(Kardos Gy. József: Szép Szabó Klára című regényéről)
Romantikus regény - hirdeti műfaját a könyvborítón előre az író. Bizony, nem igen vettünk mostanában a kezünkbe kortárs szerzőtől hasonlót. Egyáltalán, van-e még romantikus roman, vagy annak csupán a paródiája, pastich-a önthető ki regényformába napjainkban. A válaszért végig kell csak olvasni Kardos. Gy. kötetét. Nem unalmas tevékenység, írom le, miután megtettem, s szeretném, ha ez mindenféleképpen dicséretnek hangzana. Mert úgy gondolom. (A balatonboglári strandon értem a könyv végére, egy szuszra, amíg köröttem a napozó lányok meg épp Tifanykat s egyebeket
bújtak.)
1990-ben a költészet napján Veszprémben Mányoki Endre irodalomtörténész azt jósolta, hogy a közeljövőben, amely éveken most már túl vagyunk - megszaporodnak azok a prózák, melyek szép rendben történeteket fognak elmesélni, hisz a tilalmak hátramaradtak. Mindenki majd elmondja a vele vagy családjával megesett élményeket, traumákat és kis csodákat egyaránt. Bizony, lehetett volna így is. Ám nem lett. Még az úgynevezett posztmoderntől sem jött meg a mesélőkedve, sajnos, azoknak a tollforgatóknak, akiknek regény, novella, vagy bármely hangú s terjedelmű elbeszélő írásmű a kenyerük, kedvtelésük, kényszerük. Márpedig helyettük nem végezheti el a megannyi s mert éppen személyes sztori megörökítését senki. (Mányoki Endre pedig a kevéske kivételek számát gyarapította a 90-es évek első felében az Új Magyarországban hétről hétre közreadott (rendhagyó, nem is a szakma értelmében vett) pályája emlékezetében.
Ezért is üdvözlendő, hogy Kardos Gy. József immár nyugdíjasan örömére írta meg első könyvét. Batári Gyula emígy már megtette: ... első kisregényének érdekessége abban az írói magatartásformában rejlik, amely fölvállalja a hagyományos elbeszélő próza legszebb, legemberibb, legmaradandóbb szemantikai és szemiotikai értékeit. letűnt századba invitál bennünket a szerző, kifejezetten olvasmányos művének régies nyelvezete is szépen hitelesíti az időutazást. Olcsó és semmitmondó moralizálgatások helyett a korhű ábrázolásban leledző szerelmi sejtelmekre és rejtelmekre, a narráció sodró erejére alapozza művét. Közérthetően, érdekfeszítően.
Szép Szabó Klára, a címszereplő élettörténetét beszéli el a regény második része. Az első pedig mintegy megágyaz a szerelmes roman-nak, előkészíti zsánerképek, idillek, anekdoták füzérével. A kor, Dugonics András korának hangulatát kapjuk, annak is dunántúli színezeteit. A szereplők seregszemléje pedig a következő passzusban áll: A ládában a vénember legkisebb fiának a keresztlevele, amelyben még úgy áll: az 1843. december 31-én született Szabó Gábor állapottya NEMES. Mellette porosodik az öregember obsitos levele, melynek erejével Nemes Szabó Józseff Weszprém Wármegyei Nagy Vázsonyi születés, a fönnt írt Nemes Felkelő Gyalog Ezrednél mint közvitéz a’ ki az 1808-dik Esztendei Törvény értelme szerént, a Haza védelmére önként maga Személlyében, Fegyvert fogott... A regény oldalain Kardos Gy. mégsem historizál, mintha csak egy tündérmese paravánjául szolgálna a történelem. Valami időtlen szépség csillan vissza az Eger völgye s a polgárosodó Buda képeiről. A nemes jelző nem annyira osztályt, társadalmit jelent az oldalakon, hanem egy magatartást, amivel Szép Szabó Klára él balladásan, magányosan, szinte éterien a vidéki valóságban. Ezért ne várjunk igazi korrajzot a könyvtől. A romantika túlzásainak megfelelően Klára férfi-környezete olyannyira rút, mint egy eltúlzott Móricz-paródia: Este és éjjel nagyokat iszunk, hajnaltájt dülöngélünk