Levéltárba, hogy további adatokat szerezzen írói munkásságához. Úgy érezte, hogy a Kádár-rendszerben figyelték őt, s feltehetően jelentéseket készítettek róla. (Talán előre dörzsölte már a kezét, milyen pompás nyersanyagra lel majd.) Megdöbbent, amikor a családra vonatkozó anyagot kézhez kapta. Nem „ilyen lovat akart”. Édesapja keze írását fölismerve hamarosan romokban volt addigi apa-képe, de addigi tettei, gondolatai és írásai is más fényben tűntek föl attól, hogy Esterházy Mátyásról derült ki, hogy ügynök is volt. [Az 1990-ben megjelent Hrabal könyvének cseh hőséről később dettó.] Feketén és fehéren ott állt előtte az írás. De mennyire más írás, mint az az Írás, amire életét feltette. Az ő eddigi írásai csak félrebeszélések (lehet, hogy ez a szépirodalom természete?) voltak édesapja írásai mellett. Az ő irodalmi alkotásainak az volt a tétje, hogy az emberi szabadság fölismeréséhez, átérzéséhez nem titkoltan a gyönyörködtetésen át vezesse az olvasót, mosolyt hímezzen ajkunkra legalább. Most meg itt van, az egész életük volt a tét édesapja számára, hogy jobban és emberibben éljenek a szerettei. (Jobban éltek, karriert futottak be. Persze elsősorban a saját tehetségük révén.) Esterházy Péter nem ismerte ezt a teljes igazságot, amikor elkezdte írni a Harmonia caelestis-t... Ez volt az első mondata: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” Nyilván mindeddig abban a hiszemben írt, hogy ha akart volna, sem tudott volna hazudni. Most meg kiderül, hogy minden hazugság, még az is, amit eddig igaznak tartott. Olyan helyzetbe került, amit elképzelni nagyon nehéz: mintha egy Isten-hívő számára hirtelen bebizonyosodna, hogy Isten nem létezik, vagy létezik ugyan, de nem hogy nem Mindenható és Megtartó Isten, hanem esendő és bűnös lény, akire nem bízhatja magát hívő ember. Ne kívánjunk senkinek sem hasonló helyzetet! A mondatot igen sokan és sokféleképpen értelmezik azóta, még Medgyessy Péter is elmondta a Parlamentben, mikor az ő ügynökmúltja derült ki. Az egyszerű emberek, a kétkeziek, a munkások, a munkanélküliek többsége persze egy kukkot sem értett ebből a mondatból. A bonyolult, rafináltabb része az embereknek meg filozófiát épített rá. Nyilatkozatok jelennek meg pro és kontra. Vannak kárörvendők, vannak együttérzők. Szinte kisebbségi érzése van az utca emberének, hogy nem eléggé okos egyik vagy a másik táborhoz állni. A táborok politikai jelvényekkel, pártválasztási szimpátiájukkal is megkülönböztetik magukat a másiktól. A szociális és liberális gondolkodásúak Esterházy pártjára álltak, s akiket Esterházy megbántott nemzeti érzéseikben, igazolva látták addigi ítéleteiket a szerzőről. (Reméljük, hogy azért nem vagyunk ilyen „tiszta képletek”!) Aztán vezető FIDESZ-es politikusról derült ki, hogy édesapja dolgozott a III/III-as ügyosztálynak. Attól még tragikusabb a kép, hogy mindkét családapát ugyanaz a beszervező hatalom előzőleg üldözte, elítélte, lehetetlenné tette. Nem csoda, hogy a fiaik, akik csak a nyílt terrort látták (a sunyibb intézési módot nem), egy életre meg akartak szabadulni a zsarnokság minden formájától. [Lásd a mostani könyvben az ominózus mondatot (a Harmonia-ból és A szív segédigéiből összegyúrtan) és a legironikusabb fikciót:
„Kutyanehéz úgy boldognak lenni, ha az ember nem ismeri az első mondatot.” (75. p.)
