(66 rubáí: műfordítások, átköltések és parafrázisok)
Tapolca
2004
A szerzők kiadása
ISBN 963
A könyv megjelenését Judit Will támogatta
© Németh Árpád, Németh István Péter, 2004.
Készült a Szám Stúdióban Tapolcán 200 példányban
Felelős vezető és műszaki szerkesztő Szám Lajos
Franz Toussaint: Quatrains d´Omar Khayyam
(33 Rubáí)
Omár Khajjám négysorosait franciából fordította Németh Árpád
1.
Mindenki tudja, hogy sohasem suttogtam fia imát se,
Mindenki tudja azt is, hogy sohsem igyekeztem palástolni a bűneim.
Nem tudok Igazságról és Irgalomról,
Ennek dacára bizakodom, hisz mindig őszinte voltam.
2.
Mi éri meg jobban? Letelepedni egy kocsmaasztalhoz,
Lelkiismeretvizsgálatot tartani, vagy alázkodva bezárkózni egy kolostorba?
Nem összpontosítom csak azért figyelmem, hogy rájöjjek,
Létezik-é a Mesterünk, aki esetleg fontosnak fog tartani engem.
3.
Megbocsátással szemléld azokat, akik berúgnak.
Mondd el nekem, hogy más hibáid is akadnak.
Ha ismerni szeretnéd a békét s a derűt, hajolj az élet nyomorultjaihoz,
Akik szerencsétlenségüktől nyögnek, s akkor majd elégedett leszel.
4.
Tégy így vagy úgy, csak közelállóid ne szenvedjenek sokat bölcsességedtől.
Uralkodj magadon szüntelen. Ám ne hagyjon el dühöd sem.
Ha végleg eldöntötted, hogy a béke felé indulsz,
Mosolyogj a Végzeten, aki sohasem mást, csakis tégedet talál meg.
5.
Mivel nem tudható, mit zsugorgathatsz össze a holnapnak,
Igyekezz a jelenben, még ma boldog lenni.
Fogj boros kancsót s ülj ki a Hold alá.
Igyál, hiszen nem biztos, hogy megújult fénye is itt talál.
6.
A fenséges könyvet, a Koránt kevesen olvassák folyvást,
Inkább lapozgatják, tűnődve forgatják színezett lapjait.
Légy így a telt borkupával, amelynek karimája mívesen díszes,
És mindig kóstolgatásra csábít.
7.
Kincsünk: a bor. Palotánk: a pince. Hű társunk: a szomj s az ittasság.
Nem ismerjük a nyugtalanság terhét, mivel tudjuk, hogy
A lelkünk, a szívünk, a poharunk és a divatos férfiruhánk:
Földi portól, víztől és tűztől sohse félnek. Nem ártnak elemek nékik.
8.
Érd be e földön kevés baráttal is. Ne keress tartós kötést,
Amit valaki számára mindenképp bizonyítani kívánsz.
Mielőtt kezet fognál bárki embertestvérrel,
Kérdezd meg tőle, nem fog-e egy napon agyonütni.
9.
Valaha e virágnak a pártája egy hajdani szerelmesé volt,
Aki csöndesen sírdogált egy közönyös férfi miatt.
Nézd ezt a sziromból való gallérocskát,
Így vette körül a lány gyönyörű nyakát.
10.
Mily ocsmány a szív, mely nem tud szeretni
S megszédülni sem képes a szerelemtől.
Ha nem szeretnél, hogyan is volnál képes
Örülni a Nap ragyogásának s a Hold fátyolának?!
11.
Ifjúságom újraélhetem én ma. Borra szomjazom!
Körülölelnek a lángjai. Bort ide, bármilyet!
Nem vagyok zsémbes ember, szavamra.
A legjobb nedű oly keserű, akár az életem.
12.
Beláttad, semmi hatalmad nincsen a végzeten.
Miért nyugtalankodsz hát, hogy mit hoz a holnap.
Ha igazán bölcs vagy, ragadd el e pillanattól a hasznot.
S hogy mit tartogat a jövő, - azzal ne törődj!
13.
Íme elérkezett a mondhatatlan évszak, a remény évada,
Kivirulnak a türelmetlen lelkek, akik újra magukba
Szívják a magány illatát. Vajon valahány virág
Mózes keze? S minden szellő Jézus lehellete?
