(részlet)
I.
KARÁCSONY-SZVÍT
Régi és új Karácsonyok dúdolója
Miképp megföstöttek Tégedet
már hajdanvolt mesterek
úgy akarlak idén
is látni én
Szűzanyácska
mellén pihegve
ujjaid közé szőlőszemet
csippentve
vagy éppen sajtocska
után nyúlva
mit a három királyok egyike
hoz ma
jobb az akárha
a bódító tömjén s a mirrha
rajtad keresztpántos pólya
hogy fázós tested
ez este
óvja
Mária
vállkendőjét boglárka
fogja össze
játszol vele
míg a pásztorok
vadrózsabotjukra
támaszkodnak s azok
letűzve máris
gyökeret hajtnak
hogy kosfejű markolatukba
vér szökik
azt hiszem
szelíden kerekedik
feléd az egyik
boci-szem
s az istállónak fala
a csupasz szegletkőig
leomlott vala
s a lyukas tető oly durva
rosta hogy átszitált már
minden csillag rajta - - -
de lám
a pajta
hátterében a hegyek
megett
Heródesék
kik újra meg újra
földerengenek
Giotto: Királyok imádása
a jászol előtt már letevék terhüket a tevék
megállott csillag süt pőre púpjaikra
lekerült róluk az arany a tömjén s a mirrha
az istálló tetejét Y-águ gerendák
tartják s szárukon az éji kék dereng át
a szálkás durva fáikon áttetszik pedig
egy angyal ki éppen erre repkedik
koronája hozzáhül a kőhöz már térdepel Boldizsár
homloka izzik a Kisded lábainál
nézi egyre nézi vár csak az a másik két király
József ezüst szakálla mögé szeretne rejtőzni
sebes ács-kezefejét meg födik ruhája redői
a Föld minden törésvonala keresztformán fut össze itt
rajtuk boldog a zsámoly mely fölfogja Mária kösöntyüit
Kinek mi a dolga Isten angyala vigyáz a Dedre
istránggal ügyel tevére a szolga
e vakolat-menny pedig sohsem pereg le
Tapolcai betlehemes
egy freskótöredékre
(XV. század)
RITKA VENDÉG RÁCZURUSZÁGBAN
SIGISMUND, A KIRÁL, A TSÁSZÁR
S e tónál is, - Sohse láttam,
Hogy Tapolcza fele császkál.
Nem hozta Somogyvára
Felől Őt semmi dereglyehad,
Nem tűnt föl véle árva
Bödönhajó sem a Szent György-hegy alatt.
Tornyos Budát nem hagyja oda,
Hisz Danúb-parton term jó bora,
Mindég megsüvegelte palota,
Bár háta megett szakálláért csúfola.
El nem únná e fölséges királyi hont,
Ám egy napon szokásiból kiront
Koronás fővel urunk, Zsigmond.
Krónikál sem hírelék el azt, amit mond:
Nem hágy soká’ királkodni hát
Az idő senki emberfiát,
De aki a hármak közül akár
Gáspár, Menyhért avagy Boldizsár,
Az már
Mindétig a Ded mellett áll,
Míg csak ki nem fogy a Lacus hala,
Máriát vigyázza örökkétig
Míg csak Tsobántz fölött mennybolt kéklik,
Ki eddigelé is strázsa-hűségben vala...
Evégett eriggy, Piktorka,
Tapolczára, fössél oda imádónak,
Azt se bánom, ha diszeli szamár horkant
S gulácsi gulyából bődül böcce –
Hadd állhassak
Szakállasan
Legalább ott mindörökre!
Háromkirályok
- sorok Várhelyi György szobra köré
Lesencevölgyétől jár előttünk, jár egyre, járhat
évre év a Szent Család. Szállást Szalának partjain
keresett és nem talált, idén se talált a Szent Család.
Tapodott bazalt-sütte mezítláb megint, újra a
hőből szüreti ködbe jut meg hóba is majd József és Mária.
