írások Kerék Imre költészetéről
Pálcás, pünkösdi kiskirálylány
- Kerék Imrének
Bodza-tányérok pora hull a porba,
illatuk meg fönn rebegő sok örvény -
s mintha pörgetné csak a porcelánt
zsonglöri pálcán - - -
Balatonboglár-Tapolca, 1997. május 23.
Háromfa, születni tehozzád megyek
"Pontoise volt az a falu
ahol születnem kellett volna
mama hasából odaláttam
egy kecskés-szamaras akolra
---
hát isten veled Pontoise
számon már ki nem ejtelek
Mosonszentmiklós nem vagy hires
születni tehozzád megyek"
(Kormos István: Egy keresztlevél hátára)
Kormos István legszívesebben, akárha Francois Villon, a Párizs melletti Pontoise-ban született volna, de kópésan - mintha ez is valami "bájokkal isteni erős" képességünk lenne, inkább Mosonszentmiklóst választotta, hogy ott jöjjön a világra, mivel az még nem eléggé híres falu. Ha Kerék Imrére vonatkoztatom e tündéri költő-fantaziálást, akkor megintcsak azt állíthatom, hogy Háromfán 1942-ben megszületnie szép cselekedet volt. Hiszen azaddig mit tudhattak a népek? A Pallasz lexikon szerint se sokat: "Háromfa-Agarév, kisközség Somogy vmegye nagy-atádi j.-ában, 1981 magyar lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral."
Nevének etimológiájáról a következőket ismerjük: "(1377: Harumfa) A név a történelem folyamán érdekesen alakult. A legrégibb alak a mai volt, s azt a terület jelentette, melynek jellegzetessége a kevés fából álló erdőfolt ( a község régi bélyegzőjén is három nyárfa látható), vagyis a falu mindkét nevének mindkét tagja toldalék nélküli közszó volt, és összetétellel keletkezett. A második tagot évek folyamán újabb taggal toldották meg, így olyan falunak nevezték, amelynek jellegzetessége a három fa. Ekkor Háromfafalva lett belőle, aztán rövidüléssel, illetőleg a -fa kiesésével Háromfalva lett belőle, majd a Somogy megyében gyakori falva> fa rövidüléssel ismét Háromfa. (Várkonyi Imre: Somogy megye helységeinek rendszere, Kaposvár,1984. Somogyi Almanach 41.szám.)
Csánki dezső Somogy vármegye című munkájában a következő kis hasábocskát szenteli Háromfának: "Háromfa (azelőtt Háromfa-Agarév). Rinyamenti magyar kisközség. Házainak száma 251, lakosaié 1764, akik róm. kath. vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Babocsa. 1377-ben Harumfa, 1406-1486 közt pedig Háromfalva alakban fordul elő. 1406-1418-ban Berzenczei Lorántfi György nyerte adományul. 1477-ben Szenterzsébeti Forster György birtoka. 1481-ben Forster György a helység felerészét Tolnai Bornemissza Jánosnak engedte át., akit osztályos testvérévé fogadott. Az 1554. évi török kincstári adólajstrom szerint ekkor csak 3 házból állott. 1726-ban őrgróf Turinetti Herkulesé, 1773-ban Festetich Kristófé. A XVIII. század közepén tűnik fel Agarév, mely 1767-ben a csurgói uradalomhoz tartozott, Háromfa pedig uganekkor Festetich Kristófé volt. 1776-ban Agarév és Háromfa a Festetich család csurgói uradalmához tartozott, Háromfa pedig ugyanekkor Festetich Kristófé volt. 1835-ben Agarév gróf Festetich Lászlóé, Háromfa Végh István örököseié. 1856-ban mindkét község a Festetich családé volt, és azé maradt a mai napig. Végre a két község Háromfa-Agarév néven egyesült, de újabban csak Háromfa nevet nyert. A róm. kath. templom 1881-ben épült. Az uradalmi főerdészlak a XVIII. századból való, régi kincstári sóhivatal helyén fekszik, ahol a török hódoltság idejében egy aga tartotta lakását. Innen vette Agarév község a nevét is. Van itt hitelszövetkezet és két malom. A határhoz tartozó rét egyik részét "Sós urak" néven ismerik, mert hajdan az itteni sóhivatali tisztek rétbirtoka volt. A községhez tartozik: Kis- és Nagybaratin-puszta, Belső-major, Sósréti tanya, Kettőscsárda és Erdőslak. Kisbaratin-puszta a középkorban falu volt, mely az 1550. évi adólajstrom szerint, a mellette fekvő Csütörtökhely faluval együtt, Tahy Ferenczé volt." (74. old.)
Kogutowicz Károly Dunántúl és Kisalföld című könyvében írja, hogy Háromfa környékéről nem került elő ősemberi lelet, bronzkori tárgyi emlékekről sincs tudomásunk. A rómaiak előtt már többszázezer éve élhetett itt az ember, ám az őserdőkben megbújva "egész törzsek meghúzhatták itt magukat, elszigetelve a külvilágtól." Tehát ez a fajta rejtőztető, bújtató sajátossága a vidéknek, magának igazi szép értelmet is adott: "Bizonyos, hogy az erdőség ilyen hatalmas kiterjedésben forgalmi akadály volt. Egybevetve más dunántúli tájak rendkívül gazdag római emlékeivel, mindenesetre határozottan feltűnő, hogy Felső- és Alsópannonia közé ékelődve, ezen a területen alig van római nyom." A honfoglalás kori időkből se sok maradt ránk: "...ez a nagy erdőség közbül megszállatlan maradt, amolyan gyepüelve lehetett. [Ám Jékely Zoltán szavával, lelke medvés távoli rengetegeknek itt remeghetett tovább.]... Belsősomogy a XI. században nagykiterjedésű, szervezett királyi birtok, melyből egyes családok kapnak kisebb-nagyobb királyi adományokat. Hogy mifajta volt a nép maga, mely itt élt, arról biztos tudomásunk nincsen..." A tatárjárás után megszaporodott a falvak száma. A török alatt itteni erdők sűrűjébe vette be magát a nép, s Nagyatád és Berzence virágzásnak indult miközben az alföldi településeket fölemésztették a harcok. A szelídgesztenyések táplálták a letelepedőket. A kanászkodás is megélhetést nyújtott. 1530 után azonban 100 falu és város pusztult el a török uralom alatt. Zrínyi Miklós Belsősomogy erdőségeiben gyakran vadászott. A romantikus olajnyomatoktól távol álltak itt a csárdák, orgazda kocsmárosokkal, s a bennük mulató betyárokkal a valóságban. Disznó, bárány, rozs, len, szőlő, ipar híján ezek voltak; erdőség, végtelen homoktömeg: Alsok, Babócsa, Barcs, Beleg, Berzence, Bolhás, Bodvica, Böhönye, Csurgó, Csurgósarkad, Görgeteg, Háromfa, Henész, Heresznye, Istvándi, Jákó, Kálmáncsa, Kisbajom, Kisdobsza, Kónyi, Komlós, Kutas, Lábod, Mike, Merenye, Nagyatád Nagydobsza, Nagykorpád, Ötvös, Pata, Poklosi, Rinyabesenyő, Rinyahosszúfalu, Rinyaújnép, Somogyszob, Somogyudvarhely, Somogyvisonta, Szenta, Tarany, Tótszentgyörgy, Vízvár etc.
Kanyar József olvasókönyvében ( a Harminc nemzedék vallomása Somogyról-ban) pedig az áll, hogy Háromfán a Kossuth utca 155 előtt Nepomuki Szent János szobra látható. Hogy a faluban 1848-ban 39 jobbágy és 3 zsellér volt, hogy 1935-ben pedig a gazdasági világválság után nem akaródzott adótfizetni az elszegényült lakosság, s a községi jegyző a következőket jelentette február 12-én: "Két-két csendőrjárőrt kirendelni sziveskedjék, mert ellenszegüléstől lehet tartani." A lélektelen-pontos statisztika szerint a II. világháborús áldozatok száma a következő: 46 katonai, 25 polgári, 2 zsidó.
A Somogyvármegye megkérdőjelezte a földosztás igazságosságát vitéz Náray Antal nagybirtoka körül 1946 október 23-án, mivel a háromfai földigénylők alig kaptak belőle. Még ugyanebben az esztendőben három híd épült ujjá a megyében: lám, Háromfa és Bakháza között is átadták. 1947 januárjában Háromfán visszahelyezték Bárdossy Emil jegyzőt. A falu lakói Fekete Tibor főispánnál és Tömpe alispánnál tiltakoztak. 1948-ban pedig már arról írt az újság, hogy újabb szabotáló kulákokat lepleztek le Háromfán, Kercseligeten és Bolháson. (Somogy Vármegye repertóriuma, Kaposvár, 1984.)
Kerék Imre falujának dűlőneveit Horváth Ferenc gyűjtötte össze. A következőkről vallanak, ha szóra bírjuk őket:
Méhes: Akácvirágzáskor idetelepítik a méheket.
Gradina: juhakol, lebontották.
Gulajárás: régen a gulya legelt itt.
Kendöráztatói-tó: kendert áztattak valóban benne.
Csikólegelő, disznólegelő.
Amerikás-főd: egy visszatért kivándorló tért vissza megvenni.
Rigóc: Rigóci-erdő.
Malomi-árok: malomárok.
Cigán-tanya: A kóbor cigányok egyik táborozási helye.
Cseléd-rétek: A Pácod-pusztai cselédek illetményrétje volt.
Farkas-sarki-szőlők:: a dűlőről elnevezve, régen szőlő volt itt.
Pörgyés: : Sok perje nőtt a földeken.
Vargányás-lap: az itt termő sok vargányáról kapta nevét.
Bihallegelő: régen bivalycsorda is élt itt.
Réceusztató: kacsák fürdőhelye.
Főalá-főd: Észak-déli irányban szántották.
Kupa-vári-domb: Régen fenyves, majd legelő és szántó volt. A hagyomány szerint avar földvár, majd Kupa vezér vára állt itt.
Bakházai bürüt: Abakházára menő gyalogút itt vezet át a patakon. A bürü szót K.I. is használja első kötetében.
Ótemető és Zsidótemető: temetők.
Rinya-híd.: patakról.
