Das ist nicht so wie so wie Krankheit war einst in der Kindheit.
- Zsávolya Zoltán: A lábadozás ezüstje című könyvéről -
Mennyivel könnyebb dolgom volna, ha verses kötettel mutatkozott volna be Zsávolya Zoltán, s most nem a novelláinak első gyűjteményéről kellene írnom, amelyekkel a pályára lépett. Most 1998 augusztusa. A TV-ben a budapesti atlétikai Európa Bajnokság versenyszámait nézem. (Aha, innen indulnom talán könnyebb lesz!) Ottlik is szerette a sportok királynőjét. Főleg a futást... Lovasa, mely tán épp az egyetlen paranccsal (Élj!) érkezik a Trieszti öböl felől, Zsávolya novelláskötetének elején is megjelenik, valamint a végén annak rendje és módja szerint elköszön. ( Nyilván e ló-lovas motívum Ady, Rilke - kornétás - és a Hommage-t író Tandori felől is érkezhetett.) Szóval Ottlik, atlétika és próza meg líra... Ha a verset az egyetlen lélegzettel futható sprinter-számhoz hasonlítom nem túl eredetien (Pilinszky már megtette), akkor a hosszútávnak a regény felel meg, a maratoninak pedig például Proust epikája. A novellaíró számomra mindig olybá tűnt, mint a - mondjuk - 400 méteres síkfutó, akinek a "leggyilkosabb" versenyszámban kell indulnia. Nem igen oszthatja be erejét, különösebb taktikája sem lehet, ugyanakkor már lehetetlen egyszuszra, lélegzetvisszafojtva megoldani e kört. Mindent tudnia kell, azt is , amit a rövid-, azt is, ami a hosszútávfutó tud. A novellistának egyszerre kell tehát bánnia olyan sorokkal, amiket a világ első költőnője szakított ki magából és képesnek kell lennie oly történetmondásra is, amilyenre az első eposzíró vállalkozott. Hányan nem adtuk fel! A kilencvenes évek elején Utassy József nyugtatott meg valamelyest novella dolgában személyes vesződségének bevallásával, ugyanis neki 20 verseskötet után két oldalnyi elbeszélésen gyötrődött annyit, mint addig anyaggal még soha. (Szabad formájú versekben aztán gyönyörűen el is tudta beszélni gyerekkorát, de mégiscsak versben...)
A pályán bemutatkozó Zsávolya Zoltán író a költőkénél - szerintem - nehezebb versenyszámba nevezett.
Kötete nyolc novellát tartalmaz. Aki az ELTE esztétika-német szakon diplomát szerzett huszonnyolc éves fiatalember az ezerkilencszázkilencvenes években írott prózájának hangneme felől tudakolózna, megnyugtatom, az előttejárók legerősebb mezőnyéből választott mestereket. ( Az emlegetett Pilinszky, Tandori, Szentkuthy aztán Mészöly, főképp Nádas és Esterházy jelenlétét és hatását nevezhetem meg írásaiban. Valamint igen jellemző az oeuvre-öt nyitó, mándysan hiányos mondat: Stukkó Albin az ismeretlen hóesésben. Zsávolyára valló inicialitás. A német próza-írók és költők közül Rilke, - s kimutatják Zsávolya őszikés korára majd az eljövendő filoszlányok, hogy kiket tartott csillagainak még a német elbeszélők közül!) Történetei (vannak! s ez is szimpatikus manapság nekem) a Dunántúlon játszódnak. Fölismerhető tájai (akár Mándynak a nagyvárosi trafikok, mozik, uszodák stb., Mészölynek Szekszárd, Szabó Istvánnak Keszthely környéke, Illyésnek és Lázár Ervinnek a tolnai puszta, Bertha Bulcsunak a Balaton, Ottliknak Buda, Tandorinak a Lánchíd utca, annak is egy házának lakása a mennyezettől a padlóig), a szerző tájai: szomszédos megyeszékhelyek a Dunántúlon. Győr és Veszprém utcáit szaladozhatjuk be vele, a mosoni Duna szegecselt vashídja