Oda a nyarunk ismét, komák, csordapásztorok.
Örömünk kecskekörmeit mind kivetette túlnan a Balaton már.
Ijedett csibefia-csillag szalad előttünk, ismerős.
Mögöttünk maradott a termőre se fordult fa tavalyról,
dobtuk az ólak tetejére pedig. S kívántunk eleget:
papírhéju diót, mosolygós almát, nagycsöcsü szöllőt,
szőrös barackot, harangkötél-kolbászt, kitty-kotty, leánynak szerelmet.
Ám jó kedvünk kiholt lápi póc fickándja ma, csak emlék,
bőségünk alámerült bödönhajó lett.
Küntről vicsorítani fognak az ordasfogu házereszek a fagyban.
Bent vacog a Bárány.
Terítünk reá hajdinaszár-köntöst.
Ne fázzon! Inkább cserfakéreg-bocskorunk
lesz kályhában a gyújtós.
Vigyázzuk ígyen is.
Moccanatlan.
Míg fölvágott verőér minden szalmaszála e jászolnak.
Amíg egyszer háladalba nem fogunk
itt, a világ vasgolyónál is bizonyosabb origója körött.
Fröccsen Heródesékre a fény.
Pierre Emmanuel: Menekülés Egyiptomba
Így szólott hozzá az angyal
Fogjátok anyjával a Dedet
Induljatok azonnal
Egyiptomba szökjetek
Szótfogad szamárra paskol
Kelti a Kicsit s Máriát
S mire a kakas szól
Rég az utjukat járják
A gyermekgyilkos had már
Közelükben dúl s kutat
Ám mielőtt elfoghatná
Hármójukat
Út szélén egy pálma hajtott
Tabernákulum lett odva
Kopók elől megbújhat ott
A Kisded s anyja szorongva
Csak egy szundikáló szamarat
Találnak a fegyveresek
Békésen a pálma alatt
Hol a gyereked
Az enyim Egyszerűn válaszol
Fehéren virágzik a pálma
Fönn S ott van a Ded ahol
Az angyal óva bepólyálta
Diszeli Karácsonyok
(diákjaim vízfestményein)
A csobánci hegyoldallal szemben századok óta
Moccanatlan néz hídról a kőszent.
Ujját szájához emelve arra int, ne fecsegd ki a titkot.
De mondaná is, amit annyiszor látott:
Korom éjjel a fény aranya csak a házikó
Ablakkeresztjét fogja körül, ám viola-haloványan
Jön a hajnal s reggelre már a zöld fenyő
Árnya boldogan kéklik a havon
Az őzek és a betlehemezők lépte nyomában.
Diszeli dal Karácsonyra
(2004)
Mert Mária haja
Zizgő aranyszalma
Meg kukoricabajusz
Józsefnek a bajsza
S csutkababa Jézus
Jászla felett
Csak csuhé-angyalok
Szárnya lebeg,
Láng-csillag,
Tőled is féltem,
S ha már nem hagyom
Hogy Heródesek –
Forró szívem föl
Te se gyújtsad
Ezt a Betlehemet!
II.
FRANCIA SZVÍT
Pierre Emmanuel: Delacroix
Mennyért pörlekedő fenyők lombja alatt
a gyökereknél küzdenek ők egybegabalyodva.
A hökkent Jákob karolja az angyalt, ám szabadul
az ölelésből amaz. Mintha csak asszonyi combhoz,
nyomja erősen a térdét, megveti lábát, szája pedig
majdnem eléri az angyali, mezítelen mellet.
Ezzel is győzne, akárha a nőkön. Szikrázik szeme,
fújtat a szája, egészen az ágyék háromszögü árnyára
lövell. Hátrál az angyal a nem várt viszonzástól,
s enged. Egész testében egyetlen súlyos rózsa már.
Majd megragadja Jákobnak tédhajlatát,
és a faránál fogva meg húzná csipejéhez,
hogy mérhesse, micsoda férfiu lehet is, aki ellenállt.