Új-temetői-dúlő: az új temetkezési helyről.
Özvegyek dűleje: 1920-ban a hadiözvegyek kapták.
Kis-ezüstösök dűleje: 1920-ban azok kaptak itt földet, akik a világháborúban kis ezüst vitézségi érmet szereztek. Odébb a hadirokkantak is kaptak földet.
Kilencvenhódas-tábla: nagyobb birtokok is voltak tehát. De: Hét-hőd -főd nevű és nagyságú is!
Rétek, kutak, kert allyák, utak (pl. Diófás), legelők,, mezők...
A költő egyik "írott képe" így mutatja be a szülőföldet:
Ezek a somogyi dombok,
hónaljukban jegenyés
utakkal, nyárfaligetekkel
dajkáltak engem is kölyökként,
ringattak álomba hazafelé
zötykölődő szekerek szénaágyán, (v. ö. Nem ereszt című versével! )
kínáltak csillogó-fekete
gyümölcsükkel szederindás
árokszéli bokrai, lábam
nyomát őrzi még a forró homok,
lánybubát levél-énekkel
becéző
kukoricák
súgják nevem a szélnek.
Ezek a dombok, völgyek
piroscsreps házaikkal:
közös szülőhazánk.
Szellő-moccanásaiban,
tavai acél-tükrében
gyermekarcunkra ismerünk, az első
szóra á c s o r g ó a j a ku n k o n.
(Varga Hajdu István képei 1)
Mosonszentmilós, Iszkáz, Bazsi, Cserszegtomaj, Zámoly, Kaposmérő, Somogyaszaló és már Háromfa sem voltak elég híresek... Tanu lett rá az ennyi csodával mégse elégedetlen Kerék Imre, aki fölzengette a következő helyneveket:
Somogy szülőföld
kék párafátyol
elföd előlem
bújtat a távol
de éjszakánként
madárzsivajból
nyír-suhogásból
álmom kirajzol
varázsol elém
borókás lankát
holdsütött völgyet
patak szalagját
S hallani vélem
ért makkot ejtő
tölgyekkel zúg
egy hajdani erdő
s mágnes-erővel
hívogat egyre
zsombékos berkek
zöld tiszta csendje
zselici dombok
íves hajlása
Kapos ezüstje
napszőke Dráva
s Csurgó és Nikla
Vízvár Háromfa
harangja szólít
zuhogva-bongva
(Somogyi dal)
Ki tett még így? Kormos István művelte a szerelmes földrajzot szómágiáiban.
Apollinaire volt akit a nevek zsongása andalított. Fodor András úgynevezett szolgáló helynevekből állított össze beszédes, nemcsak muzsikáló somogyi regisztert egyi utolsó versében. Kerék Imre település-megnevezéseiben is ott az egész geográfiánk, etimológiánk, történelmünk, de irodalomtörténetünk is, Csokona Csurgójától Berzsenyi Niklájáig, s ott van hangsorukban a harangbongás.Ám prózai írása sem kevésbé forró Vallomás a szülőföldről: "Szülőfalum, Háromfa Dél-Somogyban fekszik, légvonalban Nagyatád, a járási székhely (ma már városi ranggal) és déli irányban Babócsa, Barcs, nyugatra Vízvár, keletre Rinyaújnép, Csokonyavisonta, Bakháza között. Többnyire sík vidék, itt-ott egy-egy kisebb dombbal tarkítva. Apám szülőfaluja, Bakháza és szülőfalum között a Rinya-patak kanyarog két ágra szakadva, sík lapályt ölelve körül, melyen szabadon kalandozhat a tekintet: csak egy-egy bokor, facsoport, amiben meg-megakadhat. Amikor először olvastam Petőfi Az Alföld című költeményét, képzeletem idehelyezte annak színterét, mintegy kicsinyített mása volt ez szememben a végtelen rónaságnak. Gyerekkoromban szénásszekerek vonultak át rajta rakottan, a Rinya-patak partján tehéncsorda legelészett, koromfekete bivalyok hajoltak tükrére inni, némelyik elhevert pilledten az átkelőhely kiszélesedő parti fövenyén. Mint parányi helikopterek, recésszárnyú, kék szitakötők cikáztak a sás, a nádbugák között, fürge fecskék karcolták villódzó köreiket szelve a víz felszínén. Gyerektársaimmal lábbal taposva a part alatti fák, bokrok gyökerei alól igyekeztünk a vesszőkosárba irányítani a megbúvó halakat: piros uszonyú sügéreket, szivárvány testű kárászokat, vagy hajnalonta a patak egy-egy mélyebb szakaszán vetettük ki horgainkat. Akkoriban még sűrűn akadt zsákmány a gilisztákkal bevont horogra, ma már a Rinya falunk alatt kanyargó ága elsekélyesedett, vízszintje leapadt, a parti fák nagy részét is kivágták. A falu házsorai és a patak között, a valahai réten kuukoricatáblák húzódnak.A közvetlen környékén kívül, a falu nyugati felétől, szántóföldek nyúlnak ma is, mögöttük tágas erdőség húzódik nyugatra, egészen Vízvárig. Ma is emlékszem, milyen szívdobogtató izgalommal hatott rám, amikor gyerekkori olvasmányaim közt egy könyvben azt olvastam, hogy gróf Zrínyi Miklós, a szigetvári hős unokája, nevezetes téli hadjárata alakalmával a közeli Dráva part menti várakat: Babócsát, Vízvárt, Bélavárt is elfoglalta, helyőrséget hagyva hátra azokban. Beleélve magam olvasmányomba, szinte hallani véltem lova patkóinak csattogását, szemem előtt zúgtak el szinte száguldó lovasai..."
(Forrás, 1997/10-11.)
Kerék Imre 1942-ben született.
Amíg a hold följön című kötetében Arany János hangján tréfásan így summázza életútját:
Szülőhelyem Háromfa
vonta nyakam járomba.
Pesten rólam káromra
a varjú sem károg ma.
Virágok zöld parázs világánál
Szalmavirág, barka, sombokor, kóró, jegenye, porcfű, csalán, ördögszekér, viola, csipkebokor, aranyeső, tök, kukorica, körtefa, szilva, diófa, gólyahír, vadgesztenye, saláta, hagyma, szőlő, bodza , búza, kökényfa, kígyóhagyma, répa, sás, fűz, gesztenyefa, krumpli, kakukkfű, búzavirág, nád, rózsa, kakascímer, mezei szarkaláb, kapor, mák, uborka, bab, pipacs, füge, mandragóra, mályvarózsa, búza, gomba, lucerna, cigánymeggy, aztán Énekek éneke-beli liliom, pálma, gránátalma, cédrus, násfa, panyika alma, - s újra pannoniai kardvirág és barackfa illatozik Kerék Imre verseibe plántálva. Kötetét, költészetét egy ódával indítja, mely a napraforgó dicséretéről szól. Ez az inicialitás sokkal több, mint somogytáji vedusztika, inkább a költő origója a világban, lelki 0-ás kilóméterkő, ahol a világ kezdődött, így ahhoz visszatérni minden magyarázkodás nélkül, hálaszóval: vallomás hovatartozásról, világszemléletről, hűségről.
A lámpa szó asszociálja az éjszakát is, tehát időtlenül és folyvást, szünet nélkül adja fényét az (Ómagyar Mária-siralmi értelemben is) világoló virág, amelyik tányérja peremén körbe-körbe védelmező lándzsák hegyének képzetét is nyújtja, régi harcaink emlékét:
Napraforgó lándzsa-
levelű virága,
messz gyerekkorból
kivillogó lámpa.
Álmot soha szebbet -
szirmod ha derengett:
Dózsa koronáját
képzeltem ilyennek.
Égősárga zsoltár,
szívünkben lobogtál,
világítótornyunk,
fölénk magasodtál.
Aki átnyalábolt:
simultál anyánkhoz.
Sűrű olajadban
kipirult a lángos.
Kicsépelt magházad
daráltuk szecskának,
fa helyett tüzeltünk,
lovagoltam szárad.
Távlatot te adtál
messzebbre a Napnál.
Voltál darazsaknak
harmatköves kaptár,
barna magvak méze
madarak inyére,
színig teli tányér:
éhezők reménye. -
Tündökölj, ragyogj ránk
arany égi jóság,
földi éjszakában
örök világosság!
Van Gogh híres napraforgós festményeinél közvetlenebb-közelebbi testvérmúzsáról is szólhatunk. (A Van Goghi napraforgó a Rézhold, réznapokban: micsoda nyár lobog a napraforgók / aranysárga szirmán / micsoda nyár // ibolyántúli önkívületében / márgavörös arcod parazsa izzik " /Két festő - Van Gogh /.)
Kormos István kereken 100 soros ódát írt a kukoricához. Hűségének, szülőfölddjéhez és népéhez való ragaszkodásának bizonyítékául írta, minden magyarázgatás, mentegetőzés, hamis gesztus nélkül: tette ezt a minden gesztusokon túli hitvallást a Szegény Yorick című kötetében s előtte még a Népszabadság hasábjain, "úgysem közlitek" keserűséggel:
Nőjj, kukoricatábla,
felkiáltójel, zöld dárda
élő tengere vagy te,
zászlók tengere vagy te.
Oltalmazónk, mióta
hozott Kolumbusz hajója,
nekünk lélegzel testvér,
örömünkre születtél.
Életünk fölött lángolj,
útunkon messze világolj,
zölded verjen szemünkbe,
zölded csapdosson szívünkre.
(Kormos István: Óda a kukoricához, 1950, de csak 20 évvel később jelent meg a fent nevezett napilapban.)
Már Kormos István is panaszkodott, hogy előle mindent elírt József Attila, - akkor mit mondjon Nagy László, Kormos, Pilinszky után Kerék Imre? Kerék Imrének is jutott, maradt is elegendő. A kukoricáró igen szép-igaz képeket találunk, eredetieket, újakat a Zöld parázsban! - "Szellőcske pengeti / a kukorica bádog-/ bongású levelét " (Nyár), " s ha fáink alá rozsdaszőnyeget / terítget az ökörnyálbajszú ősz: / roskadozni kukoricával / tömött zsákkal a vállamon, aludni bárkaként ringó szénásszekéren, / haza, az anyanyelv romolhatalan / szavai közé, a gyerekkori / ég lombja alá, futnék..." (Nem ereszt), "Szegények aranya: szekérderék / kukorica tündököl, telnek a / górék." (Csontvázuk átvilágít). Kerék Imre ott folytatja a napraforgótdicsérő versét, ahol Kormos a kukoricás ditirambusát abbahagyta: mindketten világoló, világító, utat jelző és mutató fenséges lénynek, isteninek láttatják a zöld növényt.
