[Az első teljes verses könyv, amit költőtől a Balaton kapott.
A Balatonfüreden 1847-ben írta Garay.
Szeretettel ajánlja: Németh István Péter.]
Vezérhang
Kimennek a halászok
A Balaton' tavára,
Fogast, süllőt halászni
Urak asztalára.
A gyermekek csigákat
És kecskekörmöt szednek,
Vendégeit kínálni
A kellemes Fürednek.
Halászni mentem én is
A Balaton' vizére,
Szélét, hoszát megjártam,
Lebuktam fenekére.
De a helytt, hogy tavának
Én lehettem búvára;
Engem keríte csalfán
A nymha szigonyára.
Azóta mit sem érzek,
Mint erejét felettem,
Mint azt, hogy megbüvölve
Szerelmi rabja lettem.
Ah bár hacsak felét is
Zenghetné ez az ének,
A mik csodás vizében
Lelkemnek feltünnének!
Gróf Széchenyi és a Balaton
Egy évezreden át ugarul állott a magyarnak,
Tétlen pangásban, a gyönyörű Balaton.
Széchenyi jött; a tó megijedt a nagy haladótul,
,,Ez megigáz!" mondá s keble felháborodott.
Hasztalan! a hullám zabolázó gőzös előáll:
És a veszteglő tó haladásnak ered!
A Balaton
I.
Megteremté Isten
A kerek világot,
Közepébe tette
Szép Magyarországot.
S a mi szép s dicső volt
A kerek világon,
Kis tükörben együtt
Lön Magyarországon.
A könyű lecseppent
A legszebb vidéken;
A föld meg nem itta,
Megtartotta épen.
Tükrelőn az égnek,
S szép Magyarországnak ...
Nevezik e könyet
Balaton' tavának.
II.
Balatonnak kék szemébe
Mélyen elmerült az ég;
És alighogy észrevette,
Kebele már érte ég!
Keble' lángját elbeszélte
Néma, csendes alkonyon
A vidéknek, s ez megtudta,
Hogy mi szép a Balaton.
A vidék nem láthatá be,
Lábujhegyre állt tehát;
S hegy után hegy, domb után domb
Földugá fejét, nyakát .
,,Ah mi bájos! suttogák, mi
Tünde szép e Balaton!"
S ott maradtak megbűvölve
A virágzó partokon ...
Ők tevék-e olly kiessé
A tündéri tó' vizét ?
Avagy a tó által lett olly
Gyönyörű a hegyvidék ?
Bérczekkel , folyókkal
Feldiszesitette,
A malaszt' tömlőjét
Kiöntté felette .
III.
Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszűl örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámhidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton !
Mint gondolat repűlök
Vized hullámain,
Veszprém, Somogy, Zalának
Merengek partjain;
Köszöntelek és köszöntöm
E szép hegyek' sorát ,
A várromokkal ékes
Csobánczot, Tátikát .
S elöttem ál hazámnak
Regényes hajdana,
Mint vérlepel borul rá
A napnak alkonya;
Felém csendül a széllel
A költő' éneke,
A régi szép időkből
Egy régi szép rege !
Ússzál, szivem' hajója !
Ringassatok habok !
A Balaton tükrén
Két ég között vagyok:
Majd fölfelé a kék ég
Felé kivánkozom;
Majd mélyen zöld öledbe,
Hullámzó Balaton!
IV.
Mint egy alvó, óriás oroszlán
Nyújtja el magát a Balaton ,
Szenvedélye és haragja alszik,
Könnyü tánczban omlik hab habon .
Pihegése szörnyű keblének
Csendes mint a szűzleány - kebel;
Dús hajának habfodrozatával
Enyelegve játszik a lebel .
A kelő nap minden új koránynyal
Fris rózsákkal himzi fekhelyét;
A hüs alkony kölcsön adja néki
Csillag- s holddal ékes köpenyét .
S hogy örömét lelje fekhelyében,
Rákulcsolja a föld karjait
Szép hegyekkel, termékeny rónával
Koszorúzza messze partjait .
Hasztalan ! nem bárány az oroszlán,
Föl, fölébred vad természete;
Pezsdülésbe hozza büszke vérét
Erejének hősi érzete.