Hallja a zihálót, nézi moccanatlan szelídséggel.
Tekintete nemtelen, hisz messzi innen még a szerelem,
mikor egymáson tartják éppen összekoccant koponyáik.
Renoir festőállványa mögül
Hát eljött a két lány, egyik evez csak,
Olvas a másik. Aprókat lódul velük a csónak.
Meg-megcsobban a kék tó, alig hallani,
Köröttük gyűrűznek tova hullámai.
Nyári fehérben emez, árnya is hattyu a vizben,
Ében hajfonat incsel, sásbokor zöldje zizzen.
A nyári ház fáinak lombja előtt
Hosszu kerítés, kikötött csónakok, evezők.
Sekély menny alatt, vitorla csúcsa fölött
Vonat jár jobbról a hídra... Vagy gyárkémény pöfög?
Most behajtja, be a könyvét a másik -
Narancsszín csónakborda dobban a stégdeszkáig.
Evezőknél a bronzbarna legényt illeti hely,
A teraszon végzett ugyanis már a reggelivel.
Monet: Grenouillère (1869)
augusztusvégi nyár van
minden porcikám akarja
faunkodnék a délutánban
merre kéklik a zöld Szajna
bevenném az evezőket
ringni hagynám a csónakot
alánéznék az ernyőknek
szívnék kabin-kátrányszagot
úszó kávéház terasza
alatt piros övű bárka
mi ha nem e rév a haza
hullámon piroslik árnya
ded szigetként kerek móló
közepében van egy fácska
ám ez éden el nem múló
hunyorgunk a ragyogásba
Berthe Morisot: Lepkevadászat (1874)
- Madame Pontillon mondja -
„Lánykám előtt növendék fácska,
Szirom-pilléket sodor
A szellő az ágairól,
S oly könnyű a szívem, akárha
Lepkeháló, amelyik
Piros pillangókkal telik.”
Monsieur Claude Monet-nál a kertben...
Monsieur Claude Monet-nál a kertben
A télire megnyesett parti füzek
Lombja tavasszal kiserken,
S akárha leányok hajtják le fejüket,
Hogy zöld hajuk szépen, hosszan
A tavirózsákkal összekócolódva őszig
Tóba omolhasson a nyári hónapokban,
Míg az ezüstös ökörnyál rájuk nem tekergőzik.
Gyermekjátékok
Kisfiú
[Monet: Jean Monet sur son cheval mécanique]
Mamával átkelt pipacstengeren,
A napernyő vitorlának elég volt,
S mint hattyú nélkül a tó: föllegtelen
Volt fölöttük az égbolt.
Mintha távolból hallszana fuvola
Is most, csak a kis Jeannak nyikorog itt
Az udvaron kerekes falova,
Gördül harsányabb virágú bokrokig.
Kislány
[Renoir: Fillette au cerceau]
Köralakú tisztás közepén a lányka,
Ha kész a kép, majd újra szalad.
Kerek az arca is, akárha
Hajában s derekán a selyemszalag,
Csuklóján a karperec s karikája
Maga a gyászpillangós cipőcske alatt.
Monet: A bárka (1887)
Vízretett barna bárka
Locsolódik a teste
Összébbszorul bordája
Ringatja az Epte
Fejük ráhajtják a fák
S hozzáfésüli a hab
Mint Ofélia haját
Víz alatt a hinarat
Néma az esteli Epte
Le ciel noir dans l’eau
A két evező fekve
Napot áthúzó átló
III.