( Kerék Imre tűzzel animizálja a zöld dombokat parazsasakká..., annyira harsány a Kormos utáni zöldje! Az övé.)
"Útunkon messze világolj" - így fohászkodik Kormos, " ... messzi gyerekkorból / kivillogó lámpa... // Tündökölj, ragyogj ránk -így Kerék Imre.
Kormos István Jézus szenvedéstörténetét látta a kukorica sorsában, ahogy elfogyasztották a szemeit: eucharisztia és kannibalizmus (Babitstól tudjuk, hogy a kettő összeér...) látomása teszi expreszívebbé a növény emberért hozott áldozatát:
Fazékban főztünk puhára,
morzsolásztunk a tálba,
Jézus te, sóval itattunk,
egy szemig fölkanalaztunk.
Kerék Imrénél pedig Dózsa György lángkoronás mártiriuma montirozódik a 2. strófában a napraforgó virágos feje köré. Levelek, tányérvirágok, lándzsák és tűzkoronák tűnnek itt egymásba, s kirajzolják történelmünk évszadainkat. A 3. versszakban pedig a végig litániázó hangot már a költői képek magukban is hálaénekké tennék. Mária, elefántcsonttorony helyett Kerék Imre a napraforgót egy szinesztéziával égősárga zsoltárnak hívja, majd fárosszal, világítótoronnyal azonosítja. Konkrét út- és irányjelzővé magasodik így a napraforgó, de szakrális szerepét sem veszíti el. A negyedik strófában az olajban megsütött szentek legendáriumát is föleleveníti a sülő lángos képe. Az 5. szakaszba rajzolja bele gyerekkori magát egy röpke zsánerkép erejéih Kerék Imre. Akár Petőfi Sándor, aki lovagolt szilaj nádparipán, ő pedig napraforgó szárán. A felnőtté vált költő az utolsó három verszakot az aranyszín metafizikájával ragyogtatja be, ugyanakkor megtartja a földi barnát is a kétszintes költeményhez. Az égi dolgokat - ez oly jellemző költészetére - mindig tárgyiasítja, ám a paraszti életből vagy bárhonnan vett rekvizítumai sem nélkülöznek az itt és moston túli, mindig emberi s isteni távlatot sugárzó aurát, ahogy a napraforgója "földi éjszakában / örök világosság".
Szarvasnyomokból füzér
"A szibériai sámán szertartási öltözete is a világfa szabta rendet tükrözi, egyben azt is, hogy a sámán képesítése melyik világra szól. Ennek megfelelően fején tolldíszt vagy agancskoronát, vállán szárnyakat vagy megintcsak szarvakat viselt. A ruha ujjáról lógó rojtok szárnytollakat, a derékról lelógó hosszú rojtok kígyókat, sárkányokat szimbolizáltak. Magára a ruhára állatképmásokat, kisebb állatokat aggattak,, felülre jobbára madarakat, alulra négylábúakat és csúszómászókat. A ruhára varrt fényes, kerek fémtükrök ebben az összefüggésben a Napot, a Holdat és a többi "világfagyümölcsöt" jelképezték. ...Egy reneszánsz kori magyar szuszék festett díszeinek tanúsága szerint a magyar táltos viselete is hasonló lehetett. A fején agancsdíszt viselt..."
(Jankovics Marcell)
Kerék Imre szülőföldjét, - olvasom Szántó Gábor: A szép tájú Somogy című könyvében, a 17-18. oldalon (Kaposvár,1978) - a "somogyi medencét valamely ősfolyó medréből származó és a levantei rétegekre rakódott, finom- és durvaszemcséjű futóhomok tölti ki. Az enyhén hullámos felszínű -2550 négyzetkilóméter kiterjedésű - homokvidéken észak-déli irányú buckasorozatok alakultak ki, sok apró, pangóvízű, lefolyástalan lápfoltokkal. Ezek közül legnagyobb a Baláta-tó, mely különleges élővilága miatt természetvédelmi terület.
A sík vidék jellegű táj tengerszint feletti magassága 107 és 193 méter között változik. Éghajlatát a szubmediterrán klímahatás befolyásolja. Az évi átlagcsapadék 700-800 mm, a maximális évi csapadék 1252 mm. A csapadék mennyisége az északi részeken alacsonyabb, a dél-nyugati részeken magasabb. A napsütéses órák száma évente átlagosan 1850-1950.
Talajviszonyait a savanyú kémhatású gyenge homoktalajok - váztalajok és barna erdőtalajok - jellemzik, ezek többsége a bőséges csapadék és a kovárványhatás miatt az erdőtenyészet számára kiválóan megfelel. A futóhomokot már rég megkötötték ("... mitől futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak..." Illyés Gyula: Haza a magasban), de emlékeztetőül Nagybajom és Istvándi térségében még ma is találkozunk mozgó homokbuckákkal.
A homokvidéken 70 300 hektár - 27,5%- az erdő. Érdemes megemlíteni, hogy a nagy kiterjedésű tölgyesek mellett, itt található az ország égererdő területének 52 %-a - 12 000 hektár. Életkoruk és törzsméretük miatt említésre méltók a Somogyfajsz homoktalajain álló 100 éves, 35 méter magas, erdeifenyő (Pinus silvestris) állományok is.
Igen gazdag nagyvadállomány él ezen a vidéken. A szarvas, az őz és a vaddisznó mellett megtalálható a dám. A somogyi szarvas pedig nemcsak megyei, de országos és európai viszonylatban is számottevő hírnévnek örvend." Utóbbi hírnevét öregbítette ezekszerint Kerék Imre is. Mégha a meotiszi időknél régebbi szarvasokra gondol, akkor is itteni, festői modellek után festette meg őket a költő. Képük nagyon is konkrét a versekben az ágas-bogas koronáknak.
Dombóvári László írja a szarvasokról Csokonyavisonta-könyvében: "Már a Földünk őskorában községeink területén kialakult füves, fás, mocsaras részein élhettek őslények, különféle szauruszok, hüllők. Ezek pusztulása után a mamut, rinocérosz, bölény, óriástestű szarvasok foglalták el helyüket.
Az ó- és újkorban már a mai emlősök állatai élnek a dél-somogyi tájon és községeink területén is. Szarvas nem ritka állat a határban. Rezervátumban élnek. Külföldi vadászok értékes trófeájukért lövik ki évenként engedélyezett példányaikat. Tél végén lehullott agancsaikat a lakosság összegyűjti. Szeptember elején szarvasbőgéstől hangosak a csendes éjszakák." (38.oldal.) (( Csokonyai születésű a fővárosi vadaspark alapítója, a Peruig vándorolt Xantus János! /1825-1894/ ))
1977.ben, mikor Kerék Imre kötete megjelent, a somogyi erdők szarvasállománya 5. 555 állatot számlált. Az őzek 12. 175-en voltak. A szarvasok közül 2535 került terítékre, az őzek közül majdnem 4.000 - foglalják össze szűkszavúan a vadelejtési statisztikák.
"A szarvasvadászat témája gyakran jelentkezik a 11-12. sz.-ban, de nem mindig egyértelmű a jelentése. Lehet, hogy Krisztusra utal, akit a tudatlanok üldöznek..." - írja A keresztény művészet lexikona a szarvas-szócikkében. Ám már a kereszténység előtti időkben már toposszá lett a szarvas képe. A vadász bátorságának, illetve harcosok hősi erényének lett jelképe a mezítlen Herkules, aki szarvánál fogva ragad meg egy szarvast. "Ez volt...tizenkét fáradságos tettének egyike." - írja Cesare Ripa az Iconologiájában. (Iconologia azaz különféle képek leírása, amelyeket az antikvitásból feltalált vagy tulajdon leleményével megalkotott ellátott a perugiai Cesare Ripa Szent Mór és Lázár lovagja)
Kerék Imre sohsem a vadász célkeresztjén át nézi a szarvast, inkább az már-már az ő riadt szemükből látja, láttatja a tájat. ( József Attila arról dalolt, hogy "futtam, mint a szarvasok..." Petőcz András Balatonfüreden Quasimodo-díjas versében azonosult az űzött szarvassal 1996-ban.)
((A magyar írók s költők Balassi és Zrínyi óta mint vadászok is jeleskedtek. Áprily Lajos, Fekete István - utóbbiaknál - s ez nem paradoxon - humanistább s állatbarátibb érzésekről kívülük csak kevesen szóltak hitelesebben kortársak. Kerék Imre úgy van, mint Illyés az Ozorai példában:
Vadászkutyám elnyúlva vár, a ouskát
papirral cseréltem föl térdemen.
Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
bozótját kémleli tekintetem.
Vagy úgy, pontosabban, mint Áprily a Fegyvertelen vadász dalában:
Rejtőzve már többé nem állok
zsákmánnyal csábító lesen.
Márciusi szalonka-párok
suhanjanak szerelmesen.
Jöhet a bükkös karcsu vadja,
a lenge-lányos őz alak,
nem puska-dörrenés fogadja,
csak egy szelíd "nem bántalak".
- - -
S a régi őz, ki annyi vérrel
pirosított havat, mohát,
s reám nézett rémült szemével,
a régi őz is megbocsát.))
Kerék Imrének van egy szarvasos verse, melyben az űzött állatok riadalma, ha percekre is, de csitul:
Lombsuhogásos erdőszélen
zuhogó déli verőfényben
szarvasok isznak a patakban,
agancsuk szikrázik a napban.
Karcsú nyakuk előredöntve
bámulnak a fényes tükörre
önmagukat csodálva benne,
s kortyolgatnak mohón, feledve
kopókat, golyót-köpő puskát,
kínzó szomjukat csillapítják
a fodrozó, gyűrűző habban.
Szarvasok isznak a patakban.
(Szarvasok a pataknál, Születésem hava, 102. old.)