haza, részegen berúgjuk az ajtót, elfordítjuk azt a fitykes-fütykös nemjóját a világnak meg az asszonynak, lerúgjuk, -hányjuk magunkról a csizmát, a ruhát, ledobjuk magunkat valami heverőre, aztán nagy horkantásokkal szuszogjuk ki magunkból a vödörszám vedelt szeszt. Áporodottá téve az egész házat magunk körül. Reggel fejfájással, kutya morózus kedvvel ébredünk, véres a szemünk, rekedt a torkunk az éjszakai hujjogatástól. Jaj annak a szegény ebnek vagy fehérnépnek, amelyik elénk kerül, olyt taszítunk, rúgunk rajt, hogy félóráig vinnyog fájdalmában utána. (Azt hiszem, ily sorok bizonyos negyven esztendős korszakunk lumpen-ábrázolására inkább felhasználhatók.) Klára a túlérzékenységével s minden emberi szépség utáni olthatatlan vágyódásával mégsem életidegen figura, hiszen ismeri jól irodalmunk Gozsdu és Petelei óta a neurotikus parasztasszonyokat, ismeri Németh László Kárász Nellijét s ott van Édes Anna, aki ösztönösen kapna egy finomabb közegből nyújtott kéz után a brutalizált világban. Szép Szabó Kláráért el is jön egy szellemibb létezés követe, Bertóthy, aki emberi, írói sorsát és magyarságát szépségként éli meg. A tragikus szerelem történetét idézi föl, meséli el a regény második része, amolyan megható hazai Rómeó és Júlia drámaként. Íme a szerelmesek Halottak napi párbeszéde a mécsesek fényénél:
- Érted jöttem. Eljössz-e velem?
-Megyek!
- Semmim nincs. A szegénységbe viszlek. Kitaszított vagyok.
- Én is az leszek. Megyek.
- Nem léphetem át apám küszöbét...
- Nekem sincs semmim. Csak ami rajtam van. És nem is vihetek magammal egyebet.
-Te kellesz!
- Az apám átka lesz a móringom. meg az anyám könnyei."
Kétségtelen, hogy egy-egy ilyen, mint az utóbbi, versértékű prózasorral Kardos Gy. tán azokkal is megszerettetheti az elbeszélés-irodalmunkat, kóstolót adhat belőle azok számára, akik a mostanság divatos szerelmes-füzeteket falják, hadd ne kelljen sorozatcímeket mondanom. Könyvének legfőbb értéke, amit többre tartok a Batári Gyula által fölismert, idézett érdemnél, hogy olyan tájnyelven íródott, amin páran tudnak még szólni, s aminek rögzítése már magában amolyan leletmentés az új évezred előtt. Nem is annyira a kétszáz évvel ezelőtti irodalmi szavaink használatára gondolok (pl.: csábjelenet!), hiszen azokat bármikor elérhetjük éppen Dugonics vagy Batsányi, Ányos és Péteri Takách könyveit a keszthelyi kastély tékájában, hanem azokra a népiekre, a tájszókra, amiknek jelentését néha még a szövegkörnyezetükből is nehéz megérteni. (Tamási Áronék ezt az utóbbi esetet, mikor nincs ami megvilágítná a tájszó értelmét, hibának tartották.) A következő idézetbe szépen komponálta bele az író a zamatos, jellegzetes szókat [Meglepetésünkre nemcsak a szereplők dialógusaiban szerepelnek, hanem az elbeszélő is él velük, hősei nyelvezetéhez igazodik. Ez első hallásra szükségtelen teljesítmény, de kizárt dolog, hogy nem tudatos írói fogással van dolgunk. Hiszen Kardos Gy. által tanított anyag az elbeszélés nehézsége!]:
- A sógornak szólított valaki megemelte a poharát. Kicsit bizonytalanul igazgatta a kezében, a fele ki is lötyögött a mellényére és az asztalterítőre.
- Vigyázz má egy kicsit! - dohogott a felesége, s rátörölgetett az ura göncire. Az azonban csak dülöngélt, illegette az állát, és rekedt, borfőzte hangon rikkantotta:
- Nem-nem-nem, nem-nem-nem-nem, nem menünk mink innen el, míg a házigazda minket furkósbottal ki nem ver!
- Nem-nem-nem, nem-nem-nem! - harsogta utána a többi vékonyan, vastagon.
Éles lányhangok is belefisztuláztak, meg dörmögő vénemberhangok. (kiemelések tőlem: NIP).
