(Petőcz András: Európa Rádió Pozsony, 2005. Kalligram Könyvkiadó.)
Hadd kezdjem ezt a könyvismertetőt egy személyes élménnyel! A fővárosban a bölcsészkaron évfolyamtársak voltunk Petőcz Andrással. 1984-ben a Móricz Zsigmond körtéren a 7-es buszra várt a generációnk kicsinyke része, köztük N. Pál József, Petőcz András meg én. Vártuk a kékes-szürke járgányt, s megkérdeztem Bandit, hogy hogy’ áll a kötetével? Boldogan húzta elő táskájából a kék-fekete borítójú Betűpiramis friss példányát. A szigorlati írásbelin összevesztünk, hangosan ott ahol pisszenni sem volt szabad, játszásiból és nagy komolyan Kosztolányi Dezső Gépírókisasszony című versén. Huszonévesek voltunk, s én is akartam játszani költőt, annyira, hogy e jelenet máig jó érzéssel tölt el. Petőcz András azokban a tanévekben szerkesztette a Jelenlét című periodikát. Új-avantgárd folyóirat volt, ami Király Istvánnak tanár úrnak kevésbé, Szabolcsi Miklós profnak inkább tetszett. Az egyetem félemeleti büféjében árulták is ezeket az exemplárokat. Kávé, szendvics, Jelenlét s az ablakon túl a Duna. Budán, a Ménesi úti kollégiumban a Versziókkal (egy ruha helyett csak betűk ékszerét viselő hölgy fotójánál kinyitva) köszöntöttük egymást (tán írnom sem kell, a képvers Petőcz András alkotása volt). Persze kevésbé harsányan is el-eltűnődtünk azon, hogy mi a vers? Amit András a Párizsi Magyar Műhelyben is publikál, vagy amit Kányádi csak úgy határoz meg: vers az, amit mondani kell. Netán: mindkettő? Petőcz András írt elszavalhatatlan és kimondottan előadásra, megszólaltatásra váró költeményeket egyaránt, utóbbiak többek közt az Egyetemi Lapokban jelentek meg, de a Rádióban is elhangzottak (Mici-mackó ciklus). Kassák Lajos élete első szakaszában inkább piktora volt a versnek, letisztult öregkori költészete viszont Arany János őszike-ciklusához fogható csak. (Petőcz András több húron is játszott. A betűkkel telis-teli ragasztott WC-ülőke képével sokakat meghökkentett, s a szintén tipografikus elemekből lévő lehajtott fejű emberalakjával többeket elgondolkodtatott. Ezek mellett a nyolcvanas években szabályos-szabálytalan szonetteket írt (Somlyó György beválogatott közülük a híres aranykulcsos antológiába). A Sziládi Zoltánt 25. születésnapján köszöntő verse például olyannyira „hagyományosan” szólt, hogy azt Fráter Zoltán versrovat szerkesztő tanárunk kívülről tudta és idézte nekem.
Petőcz András 1959-ben született, s indulása óta több díjat is átvehetett. Kortársaim között nincs kívüle senki, akinek épülő életművéről annyian írtak volna, mint az övéről, nincs még egy költő, akire indulása óta annyian hivatkoztak volna, mint őrá. Hadd szedjek betűrendbe legalább egy regisztert (természetesen a teljesség igénye nélkül), azokról, akik foglalkoztak az elmúlt két évtizedben Petőcz András költészetével: Alföldy Jenő, Aranyi László, Barna Róbert, Bella István, Berkes Erzsébet, Csajka Gábor Cyprian, Csűrös Miklós, Debreczeni Attila, Fráter Zoltán, G. Komoróczy Emőke, Géczi János, Hekerle László, Keresztury Tibor, Kiss László, Kőrösi Zoltán, Lengyel Balázs, M. Nagy Péter, Margócsy István, Nagy Attila Kristóf, Pénzes Éva, Pomogáts Béla, Szabó Ágnes, Szombathy Bálint, Vadai István, Vasy Géza, Wirth Imre... Egy ma induló tehetségesen verselő költő annak is örülhetne, ha pályája során annyi megbecsülés és figyelem kísérné, amennyi jó szót Petőcz András csak azoktól kapott, akik már nem élnek a felsoroltak közül. Vilcsek Béla tollából monográfia született róla. Illő tehát komolyan venni Petőcz verstermését, annál is inkább, mert egyre több idegen nyelvre fordítják le költeményeit. (Amúgy Petőcz melankolikus iróniája most mintha inkább tűnődésre kínálná magát, nem élcsapatban, előőrsben való nyomulásra hív.) Nemcsak a legnagyobb világnyelveken olvasható már: angolul, németül és franciául, hanem például Petőfi lengyel fordítója, Nawroczki is újabb híveket szerzett Petőcz verseinek. (Köszönet a Szent György-hegyen is járt Nawroczki gesztusának, hogy a Balatonszepezdhez is kötődő magyar költő Krakkóban és Varsóban sem ismeretlen.) A műfordítók természetesen nem Petőcz András „non-figuratív” korai korszakából választanak a legszívesebben (az irányzat neve egyben a költő verseskönyvének is a címe volt 1989-ben), hanem a versszakokra tagolt költeményekből: nem annyira a vizuális, mint inkább az akusztikai építményeket ültetik át anyanyelvükre. S ez így is van rendjén.