Kerék Imre a megriadott, majd iramló, menekülő szarvast ábrázolja a XX. száza di ember sebzékeny-érzékeny idegrendszerének megfelelően. Az időt pédául radikálisan relativizálja két strófában (Hiába, megtette Petőfi is már aXIX. században a Füstbe ment tervben, mikor állni látszott az idő, bár a kerék szaladt, majd megtette Thomas Mann, Proust és Krúdy az eszázadi szépprózában.) Az első versszak az űzöttség egy pillanatát tágítja évmilliósra, majd a másodikban világnyi rémület tömörödik minden tájjal, flórával, faunával, gyilkossal, fegyverrel, egyetlen pillanat fekete lyukává.
Már évmilliók óta retteg,
fölmagasodva szimatol,
rezzen, ágakat szétszakítva.
Agancsa letört valahol.
Nincs erdő, patak, semmi sincs már.
Csak puskacsövek, agarak!
Csak egy világnyi rémület:
végtelenné tágult pillanat.
A harmadik strófa képeinek időkezelése pedig szinte madáchi! Elveszett paradicsomunkat villantja fel, melyben az élet fáját isteni rend vette körül, ami zöld pokollá lett korunkra, amelyben az idő is úgy perzsel-lángol,mintha legalábbis ourgatóriumi volna. A tüsketánctól véresre sebzett szarvas-homlok Jézus passióját is jelenti, akinek keresztfája éppen édenkertünk, amiből kiűzettünk, kiűztük magunkat, közepét jelöli ki ismét megváltásunkra. Megváltódhatnánk, ha csak egy szarvas számára volnais ebben a világban menedék...
Zöld pokollá hevült az éden.
Lángoló időn ugrik át.
A kökénybokrok tüsketánca
véresre sebzi homlokát.
Szökne, de hova? Kapuját
milyen irgalom tárja ki?
Szemében kigyúlnak a téboly
magnézium-csillagai.
Menedék? Ugyan, hol? Ebben a világban? Tán vásári falvédőkön, ott aztán bőghetnek a patakparton a szarvasok, azokon, a hold fényénél... Iszonytatóak a való képei, miket modern kori szorongásaink hívnak elő. Hideg és éles megvilágításban. Villámnál ridegebb, mesterséges vaku-villanásban. ( A "téboly kigyúló magnézium-csillagai elárulják, hogy a fotográfiát alkalmazó XX. században íródott a vers, ugyanúgy, mint például Márai Sándor Halotti beszédjének évszázada végképp a radioaktív hamu említése után válik egészen bizonyossá.) Pilinszky a félelem hárfáiként festette le a mindig menekülni kész karcsú állatokat. Ám ki tudja? Valóban annyira modern, s nem örök életérzésről árulkodnak e Kerék Imre-versek? Nem rándulnak-e ősibb reflexek is ezekben a sorokban? Nem érezte-e az ember minden időben ugyanúgy, amit napjainkban?
Menekülő szarvas
Csalitos erdőn
szarvas vágtat.
Agancsa tördel
leveles ágat.
Palinódiáról, visszaéneklésről is lehet szó itt, hiszen ezelőtt "agancsa tört le valahol", most meg - gyerekversekbe mégse illő nagy-nagy fájdalom helyett a szarvas a győztes az ágakon, ama Szabó Lőrinci- Lócii bűntelenség örömével?
Csillagokat rúg
négy patája
a száraz avarban.
Micsoda vágta!
Mintha a csillagszikrákat rúgó patáktól függene csak, hogy gyulladjon vagy ne gyulladjon a táj,- oly fenséges-hatalmasnak láttatja az állatot itt Kerék Imre?
Vérgyöngy fröccsen
bokorra, fűre.
Bogáncs súrolja,
tépázza tüske.
E strófa Jézus szenvedéstörténetéből a megostorozást, megcsúfoltatást, tövissel "zsidó királlyá" való koronázását asszociálja? Csak szordinósabb hangon, mint az előbbiben?
Kék patak, ösvény
térül elébe.
Dombon iramlik,
szökken az égre.
E strófa minden sora szabályos adóniszi kólon! Oly szabályosan szökkenne a szarvasunk a horizont fölé? Ily éteri lebegésben?
Hold-krátereken
lába dobban.
Eltűnik éji
felhőbozótban.
(V.ö. Weöres Sándor szép etűdjének sorával: "nincs nyoma égi vadaknak"!) A szarvas mennybemenetele volna ez a fájdalmasan-szép gyerekvers?
(Ágas-bogas koronák 53.oldal)
Valószínű, hogy Ady Endre " ősi vad, kit rettenet űz"-élményét fogalmazták meg a hajdani allegóriák:
"Sápadt öregember szarvasbőrbe öltözve, olyan módon, hogy a szarvas feje mintegy fejdíszként heverjen az ember fején, s a szarvas szeméből sok vörös toll álljon ki. (V.ö. a keleti sámánok viseletével ezt nyugateurópai antikvitásban termett jelképes figurát! megj. tőlem - NIP)
Sápadtnak a rettegés miatt festjük, amely sápadttá teszi mindazokat, akiket hatalmába kerít. ( Mármint a rettegés, a TIMORE. v.ö. Kerék Imre verseiben is sápadtak a beköszönni akaró regölős gyermekek!)
Szarvasbőrbe azért öltözik, mert a szarvas igen félénk állat, s ha valamely veszedelem menekülve vörös tollakkal találja magát szemben, megtorpan futásában, s megfordul, így kerülvén gyakran a vadászok kezére. Erre utal Vergilius az Aeneis 12. énekében a következő szavakkal: Mint amidőn a kopó gímszarvast kerget, amelynek / útjában folyam áll, vagy amely riad éppen a bíbor / tollak előtt..." - írja Cesare Ripa a rettegést ábrázolandó képről. (( A szarvas és a folyóvízről együtt - lesz még szó!)
Kerék Imre utóbbi, szarvasvágtát megjelenítő gyerekversében első hallásra és a legifjabb befogadók számára nincsen értékvesztés. (A jelentésének mélyebb rétegeiben már igen, hiszen ugyanúgy tűnik el a szarvas, mint Pilinszky kötéltáncos lánykája az égben.) Már nincsenek őt űző vadászok sem, szinttén tárgynélküli a menekülő állat félelme, mint az előbbi költeményben. Ezért még
"évmillióknál" is időtlenebb a benne munkáló szorongás, egzisztencialista fájdalom. "Szarvas szarván száll az idő" - adta a halálról szóló eredetmondájának címéül Kormos István 1948-ban. Kerék Imre egy erdei táj- és filozófikus versének zárszójaként használta fel:
zöld mohacsend
krisztus-könnyeket
sír a tövisfa
körötte perányi
mécsvillanások
szentjánosbogarak
öreg tölgyfa gyökere borzong
a fejsze kék
villámaira gondol
bükkök gót boltívei alól
köd áldozati füstje
kanyarog
szomjú szél kortyol
csillagos patanyomból
s z a r v a s s z a r v á n
s z á l l a z i d ő
(Erdei pillanat)
A halálfélelmet itt átérezteti még a flórával, a növényi létezéssel is Kerék Imre. Mint Radnóti Miklós gyökere, úgy szorong, borzong a tölgyfáé is. Ezt a növényt, és a favágóját, az állatot és a vadászát napjainkra egyaránt elérő, tehát közös!, "fortélyos félelmet" és űzöttséget úgy tudja csitítani, szelidíteni a költő, hogy muzsikás sorokat teremt. Ahogy Utassy József sem tudja már fokozni az alliterációk és rímek szépségét, tökélyét cantata profánás versében, mit Szervátiusz Jenő fadomborművére írt: "Ezüst öreg, / ha ránk szarvasok szaván szólsz,/ halld hát meg az arany szarvas-ifjúság szót: / NEM ISZUNK CSATÁKRA CSÖNDÜLŐ POHÁRBÓL! / CSAK TISZTA FORRÁSBÓL: / CSAK TISZTA FORRÁSBÓL!" )
Eltünik éji / felhőbozótban... (Miért ne, ha már a népdalokban kerekedő föllegből lép elénk a csodaszarvas és Jézus ?) - a középkor canzone-ritmusára dobogtatja szarvasa patáit. Így írt a században József Attila (Mikor az utcán átment a kedves... - Szepes Erika szerint egyszerre "táncos-bicegő" ez a dallam!, Gáldi László szerint: "a középkorig visszanyúló, ún. "gagliarda ritmus" születik itt újjá!" Ismerjük meg a versformákat 161. old.), így Buda Ferenc (Lennék kisgyermek, maszatos magzat...) Garai Gábor írt 1960-ban egy megejtő szépségű félig gyermek-, félig fölnőtt-verset Tücsök-tétel címmel. Beethowen hallgatása közben alcímmel. Szintén canzonésan tagolható 3//2-es ütemekre, illetve minden negyedik sor egy szótagnyival rövidebb, négy szótagú choriambus-sor.(Az összes többi adóniszi időmértékben zeng.) Kerék Imre ezt a dallamot, s nemcsak azért, mert e sorfajtával kell zárni a szapphói strófákat, egész életére megkedvelte s használja. (V.ö. e tá-titi-tá-tá-t a népdalainkban meglévő egész példatárnyi anyaggal: a "Kis kacsa fürdik / fekete tóban..."-nal, az "Esik az esső, Hajlik a vessző"-vel, a "Terhes a meggyfa, / hajlik az ágá..."-val, a "haj, regö, rejtem"-mel és a Kerék Imrés "trilla, tilárom"-mal, Szepes Erika verstankönyvében e gyűjtött adóniszi kólonokkal:
"Sáncba a hóvíz / könnyü hajót visz." (Áprily Lajos), Izzik a sárga / tengeri tábla." (Nagy László), Rémlik, alig csak / s mégis ütemre, / árnyakat ingat, / zúgat a kerten / által a Semmi." (Dudás Kálmán) valamint az Ezüstsíp című kötet számos darabjával, amiben ez a versmuzsika már uralkodónak mondható.):
Zöld-arany erdőn
búvik az árnyék,
perdül a tisztás,
szólal a síp;
Hallod-e jószág,
hű anya-csillag,
hű anya-csillag
táncdala hív.