14.
Nem járhat bizton az uton, ki még nem szakitott
Az Igazság gyümölcséből. Csak aki állt már megittasodva
A Tudás fájánál, tudja, hogy mind, ami elmúlt s eljövend,
Mit sem különbözik az elfuserált Teremtés legelső napjától.
15.
Túl a földi tereken, túl a végtelen égen
Kerestem a Mennyet s a Poklot.
Nem szólt hang rám még magasztosabban:
Benned a Menny, benned a Pokol.
16.
Már nem érdekel semmi. Kelj fel és önts hát bort nekem!
Ma este a szád a mindenség legszebb rózsája legyen!
Aranyozz be olyan borral, aminek színe az arcodé is!
És lelkifurdalásaim könnyűek lesznek, akár fülönfüggőid.
17.
Tavaszi szellők frissítik a rózsák arcát.
A kert kékes árnyai közt kedvesemet is megsimogatják.
Annyi boldogságot hoznak, hogy elfeledem mind, ami fájt.
A hirtelen ránk törő szelídségnek megadtuk magunkat.
18.
Mily régóta szeretném az óceán drágakövét?
Csak megvetem a kicsapongót és az ájtatost is.
Kicsoda mondhatja, hogy üdvözülsz vagy elkárhozol?
Szó és szó. Kicsoda tért vissza ottani utakról?
19.
Nem ismerhetem, aki megmunkált tégedet, testem,
Akárha edényt. De azt tudom, hogy három ivásnyi bor
Tölti ki öblöd, s a halál össze fog ripityára törni.
Mire lettél? Boldog mért voltál, ha csupán porszem vagy?
20.
Napjaink úgy futnak el, akárha folyó vize, sivatag szele.
Mégis e két nap, számomra, közömbös:
Az, amelyik eltávozott tegnap,
S az, amelyik csak holnap jön el.
21.
Mikor jöttem e világra? Mikor fogok kilépni e létből?
Senki emberfia sem emlékszik a napra, mikor született,
S azt sem tudhatja, hogy halála órája mikor lesz.
Tölts bort! Egészen feledhessem azt, ami nem is tudható.
22.
Hej, Khajjam, aki varrtad a Bölcsesség sátrát,
Belehulltál a kín parazsába és hamu lett belőled.
Izráel angyala elvágta ponyvád köteleit,
S a halál túladott a dicsőségeden – dalodért.
23.
Ne gyötörd magad vétkeidért,
Hiába a bűnbánat.
Úgysincs semmi a halál után,
Legföljebb csak az irgalom.
24.
Pokol elől gyöngék menedéke
A klastrom, zsinagóga s mecset.
Aki ismeri Allah kegyelmét,
Nincs szívében sem alázkodás, sem erőszak.
25.
Jó leülnöm néha tavasszal a mező szélén,
Amikor karcsú leányka hozza nékem a bort a kupában,
Mert nem tudok én akkor gondolni az üdvösségre.
Ha gondom lenne az égre ilyenkor, egy kutyát se tudnék szeretni.
26.
A hatalmas világ: egy porszem az űrben.
Az ember minden tudománya meg: szó és szó csupán.
Az égövek összes virága, állata, népe: csak árny.
S mit őrölnek folyton a gondolatok benned? Semmit.
27.
Tegyük fel, ismered már a Teremtés csodáját. Hát a sorsodét?
Minden titokról föllebbentetted a fátylat. Hát a sorsodról?
Mondjuk, hogy boldogan élsz száz esztendőt. Mi hát a sorsod?
Mondjuk, hogy azután is századokat érsz meg. A sorsod nem ugyanaz?
28.
Száll jól magadba testvér, mert egy napon kiesik a lelked
A tested foglalatából, mely inog a mindenség s az ismeretlen között.
A várakozás reszketésében találd meg boldogságodat.
Nem tudhatod, honnan jössz, és azt sem, hova mégy.
29.
Bölcselők, csillagjósok bukdácsoltak
A szellem sötétjében. Fáklyások voltak ők.
Bármit is tettek, bármit is nyilatkoztattak ki,
Csak további homályos mondatok maradtak, mert elszenderültek.
30.
A szívem kérlelt: Tudni szeretnék valami bizonyost.