rezzenetlen a kölyök léptei alatt, valamint a Bakonyból alázúduló, Cholnokys búgású szelekkel járhatjuk keresztül-kasul kísérteties hangulatban egy kisváros mítoszát. ( Győrt a Sarokerkélyek kora, a Lábadozás ezüstje, Veszprémet pedig A délutáni lány című szövegekben ismerjük föl.) Győr, a gyerekkor tényleges és metafizikai (időbeli, eltűnő) szigetével óhatatlanul az elveszett édent jelenti Zsávolya számára. Valamikor a paradicsom állt ott. Amely aranykor csak attól létezhet - Proust szerint -, hogy elveszítettük. A kiűzetésre is csupán érettebb fejjel találunk szavakat, képeket. A kizökkent idő hamleti döbbenete, az emberi-nembeli történetünk folytonosságának megtörése valamint az egyéni veszendőségtudat melankóliája muzsikál a sorokban. A cím, A lábadozás ezüstje is így értelmezendő. A Dunából araranyat mosó régi emberek, a mindentudók, a világot még egészben látók eltűntek, a gyerekhősnek az arany örökkévalóságából és tartósságából az ezüst marad a maga hidegségével és halálszimbolikájával. S kicsoda birtokolhatja ezt a fémet? Megintcsak a gyerekhős, a betegségből kigyógyuló, az édenkertjéből ki-láboló, a: lábadozó. A gyermekkor, és a gyermekkor vége! A még ugyanaz a valóság már mint az ezüst valóság. Ahogy ott a szigeten azok az utolsó napok. A part, a kövek és a faágak ott, a kánikulában alacsony víz. Árnyékok a vízen, a hullámzás apró darabkáinak világos és sötét korongjai. Különfélék, kétfélék. Fényesen villogók és árnyékfeketétől rozsdásak. Ellentétek, egységgé összekapcsolódó különbözőségek. Nehéz és könnyű kavargása, egyszerre fémes és fehér habzás. Most az egész ezüst öntetben. Az egész ezüst. Ezüst. (Az ezüst az anyag lehűlt önaranya! ) Ezüst, te: halálarany. Tárgyiasult idő, ezüst. Képzelgések sejtelmes derengése. Kiterjeszkedsz a kamaszkor éveire, és bevonod az egész életet.
Az elveszített édent a szerelem visszaállíthatná. Ám ahogy lenni szokott, ez az üdvtan is csődöt mond a kesernyés iróniával ábrázolt sztoriban, A délutáni lány történetében.
Amolyan 100 kilóméterrel s vagy 70 esztendővel eltolt Hatholdas rózsakert: A történeti Tanszék ebben a városkában egy skandináv hűvösségű, parkosított lapály északnyugati sarkán kapott helyet, ahová a kilátás így tavasszal egyáltalán nem ígérkezett megvetendőnek. A park hosszan elnyúlt, és egészen a város határáig furcsa, kastélyszerű nyaralókkal szórták tele rendkívül ambiciózus építészek. Paradicsomkertként akár vissza is lehetne foglalni. (Nem lehetett.) A fölkínálkozó diáklány délutánja után a főhős éjszakája: Szél-ömléseivel ostorozza a világot egy hatalmas szellemi Onán!!, tört ki szenvedélyesen. Ez a hangnem tudatos állapotában magát a tanárt lepte volna meg legjobban. Valószínűleg döbbenettel tölti el, ha reggel történetesen emlékszik rá. De nem érte ilyen megrázkódtatás, nem történt egyáltalán semmi. Mindössze hajnal felé söpört végig a kerten egy szaggatott lefolyású tavaszi vihar, ám az ablak ellen intézett többszöri sikertelen roham után az is kénytelen volt beérni annyival, hogy a környező bokrok sárga virágait elmosódó kézzel a megrezegtetett üvegtáblákra kente. Napkori Miklós ebből a zörgésből semmit se hallott. Kábultan, pihentetően, mélyen aludt egészen kilencig. Ominózus felkiáltása után visszahanyatlott az ágyba, és könyörtelenül befordult az öregség felé.