- - -
Most kicsi zergém,
szökj le a sziklás
bú magasáról,
rúgjad a port:
két deli szarvad
ágabogára
színarany almát
ültet a hold.
A ritmus és a rím funkciója nem más itt Garainál, majd Keréknél, mint a fegyvertelen vadász egyetlen lehetséges "küzdőmódja", amiről megintcsak vall az Iconologia:
A költő nem más, mint az a szereplő, akit hangszerrel ábrázol Cesare Ripa szócikke-metszete: "Mesterkélt és szép öltözetű nő, aki tibián, avagy fuvolán játszik, miközben lábainál egy szarvas alszik. Így festi le Hórapollón és Pierio Valeriano is Hieroglifáinak 7. könyvében. Mások is azt írják, hogy a szarvasnak természeténél fogva gyengéje a fuvola hangja, olyannyira, hogy azt hallván szinte teljesen elfeledkezik saját magáról, és hagyja magát megfogni..." Így szelidíthet, foghat Orfeuszként, fegyvertelenként csak a muzsikája-költészete eszközével szarvast a költő, így oldhatja fel állat és ember közös riadalmát, így állíthat vissza valamit az eleszett édenkertből, így kerülhet megváltásközelbe, hogy az emberhez odahajló Unikornis szelídségét mint kegyelmet megkaphassa. ( V. ö. Áprily Lajos Szarvasok című versével:
S itt szarvasok járnak körül
s az örömömnek nincsen ára.
Csodálatos agancsosak
szállnak le inni a Dunára.
S ha fenn találkozom velük,
meg nem riadnak, el se tűnnek.
Minthogyha kelletnék maguk:
Nézz, mi vagyunk a gyönyörűek...
Máskor hegyélen állanak
s nézik magános völgyi házam,
agancsuk ágas égi dísz...
Innen nézve, elképzelhető, mekkora szomorúság lehet a szarvasokról, őzekről szóló költőben, ha azok pusztulását kell ábrázolnia a későbbiekben:
Vén tölgy tövében fekszik hallgatag.
Ékes agancsa hűlő földbe szúr.
Fölötte süket égbolt komorul.
Messze kerülik a többi vadak.
Vérét nem hajtja többé ősi láz,
átitatja csöndesen az avart.
Orgonahangja sűrű csöndbe halt.
Nyugalmára szál kikerics vigyáz.
Egy-egy bogár mászkál fagyott szemén,
melyből sikolt a nincs-többé -remény,
s volt ütközetek párás vérszaga,
forró nászok emléke villan át
tükrén, míg rezgő sugárfátyolát
fölébe teríti az éjszaka.
(Halott szarvas, Születésem hava 21. old.)
A tárgyias-jelképes szarvas-ábrázolás mellett Kerék Imre a "regölők" ősi szürreális ág-bogas vízióit is megidézte. Ahhoz, hogy igazán érthessük a költő üzenetét, számba kell vennünk, mily forrásokból meríthetett, honnan is táplálkozik ez az egyszerre ősi és modern költészet? Bizony észázadokon és több határon át kell szaladnunk, ahogy egy háromfai bőségkivánó dalt végigkántáló gyermek is teszi, mire az ének végére ér, annyi időn s téren, hogy nem is tudni...
Be kell tehát hogy tekintsünk a regősök, regölők világába, hiszen mind Kerék Imre költészetének, mind pedig a szülőföld mesékkel, babonákkal nevelő világának megközelítéséhez adnak fontos ismereteket.
"A regölés a magyarság egyik legarchaikusabb szokása... A kutatás a finn-ugor sámán varázslás csökevényét fedezte fel benne. A regősök eredeti felfogás szerint varázslók. A szó mágikus erejébe vetett hit alapján kívánnak szerencsés évkezdést, termékenységet, boldogságot. Valójában évkezdő, a téli napforduló óeurópai hagyományait és archaikus keleti hitvilágunkat egybeötvöző szokás ez, amely a középkorban feltehetően országosan ismert volt. Ma már jobbára a hajdani gyepüvidékeken gyűjthető (v. ö. Kogutowicz: "gyepüelve"), főként a Dunántúlon, de Székelyföldön és Moldvában is nyomai megtalálhatók." - összegzi Együd Árpád néprajzi gyűjtéseinek margóján Szapu Magda. (Karácsonyi ünnepkör Ádventtől Vízkeresztig - Téli jelesnapi szokások Somogyban -, Kaposvár, 1994.)
"itt-ott még ma is élő régi népszokás a regölés... - írja Diószegi Sámuel. A regölő dalok visszatérő refrénje: "haj, regő rejtem". Ez pedig nem egyéb, mint az egykori, évezredes sámánének töredéke. A sámán cselekményeinek alapja... az elrejtőzés; a táltosokról szóló népi elbeszélések is mind ezt a kifejezést alkalmazzák: "elrejtőzött". Ennek változata a révülés, ami a táltos, illetve a sámán extázisát jelenti.
Ne ijedjünk meg egy kis nyelvészkedéstől... A rege régibb alakja - egyes magyarázatok szerint - talán a regü, illetve reg: eredetileg melegséget, hevületet jelentett, s egyúttal a sámán hevületét is, az extázist. A rege tehát azt jelentette, amit a sámán hevületében, eksztázisában eklmondott. Vessünk most egy pillantást az Ob partjára, a vogulokra: az ő nyelvükben taram réj azt jelenti, hogy isten heve, és pupi réj: bálvány heve. Vagyis a "haj regő rejtem" mai nyelvre lefordítva: "haj, extázisban elrejtőzöm", vagy "haj, révüléssel révülök". Hevület, rejtőzés, révülés: minden a sámán extázisának emlékét őrzi...
Hogy mi köze van Kerék Imrének hozzájuk? Elég a kötet címadó versét fellapoznunk, ahol félreérhetetlen a sámánságot megidéző önarckép:
virágporral üzengető fák
hívnak megint gyerek leszek
égigérő fa tetején
ülök bíborhúsú cigánymeggy-
függők díszítik fülemet
"S ki ne hallot volna már mesét a kanászlegényről, aki vállalkozott rá, hogy felmászik az égigérő fára? Ez az égig érő fa nem más, mint a sámánhit világfája, a kanászlegény nagy tette pedig az egykori sámánavató szertartás emléke, amikor is a sámánjelöltnek a világfát jelképező, e célra elkészített, rovátkolt fára kellettt felmásznia." - (Diószegi Sámuel)
"A világfa egyetemes világmodell, ami egybefoglalja azokat az általános tér-idő ismérveket és ellentétpárokat, amelyeket eleink a világ leírásához alaklmaztak. A világfa a legfőbb anyaistennő jelképes növényi megtestesülése, aki helyett olykor a fia: az Ég, a Nap, az "első ember" áll. A világfa az élet és halál fája, a termékenység és a bőség fája, a szerelem fája, a közép fája, égig érő "tetejetlen fa", a felemelkedés fája, lélekfa, sámánfa, misztikus fa,, tudás fája, az idő és a történelem fája..." - írja Jankovics Marcell A fa mitológiája című könyvében (Debrecen,Csokonai Kk.,1991.177.old.)
Kerék Imre első kötete telistele van olyan képekkel, melyekben a földet összeköti az éggel, tárgyiasan vagy bűbájolva egyaránt, ahogy az életfa földalatti, éppen földi s magasabbra nyúlva égbolt-gömbhéjakon át magasodik:
gyökered alá
bújt gyerekkorom
árnyékod alól
fölmagasodom
(Vadgesztenye)
Ég és föld közé feszített
horgászbotomat a halak
lerántják, magukkal viszik.
(Folyóparti versek)
ökörnyál feszít fonalat
kutyaóltól csillagig
(Ősz)
árva őszi csillag
isten tenyeréből
áldott földbe hulló
haj regülejtem
regülejtem
(Rege)
lendítsetek
magasba gallyatokról
(Csak a fák)
Égig csapódom ágaitokról
madarak légikikötői: fák!
(Millió ágboga kinő)
Olyan közeli most az ég,
mintha együtt nézném veled.
Nyújtott kézzel érinthetem...
(Éjszaka)
ezer éve fölrobbant csillag
sugara most ér szemedig
(Átváltozások)
Gyerekverskötetében van egy 12 soros dal, amelyben leleplezi rejtőzködő sámán-önmagát. A Soroksári lóvásáron című-kezdetű.
Soroksári lóvásáron
lovat vettem, almáskéket.
Aranyszínű pejparipám
kényeskedve, büszkén lépett.
Szikrát vető sarkantyúmmal
a fakót oldalba kaptam.
Kapálva, nyihogva táncolt
jó vasderesem alattam.
Úgy meghajszoltam a szürkét:
vágtatott velem a sárga.
Mint a villám, úgy röpített
Soroksárról Kaposvárra.
"A sámánt túlvilági utazásain lova hordja hátán, ami nem más, mint a dobja; vagyis a dob a szellemvilágban csodás, tüzes hátasló. Hogy is kérdezi meséinkben gazdáját a táltosló? "Édes gazdám, úgy menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat?"" (Diószegi Sámuel i. m. 5-6. old.) Kerék Imre versében a folyvást színét átváltoztató paripa (almáskék - aranyszín - fakó - vasderes - szürke - sárga), akárha álomban, - "gondolatban " repül Kaposig. ("Van csörgőm és dobom./ Hogy megnyíljon a menny."- idézi a Szimbólumtár Illyés Gyula Sámán című versét (Bp. 1997. 400. old.) A ló= dob, ráadásul Somogyban a ritmus-hangszert, a dobot fölváltó dudát regének hívják. A kör bezárul. A regölő Kerék Imre megengedi, hogy sámán-álarca mögé lássunk. A költő, aki tócsában szellő rovásírására lesz figyelmes (Dél című versében), aki Rézholdak, réznapok címmel adja közre második verseskötetét, mivel az ősi sámánköpenyeken jelezték fémlapocskákkal a Napot és a Holdat (v. ö. a mottóban szereplő idézettel , s még: "rézcintányér csördül Napban" Ünnep előtt.), - úgysem hárítja el ezeket az okfejtéseket.