Taníts meg, Khajjám, hiszen oly nagy a bölcsességed!
A szívemből szólt a betűk elsője: az alfa.
Innen az első számnév is, amely végeérhetetlen.
31.
Senki sem érti a titkokat. Senki se lát a felszín alá.
Minden lakhelyünk csupán ideiglenes, kivéve az utolsót.
Az utolsó otthon a föld. S az is marad ítéletig.
Igyál hát bort, s hagyd abba a fölös vitákat.
32.
Az élet igen unalmas játék, hiszen biztos lehetsz abban,
Hogy megkapod mindkét jutalmadat érte: a fájdalmat s a véget.
Boldog a gyermek, aki még meghalt születése napján.
De, hidd el, még boldogabb, aki meg sem születik.
[33.] 35.
Álmos voltam. Ám virrasztani a Bölcsesség késztetett:
A Boldogság rózsája sosem itatja át az álmodat egészen.
Mielőtt átadnád magad a testvéribb végnek,
Igyál bort. És örökké aludni fogsz.
Németh István Péter: Balatoni koccintások Omar Khájámmal
(33 Rubáí)
1.
Csak el fog hagyni a lelked, nem is köszön,
Isteni titkokig, túlra egy nagy függönyön.
S nem fogod tudni, hogy honnan jöttél
És hova mégy. Igyál bort. És töltsön el öröm.
2.
Igyál bort, mert hosszú évek jőnek a föld alatt,
Barát, haver és szerető mind elmarad.
Sose feledd hát, tartsd jól meg a titkot:
Elnyilt tulipánok nem bontnak új szirmokat.
3.
Igyál bort, mert abban él minden örömöd,
Elmarad úgyis a többi a hátad mögött:
Némulnak kacajok. Szirmok elperegnek.
Örvendj egy percig; a pillanat csak örök.
4.
Igyál bort! Minden csöppje gyógyító balzsam,
Ha szív szorong, s hinnéd, végzetes baj van.
Dicső fent az Úr, mennyei medikát küld,
S minden, mi fájt, alámerül ez italban.
5.
Egy kupa bor száz vallással is fölér még,
Hatalmasabb, mint a kigöngyölt Kína-térkép,
Drágább kincs minden szikrázó rubinnál.
Napjaid beragyogja, nincs nála főbb érték.
6.
Nem kellenek kongó szavak, tölts csak, kincsem,
Szádon kívül más Nap az éjben úgysincsen.
Némíts el rubin borral, − mint tested: láng.
Bűnbánatom könnyű, akár incselő tincsed.
7.
Vigan öntöz virágot a végtelen,
Harmatot könnyez az ég minden reggelen.
Selymes, rózsaszin borral jő az alkony,
S a kín poharát hunyó Napba emelem.
8.
Hogy megtudjam meddig is élhet itten az ember,
Tegnap a flaskámba csókoltam nyelvemmel.
Szája a számon éngem emígy intett:
„Igyál bort! A halál őrtorony nélküli tenger.”
9.
Szapulnak sokan, mivel borissza vagyok.
A vallás számára gyűlöltek az italok.
Hazugság, hogy a bor gyöngítné hitem.
Allah véréből áhítattal ihatok.
10.
Töltsd hát a bor tulipánrőt levét,
Hű kőkorsómból hadd kortyintok mielébb.
Poharamon kívül nincs senki barát,
Kinek a szíve oly tiszta s a lelke szép.
11.
Volna bár kenyerem és hozzá hús talán,
Pár szelet csupán, szerény sátram asztalán,
Boros kancsómmal együtt éldelnék én,
S minden szultán vacsoráját lemondanám.
12.
Tölts, adj írt fáradt s mogorva szivemre!
A kupát muskotályos bor rőtre fesse!
Zsongítsa bánatom el, s mind csak, mi fáj.
Nyújts bort! S lantot is – minek nincs hamis verse.
13.
Borogasd szerelmes szív sebét rőt-setét
Borral! Ne áltass, hogy nem rajtam ejtenéd!
Inkább szomjazom arany álmot kábán,
Mint süppedt koponyák földjét s csillag egét.
14.
Légy boldog, ó Kájjám, légy részegen boldog!
Szökjön arcodba pír ma, légy igen boldog
Lánykád mellett, ha már átkozott ez éj,
S mindeneknek vége, légy, igen, légy boldog...