A teljesség igénye nélkül összeállítottam Kardos Gy. írói tájszótárából egy csokor címszónak valót (betűrend helyett az oldalakon található sorrendben):
dödörögtek, hujjantott,élemedettebb, folóvíz, bakugrós (tánc), négyderékra épült ház, királ, ládd-é, akona, (a vér) bözsdült meg, hófújátok (hófuvatok, hófúvások), zuborgás, vergölődés, lépikél, szógabíró, cipogta, eccer, anyjukommal, búsulószék, rozsólisos, Istók, Józsep, kéringél, dömöcköl, vicispány, firhangozott, illen szégyen, zsírosvéndők, mákoskópicok, tojásoszsomborok, emberizink... Akad köztük, mi csupán egy-egy hangzó tekintetében tér el a köznyelvi szavaktól, de van olyan is , mely már néprajzi ismereteket is föltételez, hogy jelentését egyáltalán megközelíthessük. Jó hogy leírta a szerző ezeket. S az úgynevezett állandósult szókapcsolatokból is találunk ízes szépeket:
Eb, aki búsul!
Na, még illen halat se fogtak a Sédbe! (utalás a fuldokló lány kimentésére)
Kölleti magát.
Arcunkra tesszük a kalapot, s fújjuk a kását... stb.
Szép Szabó Klára és szerelmese életünkből és irodalmunkból egyaránt közeli, kedves ismerőseink. Ha mindenáron meg kéne vallanom, hogy kik jutnak eszembe róluk, minden bizonnyal Juhász Gyula világvégi házban éldegélő világszép lányát vagy Pilinszky A lány és a madár meséjének hősét s Petőfi Sándor szilveszteréjen született alteregoját, az Apostolt mondanám. Külön-külön is szomorú a sorsuk, de így párban, meseien, ezeknek a majdnem ugyanarra a kaptafára készült magyaroknak ( idézet a regény 47. oldaláról; NIP ) mégis, valahogy siratnivalóan és hiába is: szép. Ezzel a szépséggel (ami örökség, hagyomány, lelkület, gyerekkor, vállalás, vallás, nyelv s még ki tudja mi minden így: együttesen!) sáfárkodni mégsem könnyű. Mányoki Endre jóslata ezért sem teljesedhetett be. Tán a régi örök törvény okán: ami szép, az nehéz...? ((Kiveti magából a helyenként tankönyvízű sorokat: A nagy francia forradalom szele még ott rezgett Európa felett. Napóleon győri diadala, meg a pozsonyi béke, meg az osztrák tartományok elvesztése, meg a nyolcvanmilliós hadisarc árnyéka ott felhőzött a Habsburg-birodalom fölött. vagy a közhelyest: A testi kínnál is égetőbb volt azonban a lelki gyötrődés. Az így fogalmazott mondatok kudarcára legjobb ha a prózaírót saját lírai énje figyelmezteti. Kardos Gy. József alkata márpedig ilyen annak a számára is, aki még nem olvasta sohsem a verseit.)) Történeteink bennünk rekedtek a 90-es években mindeddig. Újra csak sopánkodik az ember: Ki tudná megmondani, hogy Ady szavával a huszadik században meghalt a mese? Vagy elmondhatók-e egyáltalán a velünk megesett dolgok? Vagy tényleg elmúlik az élet anélkül, hogy történetté állna össze? (Ugye, milyen ismerős kérdések olvasónak-írónak már egyaránt?) Akárhogy legyen is, egy hévízi prózaíró történetmondásokba fogott. Magyartanár. Nyugdíjas. Egész pályája tapasztalatait, eredményeit próbálja most mozgósítani regénye oldalain.
Tanulmányaival, kisprózáival már folyóiratokban és egyébb kiadványokban bemutatkozott. Kétszerkettő című, nagyobb lélegzetvételű regényét érdeklődve várjuk, hiszen mostani bemutatkozása után személy szerint én azt várom tőle, hogy a Balaton-felvidék jelenünkben olyannyira hiányos és már-már elhagyatott prózatérképére ő is berajzolja a maga vidékét. A cserszegtomaji Szabó István, a bakonytamási Tatay Sándor, a tapolcai Bertha Bulcsu, a dunaföldvári és badacsonytomaji Tamás István után, kortársai ( Szapudi András, Balogh Elemér etc. s a legfiatalabb tehetségek, pl. Zsávolya Zoltán) mellett kell hogy az emlegetett szép-nehéz föladat ne ijessze el az írástudót.
Legutóbb egyik tanár kollégájának, az ajkai Horváth Tibornak mutatta be a svájci-magyar Alterra Kiadó az elbeszéléseit. Kardos Gy. József fáradozásában nincs tehát egyedül.
Németh István Péter
