Druzsin Ferenc új könyve a Nagyatádot megörökítő XX. századi irodalmunkról szól. Babay József, a nagyatádi születésű regényíró angyaltenyérnyi helynek nevezte városkáját. Természetesen nem Rilkei értelemben, hisz a Duinói elégiák költője hatalmasnak és iszonyúnak látta az angyalt, hanem gondoljunk inkább Anton Maulbertsch dunántúli freskóira, hogy azokon milyen picinke egy puttókéz, s rögvest fogalmat alkothatunk a kicsiny település emberi arányairól és mértékeiről. Druzsin Ferenc vallomásos értekezése, irodalmi arcképfestő pontossága jó érzékkel tartja meg a kisváros URBS-rangját s annak értékeire, szép életlehetőségeire figyelmeztet, miközben Gyergyai Albert, Takáts Gyula és a fiatalabb költők életműveit vizsgálja. A magyar irodalomban (ám a franciában is – éppen a Gyergyai Albert fordította Madame Bovary-ban) inkább az isten háta mögöttiséget, a beszűkült sorsok örvénylését, a kultúra hiányát láttatták a regényírók (Móricztól Kosztolányin át az Orbán lelke szerzőjéig), addig az érem másik oldalának ábrázolására − hogy szépen is lehet(ne) itt élni, éppen a metropoliszok hátrányai nélkül − már kevesebben vállalkoztak. Legpontosabban talán a sorsunkról a legtöbb igazat versben megvalló Ady látta Kaposváron, hogy nem csak a lassúnak tűnő idő, és nem csupán a süket-hideg emberek jellemzik a kisvárost, hanem az értékek is:
Ma találkoztam veletek,
Kiket ma is siratva bánok,
Őszi vasárnap-délutánok.
Hideg ajkú, halott mátkáim,
Kis városok bús leányzói...
Mennyi szép fiatal erőt
Unt álmodozással titokba
Hordtam meredt karjaitokba.
Ködben harangoztak a tornyok
S én a fényes Bábelek vágyát
Hordtam meredt karjaitokba...
Regényirodalmunk térképén jól ismerjük még Szabadka-Sárszeg, Szakolca-Végvár, Jolsva-Ilosva helyét, hát Druzsin Ferenc tanár úr most berajzolja nekünk Nagyatád-Nádasdét is. Nem méri Babay József regényének fajsúlyát az Aranysárkányéhoz vagy a többi Nyugatos remekműveihez, ám Babay írói és néprajzi érdemeihez igenis ragaszkodik. Amikor Druzsin Ferenc a Babay-ábrázolta májusfáról idézetet ad közre, s e „táltos-jelenet” ősi, pogány motívumait (Együd Árpád, Szapu Magda és Jankovics Marcell gyűjtéseinek, tanulmányaival egybevetve) megfejti, filológiai úton jut el addig, hogy tanúbizonyságot tegyen Babay József műveltségének gyökereiről és műgondjáról. Érdemes egymás mellé helyezni e Druzsin-könyvből idézett Babay-szöveget és Kosztolányi Aranysárkányából a következő részt:
„Mélységes csend volt mindenütt. A hír, hogy egy most érkezett vándortakácslegény mássza a fát, percek alatt körbejárta a teret. Streliczky, a szerzetes templom ősz harangozója úgy érezte, könnyeznie kell... Az ő nagyobbik fia is vándorlegény, valahol Krajnában. Hej, az is de kúszna most a fára. Ebben a pillanatban felharsant a vendégségbe érkezett erdőcsokonyai rezesbanda minden kürtje és pikulája. A fatetőről hullani kezdtek a narancsok, datolyák, fügekoszorúk és aranyozott diók...” (Babay József: Vándorlegények. 1933.)
„A fűszeresbolt előtt egy jegenye meredezett, melyet azelőtt nem láttak, nyilván éjjel ásták a kövezetbe... Ágain cifra kendők, almák, narancsok, fügekoszorúk himbálóztak, felül tíz üveg pezsgő, melyet a nap annyira átvilágított, hogy látni vélték gyöngyeit s tajtékját is... Ez a pogány fa nem fűtött szobában nyílt ki, tükrök között, hanem az utcán, nyíltan, mindenkinek az élet ajándékait kínálgatva.” (Kosztolányi Dezső: Aranysárkány. 1925.)