Napkori Miklós, Stukkó Albin, Stukkó Tamás, Stukkó Lajos, Vallus Péter Huttinger Charly, Liptói Ernő és Johann Frauenpelz életének, életeinek képét végigpörgetve az olvasó úgy érzi, mintha egy érlelődő s csiszolódó nagy Ich-roman fejezeteit tartaná kezében. Szentkuthy után ez sem volna meglepő. Ám a prózaíró tollát oly magától értetődőn költők is fogják. Az esztéta szerző amikor az elbeszélő személyét megteremti/megszüli (v.ö. A vers születésé-vel, W.S. doktori disszertációjával!), körötte költők is segédkeznek/bábáskodnak. Zsávolya igen jól ismeri munkáikat, tudja, hogy miben és meddig tudják kísérni. Például a Stukkók háromságát nem csak az érti, aki Esterházy Szervác-Pongrác-Bonifác elvtársaira emlékezik a Kisssregényből, hanem az is, akit megérintettek már Pilinszky nővérei, az Ónix-lányok, Petráék, akik a költő és prózaíró Hármasoltárában álomi alteregói együtt - az egyetlen személynek. Aztán ott van Weöres önkarikatúra-verse:
Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg?
Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.
Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon.
Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon. [ W. S.]
Stukkó Albin, Stukkó Lajos és Tamás. Fehér gipsz stukkók, elporlók, ti: triász. Három személyem körüli miniszter, ti névtelenek, ti szenthab. LEGYETEK? ENYHÍTSETEK! Lebegjétek körül színem... Fancsikó és Pintával e kitalált, maga köré álmodott én-részecskéket!> [Zs. Z.]
Zsávolya Zoltán novelláskötetét minden filosz-fontoskodás nélkül olvashattam eddig s majd végig, szóval semmi így a struktúra meg úgy az időkezelés stb. [ami: van!], s - mondhatom - olvasmányosnak találtam. (Ennél nagyobb dicséretet mondani ki tud? Tán a hízelkedők.)
A negyedik novella címe: Bitter lemon. Magyari narancs volna ez a gyimilcs? Vagy már az Emberpár közötti fára is ezt aggasztaná az elbeszélő? Benne van az egész életünk. Az írás hőse ugyan Mándy kerületéből való nehézfiú (Huttinger Charly), ám ettől lehet egy esztéta lélek legigazibb szócsöve, mi több rokona, ismerőse az elbeszélőnek. Testvériesülésük figyelmeztet arra, hogy a magunk életétől sem várhatunk se többet, se kevesebbet, mint azokétól, akiket kitalálunk. Élet és irodalom relációjáról meglehetősen koravénen írott, illúziótlan számvetés ez az opusz, melynek kesernyés ízét még sokáig érezheti ínyén a figyelmes olvasója. Az ötödik prózában újra a kölyökkor, az első gyermekszerelem, s a régvolt nyári tüdőgyulladás rilkei-ottliki képei bukkannak fel zsávolyás tónusban. A szerző hangjából itt aligha hallunk mutálást, igaz, a prózaírót kisegíti benne a lírikus:
Tüdőgyulladás, vizes lepedő, satöbbi : a szülők, a mesterek (ahogy a munka végeztével elvonulnak). Ő. Amint ott van. Annyit tudott, hogy a konyhában akar maradni. Örökre. A hűvös lichthóf, onnan. Távolról: a gang. Ólmosra sötétedett, nehéz üveg az ablakon, folyik lefelé az eső, csíkokban. Galambok burukkolnak, galambok guanóznak. Felszállnak; villanó szárnyuk. Emelkedés.
És gyógyulás. Lábadozás, igen. Már június vége.
A fiú, amint önmaga orvossága. A kislány sehol.
A következő Liptói Ernő-történetben arra kell figyelnünk, hogy a beszélő nevű lány (Anna, a Megváltót szülő Mária édesanyjának nevét viseli) valóság-e, jövőbe ható igéret /Ady/ lehet-e a fiú mellett? Szívszorító a válasz. Attól méginkább, hogy az emberpárnak az egzisztencialisták által tudatosított közös idegenségérzete és élménye annyi fájdalmas, félálomi-álomi szépség közelében lesz számunkra nyilvánvaló: Így minden gyengéd határvonalon túljutva magányosan feküdtek egymás mellett. Néha tovább aludtak valamennyi ideig. Felébredtek, megint elaludtak, és igazából ez az állapot maradt a végleges. Ebből a megváltatlan állapotból a következő novellában a kötet zárásaként csak kimenekíteni tudja eltévedt lovagját, a XVI. századba katapultált modern vagy örök (ami ugyanaz) hőst.