„Megnyerjük a berni meccset és marad rendszerestül Rákosi: „Miután Magyarország a várakozásoknak megfelelően Puskás lesgyanús góljával megnyerte a világbajnokságot, Magyarországon a politikai elégedetlenség nem öltött határozottabb formákat, a diktatúra megerősödött, elmaradt az 1956-os forradalom...” 102. p.]
Mit tehet a mélyponton egy író? Tegyen további károkat, ráadásul magában? Botozza meg a sírt, ahogy a Három árva című balladánkban és József Attila Hazám című költeményében áll? Hallgasson el mint író? Bújjon el a világ elől? Ahány sors, annyi válasz. Szerencsére az író egy olyan lehetőséget talált, ami mindenki számára „konstruktív”. Nem őrült meg, tovább szeretheti Frau Gittát és négy gyermekét, elszámol újra apja (már hitelesebb) élettörténetével, vállalja a szomorú, felemás (?) apai örökségből azt, ami vállalható. Mindezt a saját eszközeivel teszi, vagyis újabb könyvet ír. A Javított kiadást. Piros betűkkel fogja idézni azokat a jelentéseket, amiket édesapja írt. Apja helyett is bevallja a múltat. Közszemlére teszi, az olvasókat hívja, hogy ítéljék meg, s gondolkodjanak el, mert EZ VOLT és EZ VAN. Egy olyan világban, ahol a hazugság létezik, legföljebb ha kiderül, azt mondják, hogy „kommunikációs zavar” keletkezett itt meg ott, az író nem akart hazudni. Az olyan lett volna, mintha a cipész megrongálná a dikicsét, mintha a fuvarozó (a fuharos) szakadékba engedné a kocsiját, mintha a festő egyetlen vödörbe keverné össze a tubusait... Amíg kiegészítette az új könyvével a régit, a Harmonia caelestis-t, addig gyógyult a lelki sebe is, ismeri a pszichológia, hogy mennyire gyógyító tevékenység a kibeszélés. (Kosztolányi is ezt tette.) S ott a ráadás, ami a régi (a Harmonia caelestisből vett) és az új (apja jelentéseiből és E. P. kommentárjaiból való) szövegek egymás mellé helyezésekor bekövetkezett: oszcillálni kezdett egymással a két (három!) felület...
A könyvben nem kronológiai sorrendben következnek Esterházy Péter a fociról való összegyűjtött írásai. Emlékszem, hogy a futballozó fenyőfa-csapat a Képes Sport 1985-ös karácsonyi számában jelent meg. (Az író Kitömött hattyú /1988/ című prózakötetében szintén öt részes kompozíció található a kis színesekből. Lásd ott: Foci. Lásd a továbbiakban: kollázs-regény.) A régi szövegek a legtöbb esetben változatlan formában jelentek meg. Lett is az egyikből kalamajka (53. p.). A német-olasz napján olvastam a Magyar Nemzetben a következő, Pilhál György tollára tűzött sorokat: „A világbajnoki meccsek szünetében a Heti Választ szokta lapozgatni Esterházy Péter író és publicista. Amint tájékoztatójából megtudjuk, Népsportot is szokott olvasni (ez régen lehetett, mert szűk két évtizede már hogy Nemzeti Sport jelenik meg Népsport helyett...” Történt, hogy két korszak határán a tapolcai-egerszegi gyors előtt N. Pál Józseffel megvettük a Sportot a Kelenföldinél. Már nem úgy hívták, ahogy én kértem. Mentegetőzve szóltam el magam: Akkor egy Népnemzeti Sportot! Anekdot, oh!