Ha felütjük a vidéki Magyarország regényeit, nemcsak a májusfa-állítás szokását leljük meg egyformán a kisvárosokról szóló leírásokban, de a vadgesztenyéket, a gömbakácokat, a vasútállomásra futó utakat, a járdákat fellocsoló vizesnyolcasokat is... Az emberi mozdulatok, a rítusok rokoniak a régi Monarchia területén. Vidéken, ahol az is esemény, hogy mi készül ebédre, s ahol – Mészöly Miklós Csáth Gézáról írt szavai szerint – mítosz a szilvás gombóc. Ha egy hadnagynak afférja támad egy zongoristával, az az „esemény” meg egyenesen eposzba kívánkozik. Nem találjuk meg e különös világnak a nyomát, ízeit sem a falvakban, sem a nagyvárosokban. Nehéz volna a titokra rátalálni, de ott kezdődik a misztérium, amikor egyik (legfeljebb mindkét) kezünk ujjain meg tudjuk számolni a főtér épületeit, a templom köré befutó utcákat, s azt a néhány házat, amelyek várossá álltak össze a Rinya parton. („Az öreg park hatalmas négyszögét a kisváros házai szegélyezték. Most, hogy kopáran álltak az óriás szelíd gesztenyék, berkenyék és a sötét törzsű égerek, innen az Ezüst Kancsó emeletéről a méhész egyetlen tekintettel keresztüllátott az egész kisvároson. Nemcsak a várost, de a házak szerkezetét, a bennük meghúzódó élet rendjét is láthatta. Ez a park volt a városka főtere. Négy sarkába két-két utca torkollt, így az egyetlen tér nyolc utcájával igazán szép látványt nyújtott...” Takáts Gyula regénysorait idézi a szerző. 99-100.p.)
Druzsin Ferenc a Babay-regények epizódjaiból is többet közread. Nagyatádról olvashatunk ihletett sorokat, valamint kedvcsináló ahhoz, hogy a két világháború közti könyvek közül újraolvassunk néhány elfeledettet. Lapozzák csak föl a mai középiskolások a Mi, huszonketten című regényt, vessék egybe diákéveiket a hajdanvolt évfolyamokéival. Megéri. Az Angyaltenyérnyi világban című könyv így ébreszti az 1956-ban elhunyt szerzőt. Újbóli felfedezésre vár a Babay-életmű. Druzsin Ferenc könyvének első fele szinte egy Babay-kismonográfia. Természetesen folytatásra vár, hiszen megannyi további izgalmas kérdés kerekedik. Hirtelen az jut eszembe, hogy vajon Bernáth Aurél derűs könyvcíme – az Így éltünk Pannóniában − megszülethetett volna-e Babay keserű sóhajtása nélkül: Istenem, így élünk...
Druzsin Ferenc a Babay-életmű értékeinek újrakiadására s feltárására felelősséggel oldalnyi tervet készített, hiszen Babay József könyveire már legföljebb csak antikváriumban találunk. (E sorok írója az Interneten böngészett Babay-könyvek után, s Szegeden talált megvásárolható példányokra.) A szerző fölhívja ezeken az oldalakon a színjátszók figyelmét, hogy milyen jó szerepeket tartogat számukra a Babay-oeuvre. (Itt jegyzem meg, hogy Katkics Ilona rendezésében 1982-ben filmesítették meg Babay filozófikus mesejátékát − a Három szegény szabólegényt − , aminek érdemes volna a DVD-k korában reklámot csinálni. Hisz Babay József régi forgatókönyveit is mind megőrizte a celluloid: a Rózsafabotot, a Gábor diákot...
Takáts Gyula „az enyhe párájú drávai síkságon” elterülő Nagyatádot Bakádnak nevezi regényében. Az olvasó a könyvből megtudja, hogy a költő-író öccse, Takáts Emil volt Nagyatád szolgabírája. Ám nem is kell egészen pontosan a közigazgatási határon belül születni ahhoz – vallja Druzsin Ferenc − , hogy valaki szépet és igazat írjon a tájhazához, vagy olyan maradandót alkosson róla, ami több minden ragaszkodásnál: „Takáts Gyula regényében nem egy olyan részlet található, amely, mint a Babay-könyvek számos lapja, ma már az egyetlen „hiteles” leírás a valamikori Nagyatádról. A mai atádiak jószerivel csak a „Színházból” tudhatják, milyen volt az egyetlen szálloda, milyennek mutatta magát emeleti ablakából nézve ez a városként működő falu. A Színház az Ezüst Kancsóban azonban elsősorban szépirodalom, és a mostani olvasatban is arra kell vetnünk a hangsúlyt, hogy esztétika értelemben tökéletes kisregény szól Nagyatád napjairól.” (98. p.) Takáts Gyula tájai közül a görögöket, a bece-hegyit, a berkit, a kaposit jobban ismerik talán az olvasók, de aki még nem tette, ismerkedjen meg azzal a régi Nagyatáddal-Bakáddal, ahova Miskovics Valkó érkezett egy hajdani április elsején. (Foglakozása az elveszett édent asszociálja, ugyanis méhész.) Druzsin Ferenc a komédiás és a sültvaló világ között érzékenyen észleli a Takáts-regény tündéri realizmusát és elégikus humorát is, szinte a Csehov-tanulmányából illene a Bergsoni mottót választani e fejezetéhez, miszerint „Nincs komikum a sajátosan emberin kívül”. Takáts Gyula Polgárjelöltek és Színház... című regényeiről Lőrinczy Huba írt remek tanulmányt 1980-ban. Dolgozata fölé a következő beszédes és találó címet adta: Kisvárosok lelki kelepcéi. Mintha e lelki kelepcékről írta volna tovább csak az illúziótlan zsánerképet Bertók László, a költő:
Bejössz a cukrászdába, megiszol egy dupla feketét,
elszívsz két cigarettát, és rájössz, milyen egyedül vagy...
