- Anakreón, a görög költő, akinek a halálát a legenda szerint a torkán akadt szőlőmag okozta, öreg korában, időszámításunk előtt fél évszázaddal írta a mértéktartó borozást és a szerelmet dicsőítő tréfás, frivol dalait. Anakreón a verseidben szinte teljes mivoltában megjelenik, megírod naplósorait, imáját, testamentumát, őszi dalát, várakozását, haragját, sóhaját. Milyennek képzeled el őt? A magyar irodalomban Csokonai a legjelentősebb képviselője az anakreóni költészetnek. Te az utódja vagy? Hogyan épülnek fel a te anakreónjaid? Mennyire derűsek, mámorosak, milyen mértékben szövi át őket a humor, az optimizmus? Személyes, átélt élmények alapján születtek vagy vágyak ihlették őket? Mennyire bújtál bele Anakreón bőrébe fiatalember létedre?
- Hogy ki volt Anakreón, aki megfulladt egy szőlőszemtől élete végén, ma már nem tudjuk biztosan. Verseket írt, amelyeket annyira megszerettek az emberek, hogy utánozni kezdték azokat. Anakreón tulajdon dalai összekeveredtek a hamisításokkal, s lassan az eredeti darabok mentek feledésbe. Anakreón életművét így temette be önnön költői hatása. Valóban, a VI. században élt, s amolyan borissza világfinak könyvelte el örök időkre az irodalom. Először szinte kliséje volt meg csupán számomra, mintha nem is hús-vér ember lett volna. Ám az összes róla szóló legenda, azok minden kitalált, aprócska részlete: mélyen emberi. Nem nehéz másokat, akár magamat beleképzelni a köréje készült keretbe. Személyiségem egy részét rámáztam be általa, mivel önzőn, mint afféle megrögzött alanyi költő, nemcsak Anakreónról írtam, hanem egy koravén alteregóról is, akit a kocsmapadokon ősz fejjel fiatal lányok mellett láttatnak a mókás festők. Így lett melankolikusabb, tűnődőbb, szomorúbb az én hősöm az eddig megismert vígságos ősnél. (Rejtett optimizmusáról szólok alább.) Irkámban együtt nem olyanok vagyunk, mint Puskin és Anyegin, hanem mint Kosztolányi és Esti Kornél. Ha metszőolló hegye karcolná Anakreón kézfejét, az én vérem serkenne ki. Csodálatos, hogy több mint 2500 éve énekelteti a bor- és vers-barátokat. Álarca mögül sokan szóltak: Goethe és az általad emlegetett Csokonai például. (Bárcsak jó tanítványuk lehetnék!) Több okom is volt, hogy formáit, hangját és motívumait a magam verseibe vegyítsem, vagyis: hogy egyik, az utóbbi életszakaszomban mímelője legyek. 1.) A Balaton partján élt őseimnek, ameddig visszatekinteni tud a család, mindig voltak szőlői. Apai ágon a szépapámnak, ükapámnak Káptalantótiban és a környékén (Hegymögön, Sabaron, Szárázon), déd szüleimnek a Tekeresen, a Fenyődombon, a Bácson és Kisörsszöllőhegyen), nagyszüleimnek Badacsonyörsön és a zalai Gétyén. Anyai ágon a nagymamámnak a Szent György-hegyen, a rokonoknak Vas és Zala megyében s a régi Alsó Lendva és a Mura vidékén. 2) Borról és szerelemről verset nem írni ezen a tájon: bolondság. 3) Anakreon segítségül névjegyet ad az időből kizökkent vagy kibillentett embereknek. (Amikor ezeket a sorokat írom, már majdnem esztendeje, hogy csak gyerekverseim sikeredtek. No, ezek előtt írtam ezeket az (ál-?) öreg vallomásokat negyven éves fejjel a borvidékeken. Hajamnak nem volt se híja, se hója igen még Bogláron, Füreden, Arácson és Tapolcán… Remélem, hogy az igazi őszikéim már időben fognak megszületni!)
Őszinteség és szerep összefüggése kamaszkorom óta érdekelt. Verseimben voltam én már vasutas, örök diák, száműzött író a magyar múltból, ríkató-nevettető bohóc, ifjú Zsuzsannát megleső bibliás vén, még drótból hajlított eljövendő rajzfilmfigura is. Ám életemben konokul ragaszkodom ugyanahhoz az egy-két dologhoz, amelyet mindaz tud együtt csupán megnevezni, ami egyszer majd elkészül, amelynek egy kötetkényi része ez az Anakreón-danásköny. Az az ő reménye (s ekképpen az enyém is), hogy a verseimben úgy viszonylik az öregséghez, mintha az játék volna az idővel, oda és vissza… Pedig a valóságban az öregedés egyetlen irreverzibilis folyamat. Az életben nem lehetek ily kajla, nem szaladozhatom be kedvem szerint a történelmi és a földtörténeti korokat. Sajnos, számos szituációt végletesebben éltem, élek meg még, mint ahogy azt a verssorokba lejegyeztem (artikuláltam). E verseket persze most nem írom már tovább, nyitva hagytam vénecskébb korom felé. (Éltessen Istenke minket, hogy tíz év múlva Te légy az anakreónos dolgom szerkesztője!) Igen gyakorlatiasan a többi műfajban késztet szorgoskodásra a téma: gyűjtöm a borról írott verseket (legutóbb Takáts Gyula, hajdanvolt becehegyi gazda, ma Kaposban élő költő szőlős és boros verseinek gyűjteményét) állítottam össze, majd egy világirodalmi antológiát), az osztrák Batsányiné Baumberg Gabriella magyar bort dicsérő költeményét elemeztem egy tokaji könyv számára, s a Szent György-hegy kultúrtörténete is érdekel Tapolcán. Úgy teszek-veszek a boros írások közt, mintha azok volnának a saját szőlőtőim, miket művelni kell. (Kapálni, rafiával kötni, kordondrótot kifeszíteni, puttonyozni etc. tudok. Nagyapám, Németh Péter megtanított rá az ezerkilencszázhetvenes évek első felében Badacsonyörsön.)
A borból régóta túltermelési válság van Európában. S a jó költészetből? Bocsánat, hogy végül azon kapom magam, hogy a válaszomban kérdezek!
Összeropp ant a kezemben
a bucsu pohár.
Szomjaz om még,
de egy csókból
s e m
i
h
a
t
o
k
soha már.
Egy nap az élet.
Egy napig élhet az ember akár-
ha az orrszarvubogár.