Nem mondhatjuk tehát, hogy itt a sport, a foci, s ott az élet. Átszövik egymást alaposan. Esterházy Péter az életre és az irodalomra úgy keres hasonlatokat, megfeleléseket a fociból, mint ahogy a szerelemre Krúdy Gyula (az Őszi versenyek írója) talált a lóversenypályáról. A múló s eltűnő időről is szól ez az Esterházy-könyv, egyik legfontosabb szólamának érzem ezt az elégikust. A szerző mint öregfiú labdarúgó ha alaposan bemelegít, már elfárad a tulajdonképpeni játékra („ha akarnék, se tudnék futni” 55. p.), ha meg nem melegít be, erről ne is beszéljünk... Egykor „bohóckodott” a csapattársakkal, komolytalanul edzettek a mérkőzés előtt, s a meccsen az eredmény tekintetében több góllal is elhúzott az ellen. [A Kisssregényből az idevonatkozó részt majd csak kikeresi egy kedves kékharis- - -]
Az ö. f. megírja a szép öregség apoteózisát, Philemon és Baucis-reminiszcenciát (mintegy Mészöly Miklós-omázst) a kötet közepén. Mariról és Karlóról van szó: „Mert nemcsak arról van szó, hogy szerelmes vagyok ebbe az asszonyba, hanem valamiképp abban is biztos voltam, hogy ez a szenvedélyes fociszeretet valamilyen biztonságot ad, biztonságot és biztosítékot, úgy éreztem, Marit és Karlót is védi ez, megvédi – és nekem pedig csak meg kell találnom azt a nőt, aki olyan, mint Mari. Amikor megtaláltam, közben eltelt egy kis idő [E. P. visszatérő fordulata, lásd Az elefántcsontoronyból előszavát. /1991/ - megjegyzés tőlem: NIP.] gyorsan, mint a filmeken [V. ö. Mészöly Miklós: Film – megjegyzés tőlem: NIP], annyira föllelkesültem, hogy kimentem hozzájuk...” (79. p.) A negyven esztendős házasságért, a futballért, a kapufákért, a tizenhatosokért, a gerozán bűzéért, egyszóval az egészért, s az ahhoz való hűségért megérdemelné a házaspár, hogy ikerfává változtassa őket egy isten. Mari agóniája láttán a könyvszerző több mindenben elbizonytalanodik, ám megtapasztalhatja azt is, ami már megváltoztathatatlan bizonyosság (akár egy Ottlik-regényben):
„Nem tudtam, mindez mit jelent. Nem tudtam, most milyen konzekvenciákat vonjak le. Mari csak biccentett, amikor eljöttem. Nem tudom. De azt még mindig tudom, meg tudnám mutatni, hogy volt a fejemen a keze, hol volt a körme hegye, akkor, régen, amikortájt Varga Zoli oda-vissza...” (80. p.)
Hogyan is van, volt ez? A regény végén derült ki, hogy a mű nem lett Ich-roman. Mi volt a kezünkben? Hahn-Hahnos utazó regény? Kronovizoros sci-fi? Lásd: időalagút [tájmtunel 101. p.]. Fiction-paródia? [„Nem nagyon szeretem a sci-fit, mégis kicsit az lett ebből: azt hiszem, a sci-finek is ez a módszere: elvesz a képzelet elől néhány korlátot...” (E. P.: Pápai vizeken ne kalózkodj! Bp. 1977. 143. p.)] Németországból jött az ötlet és a felkérés, ahol wesik és osik élnek, ahol most rendezik a VB-t, a régi NSZK területén persze, ám az ukránok azért Potsdam mellett táboroznak. (Seva papája ott volt a szovjet katona a hidegháborús években, első lánya is ott született.) Ahol nemcsak a Bayern München, a Bremen, a Vfb és a Schalke 04 (usw.) fut ki hétről hétre a pályára, de a frankfurti Concordia és a Corumspor kiscsapata is. Kálnoky László hagyatékában alsóbb osztályok tabellái kerültek elő, ám Mándy Iván is föl-fölhívta telefonon a tapolcai Csanda Lexi bácsit, hogy mit játszott a Bauxit? A csillaghegyi anyaegyesület és Concordia oszcillál egymással...