Érzékszerveiden táncoltatod a kisvárosi estét,
s mire idegeidet a lényeges vételére behangolnád,
olyan szánalmasan üres leszel,
mint a rádió, mely éppen most hallgatott el.
Zoltánfy István szegedi Kocsmája (a festmény reprója megjelent Temesi Ferenc Por című regényének védőborítóján. Második kötet. Bp. 1986.) is hasonlóképpen magányos és sivár, hiába van vendégekkel tele. Néha mintha ama – Móricz által egybegyúrt − sárból és aranyból nem vennénk észre a maradandó, kikezdhetetlen részt. Druzsin Ferenc könyvének Gyergyai Albertről szóló oldalain csillan meg leginkább a szép vidékiség fénye. A professzor a fővárosban sem veszítette el Somogyból hozott derűjét. Ha valamivel nem értett egyet, nem mondta volna francia szakos édesapáméknak az egyetemen, csak hozzáfűzte a tananyag tételéhez: Selon les marxistes... Azt is megírja Druzsin Ferenc, amikor a humanista tudós és a jelentős szépíró a Nagyatádiakon nevette el magát, igaz, Gyergyai sorai mellé a fentebb emlegetett Bergsont idézi! (129. p.)
Bertók László Kossuth-díjas költőnk ifjúkorát töltötte a kisvárosban. Három költőtársával együtt 1955. január 30-án megalakított egy irodalmi kört, amiért hónapokra börtönbe ültették. Kevés induló írástudónak lehetett ennél brutálisabb fogadtatása. Aztán 1956 után mégis olyan évek jöhettek, amikor Nagyatádon feleségre és otthonra talált. Krúdy Gyula diákkorában, a felvidéki Podolinban láthatott olyan szép hóhullásra, amilyenre itt Bertók László:
Egy lány pilléző hóesésben,
ki csókjaidhoz száját adta,
s míg eltűnik a fordulónál,
szíveket rajzol házfalakra.
Ilyen s hasonlóan szépséges strófákat idéz Druzsin Ferenc Bertók Lászlóról, akinek költészetét Takáts Gyula kavics-tiszta kopogású beszédnek véli. Bertók László nagyatádi éveiről hiteles krónikát kapunk. A szerző láttatja azt a sok fényt, amit az a táj, az a környék nyújthatott, amelyről Illyés Gyula is emígy beszélt versben: „De szépek vagytok dunántúli dombok, kik úgy öleltek, hogy nem korlátoltok...” Ugyanakkor megmutatja azokat a kisvárosi pokol-bugyrokat (az erőltetetten fejlesztett nagyüzemeket, a felduzzasztott állományú új laktanyákat) amelyek 1945 után elnyeléssel fenyegették a kultúrát és a humánumot. Amelyek elől Bertók László és felesége mégiscsak elment...
Mi mással zárulhatna e könyvismertetés, mint a könyv utolsó fejezetében szereplő Kerék Imre költő verseinek ajánlásával? Druzsin Ferenc taranyi, Gyergyai bajomi, Bertók vései, Kerék Imre pedig háromfai születésű. A világháború tette árvává, édesapja a Donnál maradt, akárcsak Aszalóról Papp Árpádé is! - így nevelték föl a somogyi édesanyák egyedül fiaikat. Fölnevelő édesapa helyett Nagyatád, Nikla, Vízvár és Háromfa harangszavas rétjei, erdői és patakpartja tanították a gyermek kerék Imrét. Természetszeretetét innen hozta magával, valamint a virágokról, a fákról, a madarakról és a vadakról itt szerzi életreszóló ismereteit és élményeit. Druzsin Ferenc érzékeny és értő elemzéseket fűz – mint a könyv többi lapján is − a megkapó költői szakaszokhoz:
violavirradatban ébredek
ablakom alatt alig kődobásnyi
távolban itt ragyogsz gyerekkor
évek deszkapalánkján átugorva
jászola mellől a tavasz
csikaját eloldozom szétrohadt
alom helyett tiporjon sarjadó
füvet tenyeremből adok
lucernát barkabundás kisnyulaknak...
Druzsin Ferenc a következő, Kerék Imréről szóló mondatokkal rekeszti be szerelmes földrajzkönyvét: „Szülőhelyén jól döntöttek: újra háromfainak fogadták, a hatvan éves költő a község díszpolgára lett. Mi, környékbeliek, földijei és olvasói pedig akkor döntünk jól, ha Nagyatád szépirodalmi krónikájában lapokat nyitunk Kerék Imrének is.” Nekem pedig egy Füst Milán-idézet jut eszembe az írók és költők kölyökkoráról: „Az ember igazi hazája – gyermekkora.” Nem kérdés, hogy hol és mivel kezdődik minden honmentés.
Tapolca, 2006-02-17
Németh István Péter