Nem a szélvész háborítja őt fel,
A vihart, vészt ő idézi fel!
Íme mozdúl! mormolása hallik,
Hullámokra hullámot terel!
Pillanatban itt leend a szélvész!
Már a sírály s csüllő kavarog ...
Fussatok! mert vész leend a vízen,
A Balaton' keble háborog!
V.
Nem öntözé mindenkor,
Hol most e tó vagyon,
E völgy' kies határát
A zúgó Balaton.
Szép s ifju hölgy lakott itt
Egy édenkert' ölén,
Vidám patakocska mellett,
Fadús hegyek' tövén.
Körötte zöld palástban
A nevető vidék
Tömött arany kalásszal
Pompázva változék.--
De hasztalan virágzott
A csodabáju völgy,
Ha napról napra hervadt
Az ékes ifjú hölgy .
Szerelmi bú emészté
Szép arczát, kebelét,
Mert ifja hitszegőleg
Szívmennyét tépte szét.
Ah mennyit sírt szegényke!
Könyűit a patak
Nem győzte elfogadni ,
Mik bele hulltanak.
De a patak, könyétől
Rokonszenvekre gyúlt,
S a csalfa ifju ellen
Keblében bosszu dúlt ...
S egy néma, csendes éjjel
A zúgó csörgeteg
Az anyaföld' kebléhez
Simulván így rebeg:
,,A mit, örök időkre
Örök időkön át,
Nekem szántál emlődből,
Áldásod' folyamát .
Add jó anyám, egyszerre
És rögtön át nekem,
Vagy megszakad kinomban
Boldogtalan szivem.
Egy hitszegőre szálland
Büntetve haragom,
És szőke szeretőmet
Kínjától megovom!''
S úgy lett, a mint kivánta;
A kisded csörgeteg
Tengernyi óriás lett,
Mérhetetlen víztömeg!
Mérföldeket botít el
Az óriási ár,
Egy perczben víz alatt áll
A gyönyörű határ! ...
De elfeledte hölgyét
A dühös csörgeteg
Megintni, s a leánykát
Elnyelték a vizek !
Magát elérte sorsa
A bosszúmű alatt,
A nagy erőködésben
Kis szíve megszakadt.
A hitszegőt azonban
Nem érhette be már --
S ez az, miért maiglan
Olly haragos az ár.
Miként ha régi dühve
Még most is üldené
A hitszegőt, naponként
Kiront a part felé .
haragja tajtékot túr,
Hulláma háborog,
S miként, ki átkozódik,
Dúl és fúl és zuhog.
Hiába! mert a vizből
Nincs osztályrésze már,
Körülötte meg van kötve
Örökre a határ!
VI.
Szép Balaton' tavában
Megfürödött az ég,
Azóta lett a vízének
Hullámjátéka kék.
A föld faragra lobbant
E vakmerény miatt,
S epéje zöldre festé
A kék hullámokat.
A víz mindkét hivének
Megtartá emlékét:
Az égnek tiszta kékjét,
A földnek zöld szinét.
Csendes, szelíd időban
Azurszinben ragyog;
Föld' haragos zöldbében,
Ha keble háborog.
VII.
Messze körben csendes a táj,
Fen a kék ég mosolyog:
Méis zajlik, habzik e viz,
"A Balaton háborog!"
Milly varézsnak bűv-hatalma
Ostorozza e vizet?
A nép ezt igy magyarázza:
"Szélvész belé veszet!"
Eképp zajlik kebelemnek
Néma rejtekén a sziv!
Mig kivül az ész, nyugalmat
És derűt arczomra vív.
Csak midőn nehéz tusáját
Nem birván meg a kebel,
Pilláimmal egy hivatlan
Könyűcseppet zúzok el:
Riadok fel álmomaimból ,
S hogy mi volt ez ? kérdezem ...
"Reményimhez új halott szállt!"
Ettől mozdúlt meg szivem .
VIII.
Rémes, de mégis lélekemegő,
Elnézni rajtad, habzó Balaton!
Elöttem állasz egy nagy temető,
Elláthatatlan, messze zöld sikon.