Összegzőnek nevezhetjük e szépírást, amely a regényíró eddigi szövegeivel eleven kapcsolatot tart. Mintha a szövegek egymás mellettiségére a hajszálcsövesség-hajszáleresség törvényszerűsége lenne érvényes. Az időbe belenyúlni, ahogy a játékba beleavatkozni, ha már nem tud, nem is akar a szerző, attól a reflexei működnek. Azokat nem fegyelmezheti. Néző ő, de együtt él a játékkal, nem tudja kivülről szemlélni. Szurkoló. Ami költői állapot [ Lásd: „Fél lába már a sírban,/de nézi csak, másik lába/micsoda gólt ragaszt/Zamóra hálójába!/Nem bírnak az öreggel:/Zamóra mellé állva/őrzi a kaput Platkó,/Zsák, Szabó Tóni, Háda/Kifut, öklöz, vetődik/mindegyik, de hiába,/megül a labda a felső sarokban. // És sose hull le onnan. (Egy öreg szurkoló látomása – Kormos Istvánnak és Mándy Ivánnak) S e mostani könyv 20. oldala!] A Zuschauer (Rilkétől a def.) úgy járt, mint Jékely versének hőse:
"Egy roppant meccsre készülődtem, / Melyet talán Uruguay / népével vívunk a mezőben, / és győzni, vagy halni muszáj! // S mint Toldi vén lovában harc zajátul, / a régi tűz bennem is fellobog, / s, szép passzaiktól, megfogyatkozott / combizmom össze-összerándul."
A szerző nem csupán focista volt fiatal korában, de számítógépes szakember is. A rá való hivatkozások számában a Google-n többezer találattal vezetheti a könyvheti listát.[V. ö. egy faviccel! Derek de Solla Price: Kis tudomány – kis foci, nagy tudomány – nagy foci...] Azért másvalami is jó még ez a computeres keresőrendszer. Kidobja a címeket is, amelyekre utalhatott, vagy rájátszhatott E. P.: Utazás a tenger, az éjszaka, a dzsungel, a föld, a lélek és az utazás mélyére. Talán a föld mélyére a legrelevánsabb. Pl. A futballpályai vakond is lehet lesen, a földben. A poénért sárga lap jár. Az írók-költők halottai is a földben (Kosztolányi). Az öregség után a végre asszociál minden olvasó. Amire a pályán a gyászszünet figyelmeztet is (59. p.).
Egy elmaradt gyászszünet után éreztem hasonlót, mint E. P. a hódmezővásárhelyi laktanyában, ugyanis az író után 10 évvel ugyanott én is megismertem azt a gyakorlóteret és azt a kis allét... A körletfolyosón Canaletto.[lásd: 143. p.] Az egyik sulcitárs a Genclerbirligi összeállítást Népsport nélkül is fújó Dlusztus Imre. [lásd: Futballizmus. 1999.] De vissza két-három esztendővel 1976 júniusára. Latinovits Zoltán halálhíre. A pápai öregfiúk meccse a színészválogatottal. Bujtor István hiányzott az előzetesen megadott összeállításból. Harsány és eltúlzott jókedvvel rikácsolt a SZÚR- konferanszié a mikrofonba a pálya mellől. Torzítottak a hangszórók. Vártam, hogy L. Z. emlékére a bíróspori (az igazság megtestesítője: ) a sípjába fúj, s kicsit lehajtjuk, együtt, a fejünk. De folyt a sör, virsli, és vurstli volt, tudjuk, meg tévéazúrral kibélelt ország. Minek ide őrült színészkirály?! Keserűen és mosolytalanul vártam a percre, ami nem jött. Hány mai miniszter vagy államtitkár volt mindennek szemtanúja kamaszként, s vajon ugyanúgy dolgozik-e még bennük a hiányérzet, mint bennem, a most is pályaszéliben (Mándy-omázs)? S hogy lehet-e a nem feledhető véggel kicsellózni? A művelt vagy csak egyszerűen (Goethei értelemben) tudomásul vett csodával. Ha nem tudnánk formálni, legalább hagyjuk, hogy formálni tudjon minket. Hagyta-e a hivatalos kultúrpolitika, hogy igazán tudomást vehessünk Latinovitsról? Aki hivatásának gyakorlásával, színházról vallott álmaival és törekvéseivel példaember volt. A mesterség: akár színészi, akár írói vagy pincéri, azt szépen kell mívelni. [Lásd a Pápai vizeken ne kalózkodj!-at, rögtön a fülszövegen: „Mint pincér, Kosztolányit tartom mesteremnek...”, majd „Nyomozóságát mint szakemberséget tekintettem, akár mintha CRUYFFot vagy BECKENBAUERt...” 143. p. ott.]