15.
Sohse engedd, hogy leterítsen a bánat,
Igyál, ha zagyva dolgok szorongatnának.
Tűnődj, s még mielőtt el nem jő a vég,
Csóknak, virágnak soha ne fordíts hátat!
16.
Ha tavasszal borral kínálsz, nékem elég,
Boldogan némulok el, és a csőcselék
Rosszallására se adok a földön;
Kutya legyek, ha számra vennélek, Ég.
17.
Nem bűzleni, hanem illatozni fogok,
Bensőmből szőlővirág illatú borok
Itatják majd a temető földjét át,
S ha barát jő síromhoz, bizony, berug ott.
18.
Igyál bort! Úgyis utánad jövő esők
Csiszolják le neved rőt homokkövekről.
S míg csúzos ujjad engedelmes mind,
Oldjad meg lánykád homlokán a hajkötőt.
19.
Én nem akarhattam a születésemet,
Így nem tudhatom, innen el mikor megyek.
Rubin bor, csordulj bőven a kancsómba,
Hadd mosom le a lét bánatát most veled!
20.
Nem tudom, aki formálta lelkem s testem,
Pokolból hozott föl? Vagy csak égből estem?
De a lányt, de a bort, de a lantot is
Mennyei kölcsön gyanánt előlegezte...
21.
Ruhám nem téptem meg. Nem mormoltam imát.
S íme, kikotyogtam a vétkeimet.
Van-e igazság? Irgalom? Nem tudom.
Ám soha senki nem hallott hazudni még.
22.
Mit hoztam e világra a tenyeremben?
Mit viszek ki belőle? Tölts! Soha szebben
Nem tündökölt a tó még. A Bakonyból
Szellő fut ujjaim közt át. S fönn sirály rebben.
23.
Testem borral mosd meg, ha kiterítenek.
Bőrömre rubin borral vígy föl kenetet.
Bor fényeskedjen értem poharadban.
Egy kocsmapince legyen kriptám. Ég veled!
24.
Az Esthajnal csillag és a Hold mindig bort
Talált őseim asztalán. Ízlik a korty
Ma is; hogy nem fér fejembe: Borkupec
Drágábbat nem vehet annál, mit eladott.
25.
Összeroppant a kezemben a bucsupohár.
Szomjazom még, egy csókból sem ihatok soha már.
Egy nap az élet. Csak egy napig élhet az ember,
akárha az orrszarvubogár.
26.
A pohárban – bár fölé a kedves rég hajolt –
Még mindig az Ő arca ringatja a bort.
S mert oly igen láthatná újra velem,
A rózsalugas ágain bújt át a Hold.
27.
Térdeplőn a tükéknek külön köszöntem,
S szőlő-lányuk ölelem kötözés közben.
Mondod: elment az eszem. Ám ajkamig
Kuszik. Érte mindent hátrahagyok könnyen.
28.
Hűl a sivatag, ám én nyomodba eredek,
Lábfejed boltozatán csókolnám eredet.
Másnak a festett szája sem érdekel úgy,
Bárhogy is izzon a holdszinü fátyol megett.
29.
Bánya a pincemély, s kincsét, a bort, hozd fényre!
Lelked itóka, tested korsaja védje.
A kristálypohár Isten kövült könnye,
Benne a rőt bor meg Fia forró vére.
30.
A Koránt nem olvassák elejétől végig.
Felütik. Lapozzák. Apránként idézik.
Titkát, zamatát kutasd! Kóstolgasd lassan!
Miképp a szent könyvvel, a borral is tégy így!
31.
A mondhatatlanul gyönyörű évszak kellő
Időben érkezik idén is, meglásd, eljő.
S égbe markol: minden virág Mózes keze,
S Jézus lehelletét sodorja minden szellő.
32.
Szeretetlen szívektől messze szalasszon,
Sivatagéj-hidegektől őrizzen a sorsom,
Úgyis ideér, értem is eljő egy
Napba öltözött vagy Holdfátyolozta asszony.
33.
Mire kifeszül a mennybolt sátra, Ő már vár rám
– mivel csak ott lelhetem – a pohár alján.
Édes és keserű is, amennyire kell,
Ezért iszom bele borodba, Omar Khajjám.