A pozsonyi Kalligramm kiadónál Európa rádió címmel jelent meg legutóbb verseskönyve. (Szlovákiában 200 Koronáért megvásárolható. Aligha hittem volna ezt 1984-ben a Móricz Zsigmond körtéren. Nem András költői energiáit illetően lehettem szkeptikusabb!) Meg sem tudnám mondani hirtelen, hogy szám szerint hányadik opusza ez már Petőcz Andrásnak, hát becsüléssel becsülöm csak meg: a huszonvalahányadik. E kötet költeményeit olvasni kell és lehet, végképp, ahogy Kányádi Sándor verseit.
A könyv címében két szót találunk, de hiányával egy harmadik is jelen van a kelet-közép-európai olvasó számára. Egy: Európa, kettő: rádió. Három, amit hozzájuk értünk: szabad. Ha már rádió, és ha már Európa... Petőcz András így ragaszkodott ezúttal a jelben létezés méltóságához. A kötet ciklusai kirajzolják az új Európa térképét, a németajkú Bécs és Berlin világát, a költő párizsi szobáját, a közép-európai hajléktalanok nincs-lakásait és a kamaszkornak azt a Jugoszláviáját, amin az a régi Új Symphosion című folyóirat szerkesztősége volt szellemi origóként bejelölve. A Kivándorol az isten című verséből a következő nyugati városneveket sorolhatom: „Bécsen keresztül Párizs a cél, / Párizsból Lille, Brüsszel, London...”
Az első költemény orosz (vagyis inkább Nyikita Mihalkovi) vidék szcenikájával lep meg. A filmes és a nagyregényes élmény a nyolcvanas évektől fogva kíséri a költőt, akinek még a Pilinszky líráját is oly pontosan láttató Török Endre adott elő az egyetemen. (Mihalkov Oblomov néhány napja című filmje 1979-es.) Petőcz András elmúlt huszonöt esztendős pályarészének egyik legszebb darabját helyezte könyve élére. A szerepvers főhőse Oblomov, kinek nem néhány napján, hanem egyetlen álmodott, tehát ettől is már időn kívüli délutánján tűnődhet el az olvasó:
Álmomban Olga öreg
szolgálóját is láttam
a ravatalon.
Sárgás, viaszos arca volt,
a szeme csukva.
Látszott, ahogy meghajolt
az ismeretlen erő előtt,
még közben is a száját
szorította.
Mint aki mindenkire haragszik ott,
valahol,
ahol ilyesmi megtörténhet.
Mint aki a Seollal már
ezerszer farkasszemet nézett.
Délután van. Teaidő.
Kettő is elmúlt.
Eltelik ez a nap is.
Ez a hét is.
Sok minden történt.
Későre jár.
(Oblomov álma)
Az álom átvihet ebből a létből a túlvilágiba, legalábbis az Ószövetség zsoltárírója ha a mélyből kiáltott, egész életét érezte verembe hullani, akkor beszélt és érvelt úgy az Úrhoz, hogy szinte a holtak birodalmában, azaz a Seol-ban van már a lelke. Mentse őt ki onnan, abból az élve eltemettetett állapotból a Teremtő, akinek nevét nem szabadott kimondani. Fájdalmasan szép a kötet záró versében a Seol-ra rímelő sehol:
se ott
se itt
csinálom a semmit
itt se
ott se
a seholban
a seholse
teszek
veszek
(Se ott).