Számomra – többek között – Latinovits és Nagy László, miképpen apámnak Puskás Ferenc, dédapámnak Petőfi, testesítette meg a csodát. Esterházy még látta Puskást mint öregfiút:
„...amikor Puskás egyszer avval a bizonyos legendás bal lábával úgy indította a szélsőt, hogy a labda negyvenméteres röppálya után, a hátvéd frizuráját borzolva esett a hátvéd mögé, úgy, hogy a szélső éppen akkor ért, lépett oda, s evvel a lépéssel azonnal behozhatatlan előnyre tett szert, akkor a 100 000 fáradt embernek elakadt a lélegzete: színről színre megjelent előttünk, akár egy angyal, az emberi zsenialitás.” (113. p.) Ottlik Budájának csoda-leírására rímelnek ezek az Esterházy-sorok. Tudjuk, hogy 1956, a csoda, nem maradt el, mint E. P. sci-fi paródiájában [lásd, mint fent]. Ahogy Petőfi 1848-at „Te csillag!”-nak szólította, úgy Faludy György is 1956-ot: „te csillag!” Márai után Ottlik emígy írt a szabadságról, a csodáról:
„Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin - mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nincs, nem létezik - kitalálni nem lehet se előre, se utólag.”
Regényének hőse sokat vitatkozott szeretett költőjével, Petőfi Sándorral életről, halálról, rabságról, szabadságról s a legfontosabb emberi kérdésekről: „Rabok legyünk vagy szabadok? Először is nem kérdés. Rabok vagyunk.” - - - ám: „ha választhatsz, hogy rab légy-e vagy szabad, akkor már szabad vagy. Egyetlen alternatíva, egyetlen választható másik lehetőség, a semmi, a nulla helyett már végtelenszeres szabadság.” Aztán újra a tépelődés: hogy tulajdonképpen mindnyájan sehonnai bitang emberek volnánk... - „Jó. Mi, magyarok - azt mondja [Petőfinek] - megalkuvó, gyáva csürhe vagyunk. Amilyen, gondolom, a többi nép is. Nekem felebarátaim, és helyes, jól teszik, ha vigyáznak a rongy életükre. Egyebünk nincs. Nem kell kockáztatni, fejjel menni a falnak, a biztos leveretésnek. Túl kell élni, ez a dolgunk.” S lám mégis: „Október végén visszataláltunk a gyerekkorunkba. A város tündökölt a boldogságtól. Mindenkinek volt hova hazamenni, egyszerre csak. [Ottlik hőse] ... lerohant a tankok elé, ordítozott velünk: „Megőrültetek? Mindenki elfelejti, hogy ti egy gyáva csürhe vagytok?” Magánkívül volt, ragyogott, hogy Petőfi nyert, és ő vesztett.” Így járt Esterházy a brazilokkal: a brazilt a szabadság szinonimájává tette meg, s akkor a mi brutalizált (sport)kultúránk futballválogatottja megveri őket a Népstadionban. (Ráadásul az író öccse is brillírozott azon a meccsen.) Mint más, ihletett történelmi pillanatban, ezúttal egy barátságos nemzetek közötti labdarúgó mérkőzésen hoztuk a kötelező bravúrt (Jelenits Istváni értelemben lásd még az 56. oldalon!).
Hiszek Esterházynak, aki testközelből látta még a zsenialitást, amikor Albert Flóriánt fogta, majd láthatta a csodát: „Ez csoda, öregem, ez kész csoda, ilyen nincs is, suttogta hetvenezer ember közt, akár ha Lourdes-ban lettünk volna.” (77. p.)