Post scriptum
Diákkoromban, pápai kollégistaként ismertem és nagyon szerettem már Csokonai Vitéz Mihály verseit, így aztán Anakreonról és Hafizról is hallottam harangozni. A Türr Gimnázium matematika-fizika tagozatán érettségiztem, hát abban sem volt semmi csodálatos, hogy több mint 25 éve még használtam a másodfokú egyenlet megoldó képletét. Akkor még nem tudtam, hogy majd’ évezrede élt egy Omar Khajjám nevű perzsa költő, aki csillagász és matematikus is volt, s mellesleg a harmadfokú egyenlet titkai is megvilágosodtak számára, csak harmadolnia kellett a kúpot. S ha mindehhez hozzászámíthattam volna, hogy Omar szerette a bort, olyan irígyévé váltam volna Szent László perzsa kortársának, mint Kormos István Divinyi Mehmednek.
Omar Khajjám négysoros verseit csak az ezerkilencszáznyolcvanas évek második felében ismertem meg Faludy György, Weöres Sándor és Képes Géza fordításaiból. Az Új Ember című hetilapban Parancs János közölt úgy tőlem műfordítást (Pierre Emmanuel Szentháromság-himnuszát), hogy Kerék Imrével (az ő Omar Khajjám-parafrázisával) „egy gyékényen árulhattam”.
2004 márciusában olyan lírai francia szövegeket gyűjtöttem az Internetről, amelyek a borokat dicsérik. A franciák sok-sok változatban tettek föl honlapjaikra Khajjám-verseket. Tán mégsem meglepő, hogy a borról Kajjám nélkül nem akartak szólni, pedig nékik maga Villon, Rabelais, Ronsard, Clement Marot, Pannard és Baudelaire a Szent Ivójuk:
Quatrains d´Omar Khayyam
Ton âme passera, te quittant sans adieu,
Derrière le rideau des grands secrets de Dieu.
Sois heureux, réjouis-toi... D´oû tu viens, tu l´ignores,
Bois du vin... Tu t´en vas tu ne sais en quel lieu.
Bois car tu dormiras sous terre des années,
Sans camarades, sans amis, sans hyménées.
Prends garde ! Ne révèle à nul ce grand secret :
Pas ne refleuriront les tulipes fanées.
Bois du vin, c´est la force, oui, bois à ton envie,
Le seul trésor resté de jeunesse ravie,
Saison des fleurs, des ris, des joyeux compagnons !
Sois heureux un instant, cet instant c´est ta vie.
Chaque goutte de vin que verse l´échanson,
Eteint dans ton regard l´angoisse et le frisson.
Gloire à Dieu ! car le vin est un baume céleste
Et ton coeur désolé s´allège en la boisson.
Une tasse de vin vaut cent religions
Et l´empire de Chine aux vastes régions.
Le vin, rien au dessus de ce rubis sur terre !
Est un amer donnant à nos jours leurs rayons.
Debout ! verse du vin ; pas de creuses paroles !
Ta bouche, ô nuit, sera mon jour car tu m´affoles.
Faire taire avec du vin, rubis comme ta chair,
Mes repentirs pareils à tes boucles frivoles.
De l´infini profond les cieux versent des fleurs,
La rosée au jardin verse en riant ses pleurs,
La tasse aux flancs creusés nous verse le vin rose
Et les soleils couchants, eux, versent les douleurs.
Hier, j´ai mis ma lèvre aux lèvres de la jarre,
Pour savoir si le temps me serait large ou rare.
Ses lèvres sur ma lèvre, elle m´a répondu :
´Bois du vin, car la mort est une mer sans phare.´
Je bois du vin. Partout on me dit, mais on ment ;
´La religion hait le vin absolument.´
Quoi, le vin saperait la foi religieuse ?
Si c´est le sang d´Allah, j´en bois, pieusement.
Verse le vin de couleur de tulipe nouvelle
Et tire le sang pur de la jarre fidèle ;
Hors la tasse aujourd´hui je n´ai plus un ami
Qui possède un coeur pur et dont l´âme soit belle.
Tant que j´aurai du pain de quoi remplir ma main,
Quelque morceau de viande, une gourde de vin,
Et qu´à deux nous pourrons vivre en la solitude,
Nul sultan ne m´aura convive à son festin.