Az oblomovi emberség és tehetség fájdalma van jelen ezekben sorokban. Jellegzetesen magyar sors is ez (Ady Magyar Ugarján és Németh László regényeiben gyakran találkozunk vele), hiszen attól tragikus, hogy a személyiség értékei nem tudnak a környezetükbe konvertálódni. (Lásd a meg nem értettek, a legkülönb különcök sorsát!) Mintha a Petőcz-kötet istenes versei minden modernitásuk és meghökkentő erejük ellenére ahhoz a hagyományhoz kötődnének, amit az Ószövetséget olvasó kálvinista Ady teremtett a múlt század elején. Ady volt az első, aki egy kifosztott, rongyos koldusnak, elesett embernek láttatta az Urat. A Sion-hegy alatt című versében Ady szinte megszánja a fáradt és öreg isteni személyt: „Egy nagy harang volt a kabátja, / Piros betükkel foltozott, / Bús és kopott volt az öreg Úr, / Paskolta, verte a ködöt...” Annakidején a Nyugatban megjelent Ady-vers nagy botrányt robbantott ki. Bárcsak manapság is provokálhatna egy verseskötet akkora vitát, mint Ady költészete 1908-ban! Mindenesetre Petőcz Adyhoz hasonlóan ábrázolja az elesett, emberként szorongó istent:
A múltkor, amikor az isten
menedékjogot kért,
a hivatalnok meglehetősen
nyersen bánt vele.
Meg is sértődött rögtön az isten.
Érzékeny és fáradt isten
volt ez az isten, utálta
ormótlan csomagjait...
Petőcz András egészen addig deheroizálja Istent (akit egyébként következetesen kis kezdőbetűvel ír, mint az embert), amíg nem lesz egy hajléktalanhoz hasonlóvá. (V. ö. Egy hajléktalan vallomása című versével a kötet 83. oldalán!) Ady Isten-szagot érzett, Petőcz a tengerparti és a kelet-európai hajléktalanok kipárolgásának az illatát hasonlítgatja össze. Egyik ember annyi, mint a másik, tanultuk Esterházytól. Petőcz azzal szenteli meg az emberi nyomorúságot, hogy ezt a fajta szagot-illatot – persze irodalmiasan − ama prousti süteményéhez hasonlítja. Így valamiképpen istentiszteletnek a részeseivé avatja az olvasót annyi Istent detronizáló ábrázolása után (Mint másnak a madelaine sütemény). Mándy Ivánnak volt az ezerkilencszáznyolcvanas években ehhez hasonló Isten-képe (Átkelés című kötetében). Mándy előtt Kormos István írt kifosztott Istenről, ám hajdani verse szerint „Isten nem jár e földi téreken”. Mándy és Petőcz koldus-Istene viszont itt jár vagy inkább vegetál csak, jobb esetben menekül Nyugat-Európa felé. Mintha Kosztolányi részvétetikája itatná át ezeket a Petőcz-verseket. Igen, a fiatalkorból is hozott lázadó érzékenység Petőczé, amihez kezdettől irónia és abszurd látásmód is járult. A másik metaélmény, a szerelem is mindenkori tárgya költészetének. Szintén egy olyan téma, amely igen jellemző képet ad az alkotóról, aszerint, hogy miképpen viszonyul hozzá. Leírható: szerelmes versek, rendhagyó szerelmes versek jelzik Petőcz pályáját. (A karácsonyi könyvvásárra jelent meg új prózakötete, a beszédes című Sárga virág a feleségem. A szerelemhez, akár a főszínekhez mindvégig ragaszkodik a költő.) A nyolcvanas években egy Jolán nevű nő alakja tűnt föl az oldalakon, most Irma a nagylány, a nővér, akivel mindig történik valami. Fölbukkan egy berlini s egy sivatagi nő még. Megkedveli az ember előbb-utóbb azt a költészetet, amelyik megbízhatóan jő elő meglepetéseivel. Sivatagi nő? Igen. Ahogy azt a Lille-i pályaudvaron egy, Petőcz András előtt járó, pasas, bizonyos Ottlik Géza mondta: életünkhöz ennyi szexepil hozzá kell, hogy tartozzék:
Egyre növekszik a szem-
határon, csadorja lobog
a szélben, és én csak
bámulom, bűvölten,
miként az elítélt,
hóhérját, ha nézi:
bűvölten csodálom
ezt a táncot.
(Táncol a sivatagi nő)
Aki autójával átvág Európán, elég, ha nagyjából behangolja rádióját egy rövidhullámú frekvenciára, s nagy valószínűséggel útján országonként jó vételben lesz része. Akárha Wim Wenders angyalainak a berlini adótorony környékén. Számomra Hajnóczy Péter prózaköltészetébe illő fejezet az, amelyben Petőcz a háborúról hallgat körkapcsolást. Valóság és fikció egybejátszásán föl lehetett még háborodni a nyolcvanas években, aztán példának okáért a szerb-horvát háború idején rájöttünk, hogy míg egyik oldalról a szabadság hív vendégségbe minket, addig másfelől a bekövetkezett rémálmokkal szomszédolunk éppen, ahol Európa véget ér. Nehéz elfogadni a végességet időben, térben és vágyban egyaránt.