EGRY-SZVÍT
Egry József égi tanmenete I.
egy
becehegyi poéta
kinek még a
bajusza is távolkeleti
lila leplű Fuzsijamának
látta Gulácsot
hát máshogy
nem is szabadna festeni
mi él szorong alatta
bazaltban -
csak mint messzi japán
barackfa-
virágzáskor talán
aki
nem tékozolna ki-
kevert színekből kilószám
ahogy csendképeire pazalta
más mester jó Cézanne - -
csak úgy ameddig
föld víz levegőég érnek
papíron vagy vásznon
maradjon fehérnek
a fehér hogy fénynek lásszon
a fény
a fehéren izzó alap
min szétömölni hagyd
mind a sugarat - -
ha kész vagy vele
mert még hozzá se fogtál
ám sejted már mi lélek
szorong a bazaltban
rajta
mondd
bátran loccsintsuk rá
a Balatont
vegyük
hozzá a hegyeket
együtt
hadd sisteregjenek - -
ne félj
dió-törékeny homlokkal én
is ott állok majd
az elemek
között fogok állani
veletek
kifehérülvén
fényben
a fény - - -
Egry József égi tanmenete II.
"Ha hajón megyek,
akkor a horizontot forogni látom..."
/Egry József/
Gondolj csak a gyermekkori játékodra!
Emlékszel-e arra, mikor rikító színeket
festettél egymás mellé a hatszögletű pörgettyűn,
amit két ujjad közé csippenthettél tengelyénél -
úgy vedd most sorba
a nyárfarügyek pirulását,
a húsvéti égbolt kékjét itt,
a tóig szaladó repcetáblák aranysárgáját - -
s így végy közibük még
a parti tőzegesek kikerics-lilájából,
a Balaton smaragdzöld tüköréből
s a reáhulló lombok októberi okkeréből - - -
A többit bízd rá a körötted forgó horizontra,
s újra előtted, hogy szinte beleszédülsz, a csoda:
egyetlen-egész, vakító fehér ragyogás.
Egry József: Napfölkelte
nyershús-rőt a Nap
a felhőktől megkopálta
mint gyümölcsöt
a földet
hogy átadja csak akár
egy friss primőrt
az édent
A Napbanéző imája
Bárcsak unalmas, sorstalan életet adnál, Uram,
Eseménynélküli hosszú éveket és távoli véget,
Hagyva hogy napra nap magam szinezhessem akárha
Kifestőkönyvet, mert örömödre tenném majd le öledbe.
Megvan a többi: ez a hegyoldal, az a tó,
Köztük a partra futó szőlő rendjei.
Látod, itt hunyorgok a Napba feléd,
S Te fénymaszkot ádsz az őszintéknek.
Egry József: Kínálás
Hébérnyi aranybort tart az ember a Nap elé hiába.
Nádastul a jegenyesor is hasztalan.
Ugyanúgy a vitorlavásznak paravánja
S a penészes pincék kriptafala,
És fönn szürkebazaltból a hegyek.
Mindeneket átmos a fény, akárha törékeny üveget.
Egry József: Ősz az öbölben
Ősz az öbölben... - képcime már versben muzsikál, s még
akkor, Piktor uram, hol hagytam szineit?!
Szőlők rozsdalevél rőtjét, Tomaj öble karéját
kéklőn, pince előtt négy diadém aranyát!
[E. J. mondja: ]
„Nem a pincéitek fele futó utak,
csak lábnyomotok fölött a könnyű párák avagy
gomolygó súlyos ködök voltak: - HAZÁM,
pedig ugyanaz a Balaton hullámolt néktek is, nékem is.”
IV.
MAGYAR SZVÍT
Strófák
- Bernáth Aurél Kisörsi festményeire
(1940-es évek)
Szemközt Fonyód
Kéklő kúpjai
Kamaszlány-mellek:
Kezdnek hullámlani.
De jobbra az innenső hegy
Bányákvájta sebe
Tomaj fölött
Feketén fekete.
Balra kicsiny
Paraszt-Portofino;
Nádasba vágott ded öböl -
A Lóusztató.
Az erdőtől egy másik tenger,
A saszla zöldarany
Habjai az országútig
Simulnak hangtalan,
Hol három nyárfa van.