S ha még ez sem volna elég a kétkedőknek, hogy Kerék Imre hajdani sámánok nem is oly távoli (?) - leszármazottjának tartja magát, hiszen a háromfakörnyéki regösök legközelebbi rokona ő -, nékik látomása álljon itt ( Egy indulásában is fegyelmezett, gazdag formakultúrájú költészet a sámánok Diószegi-emlegette extázisában, önkívületében saját lekiállapotára ismer.):
A lovak eljönnek hozzám a lovak
nyitott ablakomon benéznek
a foszforeszkáló falak közt
tekintetük parazsa villog
lángra lobbantja arcomat
önkívületem függönye mögött
sörényük tűzvésze világít
(A lovak)
A Zöld parázs, az első Kerék Imre-kötet Gyermekhangra című ciklusának nyitó darabjában ott az elregölt Újévi köszöntő:
Adjon Isten minden jót,
piros borral telt kancsót,
hozzá fehér kenyeret,
hurkát, kolbász eleget,
békességet, sok búzát,
teli padlást, kamarát,
a kezünkbe csutorát:
hadd ihassuk hamarább
házigazda jó borát!
Kerék Imre bőségkivánó 4//3-as tagolású sorai a hajdani regös-ének 6-osok, 7-esek kádenciáit követik, no meg képsorait. Íme összevetésként egy csurgói ének:
Adjon az Uristen
Ennek a gazdának
Két szép ökröt,
Ökör mellé szekeret,
Szekér mellé kereket,
Kerék mellé lőcsöt,
Lőcs mellé vasszöget,
Vasszög mellé faszöget,
Haj, regő rajta,
Azt is megadhatja,
Az a nagy Uristen.
Adjon az Uristen
Ennek a gazdának
Két szép kecskét,
Melléje menyecskét,
Ahhoz jó szerencsét..."
Csurgó (Szenta), Burek József, 1959 - Szöllősi Pál, 1958
Tréfás gyerekhangon pedig maga a költő regöl szintén "új esztendőre szomjasan". (Somogy sertésálománya évszázadokkal ezelőtt elérte a 100 000-et, így nem csoda, hogy nem maradhat ki a bőségkívánásból:)
Csönget az újév.
Mit hozott?
Kurtafarkú
malacot,
jószerencse címerét:
négylevelű lóherét,
mindenféle sok jót:
apró gyerekeknek
mákoskalács-patkót,
nagylányoknak tortát,
legényeknek pezsgőt,
a ház népét köszönteni
kormos kéményseprőt.
(Szilveszteri mondóka)
"... a somogyi regősök főként az esti órákban járták a falusi házakat, különösen a lányos házakat. A regősöknél csörgősbot és höpögő (duda) volt, ma inkább láncosbotot és köcsögdudát mondanak." (Szapu Magda u. o.) A láncos bot és a duda (vagy a szitára-lábasra mint rámára húzott hólyag avagy bőr alkalmatosság) szólt az ütemhatároknál. Nem durvaság, hanem zenei eszköz szerepel tehát a következő szép karácsonyi szerelmes ( amor sanctus-os!) versében Kerék Imrének:
A percek bogyói szétgurulnak
Dérütötten lehulló
leveleit számlálja a diófa
A kertben
rőzsetüzet rakott az ősz
Nap aranyától
édesednek a magvak szerelmünk
gyümölcse is beérik
mire a csordapásztorok
láncos bottal bezörögnek az ajtón
(Beérik)
A regölők és a betlehemezők ugyanazok a személyek, csak az időpont döntötte el, hogy melyik szerepben kopogtattak a házaknál: "A regösök és betlehemezők (csordapásztorok) viseletazonosságával kapcsolatban hallgassuk meg a tikosi Kristóf Ferenc (1902) visszaemlékezéseit: "Minél rongyosabban öltöztünk. Illen hosszú botung vót, láncok voltak rátüzdelve, osztán asztat zörgettük kottára, mikor éneküttünk. Hitfán bundasapka vót kifordidva, egy-egy tollsöprű meg bele vót tüzve. Öregektő volt ollan régi szürünk, meg csengő. A sapkára a lányok ollan színes ringyet-rongyot, szalagokat csinyátak, hogy ne lássák meg az arcunkat. Marcaliba, Horvátkútra is el szoktunk mennyi köszönteni". (Együd Árpád u. o.)
Kerék Imre pásztorai is kántálnak Karácsonykor regölő hangon köszöntik a megszületett Megváltót:
Adjonisten jóestét!
Mi vagyunk a pásztorok.
Jöttünk messzi napkeletről,
fényes csillag vezetett.
Csizmánk szára teli hóval,
lyukas zsebünk mogyoróval,
hoztunk almát, perecet.
Kérdezzük a házigazdát:
szabad-e kántálni?
Kicsi király örömére
láncos bottal, sebbel-lobbal
fürge táncot járni?
Nem vagyunk mi nagyurak,
nincsen mirrhánk, aranyunk,
szegény pásztorok vagyunk,
jöttünk mégis nagy örömmel
köszönteni Jézusunk.
Körmünk alatt kék virág nyit,
irhabundánk átfagyott.
Melegednénk, egyet innánk
s indulunk tovább legott.
(Kántáló pásztorok)
(Goethe tréfás Epifániájára is ismerhetnénk, ám valószínűbb, hogy maga Kerék Imre se hagyna hátra semmi hangot, ami csak megüthető e témakörben! Tehát a bumfordi Goethe:
A három szent király jóbarát,
a fiút keresik meg az anyát;
József Jámboran a sarokban áll,
mellette az ökör meg a szamár.
Mirrhát hozunk, aranyat hozunk,
tömjént csak a dámáknak adunk;
s ha csúszik a jó bor, szívderítő,
nem bír hármunkkal hat kefekötő.
De mivelhogy itt szép hölgyek-urak
s nem ökrök vannak és szamarak,
úgy látszik, rossz helyen vagyunk,
ezért hát ajánljuk magunk.
(Epiphaneia, Szabó Lőrinc fordítása)
"A legkülönbözőbb időpontokban jártak köszönteni. A Dráva mentén egész adventben, míg a Marcali járásban inkább a farsangban. (Ez az oka, hogy a farsangi köszöntőkben is ott találjuk a regős motívumokat...
Kerék Imre Farsang című versében például!
Arcod rejtsed álarc mögé,
öltsél cifra maskarát!
Szökjünk, tombjunk,
itt a farsang,
pönögjetek citerák!
Sült malacka vicsorít ránk,
fehér gyöngysor a foga!
Együnk-igyunk,
dombérozzunk,
nyekeregjen a duda!
Járjuk-ropjuk, hadd dobogjon
nyírfakéreg-bocskorunk!
Három napig
tart a vígság,
majd a böjtben alhatunk!
Szentán 'bokrétában', hét-nyolc fős csoportokban regöltek a harmincas évekig a 14-16 ill. külön a 17-20 éves legények. Az előbbiek almát, aszalt szilvát kaptak a regölésért, a nagyobb legények csak lányos házakhoz mentek és egy pohár bort, (v.ö. "haj rege rajta/ arcunk sápadt alma / ha egy kis bort kaphatnánk / pirulna hajnalra" és "hadd ihassuk hamarább / házi gazdánk jó borát") vagy pálinkát kaptak. A vezető regölő csörgősbotot vitt magával, azon kontyszalag és nemzeti színű szalag volt, díszül rátekerve, vagy ráaggatva. A regölés ideje Szentán adventtől farsangig tartott, a karácsony előtti hét kihagyásával. Ekkor a betlehemesek járták a házakat ( Szapu Magdolna u. o.)
Kerék Imre a somogyi folklórkincseiből ismerteket és megélteket tanár-könyvtárosként, orosz szakosként keleti őseink sámánhitű hagyományaiból is meríteni tudott. Ha ugyan nem közös ugorkori,vagy régebbi az a forrás, amíből merítünk azóta is! Együd Árpád Sebestyén Gyulát idézi : "A regös-énekekben világos nyomai maradtak annak, hogy a nép regősei az alkalmi vándor énekmondás gyakorlásában magukat egy idegenből hazatérő, itthon ördögöknek, vagy ördöngösöknek
Természetesen Sebestyén állítása vitatható, ám az már aligha, hogy népszokásunk milyen messzire (térben-időben) vezethető vissza. Egészen Szibériáig. Több mint ezer esztendővel ezelőtt.
"... a karácsonykor házaló énekmondók hajdinaszalmából rögtönzött köntösben, nyírfakéreg-nadrágban, cserfakéreg-bocskorban, dobbal, lánczos bottal és egyéb zajongó eszközökkel jelentek meg két állatbőrös alakoskodó társaságában. Az alakoskodók egyike a lánczon vezetett bika volt, a másik pedig a ragyogó agancsú csodaszarvas szerepét töltötte be... egy fekete felhőben megjelenik a napot, holdat, csillagokat, vagy ezer égő gyertyát agancsain hordó csodafiú-szarvas és leszáll egy a most keletkező halastó, vagy sebes folyóvíz sásos, pázsitos partjára"... "...a regösök ősi fészke a dunántúli nyugoti határ volt. Innen vándoroltak aztán kelet felé Veszprém vármegyébe, vagy délkeletnek Somogyba és Baranyába, a két utóbbi vármegye drávamenti végeiről pedig az onnan elköltöző székelyekkel Erdélybe." (Együd Árpád idézi Sebestyén Gyulát, i.m.)
A szarvas-motívum tehát emígy vándorolt a messzi keletről a somogyi királyi kanászok földjére:
A szarvasbika álma
- vogul népdalrészlet-
Szólott az ágas-bogas szarvasbika:
Anyám! Anyácskám! Rossz álmot álmodtam,
a szárnyas Pasker lövése ér téged,
hegyes, vastollas nyila talál téged.
- Nem félek attól! Hét borjam van!
- Nem segít rajtad a te hét borjad.
- Hóba, szélviharba borítják Paskert,
Felső Ég atyámhoz menekülök!
Szarvasnak kedves liget sarjadzik, ahol futok.
Durbincsos tó kél,
jó halastó kél...
Mégis utolér.
Levágja négy lábam, letöri négy fogamat.
(Bede Anna fordítása megj. Leszállt a medve az égből, Bp., 1980. 352. o.)
Ám akár Zala megyéből is állhatna itt regösénekből vett szemelvény:
Amott keletkezik eh homálos fölhő,
Abban a fölhőben csudafiuszarvas...
