Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
Az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
Mint az olcsó gyertyák.
Kelj magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve légy szabad
Virág szabad földön...
/Babits Mihály verssorai 1923-ból/
Kedves Sándor! Ne haragudj, hogy nem írtam eddig, s mivel elkezdődött az iskola, kevesebb időm jut mindenre... Megnyugodhatsz, azért a szobrot, amit az emlékedre állítottak, rendszeresen látogatom, nem hanyagolom, hisz megígértem. Verseidet és műveidet is tanítják mind az általános, mind pedig a középiskolákban. A legtöbb diák kedvence vagy, példaképként tekintenek Rád, amire nagyon büszke lehetsz. Örülök, hogy én lehettem a kiválasztottad, a közvetítőd a két világ között. Remélem, már megvan a kiválasztottad, aki az utódod lesz... Ne haragudj, de nem tudok többet írni! Üdvözlettel: Judit
/diák-levélsorok 2001-ből/
Az ember számára minden szobor a tér provokációja. A nonfiguratív alkotás is beleszól a sétámba pusztán azzal, hogy szökőkútnyi vízsugár köti össze előttem a földet az éggel, s akarhatok bármit, egy emberi bronz- vagy kőalak is ha fölhadonászik a menny fele, már nem ugyanaz a léptem, mint annak előtte volt. Ezeket a mondatokat görgettem magam előtt, mintha csak szeptemberi gesztenyével vagy fényes makkal focizgattam volna könnyeden, mikor Zánkán a gyermekvárosban Petőfi Sándor szobra elé értem. A szobor úgy provokált, hogy megállított, s nem engedett el tűnődés nélkül. Sok minden kavargott már bennem, mikorra fogtam magam, s tovább indultam.
Tanárként arra kértem kedves zánkai tanítványaimat, hogy ha már tanévelejei bemutatkozó házi feladatot mindenképpen kell írniuk nekem, legyen a munka címe Levél Petőfi Sándor zánkafürdői szobrához, hiszen ők harmadik éve járnak-kelnek az üldögélő Petőfi szobrának közvetlen közelében. A sorokat megírták az osztály tanulói, s most velük együtt gondolhatom végig az őszi sétám impresszióit. A leveleket megtoldva ezzel a magaméval továbbadom, továbbítom, hátha tovább íródik, de az sem kevés, ha mások is kézhez kapják és elolvassák.
Nézzük, miképpen is látják a kamasz balatonpartiak a költőt 2001-ben, hogyan él Petőfi Sándor igazán ifjú szívekben. Íme Petőfi szívkoszorúi a harmadik évezredben!
A tölgyek alatt a Margitszigeten hajdan a költő barát Arany János szeretett üldögélni, a zánkai fák, bokrok árnyában Petőfi szoboralakja foglal helyet. De ne én mondjam el, hogyan s miképp, leírták azt a diákok:
Itt ülsz előttem, de már több mint 150 éve halott vagy, valószínűleg por és hamu. Számunkra mégis halhatatlan maradsz. Sok ember többet tud rólad, rövid életedről, mint mondjuk a nagyapjáról. Itt vagy, de teljesen ellentéte önmagadnak; kemény, rideg, fekete és mozdulatlan. Ráadásul elrejtve itt a fák, bokrok közt, mintha szégyellnünk kellene. Nem tudom ki alkotott, de nem ismerhetett eléggé, mert rád nem volt jellemző az ücsörgés, 26 éved alatt bejártad szinte egész Magyarországot... /Viktor/
Hazafele siettem, amikor megláttam ülő szobrodat. Nem tudom, hogy te most mit látsz, ezért gondoltam, írok Neked. A világ nagyon sokat változott, amióta elmentél. Most 2001-et írunk és itt van az ősz, itt van újra. Gondoltam, idézek, mert tudom, hogy az ősz a kedvenc időszakod [szerintem a tavasz volt csak ennél kedvesebb P. S. számára megjegyzés tőlem: NIP], mint ahogyan nekem is, hiszen ősszel születtem. Annyira nagy és csodálatos költő vagy, hogy mostanság már minden diák a Te műveidet is tanulja. Az egész világ büszke Rád... Tudom, hogy neked a szabadság és a szerelem a legfontosabb. Sándor, nem fáradtál el a sok üldögélésben...? /Melinda/