Debout ! sers le remède au coeur lassé, morose.
Verse le vin musqué, le vin de couleru rose,
Antidote puissant à tristesse, à chagrin :
Donne le vin, rubis, et le luth, virtuose.
Verse à mon coeur meurtri cette boisson féconde
Pour ceux à qui l´amour fit blessure profonde.
Je préfère l´ivresse et ses ręves dorés.
A la voûte du ciel, fond du crâne du monde !
Sois heureux, ô Kayyâm! sois, étant ivre, heureux,
Sois, près de l’adorée au teint de rose, heureux.
Puisqu’ à la fin de tout, c’est la nuit malheureuse,
Reve que tu n’es plus, déjà... Sois, sois heureux.
Ah ! Ne maise jamais la tristesse t´atteindre,
Et d´absurdes soucis trembler tes jours, t´étreindre.
N´abandonne ni fleurs, ni libres ni baisers
Avant que le destin furtif vienne t´éteindre.
Au printemps si quelqu´ętre au corps célestiel Me verse dans les champs un vin plus doux que miel,
Je dis, quand je devrais déplaire à la canaille,
Je serais moins qu´un chien si je pensais au ciel.
A fenti francia strófákat kezdte el édesapám magyarítani, miközben magam igyekeztem valamennyi magyarul írt tanulmányt és magyarra fordított Khajjám-variánst elolvasni. (Hegedűs Géza Khajjám-portréjától Vekerdi József és Losonci Miklós tanulmányán át Steinert Ágota összegző írásáig sikerült átolvasnom a szakirodalmat, megtaláltam az Interneten a műfordítók magyar változatait; Antalffy Endre prózafordítását pedig egyszer-egyszer nyersfordításként is használtam.) Szabó Lőrinc és Tandori Dezső teljesség igényével készített Omár Khajjám-könyvéhez hasonló vállalkozásba kezdeni dehogy is volt merszem, inkább a magam kedvére dúdolgattam: „ahogy jólesett” (Weöres Sándor), s ahogy Kormos István írta versében: „de nem kajlán”. A versek értelmezésében (és átértelmezésében) édesapám adta a klasszikusok mellett a legtöbb segítséget. Valamennyi strófának ő készítette a nyersfordítását a közvetítő nyelvből. Kivéve olyan versszakokat, amelynek nem létezik eredetije. (Anakreón verseinek sokszorosából állnak az anakreóni versek: így járt Omár Khajjám is az utókorral.)
Európa a XIX. században fedezi föl Omár Khajjám költészetét (az angol FitzGeraldnak köszönhetően), az angol strófákat aztán kötött szótagszámmal, valamint a a x a rímképlettel, s dallamal is megajándékozták a franciák. Ám Franz Toussaint (1879-1955) rímtelen interpretációja szintén megérinti a francia s a nem francia olvasót egyaránt. Édesapám az ő Khajjám-variánsait vette alapul:
Omár Khájjám négysorosai Franz Toussaint francia fordításában
I. Tout le monde sait que je n'ai jamais murmuré la moindre prière.
Tout le monde sait aussi que je n'ai jamais essayé de dissimuler mes défauts. J'ignore s'il existe une Justice et une Miséricorde...
Cependant, j'ai confiance, car j'ai toujours été sincère.
II. Que vaut-il mieux? S'asseoir dans une taverne, puis
faire son examen de conscience, ou se prosterner dans une mosquée,
l'âme close? Je ne me préoccupe pas de savoir si nous avons
un Maître et ce qu'il fera de moi, le cas échéant.
III. Considère avec indulgence les hommes qui s'enivrent.
Dis-toi que tu as d'autres défauts. Si tu veux connaître la paix, la sérénité, penche-toi sur les déshérités de la vie, sur les humbles qui gémissent dans l'infortune, et tu te trouveras heureux.
IV. Fais en sorte que ton prochain n'ait pas à souffrir de ta sagesse.
Domine-toi toujours. Ne t'abandonne jamais à la colère.
Si tu veux t'acheminer vers la paix
définitive, souris au Destin qui te frappe, et ne frappe personne.
V. Puisque tu ignores ce que te réserve demain,
efforce-toi d'être heureux aujourd'hui.
Prends une urne de vin, va t'asseoir au clair de lune, et bois, en te disant que la lune te cherchera peut-être vainement, demain.