A zöld mezőn ezernyi sirhalom
Emelkedik öl, a fölvert habok,
Minket megmozdított a fájdalom,
S a sírország földrengésben inog!
Fejfát, keresztet elnyelt már a mély,
Föl és lebukdácsolnak a sirok,
Itt-ott kifordúl már a szemfödél,
S tépett, fehér fodrokban fellobog.
Megnyilnak a koporsók, tompa jaj,
És bús nyöszörgés' hangja hallható --
Honnét jön e vész, honnét e moraj?
Halottaival toborzót jár a tó!
IX.
Ott álltam Badacsonnak
Lejtőjén a szent helyen ,
Hol a regék' dalnokának
Áll hajléka a hegyen.
Ittam a forrás' vizéből ,
Melly csörögve serked itt;
Hippokrene' bű-vizének
Véltem inni cdeppjeit.
A diófa, melly alatt ült,
S mellytől zengett szép dala,
Terebélyes sátorával
Szent hűsébe csal vala.
S szét tekinték a vidéken
kéjgyönyörtől ittason,
Len, előttem játszva zúgott
A tündéri Balaton.
S im , kibukkan síma tűkrén
Háromszínű lobogó ,
Mint egy óriási hattyú
Tör felém a gőzhajó .
Mintha a költőnek lelkét
Látnám jőni a vizen ...
Kél a szellő s ajkaimról
Hozzá üdvözlést viszen.
Ő tovább száll, végig úszsza
Balaton árjait,
Megmosolygja partja' hosszant
Hegyeit, várromjait.
Melyeket , mig élt közöttünk,
Megdicsőjtett szép dala --
Én pedig szivembe irom,
A miket láttam vala.
X.
Játék-e ez, avvagy jelenség
A Balatonnak partjain?
A tóhosszant fehér, veres, zöld
A változékony parti szin.
Somogy' szélén fehér a tópart,
Veszprémmegyében vér szinű,
Zalának partja mint egy éden
Zöld bársonyával gyönyörű!
A három szin: fehér, veres, zöld,
A nemzet választott szine:
Tűzzünk-e rád más lobgót,
Magyar hazámnak tengere?
XI.
Megénekelte Himfy
E tó' körét ,
S partjára vonta honja'
Szemét, szivét.
Naponként végig úszik
Most a tavon,
S megnépesül a környék,
A Balaton.
Még most csekély falukról
Falukra jár,
De réveiben rejlik
Jövője már ...
Ha egyszer e falvaknak
Helyén magyar
Gyárvárosok virulnak,
S dús műipar;
Ha a kereskedés majd
E vizeken,
S százkezű óriása
Úrrá leszen:
Nem fogja-e feledni,
Hogy a költő
Volt itten is, e pályán
Az úttörő?
XII.
Midőn "Keszthelytől Kenézsig"
Repűl habosztó gőzösünk:
Eszembe "Pesttől Hortobágyig"
Jut másik híres tengerünk.
Ott a tenglyfogó homokban
A haladó is elmarad;
Itt a hatalmas ár' sodrával
A conservativ is halad.
XIII.
Két tündér' szózatra csábít;
A hold s a kies Balaton;
A hold egy ezüsthaju hárfás,
A másik egy szép hajadon.
Csolnakra, lapátra, barátim !
Az est olly tiszta, olly hűs,
Hab habbal ölelkezik, a szél
Pajkos játékot űz.
Dalt monjatok a Balatonnak,
Dalt kedvel az éjji hold,
Dalnok vala ő is hárfás,
Mig ifjú s szerelmes volt.
Mit suttog e játszi szellő?
Mért ollyan csendes az ár?
Szerelmet vall a Balatonnak
Méz ajkival a csapodár .
Légy üdvöz, ezüsthaju hárfás!
S te pajkos, hűs fuvalom!
Szépen köszönjük a tánczot,
Te kék szemű hajadon!
XIV.
Nézzétek a Balaton'
Hábotgó tavára,
S ismerjen rá mindenki
A magyar hazára .
Csillogó felületén
Nap' arany zománcza;
Fenekén a párt s viszály'
Rémes Villi-táncza!