Kedves Petőfi! Elnézésedet kérem, hogy levelemmel zavarlak, de ez nem az hibám, úgyhogy ha reklamálni szeretnél, az új irodalomtanárunkhoz fordulj. Tudod, elég rossz egy szoborhoz levelet írni, főleg úgy, hogy tudom, nem válaszolsz... Elég furcsa megszólítani egy költőt, aki olyan sokra vitte, és olyan nagyszerű volt, mint Te. Sokszor látlak, amikor elmegyek az úton, de Te soha nem mozdulsz, csak ülsz, de mégis mintha a lelked még ott lenne benned [- utóbbi bizony elismerés a szobrász keze munkájának megj. tőlem: NIP.] /Krisztina/
Figyeljünk csak a szobor testhelyzetével való ismerkedésünk mellett a megszólításokra is, valamint arra, hogy nem latolgatják a kamaszok a véleményeiket, őszinték radikálisan, mint amilyen a megszólított volt:
Kedves Petőfi Sándor Úr! Ma már mondhatom így... De ha Önnek jobb, akkor tegeződhetünk is, mivel nincs sok év közöttünk, ezért szerintem el is várja tőlem. Tehát: Sándor! Azért írom Neked levelem, hogy választ kapjak néhány kérdésemre. Akkor kezdem is: Miért ülsz ott kint a szabadban éjt nappallá téve, dacolva az időjárás viszontagságaival? Nincs jobb dolgod? Talán egy vers sorain elmélkedsz? Vársz valakire? Vagy van itt valami, amitől nem tudsz elszabadulni. Tudom, nem tudsz válaszolni, mert annyira leköt ez a valami, hogy nem is figyelsz arra, ami körülötted történik. Teljesen magadba szálltál. Ne vedd sértésnek, de én nem ilyennek ismertelek meg. A verseid alapján Te egy olyan ember vagy, aki nem tud egy helyen megmaradni. Ha melléd lépek, érzem ezt az ürességet... Nem ilyen voltál. Nem is Te vagy az. Én csak egy szoborhoz beszélek, ami Petőfi emlékét őrzi, a te emlékedet. Tudod, nagyon sok embernek számítasz, sokaknak jelentesz valamit, úgy hogy jó lenne, ha bebizonyítanád, hogy vagy, nem úgy, mint ez a szobor. Bencét provokálta így egy felnőtt alkotta szobor s ennyire, aki nem kisebb indulattal beszélt Petőfiről és Petőfihez, mint annakidején Ady Endre a híres passzusában, ugyanúgy gyermekhittel és bátran:
Gyermek sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet, a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az Aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnénk az összes nagyszótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek! A gyermek az elevenség, öröm, jövőbe ható ígéret: a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten. Nem csoda akkor, hogy ezt az elevenséget a kamasz gyermek-emberek számon is kérik az alkotón. A gyermekivel ekvivalens az őszinteség fogalma is. Jó olvasnom, hogy mind a klasszikusoknál, mind a diákoknál ez még egyet is jelent. Pilinszky Levél Petőfi Sándorhoz című írását hadd idézzem 1973-ból:
Bevallom nem sok közöm volt Hozzád. Mint törékeny gyerek, mindig is az öregekhez húzódtam. Azokhoz, akiknek volt ereje megöregedni. Az érett Aranyhoz s a meghasonlott Vörösmartyhoz. Ahhoz a merészséghez, amely lángész létére még a zsenialitásról is hajlandó lemondani. Miként a visszahúzódó Atyaisten adta át a Fiúnak a teremtést.
Te: teremtés voltál, kivont kard, lovasroham. Lángész. Arany és Vörösmarty: érettség, fáradtság, elhomályosuló elme. Te voltál a Fiú, ők voltak az Atya. Te voltál a vállalkozás, ők a lemondás. Fiú voltál, mint Mozart, ők Atya, mint Johann Sebastian Bach. Hát ezért húzódtam én is inkább Aranyhoz és Vörösmartyhoz, mint Hozzád. Te égettél, ők melegítettek... És mégis, nagyon szeretlek!
Egy dolog van, amit Náladnál tisztábban senki sem képvisel. És ez az igazmondás. Itt mindig Hozzád fordulok. Add, hogy veszélyeztetett alkatom és korunk labirintusban vergődve mindig vágyakozzam az egyenes útra, a Szép szóra, egyszóval az igazságra.