VI. Le Koran, ce Livre supręme, les hommes le lisent quelquefois,
mais, qui s'en délecte chaque jour?
Sur le bord de toutes les coupes pleines de vin est ciselée une secrète maxime de sagesse que nous sommes bien obligés de savourer.
VII. Notre trésor? Le vin. Notre palais? La taverne. Nos compagnes fidèles?
La soif et l'ivresse. Nous ignorons l'inquiétude, car nous savons que nos âmes, nos coeurs, nos coupes et nos robes maculées n'ont rien à craindre de la poussière, de l'eau et du feu.
VIII. En ce monde, contente-toi d'avoir peu d'amis.
Ne cherche pas à rendre durable la sympathie
que tu peux éprouver pour quelqu'un. Avant de prendre la main d'un homme, demande-toi si elle ne te frappera pas, un jour.
IX.
Autrefois, ce vase était un pauvre amant
qui gémissait de l'indifférence d'une femme.
L'anse, au col du vase...
son bras qui entourait le cou de la bien aimée!
X. Qu'il est vil, ce coeur qui ne sait pas aimer,
qui ne peut s'enivrer d'amour!
Si tu n'aimes pas, comment peux-tu apprécier l'aveuglante
lumière du soleil et la douce clarté de la lune?
XI.
Toute ma jeunesse refleurit aujourd'hui! Du vin! Du vin!
Que ses flammes m'embrasent! ...
Du vin! N'importe lequel... Je ne suis pas difficile.
Le meilleur, croyez bien, je le trouverai amer, comme la vie!
XII. Tu sais que tu n'as aucun pouvoir sur ta destinée.
Pourquoi l'incertitude du lendemain te cause-t-elle de l'anxiété?
Si tu es un sage, profite du moment actuel.
L'avenir? Que t'apportera-t-il?
XIII.
Voici la saison ineffable, la saison de l'espérance, la saison oû les âmes
impatientes de s'épanouir recherchent les solitudes parfumées.
Chaque fleur, est-ce la main blanche de Moďse?
Chaque brise, est-ce l'haleine de Jésus?
XIV.
Il ne marche pas fermement sur la Route,
l'homme qui n'a pas cueilli le fruit de la Vérité.
S'il a pu le ravir à l'arbre de la Science, il sait que les jours écoulés
et les jours à venir ne diffčrent en rien du premier jour décevant de la Création.
XV.
Au delà de la Terre, au delà de l'Infini,
je cherchais à voir le Ciel et l'Enfer.
Une voix solennelle m'a dit:
"Le Ciel et l'Enfer sont en toi."
XVI.
Rien ne m'intéresse plus. Lève-toi, pour me verser du vin!
Ce soir, ta bouche est la plus belle rose de l'univers...
Du vin! Qu'il soit vermeil comme tes
joues, et que mes remords soient aussi légers que tes boucles!
XVII.
La brise du printemps rafraîchit le visage des roses.
Dans l'ombre bleue du jardin, elle caresse aussi le visage de ma bien aimée. Malgré le bonheur que nous avons eu, j'oublie notre passé.
La douceur d'Aujourd'hui est si impérieuse!
XVIII.
Longtemps encore, chercherai-je ŕ combler de pierres l'Océan?
Je n'ai que mépris pour les libertins et les dévots. Khayyâm, qui peut affirmer que tu iras au Ciel ou dans l'Enfer? D'abord,
qu'entendons-nous par ces mots? Connais-tu un voyageur qui ait visité ces contrées singuličres?
XIX.
Buveur, urne immense, j'ignore qui t'a façonné! Je sais, seulement, que tu es
capable de contenir trois mesures de vin, et que la Mort te brisera, un jour.
Alors, je me demanderai plus longtemps pourquoi tu as été créé,
pourquoi tu as été heureux et pourquoi tu n'es que poussičre.
XX.
Aussi rapides que l'eau du fleuve ou le vent du désert,
nos jours s'enfuient.
Deux jours, cependant, me laissent indifférent:
celui qui est parti hier et celui qui arrivera demain.
XXI.
Quand suis-je né? Quand mourrai-je?
Aucun homme ne peut évoquer le jour de sa naissance et désigner celui de sa mort. Viens, ma souple bien-aimée!