És Somogyból:
Amott keletkezik
Egy szép fojóvíz.
Abból iszik három
Zöldelő pázsit.
csodatévő szarvasnak
Ezer ággal-boggal,
ezer mise legyen,
Ezer gyertya égjen,
gyujtatlan gyulladjin,
Aluvatlan aludjon,
Haj, rege rajta,
Ez új esztendőbe.
Hosszúvíz, Vimmer Viktor, 1907
Somogyban a regösénekek egyik fele Szent István szolgáinak emlegetésével kezdődik, másik fele pedig a pogánykori csodatévő, ezer ága-bogas totemállat látványával. Természetesen majd krisztianizált szövegkörnyezetben jelenik meg az ősibb mitológiánk alakja Kerék Imre pátriájában:
Ezerkilencszázharmincnyolcadik
Esztendőbe vigadjunk.
A ma született Jézust imádjuk,
Életünket megjavítsuk.
Amott keletkezik egy szép folóvíz,
Abból iszik egy szép zöldelő pázsit,
Csodatévő szarvasa,
Ezer ága-boga,
Ezer mise legyen,
Ezer gyertya égjen.."
Bize, Károly József, 1905
Ahun vagyon egy csodatévő szarvas,
Annak a szarvának van ezer ága-boga
Ezer misegyertya
Gyujtatlan gyulladjon
Oltatlan aludjon
Ezt is megadhatja
Az a nagy Uristen.
Sávoly, Hajdú Gyula, 1884
Eljöttünk, eljöttünk Szent István szolgái,
A régi szokás szerint őt köszönteni.
Amoda keletkezett egy nagy folyó patak,
Abban legeltetnek csodaféle szarvast.
Csudaféle szarvasnak ezer ága-boga,
Ezer misegyertya,gyulladván gyulladjék,
Altatván aludjék.
Haj, regü rejtem,
Majd neked ejtem...
Ez utóbbi rímpárt (rejtem - ejtem) a magyar költészetben József Attila használja fel! - Regös ének címmel találunk verset József Attila Medvetáncában is: A kötet címadó motívuma népszokás volt, eleven a Háromfával szomszédos Berzencén Kerék Imre gyerekkorában.("Húshagyó kedden fölöltöztünk maszkába és a medvejárást csinyátuk... A medve körül volt tekerve zsupszalmával, a kezei, az összes teste egész nyakig. Lánccal vezettek. Akik vezettek, azokná vót két tepszi, bellü tették a kabátjuk alá, és azon dobótak a medvének. A medve meg táncót amerre mente, az utcai sarokná is ment a medvetánc... "Horváth György, 1926)
Lángos csöbörim befödni
rege, róka, rejtem,
szertefuttam rózsaszedni,
rege, róka, rejtem.
Nép rozsa ring a rózsában
rege, róka, ejtem,
kasznár szive káposztában,
rege, róka, ejtem.
Keni urát oly kenőccsel,
rege, róka, ejtem,
fizeti a népet lőccsel,
rege, róka, ejtem.
Láng legyen kecskéjük szarva,
rege, róka, ejtem,
böködjön a paplanukba!
rege, róka, ejtem.
Itt ( v.ö. még: "Ha nem adnak szalonnát, / kifurjuk a gerendát") - József Attila is úgy "köszönti" meg a gazdagokat, mint a nem fogadott, elutasított regölők Somogyban (Kerék Imre szelíd-szomorú regölőseinek magukra nézvén semmi nagy kívánságuk nincsen, korty bor, nem több, mivel jobbára befelé vágynak csak a zord idő elől, födél alá, meghitt-meleg családi közegbe, s inkább ők adnának cserébe a családi kör lélek-melegéért):
A róka üsse meg a
Gazdának a sarkát,
Ezer forintos meg
A regülőnek a markát.
Gyanó Mártonné, Gadányi Istvánné, 1920,1908
Tréfás kérincsélő hang Táskáról, ám a következőben már gyermeki s József Attilás indulat feszül:
Haj regő rajta,
Azt is megadhatja
A nagy Uristen.
Egy nagy tyúkólat,
száz tyukot beléje,
kis görént melléje.
Ify János, Vörs, 1909)
Kerék Imre regölős soraihoz közvetlenül még Nagy László versei szolgálhattak mintául:
Tavasz kerekedik,
bimbó tüzesedik,
jázminfával fényes
agancs verekedik,
csodafiú-szarvas
nekitülekedik,
nekitülekedik.
Jázminfa virágát
lerágom hajnalra,
inaimmal ugrok
nyárdelelő napba,
pörkölődök, vékonyodok,
maradok magamra,
maradok magamra.
Vadászok meglőnek,
golyó a szügyemben,
Balatonban a sok víz,
mind az én könnyem,
sírva sirok, sírva sirok,
ha sietek lemaradok,
csodafiú-szarvas
hiába vagyok,
hiába vagyok.
Deresen, havasan
eljön a karácsony,
csodafiú-szarvas
föláll az oltáron,
szép agancsa gyúlva gyullad:
gyertya tizenhárom,
gyertya tizenhárom.
A tavaszi ujjongó újjászületéssel nyitja Kerék Imre gyermekdalát, mely hagyomány-kötötte motívumaival, refrénjének a haj rege rejtem (tá-titi-tá-tá) ritmusához igazodó tilla, tilárom-jával is e bartóki látásmódú és hangszerelésű költeménnyel rokonítható, jóllehet éppen nem drámai, hanem szivárványosan derűs:
Tavaszodik a világ,
bimbót bont a bokorág,
tilla,tilárom.
Erdőszélen szarvasok
tapossák a harmatot,
tilla,tilárom.
Homlokomon csodafa,
ágas-bogas korona,
tilla, tilárom.
Ágán fészkel a madár,
lombja közé lepke száll,
tilla, tilárom.
Rajta csügg a Hold, a Nap,
csillagrügyek bomlanak,
tilla, tilárom.
Árnyékában ballagok,
dúdolok egy dallamot,
tilla, tilárom.
(Ágas-bogas koronák)
Nagy László a későbbi Rege a tűzről és a jácintról című hosszúversének regölő-betétjében az apját siratja, s a holtat b e r e k- ből csalogatná vissza valós, itteni partra a költő. ( A berek mint túlvilági ős lápos, nem a fény birodalma Belsősomogytól északabbra is, a Somlóig, de Kormos Szigetközéig terjedő mitikus terep.)
Ne rejtőzz, ne rejtőzz
apám a berekben,
jövök ide énekeddel,
torkodból vettem,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Berek-éjjeledből
bujj ki pogány-fajta,
itt süt a nap, ide gyere
bánataim atyja,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Új királyka nem vagyok,
nem szent-öklű István,
aki téged halas vizzel
keresztelni kíván,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
S aligha tévedhetünk nagyot, ha Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című oratorikus művét is ideillüsztjük mint a regös- és szarvas -énekeket író Kerék Imre előtti versmintát, hiszen egyik legtöbbet idézett vagy szavalt költeménynek számított 1975-ben, mikor a kaposvári Vaspróba-antológiában a Zöld parázs opuszai először csokorban feltűntek.
...szarvas-hangon a fiú így kiáltott,
vissza-kiáltott szülőanyjának:
anyám, édesanyám, nem mehetek vissza,
száz sebem kiforr szín-arannyal,
naponta lerogyok, száz golyó szügyemben,
naponta fölkelek, százszor teljesebben,
naponta meghalok három-milliárdszor,
naponta születek három-milliárdszor,
szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop,
szarvam minden ága magasfeszültségű-áramvezeték,
szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek,
fogaim vas-hidak..." (Juhász Ferenc)
Kerék Imrét, szerencséjére és szerencsénkre nem csalták be ezek a látomásos sorok a dzsungelükbe, bár abban az időben sokak által követésére indultak a Juhász Ferenci költészetnek. Gazdagság és burjánzás között a keskeny ösvényen még a mesternek is nehéz volt megmaradnia. Kerék Imre a maga örökségében bízott.
Első verseskötetében találjuk a Regölő és a Rege című verseket. Az ősi forma mintha csak egy olvasztótégelyecske volna, mibe az eddig látott és ismert regöskincsek legszínesebb, legsúlyosabb és legnemesebb részeit olvasztotta egy-egy tömbbé.
A vers kétszintes költemény. Földi és égi rétegei, kellemes és hideglelős képsorok váltogatják egyugyanazon regös ritmusba végig egymást. Kesernyés idill ez, melyben együtt él a szépség és a fenyegetettség.
Az első versszakban a magasba tekint a költő, de a hulló porka hó a földre irányítja, kényszeríti a szemet. A t.sz. 3. személyű szereplők útjának jelzője egyszerre ígéri a fent és a lent élményét: csillagporos.
haj rege rajta
porka havak hullnak
igazítjuk lábunkat
csillagporos útnak
A csodaszarvas nem fennséges látvány, hanem maga az e lénnyé inkarnálódott szél, jégszarvú, mintha valaki egy fagyhalál előtti lázálomban látna ilyen csudát.
Akit emberi födelek alól tán éppen kitagadtak. Ő az. Vagy tán a Szentcsalád szálláskereső reményének, kilátástalanságának tárgyiasítása:
haj rege rajta
jégszarvú szél támadt
e házba mi betérnénk
ha ki nem dobnának
Kormos István cirkuszos alteregójának, Harlekinnek beszélő kakasa még holtában, a fazékból is méltatlankodik sorsán. A megcsúfolódott termékenység-mitosz, ami lehet a modern, műköltészetnek is "népi szürrealista" jelképe lehet itt jelen egy még lúdbörzőbb élménnyel, a lángos, röpülő lidérc vagy lúdvérc képével. "Somogyban... lúdvércen egy levegőben röpülő rúd alakú tüzes lényt értenek, aki képes átváltozni emberi formájú, de lólábú szeretővé." írja Király Lajos. A pajta tetején ördögi lényként megjelenő háziszárnyas nagyon valószínű, hogy a Luca napi népszokás elfuserálódott, rossz álmú beteljesedése, vagy inverze, ugyanis "Luca napjához Somogyban is nagyon sok babonás cselekedet kapcsolódik: a kotyolás (a baromfiak termékenységét varázsló szokás...(Király Lajos: Somogyi hiedelemvilág. Boszorkányok, kísértetek és más néphitbeli alakok, ÖRÖKSÉG Kaposi Kiskönyvtár 5., Kaposvár1995. 24. és 28. old.) S még valami, amiért az alkotáslélektanászok meg is róhatnak. A "rajta" indulatszavunkra rímelő "pajta" együtt szerepel egy gyerekkorombl ismerős, ősi népdalunk tréfás toldalékában:Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, / hadd kerüljem váradat, váradat! / Szita, szita péntek, / szerelem csütörtök, / dob szerda..." A sámánian visszafelesorolt napok után a következő kis zanzát daloltuk rajtáról, pajtáról, ded katasztrófáról: Rajta, rajta, / leszakadt a pajta, [leégett a pajta!], / bennmaradt a macska." (Szörényi László tréfás megjegyzése szerint az irodalom útjai szövevényesek és kifürkészhetetlenek.)
haj rege rajta
kigyulladt a pajta
sült kakas fut a tetőn
a tyúk is alatta
Van ebben valami animális rettenet, heródesi iszonyat, pedig szinte karikatúra.