Korunk labirintusáról írtak a diákok, s Petőfinek nyersen, méltón címezték. Önmagukról és a világról vallottak, mint csak ritkán tesznek az emberek. Nem tudom, Petőfi és szobra nélkül vajon nekünk elmondták-e volna így? Aligha hiszem, s ez így van rendjén. A következő sorokra gondolok:
Vajas pirítós teával... Vacsorázom, és azon töprengek, miért nem vagyok író, netán költő. Egy Shakespeare, egy Byron esetleg Arany. Miért nem vagyok Petőfi?... Hiába nézek Rád, te csak gyenge másolat vagy, de mégis legalább másolat... - én még az sem. Hm. Még hogy eredeti! De mit érek az eredetiségemmel, azzal, hogy én egyéni vagyok? ... cseppet sem számít a mai világban, mindent csak hamisítanak, csak a gyenge utánzat kell... Neked szerencséd van. Te egy mozdulatlan szobor vagy. Néha meglátogatunk egy-egy ünnepen, de nem kell megállnod a helyedet odakint a világban? Azt hiszed, ha nem adom fel, jobb lesz? Álomvilágban élsz, kis Petőfim! Itt már nincsenek nemes célok, eszmék. Itt csak a túlélés számít bármi áron, akár eltiporva a másikat. Tessék? Szabadság? A Földön? Ha ember lennél, javasolnék egy gyors kivizsgálást, de nem vagy az, és mégis, több annál. Egy szobor felvértezve eszmékkel, célokkal, - olyan beszédes vagy, és mégsem szólsz semmit. Én sohsem leszek ilyen. Talán majd egyszer. Mégis. Ha felnövök... Megváltoztatom a világot. /.../ Hasonló őszinteség csendül ki a másik levélből is: Tisztelt Sándor! Először is elnézést a megszólításért, de ahogy láttam Önt ot ülni, valahogy közvetlenségével hatott rám. Gondolkodtam azon is, hogy egyes szám második személyt használjak-e [per tu megj. tőlem: NIP], mivel iskolai ittlétem alatt az első félrelépésen az Ön lábainál történt... /Zoltán/
Tán utoljára az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes években érzett az atomháború fenyegetésétől ekkora szorongást ifjúság, mint a mai: ...most van időd elmerengeni a világ sorsáról? Látod, veszélyben a béke. Nem tudom, láttad-e, mi történt Amerikában? Most a terrorizmus az úr. Félünk, hogy háború lesz. Mondd, miért mindig ártatlan emberek szenvednek? És a következő utóiraton döbbenek meg: Már csak pár sorral zavarom, de meg kell kérdeznem, mi a véleménye a terrorcselekményről? Az Ön idejében még nem voltak fejlett fegyverek, mégis milyen pusztítás volt? Ha egy kicsit is belegondol a mi fegyvereink erejébe, azt hiszem, megrémül. S a következő sem kevésbé szívszorító: Több mint 150 évvel ezelőtt az emberek a szabadságért és a függetlenségért harcoltak. A forradalom szabadságharcba torkollott. Emberek ezrei haltak meg az igaz eszmékért. Háború, vér, áldozatok. De akkor ismerték az ellenséget. Most is: vér, halál, áldozatok, s talán háború. Úgy tűnik, a hatalmas gazdasági fejlődést leszámítva emberileg ugyanott tartunk, mint a Te idődben. De lehet, hogy még ott sem. Akkor tudtátok, ki ellen harcoltok. Most az ellenség csak ölni bátor, de gyáván megbújik... Nem katonák ellen harcolnak, hanem ártatlan civilekkel...
Modern világunkban még azt sem hiszik a diákok közül sokan, hogy a tudósok és a politikusok egymás között valóban érdek nélkül, a tények tiszteletben tartásával az igazságért vitatkoznak vagy veszekednek. Jó lenne, ha e pártatlan íteletüket, nem minden alapot nélkülöző gyanakvásukat figyelembe venné a fölnőtt világ: Ha látnád, mekkora felfordulást csinálnak abból, hol haltál meg, hányan keresik sírhelyedet? Még szüleid kriptaboltját is fölbontanák, hogy csontjaikból DNS-mintát vehessenek...És fel akarták törni a családod sírját. Ez szörnyű lehetett. Tudod, az emberek mára... nem folytatom.