Maradjunk a csodáknál!
„Puskás a futball utolsó személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása és összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. Őt követően már (csak) sztárok vannak...” (111. p.) Közülük ha megrázza valaki magát, mint az öreg Toldi, mint a gyérülő hajú Keglevits Kismartonban úgy 10-15 esztendeje, vagy éppen a kopac Zinedine Zidane a brazilok ellen most július elsején, az gyünyürű... (Az eisenstadti pálya környékén is jártam, mókusok szaladtak át előttem az úttesten. Ha Csokonai volnék, most Esterházy Melinda grófnőt kérném mecénásomul.)
Más lett Németország a berni csoda után. Most nem lesz más a német-olasz elődöntő után. A német pincér nem lesz hasonlatos talján kollégájához (73. p.), akin „nem azt látod, hogy dolgozik, hanem hogy él”. Maradnak ugyanazok a nehézségeik, s tartósan, mint nekünk, a hirtelen-remény megkopott országának.
Csodának azóta az is elég, hogy nemzedékemben többen vannak, akik igen szeretik a focit és az irodalmat. A Hitel legújabb, 7. számában olvasom Léka Géza sorait: „...az Aranycsapat sikereiben sem elsősorban a sportbeli érték delejez ma már, sokkal inkább az a köréjük sűrűsödött morális vonzerő, amellyel a szüleim nemzedékének figyelmét mindenestül magukra irányították, s amely alig egy évtizeddel később, az egyazon gyökerű irodalom mellett, számomra már pedagógiai tényezővé vállhatott. Mert attól a pillanattól fogva, hogy a koestleri mondta szerint elindultam, s végigszaladtam téren és időn, járhattam bárhol, még a pofára hullt múzsák hátán is a fiatal Puskás Öcsit láttam magam előtt, amint hol a jobb, hol a bal lábán táncoltatja a labdát, s vártam és várom, hogy egyszer föllője az égig, s letaszítsa vele a nap helyét bitorló bárdot.”
A csodához szavak sem kellenek. Hogy Petőfi csügg némán anyja ajkán. Ahogy Egerszegi Krisztina úszott, az is az volt Mándy novellája szerint (Ottlik hangja). Ahogy Puskás passzol, pontosan és szépen Di Stefano-hoz. Pedig sváb őseinek köszönhetően nem éppen hohdájcsul érteti meg magát [Lásd a nem túl jó szavak mégis csodálatos életét a 27. oldalon!]. Puskás megérteti magát a Real Madrid csatárával. Így tudnak egymás gondolatairól Ottlik hősei az Iskolában. Pilinszky pedig az imát tartotta egyenesen metanyelvnek. Most kiderül: a foci is az. Thierry Henry (mintha Petőfinket parafrazeálná) szerint a gólok nem hazudnak.
Rilke elnézte a labda röptét, ahogy kezek csészéjébe hull. Esterházy Péter szövegeiből kikerekedett ez a kis megszerkeszthető poliéder-tárgy [Hajós prof-omázs 18. p.], ami csodás, és mint a geoid-alakú Föld, még mindmáig gömbölyűnek mondható. Elnézem az elhagyott iskolaudvar kispályájára beszökött gyerekeket. Lehet idő még, hogy nem flúgos kapusokra bízhatjuk a dolgokat. Végy egy jó kapust... Ugye, így kezdődik? E mostani könyv szavatol azért – kétszeresen is üdvözlendő e jó hírért −, hogy az Esterházy-család (E. P. unokaöccse révén) már kinevelt egy ily’ portást... (39.p.) De ki lesz a hős? Aki nem tékozolja majd el a csodát. Illyés Gyula Petőfi-könyve kezdődik így, ahogy Estreházyé befejeződik. Illyés szimultánt tart: ki hogyan várta 1822 decemberében a személyiségben inkarnálódott, megváltó csodát. Nápoly várja majd így Krolt meg Maradonát, miközben San Gennaro vére újra bugyboroghat. Angyal, mesélj nekünk a csodáról!