Je veux demander ŕ l'ivresse de me faire oublier que nous ne saurons jamais.
XXII.
Khayyâm, qui cousait les tentes de la Sagesse, tomba dans le brasier de la
Douleur et fut réduit en cendre.
L'ange Azraël a coupé les cordes de sa tente.
La Mort a vendu sa gloire pour une chanson.
XXIII.
Pourquoi t'affliges-tu, Khayyâm,
d'avoir commis tant de fautes!
Ta tristesse est inutile.
Aprčs la mort, il y a le néant ou la Miséricorde.
XXIV.
Dans les monastčres, les synagogues et les mosquées se réfugient
les faibles que l'Enfer épouvante.
L'homme qui connaît la grandeur d'Allah ne sčme pas dans son
coeur les mauvaises graines de la terreur et de l'imploration.
XXV.
Au printemps, je vais quelquefois m'asscoir ŕ la lisičre d'un champ fleuri.
Lorsqu'une belle jeune fille m'apporte une coupe de vin,
je ne pense gučre ŕ mon salut.
Si j'avais cette préoccupation, je vaudrais moins qu'un chien.
XXVI.
Le vaste monde: un grain de poussičre dans l'espace.
Toute la science des hommes: des mots.
Les peuples, les bętes et les fleurs des sept climats: des ombres.
Le résultat de ta méditation perpétuelle: rien.
XXVII.
Admettons que tu aies résolu l'énigme de la création. Quel est ton destin?
Admettons que tu aies pu dépouiller de toutes ses robes la Vérité.
Quel est ton destin? Admettons que tu aies vécu cent ans, heureux, et que tu vives cent ans encore. Quel est ton destin?
XXVIII. Pénčtre-toi bien de ceci: un jour, ton âme tombera de ton corps, et tu seras poussé derričre le voile qui flotte entre l'univers et l'inconnaissable. En attendant, sois heureux! Tu ne sais pas d'oů tu viens. Tu ne sais pas oů tu vas.
XVIX.
Les savants et les sages les plus illustres ont cheminé dans les ténčbres de
l'ignorance. Pourtant, ils étaient les flambeaux de leur époque.
Ce qu'ils ont fait? Ils ont prononcé quelques phrases confuses,
et ils se sont endormis.
XXX.
Mon coeur m'a dit: "Je veux savoir, je veux connaitre! Instruis-moi,
Khayyâm, toi qui as tant travaillé!" J'ai prononcé la premičre lettre de l'alphabet, et mon cœur m'a dit: "Maintenant, je sais.
Un est le premier chiffre du nombre qui ne finit pas...
XXXI.
Personne ne peut comprendre ce qui est mystérieux.
Personne n'est capable de voir ce qui se cache sous les apparences.
Toutes nos demeures sont provisoires, sauf notre derničre: la terre. Bois du vin! Tręve de discours superflus!
XXXII.
La vie n'est qu'un jeu monotone oů tu es sűr de gagner deux lots:
la douleur et la mort. Heureux, l'enfant
qui a expiré le jour de sa naissance!
Plus heureux, celui qui n'est pas venu au monde!
XXXIII.
Ne cherche aucun ami dans cette foire que tu traverses. Ne cherche pas,
non plus, un abri sűr. D'une âme ferme, accueille la douleur, et ne songe pas ŕ te procurer un remčde que tu ne trouveras pas. Dans l'infortune, souris. Ne demande ŕ personne de te sourire. Tu perdrais ton temps.
XXXIV.
La Roue tourne, insoucieuse des calculs des savants.
Renonce ŕ t'efforcer vainement de dénombrer les astres.
Médite plutôt sur cette certitude: tu dois mourir, tu ne ręveras plus,
et les vers de la tombe ou les chiens errants dévoreront ton cadavre.
XXXV.
J'avais sommeil. La Sagesse me dit:
"Les roses du Bonheur ne parfument jamais le sommeil.
Au lieu de t'abandonner ŕ ce frčre de la Mort, bois du vin.
Tu as l'éternité pour dormir."
A négysorosok közé illusztrációkat kerestünk, főként Szász Endre rajzaiból és Hassan Massoudy arab kalligráfiáiból válogattunk.
Németh István Péter
Tapolca, 2004 júniusában.
Minden jókat kívánnak a szerzők: apa és fia.