A kamaszok a szobor előtt állnak. Mégis tekintetüket valami az ég fele emeli. Petőfi, aki a magasból láttatta az Alföldet, pedig hőlégballonja sem volt, ha lát minket abból a kontinumból, most bizonnyal örül. Nem teljesedtek be Babits verssorai újra, a következők:
Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond
Messze az Övétől, mint sastól a vakond,
Avagy gyáván bújik...
Petőfi mai hazája a magasban van számukra, magasabban, mint az a Kosztolányi ábrázolta alkonyat, melyben a római Marcus Aurelius lovasszobor dermedt meg. Pedig az aztán eszményített karakter és műalkotás.
[Petőfi Sándor]... már szabad vagy, ahogy mindig is szeretted volna. Eddig belülről szemlélted a világot, de most kívülről tekintesz le ránk. /Krisztina/
Tudod, mióta eltávoztál az élők sorából, mindenkinek nagyon hiányzol. Ennek eredményeképpen állítottak Neked egy szobrot, ami egy kicsit helyettesíti a jelenlétedet. Most ennek a szobornak kell levelet írnom, ami feladatot a magyartanárunk adott ki. Szerintem semmi értelme nincs, hiszen Te úgyis mindent látsz onnan fentről.../ .../
Igen, legjobb volna nem a hűvös fémszoborhoz, hanem rögvest Petőfihez fordulni. Ahogy a következő osztálytárs is teszi.
Még a paródiába hajló sorai a név nélkül beadott papíron sem nélkülözik azt a megható bájt, ami híján hamis és hazug lenne, klisészerű és lelketlen a nagy ember hozsannázása:
Utoljára 1848-ban hallottam Felőled, ezért, gondoltam, írok egy-két sort. A szabadságharc óta rengeteg idő telt el, de ne aggódj, nem felejtettünk el... Hősiesen cselekedtél és a magyar nép nagyon büszke Rád! Boldog lehetsz, még ha nem is vagy már közöttünk, mert a verseidet, alkotásaidat mindenki olvassa, sőt kötelező tananyag lettél. Na és hogy vagy? Remélem, jól megy a sorod odafenn. Sajnos, nekünk elkezdődött az iskola... Ha van egy kis időd, írj vissza! /.../
Kedves Petőfi! Többször megfordult a fejemben az a gondolat, hogy most mit érezhetsz? Egyáltalán érzel-e valamit, tényleg látsz-e minket onnét fentről? Én a magam részéről nagyon becsüllek, a hősi tetteidért, de igaz, sokat kell tanulni Rólad. /Anita/
A diákok égre rajzolt Petőfi-képe közelebb van ama babits-emlegette sashoz, nem maguk elé néztek a szobor mellett szorgoskodó vakondra. Megtehették volna, de nem. Anélkül, hogy ismerték volna Utassy József krisztusi parancsolatot imitáló mondatát: Kelj fel és járj, Petőfi Sándor!, egyikőjük a következő verset toldotta fogalmazása mellé:
K. Éva: A Petőfi szoborhoz
Csendesen suhog a hűs őszi szél,
Csendesen elmerül a holdfényben az éj.
Hol szellő rázza a görnyedt lombokat,
Zánkán egy szobor igen hallgatag.
Petőfi az, aki ott ücsörög.
Nézi a setét Csorsza-tükröt.
Miért meredsz ily nyugodtan magad elé?!
Hát öreg úr, vagy ifjú költő vagy-é?!
Életedben forró vérű fiatalként indultál a harcba,
S most vastrónodon üldögélve nézel magadba?
Kelj föl hát, ne várass tovább,
Taníts nekünk, vezesd újra néped!
Kiáltanál, érzem rajtad,
De nem tudsz, mert rab vagy.
Ketreced a márvány lépcső,
Láncaid le nem tépheted.
Mondd! Mit tehetek?
Szól a sóhaj: Mit segíthetek?
S ismét zúg az őszi szél,
Mely suttogva viharos életről beszél.
Búcsúzok költőnktől mára,
Legyen neki is békés éjszakája.
Csendesen szól az esti szellő.
Csendesen az égi erdő.