A kastély teraszáról, honnan
A festő diók lila árnyára lát,
Nézdeli még a szomszéd
Kovácsék meszelt házfalát.
A vízmosás mellett Németh Péter
Tanító órjás mandulafája alatt
Gyom se nő, édeni hely:
Apám 10 éves múlt, játszik Marilivel.
Félálomban, szüleim öléből (1960-as évek)
- dúdoltam Korniss Dezső Kővágóörs című képe fölött
A jobb kezem felőli vonatablak
Már nem rámáz be titeket,
Fehér pincék, zöld szőlőhegyek,
Mint a mozdony, minden fekete lett.
Révfülöp, Örs, Badacsony – elhagylak.
Ám egyszerre csak kitakarózik
A Hold, és oly ezüstösen süt le,
Hogy a szivem felől kékes szürke
Lesz az éji Balaton tükre –
S híd feszül a fonyódi molóig...
Naplósorok Bagó Bertalan Parton című képe előtt
Mezítelenebb minden leszakadni kész
jégtáblánál ez a földnyelv,
hogy velem is a végtelenbe ússzon
egy roppant pillanat,
amerre sejteni lehet csupán már
- akárha vonuló nagy cetekét -
a túlonnani hegyek körvonalát.
Csupasz dór oszlopok
itt a lefürészelt lombkoronájú fák is.
Kiültem én e pőre partra,
ahol a Balatonba ömöl a berki patak,
mint fölvágott ere ama óriásnak,
aki a sellőlányt vágyta hasztalanul,
s alvadó vére setétebb most a babiloni vizeknél - - -
midőn ezt írtam Bogláron 1999 júliusában
elsuhant mellettem egy kislány a fasorban
görkorcsolyáin messzi gyors gondolák
fekete lakkja fénylett
V. stáció
- hommage a Kondor Béla
Vállamra venném
Szárnyas gépedet.
Sziget-ligeti legendárium
(omázs a 75 éves Bokros Lászlónak)
Régen volt, gyerekkoromban, hogy
Csattogtak a fejszék, sikoltottak a fűrészek itt,
De most elegendő, ha fülembe dunnyog a szúnyog,
És zúgni kezd a kivágott nyárfasor,
És visszaszalad egy karcsú jegenye szakállával
Lesence-völgyi naplementet fösteni.
Régen volt, hogy a hegyet
Csak a várral hagyta szárazon,
S most bokáig alig ér a Balaton,
Hát Szent János a káprázatban fogja magát
S beljebb gyalogol a lehajtott fejűekkel.
Régen volt, igen nagyon régen,
Hogy a hegy a gyomrát sárkánnyal rontotta el,
Azóta feszeng - - -
De kemencében szelíd a láng,
Dinnye-piros parázson kap lelket az agyag,
Hogy körötte sziget is, liget is legyen újra.
Két dal Schéner Mihály zánkafürdői szobraira
1.
És valóban
Mi csodálnivaló van
Ebben a falóban?!
Lári-fári!
Csak mint megpa(t)kolt szüreti présen
A keresztbe rakott dongák, egészen
Olyanok a bordái.
2.
Zöld a pázsit,
Sárga a fapipike,
Sárga a fapipike
Pihéje.
Dől a zápor,
Sárgul a fa levele,
Csorg le a leve vele
A sárba.
Hogyha vigyázzák,
Hullhat a hó,
Nap-kappan s Hold-
tyúkanyó!
Zöld a pázsit,
Sárga a fapipike,
Csillagi puhaarany
A szárnya.
„Vasarely: Zebrák”
Csíkozod az irkát,
Csíkozom tovább a firkát.
Egy fekete,
Egy fehér.
Így tett hajdanán piktor
Vazarelli Viktor
Is tán.
Te. És én: István.
Csíkozom az irkát,
Csíkozod tovább a firkát.
Én
És Te.
S mielőtt feketén
Fekete
Lenne egészen ez a lap,
Hagyd, hogy összehajoljanak:
Zebralány és zebralegény.