XV.
Kenezsétől Keszthelyig
Terjed el a Balaton;
Ott az éden' kapuja,
Itt az éden-kert vagyon.
A kik eddig jöttetek,
Keszthelynél kiszálljatok;
Szent a föld, a mellyet itt
Be fog jáni lábatok .
Festetics György hamvad itt
Tiburának árnyaiban ...
Mit beszélek? Festetics
Él itt alkotásaiban !
Füred
XVI.
Ki fakasztá fel a földből
E nemes forrás' erét,
Melly csodával olly határos
Bűvel ontja gyógyvizét?
Ha magától fakadott fel,
Maga ím a föld utal:
Hogy az anya emlőjéből'
Fakad a legjobb ital.
Hogyha ember fedezé fel:
'Gyermek-ösztön' tette azt--
Megtalálta anyja' keblén
Bajaira a vigaszt.
XVII.
A füredi körút
Hogy megrontsa, vizet locscsatott érczei közzé
Szép Füred' ormainak a haragos Balaton;
Ámde a víz titkon szerelembe vegyűlne az érczczel;
E tündérölelés szülte ez istenitalt.
XVIII.
Mindennap fölkereslek
S meglellek kéjeműl,
A sétányon, templomban,
A gyógyforrás körűl.
Mindig vagyon kisérőd,
Kikkel jársz és megállsz;
Csak engem nem vészsz észre,
Csak engem nem találsz.
Mindig van, a kik csüggnek
Beszédes ajkadon;
A rózsaszácska' hangját
Csak én nem hallhatom!
De én azért hűséggel
Veled járok, vagyok;
Piczin kis lábaidnak
Nyomába hágdosok .
A kútnál a pohából
Iszom, mellyből ivál!
S igy ajkam ajkaiddal
Érintkezésben áll .
S ha Balaton' tavában
Fürdődet végezed;
Utánad én használom
Az enyhe gyógyvizet .
Miért van, oh leányka ,
Hogy mégsem gyógyulok?
Ah mert szemedbe néztem,
Mert szivbeteg vagyok!
XIX.
Vásár-e ez, vagy búcsuhely,
Hol annyi a népsokaság,
Szép hölgyek, finom úri nép,
És éltvídám ifjúság .
Nincs itt vásár, nincs itt bucsú
E tarka néptömeg között;
S mégis vésér, mégis bucsú,
Mi itt szemedbe ütközött .
E gyógyforrás a búcsuhely ,
Melly bűv erővel fakad itt,
S dúsnak, szegénynek egyaránt
Juttatja bő áldásait,
A kik vásárt keresnek itt,
Vásárt is lelnek sokneműt;
Adást vevést, sok semmiért
Kevés valót, mint mindenütt.
XX.
Gyógyulni jöttem én ide.
A Balaton' tavára!
Talán megeenyhít gyógyvize,
Felüdít szép határa.
Beteg vagyok, testemnek ír,
Balzsam kell a kebelnek;
Itt már a lég is, a vidék
Enyhűletet lehelnek.
Adj gyógyvizedből egy italt,
Fürednek szép tündére!
S te ál barát, ejts egy kigyó-
Könyűt habzó vizére.
Adj hozzá csókot, kedvesem,
- Mind hárman megcsalátok -
Ha ettől meg nem gyógyulok,
Sirom' megáshatjátok!
XXI.
Füredi bordal
Éljen, a ki feltalálta
A füredi borvizet,
Mert e viz volt, mely bennünket
E bor mellé ültetett.
Üssük össze, hadd koczogjon.
Kézről kézre hadd forogjon
A pohár!
Azt mondják, hogy gyógyerővel
Bír ez a füredi kút;
Ám legyen! de a hordóra
Ez azért nem hoz borút.
Üssük össze stb.
A füredi víz is azért
Jó, mivelhogy borizes,
Tölts belé bort, hadd pezsegjen
Benne fel, a mi tüzes!
Üssük össze stb.
Rajta! rajta hát! köszöntsük
Vele föl a gyógykutat,
Mellynek bűvös forrásából
Ezernek üdv fakad!
Üssük össze stb.