+
Utóirat:
Azt hiszem, könnyű dolga van ilyen sorokat olvasva egy magyartanárnak ezekkel a fogalmazásokkal, hiszen egymás mellé kell csak helyeznie, s a koszorúknál kerekebb egész lesz rögvest előtte. Élőn s elevenen. Mégsem itt rekesztem be a vers szavaival, hanem hadd illesszek még ide utóirat helyett még egy diák-levelet Zánkáról, majd egy klasszikustól vett idézetet is1956 októberéről. A levél így szól:
Kedves Sándor! Ezt a levelet azért írom, hogy biztosítsalak afelől, hogy én megértelek és melletted állok, bár ez biztos nem jelent sokat. Én mégis fontosnak találom leírni, amit gondolok, mert ezzel talán könnyebbé tudom tenni egy kicsit a kénytelen elválást szeretett családodtól. Aki ekkora költő, nem engedheti meg magának, hogy művei mondanivalói és saját tettei ellentétben álljanak, viszont ezt (elválni feleségtől, gyerektől és csatába menni a lehetséges halál teljes tudatában) valóban megtenni nagy bátorságot, elhivatottságot, meggyőződést feltételez. Ezzel még nagyobb tiszteletet ébresztesz az emberekben: nem mondhatják Rád, hogy hazug vagy, verseid csak üres szavak, hogy vizet prédikálsz és bort iszol. Szüksége van a világnak, a népnek ilyen emberekre. Esetleg ez után a harc után azt fogják mondani, hogy igen, volt egy fiatalember, aki gondolatait, erős érzelmeit a lehető legszebben, legérthetőbben fejezte ki, igen, a nép költője volt, de királyi, és igen, hozzáillő, általa akart, hősi halála volt... Mély tisztelettel: Piroska
Október hava után március hava jő. Forradalmak, szabadságharcok hónapjai. Petőfi a csodás esztendőt úgy szólította meg, hogy: 1848, Te csillag! Faludy György 1956-ot szintén így szólította meg: te csillag! Egy 45 esztendővel előtti októberben: Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin - mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nincs, nem létezik - kitalálni nem lehet se előre, se utólag. írta és élte Ottlik Géza író. Regényének hőse sokat vitatkozott szeretett költőjével, Petőfi Sándorral életről, halálról, rabságról, szabadságról s a legfontosabb emberi kérdésekről:
Rabok legyünk vagy szabadok? Először is nem kérdés. Rabok vagyunk.
- - - ám: ha választhatsz, hogy rab légy-e vagy szabad, akkor már szabad vagy. Egyetlen alternatíva, egyetlen választható másik lehetőség, a semmi, a nulla helyett már végtelenszeres szabadság.
Aztán újra a tépelődés: hogy tulajdonképpen mindnyájan sehonnai bitang emberek volnánk... - Jó. Mi, magyarok - azt mondja [Petőfinek] - megalkuvó, gyáva csürhe vagyunk. Amilyen, gondolom, a többi nép is. Nekem felebarátaim, és helyes, jól teszik, ha vigyáznak a rongy életükre. Egyebünk nincs. Nem kell kockáztatni, fejjel menni a falnak, a biztos leveretésnek. Túl kell élni, ez a dolgunk.
S lám mégis: Október végén visszataláltunk a gyerekkorunkba. A város tündökölt a boldogságtól. Mindenkinek volt hova hazamenni, egyszerre csak. [Hőse]... lerohant a tankok elé, ordítozott velünk: Megőrültetek? Mindenki elfelejti, hogy ti egy gyáva csürhe vagytok? Magánkívül volt, ragyogott, hogy Petőfi nyert, és ő vesztett. Márciusban sem gondolhatunk másra.
Zánka-Tapolca, 2001-2002. Németh István Péter
((Petőfi Sándor zánkai szobra Ifj. Szabó István alkotása. A művész Dorogházán született 1927-ben, édesapja az ismert Kossuth-díjas szobrász. A képzőművészeti Főiskolán tanult, mesterei Pátzay Pál és Kisfaludi Strobl Zsigmond voltak. Számtalan köztéri szobra látható Balatonalmáditól Mohácson át Debrecenig.A SZOT-díjasok lexikonának szócikke 1981-ben a következőképpen jellemzi: Az életjelenségek érzékeny megfigyelője, munkáin ezeket tartózkodó hangon, minden patetikusságot elkerülve fejezi ki. Biztos, pontos és szépen megformálva alkotó művész.))