A kötet címében, nyitó és záró szövegeibe szőtt tulajdonnevekben van egy uralkodó hangzó: amit az ó betű jelöl. A görög ábécében a végzet jele. Az európai kultúrkör is átvette, a mai napig a kódexek íróinak és a templomi gyertyák sekrestyéseinek egyaránt az elkerülhetetlent juttatta és juttatja eszébe az ómega. Európa, Rádió, Oblomov, Orbán Ottó... (O. O. a közeli Szigligeten töltötte utolsó napjai.)
Ennél szuggesztívebb, életünkre figyelmeztető üzenet nem kell, mert ami utána következik a hátlapon a költői nagyságról, a hazáról, az új Európáról, az csupán az ironikus értelmezési lehetőségek spektrumát teszi csak szélesebbé, s bevallom, elbizonytalanít. Zavarba hoz, hisz lehet, hogy a költő eddigi legkomolyabb s legszebb Európa-metaforája? Nem tudom. Íme a szöveg: „Szeretném azt hinni végre, hogy országom partjait ismét három tenger mossa... Jogokkal bíró állampolgár akarok lenni, aki legalább 27 államban érezheti otthon magát... Szeretném hinni, hogy hazámmal együtt ismét nagy lehetek. Ez a könyv, talán erről is szól.” Meg kellene kérdeznem N. Pál Jóskát, hiszen ő ivott „Párizsviselt” édesapám badacsonyörsi borából. Tőle hallottam először bizonyos tétekről, amiről manapság Magyarországon és az irodalmunkban egyre több szó esik. Elköszönve a könyvtől és a hátlapjától, tudom természetesen, ekkorka elidegenítő effektushoz mindenkor joga van a szerzőnek. Ha annak szánta. Hisz Petőcz András régtől tudja, hogy harminc év fölött már álarcaink alatti arcunk vonásaiért is felelősek vagyunk. A Graves- és József Attila-díjas költőnek, nyilván, mondanom sem kell ezt, mikor így az ötven felé már ki-ki a meccsének a második félidejét vívja.
Tapolca, 2005-12-28
Németh István Péter
U. i.:
Szülőföldemről szóló verseket gyűjtök évek óta folyamatosan. Nincs ebben semmi különös. Csak zavarba ejt néha a tény, hogy a költészetben van olyan és úgy, hogy valami egy tájon íródik, s mégsem a tájról szól elsősorban. Ilyen nemzedéki hangulatjelentés a nyolcvanas évek első feléből Petőcz András verese, a Franz Kafka Balatonszepezden. Ki ne álmodott volna szorongó, agresszív álmokat? Egy rossz álom, egy pokolian nyomasztó közérzet terepe a kedves kis Balaton parti falu. Prágából a valóságban is ellátogatott a magyar tengerkéhez a Svejk írója, Jaroslav Hasek. A per szerzője, a hányatott életű Franz Kafka nem járt a Balatonnál. Ám a vers írója az egzisztencialista élményt és a nyaralófalu otthonosságát egymásba játssza. Íme, a következő költemény került ki keze közül:
Franz Kafka Balatonszepezden
Azon a délutánon azon az estkezdeten
a köves utcán mentünk fel
abban az eső utáni hideg csendben
a mozdulattalan házak fekete-fehér
magányában diszletek között Franz Kafkára
vártunk és mégis olyan valószerűtlen
volt az egész amikor a régi kertmoziból
kilépett (mögötte két sötétszürke alak)
kezében kést szorongatott
és az egykori Vegyes Bolt előtt
magába döfte – milyen színpadias
mondtad egyébként tényleg mint egy
vacak kutya emlékszem ezt a szót „vacak”
kicsit irónikusan ejtetted ki sőt gúnyosan
mert ösztönös dühöd többet akart mint a való
nem tudtad elleplezni csalódásodat
ennyi az egész? Kérdezted
ennyi csupán az egész? És dühödten
néhai Franz Kafka hasába rúgtál.
Petőcz András fenti, fiatalkori költeménye ahhoz a szomorú, hazátlan tájhazához kötődik, ami a senki és semmi földje már, mivel maga a csupasz és félelmes, kapaszkodók nélkül maradt létezés. A költő azóta is kereste és keresi határait, amelyek között enyhül minden idegenségérzet, s ahol szépen élhető és jól belakható, nem pedig hold-hideg a vidék. Kedves Olvasóm! Révfülöp környékén jártunk...