Üdvözöljük és köszöntsük
A tündéri Balatont,
Melly bennünket e kies táj'
Édenébe egybevont.
Üssük össze stb.
Üdvözöljük a hazának
Nagy polgárát, Széchenyit!
A ki haladásra birta
E tó' veszteg vizeit.
Üssük össze stb.
Üdvözöljük hullámosztó
Gőzösét, s mint diadalt,
Mint zsolozsmát énekeljünk
Hozzá egy szép Himfy-dalt.
Üssük össze stb.
Éljen, a ki föltalálta
A füredi gyógyvizet;
Adjon isten a hazának
Ép, igaz, s hű szíveket!
Üssük össze, hadd koczogjon,
Az egész hazára szóljon
E pohár!
XXII.
Ha itten is, e kút körött,
Hová azért sereglenek,
Hogy enyhet, írt találjanak,
Egymást sebzik az emberek:
Vígasztalódj' s gondold meg,
Hogy gyarló e világ!
S elég volt mindig és lesz
Közöttünk balgaság!
Ha pávalépéssel megy el
Előtted a gőg és negéd,
s lenéz, mert nemzettsége tán
Tegnappal régibb, mint tiéd:
Vígasztalódj' s gondold meg,
Hogy régibb itt e kut;
S Ádám' figefájból
Mindnyájunknak kijut.
Ha súlyodat, értékedet
Jószágod, vagy tárczád szerint
Súlyozza ez vagy az, s ezért
Reád kicsinyítőleg tekint:
Vígasztalódj' s gondold meg,
Be könnyű szer lehet,
Kinek, hogy súlya légyen.
Csak ércz ad értéket.
Ha a hiúság, fényűzés,
Pipiskedés, kaczér negéd,
Mint a szivárny s szappangolyó
Asszony-alakban jő feléd:
Vígasztalódj' s gondold meg,
Hogy nem a viz szinén
Csillog, de len van a gyöngy
A viznek fenekén.
S ha sorra még száz balgaság,
Száz gyarlóság kerül eléd:
Illeszd reá mindannyiszor
A józan észnek mérlegét.
S vígasztalódj, gondolván,
Sokan vagyunk biz itt;
De kevés a választott,
Mint mindig s mindenütt.
Azért öleld meg lelkesen
A kit találsz, a lelkeset;
A férfiut, ki nagy s dicsőt,
A nőt, ki szépet s jót szeret.
S meg vagy vígasztalódva,
Hogy gyarló a világ ,
Mert lám a dudva közt még
Virít elég virág!
XXIII.
Bucsu Füredtől
Füred' kies virányiról
Sok édes emlékem vagyon;
A jótevő forrásvize
S a hullámgazdag Balaton.
Embert is leltem eleget,
Életvidámat s szomorút,
Rokonszivekből fűztem is
Magamnak egy kis koszorút.
Mint méh a kert' virányiról
Rakodtan térek vissza már;
Keblemben a szív egy virág-
s gyümölycsökkel rakott kosár.
De minden emlékim között
A jótevő kút egyike
Mellynek szívemben fenmarad
Örökre kedves emleke.
A másik, a hazám' dicső,
Lelkes leánya, az te vagy!
Ki mint e kút olly jótevő,
Mint e vidék olly szende vagy.
E két emlék kisérjen el,
Ha majd hazámba elmegyek,
E dal, mit értök itt hagyok,
Együvé fűzend veletek.
E dalban kötlek bokrétává
Téged, nemes hölgy s e kutat,
S mert minden jóból három a szám,
A jó öreg Mihály urat.
Tihany
XXIV.
Tihanynak bércz tetőjén, a Balaton felett,
Sötéten és magán áll egy régi épület,
Csendes kolostorával az Úrnak temploma,
Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma.
Alatta méy üregben nyolcszázados sir áll,
Hol álmait alussza András, magyar király,
A sir felett a templom' két tornya a kereszt,
Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd.
S ha mélyen, ünnepélylyel a néma alkonyon
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon,
Mint nyögdellő sohajtás röpűl a légen át,
Középen áthasítja a Balaton' tavát.