Az első kötetek minden író életművében nem attól lesz különösen fontos, mert a pálya kezdete, hanem mert minden írástudó úgy volt s van már ezzel, hogy akkor még remény csak a második... S teljesen érthető reflexünk ez a mulandóság ellen, hogy mindent el szeretnénk mondani az opusz 1-ben. a második, a harmadik, a negyedik készítésénél másra nyugodtabban ügyelhetünk: komponálás, csiszolás, elhagyás etc. Zsávolya Zoltán könyvében az első novella élére ezért is kerülhetett a következő Nagy Gáspár-idézet mottóként: mindent lejegyeztem mint egy / Serenus Zeitblom nevű úr. Most, először: mindent. Még azt is, hogy... befordult az öregség felé.- így Zsávolya. Gyönyörű kép a novella végén. Szinte verssor szépségű és tömör. Túl jól is sikeredett egy fiatal prózaíró tollából, s ezért alig akarom elhinni a súlyát. Míg a szintén huszonéves Petőfinek elhiszem, hogy hja, az idő lejár, addig a fiatal kortárs novellista bravúrja előtt tamáskodom. Illyés igazít el:
Prózán úrrá lenni sokkal nehezebb, mint versen; nagy vers húszéves ember tollából is kikerül, nagy próza harmincéveséből is alig: erre a műfajra legalább tíz tíz évvel később érik a lélek. A mondatok eleven, bő, élvezetes ömlése ugyanis még nem jelenti azt, hogy odamennek, ahova mi akarjuk. Ők viszik a lelket, ők ragadják, kötetlenül tetszésük szerint erre, arra, s így nem mindig szerencsésen... (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)
Valószínű, akkor fog majd Zsávolya Zoltán meglepni újra - s ehhez kívánok neki további munkás éveket -, mikor másodszorra is be kell fordulnia az öregség felé. S, remélem, újabb esztendők után harmadszor... Mivel A dolgok másodszorra [ sőt, a Buda végén harmadszorra! - NIP] kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt. Az előszörrel nincsenek meg igazán. Ezt korán tapasztalja az ember. Ami nincs másodszor, nehezen fogadható el nótának, himnusznak, versnek, pogácsának - még nyaklevesnek se. Mikor tanulod az egyszeregyben, hogy hatszor hét az negyvenkettő, az még nem negyvenkettő: a hatszor hétnek még egyszer-kétszer negyvenkettővé kell lennie, hogy valóság legyen, olyan, amiben hiszel... kell, hogy legyen másodszorja. (Ottlik Géza: Buda)
A novella hőse először fordult be az öregség felé...
S minden meg is történt vele: egyszer.
Itt kezdődik minden.
Huszonnyolc éves vagyok már... és írtam verseket. Ó, de a korai versekkel vajmi keveset végeztünk. Várni kellene, egy egész, lehetőleg hosszú életen át eszmélni s édességet gyűjteni - és akkor, szinte az utolsó percben, akkor talán írhatnánk tíz jó sort. Mert a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik - érzelmeink éppen elég korán jelentkeznek - , hanem tapasztalat. Egyetlen versért látnunk kell számos várost, embert és mindenféle mást, ismerni kell az állatokat, érezni, miként repülnek a madarak, és megtanulni a hajnalban kifeslő virágok mozdulatait. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk ismeretlen tájak útjaira, váratlan találkozásokra, a búcsú percére, melyről tudjuk, hogy közeledik, homályba burkolt gyermekkori napokra, a szülőkre, akiket meg kellett bántanunk, ha valami örömet szereztek egymásnak, s mi nem értettük őket, mert ez az öröm valaki másnak szólt, gyermekbetegségekre, melyek életünkbe annyi különös, mélységes változást hoznak - csendes, elrejtett szobákban töltött napokra -, tengerparti hajnalokra, és egyáltalán, minden tengerre - idegen ég alatt sötétlő éjszakákra, melyek elsuhanva, millió csillaggal szárnyaltak tovább -, és mindez még nem elég, bárhogy őrzöd emlékezetedben. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk... De még az sem elég, ha vannak emlékeink. Ha megsokasodtak, meg kell tanulni, hogy mind elfelejtsd, és várni, kitartó türelemmel várni, hogy feltámadjanak megint... - akkor talán az emlékek méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava és elkülönül. (Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései, Görgey Gábor fordítása)
Mondják, jósolni nehéz. Mégis hiszem, látva e lelkes, erős vágtát, hogy Zsávolya Zoltán szépen futja meg pályáját.
(Vár ucca 17 könyvek, Veszprém)