S lecsendesül perczekre a háborgó elem,
Mint sírok' birodalma a csend olly nesztelen;
Olly bűvös, olly csodás lesz egyszerre a harang,
Mikéntha fenekéről csendűlne fel a hang...
Viszhang-e ez fölüről? vagy len a viz alatt
A túlvilágból hallni e csodahangokat?
Ne kérd! istent dicsérik a földek és vizet!...
Belévegyűl e csepp is, melly szememen rezeg.
XXV.
A tihanyi lak
Nem híába király' keze építette e zárdát
A Balaton' partján ős Tihany' ormaira.
Megkap a nagyszerüség, ha körülnézsz, s kénytelen igy szólsz:
Ide vagy egyház kell, vagy fejedelmi lakás.
XXVI.
Rege a tihanyi visszhangról
A régi szép időkben
Egy szép kiráyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany' fokán.
Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Melly a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége' ékivel.
Szemének , éjhajának,
Arczának párja nincs;
Csak rózsabimbó- ajkán
Van néma, bús bilincs.
,,Adj, szép leány, nyájadból
Egy csésze fris tejet,
Beteg fiam' számára,
S megoldom nyelvedet."
Szólt Balaton' tündére,
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.
Adott tejet fiának
A szép királyleány,
S a szót a viz' királya
Megoldta ajakán.
S csengőbblőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány' beszéde:
Meggyógyult a beteg.
De büszkeség kapá meg
A lánykát s vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.
Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve' bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.
Isten' dicsőségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.
Testvérnek és barátnak
Irígyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyilt meg kőszive.
S a milly hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsa lánczot gőge
Olly rögtön tépte szét.
Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érzet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.
Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Büvös varázs szerelmet,
Melly méreg lett szivén....
A tónak ősz királya
Haragra gyult ezér,
A bércztől a leányra
S a nyájra átkot kért.
A bércz tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Itéletnapja dúlt.
A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett-
A tó maig kihányja
A kecskekörmöket.
A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja melly üreg?
Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható-
De, bár ki megszólitja,
Viszhangja hallható.
Mert büntetésül mondta
A tündér' átka ki...
Hogy nyelvével lakoljon,
Mellyel vétett neki.
S ki csengő, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:
Most- bárki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bérczek' tetején.
XXVII.
Tihany' szikláin álltam
Szép nyári hajnalon;
Ketten valánk csak ébren,
Én és a Balaton.
Kelet felől az égnek
Szép arcza felpirúlt,
S a nap' első sugára
A Balatonha hullt.
A szép sugár' aranyja
Olly szép, olly gyönyörű,
A tónak kék szemében
Ég, mint örömkönyű.
A második sugár a
Klastrom' tornyán rezeg,
A hajnali harangszót,
S ez őt üdvözli meg.
A kis harang fölkelti
Távol, közel a tért;
S melly ott honol határán,
A szózatos tündért.
S még egyszer olly regényes,
Olly bűvös lesz a hang,
Miként ha túlvilágról
Csendülne a harang.
A nap' sugára felszállt,
A hang elhalgatott;
S midőn magamhoz tértem,
Csak szívem dobogott.
XXVIII.
Szózat a visszhanghoz
Mit kiáltsak én neked,
Ős Tihany' tündére?
Nem maradsz-e szótalan
Költőd' énekére?
Azt mondják, hogy bármi szót
Adnak riadóra,
Azt tovább kiáltod el
Híven, szórul szóra.
Oh tehát kiáltsad el
Veszprémnek, Zalának,
S bérczről bérczre tétova
A magyar hazának.
Hogy e bérczen egy király
Nyugszik mély sirjában,
A kit testvérháború
Ölt meg pártviszályban.
Hogy sirján hétszázados
Az idö' mohája,
És azóta egyre tart
Testvérink' csatája.
A magyar magyart gyülöl,
Iszsza vére' vérét,...
Mikor éri e viszály,
Mikor éri végét?-
De hiszen, te, ahelyett,
Hogy tovább riadnál,
Visszahajtod, mint a kőt,
Keblem' riadalmát.
Azt jelenti e szavad,
Hogy minden hiában?
S a költői szózat is
Szózat a pusztába....?