(A disznóölések hagyományos zsánerképeit [Tatay Sándor A táltos autó című mesefüzetét disznóöléssel indítja!] láthatjuk nem kicsit gúnyrajzba torzulva, mivel "a híres sertéstenyésztéss hazájában - Somogyban - gyakran szerepel a termékenységi és szerelmi varázsszövegben a disznó, a malac, a szalonna emlegetése." /Együd Árpád. u.o. 79.)
haj rege rajta
be fürge malacka
részeg böllér pocakját
döngöli dagasztja
A legényeket és leányokat nem egyszer "összeregölték", hogy egymáséi legyenek. Itt a 3. versszakban oly csúful járt, elkomorult látomás a termékenységről nem kicsit jóvátevődik:
hajrege rajta
szép eladó lányka
gömbölyödjön-domborodjon
két kerek dudája (V.ö. "Ketek lányának akkora csöcsi / Legyen, mind egy bugyogós korsó,/ Kity-koty, gelegonya három, / A pántlikát várom..." Együd Árpád gyűjtése u. o. )
Hurka , kolbász szalonna, pásztoroknak jó volna - írja bele a versbe a népdal rímpárját e strófába, de nemcsak ennyit. Még egy népdalt tudott sűríteni a játszi logikába: ami van, az hagyma. Ami nincs: az szalonna. A szántani menő két szegény legény tarisznyájában kereshetjük a strófa titkát: "Van vereshagyma a tarisznyába, Keserű magába...
haj rege rajta
van itt hagyma szalonna
ami éppen nincsen
jó lenne ha volna
haj rege rajta
arcunk sápadt alma
ha egy kis bort kaphatnánk
pirulna hajnalra
A szomorúság méginkább átitatja azt az opuszt, melyből elmaradnak már a regölő társak, nincsenek ott háromkirályok se, csak maga van a költő, a felnőtt.
Kerék Imre mintha az egyik utolsó sámána volna valamely ugor népnek, olyan panaszba fog Rege című versében, akárha a híres kamasz sirámot hallanánk:
Fekete hegyeim hol [régente] vándoroltam, elmaradtak;
Földem hol vándoroltam arany füvemet növesztette!
Fekete hegyeim [már] elmaradtak;
Fehér csúcsaim [már] elmaradtak;
Minden erőnk elmaradt?
Hatalmas nemzetségemből csak magam maradtam;
Családomból magányosan kóborló, csak én maradtam;
Tavaim, hol [régente] halásztam, elmaradtak;
Most nem látom őket!
Kunyhó oszlopaim rothadtak,
Varrott nyirfakéreg ruháim mind megaszottak; mind elmúlt.
"Csak egyetlen szajáni-szamojéd dal maradt fenn: egy kamsasz dal, amely elvesztett nomád életüket és törzsük széthullását siratja. 1914. augusztus 7-én énekelte el Avdekeja Andzigatova, a följegyzést készítő Kai Donner fő adatközlője. (Megj. Lotz János Szonettkoszorú a nyelvről, Bp. Gondolat. 1976 .243. p.)
Kerék Imre pedig az istenhátamegettivé lett, embertől is elhagyott paraszti faluvilágot, a nomádnál évezreddel modernebb életformát - s ettől oly fájdalmas, hogy mégis ugyanazon évszázadban! - siratja ifjúsága tűntén, akár egész népe kultúráját a kamasz sámán.
haj regülejtem
szántottam vetettem
sziket boronáltam
kakukkfüves réten
háltam dűlőszélen
zizegtek fölöttem
szőke rozskalászok
kék búzavirágok
álomba ringattak
szarvasok nyomából
vizet merítettem
tenyeremből ettek
az égi madarak
aki hordtam vala
ékes napot vállon
árdeli szép holdat
bimbós éveimből
aj semmi se maradt
vettem nyakamba
kőnehéz tarisznyát
taposott szegények
gondjával rakottat
magam szétosztottam
virágnak bogárnak
aj mi minden voltam
parasztok tenyerén
szétmorzsolt búzamag
friss tavaszi zápor
vetést bokrosító
aj mi leszek immár
odahagyott fészke
költöző madárnak
árva őszi csillag
isten tenyeréből
áldott földbe hulló
haj regülejtem
regülejtem
A versbeli hős szántott és vetett: sziket arathatott. Gazdagságát, altruizmusát kifosztott jelene felől ítélheti meg, készítheti leltárát. (Ez a leltárkészítő pontosság hangsúlyossabbá os válik következő köteteiben!) Mi voltam? Leginkább mi? Kérdezi önmagától. Szétmorzsolt búzamag volt. A szétmorzsolt búzamag márpedig táplálni tud másokat, új életre kelni nem tud. A szétmorzsolt gabona, a megtört test mégiscsak a nagyobb törvénykezés, az "erősebb létezés" parancsai előtt hajol meg. A szétmorzsolt búzamag, a költő maga, parasztok tenyerén volt. S hol lesz. A földi szerettek után isten tenyerén. Ha már nem lehet földbe hulló mag, lesz árva őszi csillag az égen, ahonnan áldottnak a földet, megintcsak a földet látja, s így lehet hasonlatos a már evangéliumi példabeszédben szereplő jézusi búzaszemhez, ami meghal, hogy föltámadjon, éljen és sokasodjon. A kozmikus vetés-képzet az élet körforgását, megújulását hirdeti Kerék Imrénél. Árvaságában ez az ő mégis-morálja (a hetvenes években Király István alkotta meg Ady Endre könyvében ezt a máig pontos terminust).
A társtalan költő előtt nem mutat utat csillag, nem jelöli ki új vágta csapását csodaszarvas. A hiányérzet, az árvaságtudat vacog itt, istentől s embertől elhagyatottan. A sírások társat keresnek, - írta Kondor Béla. Az üres ég alatti szorongások pedig megváltódást. Amely kegyelmi állapotban az égigérő fa már a vérrel virágozó s szentlélekkel gyümölcsöző keresztfa oltalmát nyerheti az ember: "A katolikus hagyományban a kivirágzó keresztfa életfaként jelenik meg, s Krisztus örök életet hozó, megváltó tettét szimbolizálja."
(Jelképtár, Bp. Balassi Kk. 1997, 130. old.)
Kerék Imre első kötetében (Téli metszet című versében) utal Lehel kürtjére: "Kiáltanék A száj / befagyott csodakürt". A filológus számára azért is fontos motívum ez, mivel regős csoport- és szarvasvadász-jelenetet egyaránt találunk ráfaragva. Kerék Imre hűséges ragaszkodással és tudatosan építette be őstörténetünk képeit költői indulásakor. Egyik legszebb szerelmes vallomásában éppen úgy szarvasünő képe tűnik fel a kedvesére talált hasonlatban.(Több ezer esztendővel ezelőtt a gímszarvast felváltotta a rajzokon a nőstény párja: a nemzetség ősanyjaként. László Gyula szerint már a Kalevala szövegében is világossá válik, "hogy az üldözött szarvas voltaképpen leány: ... Hisz szarvasát is megűztem / Hisz földjei véghatárán, Add, öreg, hát a leánykád, / Menyasszonyul ifjú szűzem." L.Gy. : (Hunor és Magyar nyomában Bp. Gondolat, 1967. 30. old.) S "hogy az ősanyát szarvasalakban képzelték el." (u.o. 39.old.) Aztán a Kárpát medencében Erdélyi Zsuzsa - aki Háromfán szintén járt archaikus népi imádságos könyvébe ottani anyagot fölvenni - gyűjtéseiből is egyértelműen bebizonyosodik, hogy maga a Boldogságos Szűzanya is szarvasként jelenik meg népdalainkban, ki a kígyó fejét, vagyis a bűnt eltapossa. (Hegyet hágék, lőtöt lépék. 169.old.)
A költő önmagát, a szerelmes férfit pedig az életfához hasonlítja. Talán pontosan azért, mert nemcsak a somogyi erdőkben látható és filmeken is megörkítve, mikor a szelíd szarvas fához dörgölődzik, hanem a régészek által Novocserkasszban talált arany diadémon is, mihez László professzor a következő kommentárt fűzte: "A szarvasanya képe az emberek ruházatán, pajzsán is megjelenik. Íme egy fejedelmi korona, amelyen az életfa körül legelésző szarvasok alatt egy nagy faragott ékkő jeleníti meg az istenasszonyt" (u.o. 40.old.)
Hogy Kerék Imre dalának mélyebb jelentésrétegében kereszténység előtti ősanyánkra találunk, azt csak megerősíti a Folyópart versek harmadik részének erotikus zárósorai erősíti meg:
ha majd homlokomon a fű kicsap
s eszméimet az anyag őrzi csak
számba ásványi só homok pereg
szétmossák lassan szerelmeimet
suhogó földalatti záporok
s apámmal ott lent kezetfoghatok
ha befogadnak majd az elemek
hazátlanul csavargó víz leszek
partok bilicsét szétvető
kéretlen hozzád érkező
kosfejű hullámokkal zúduló
kavicsot kagylót görgető folyó
melled dombjai között elúszom
mezítelenül szabadon"
Ugyanezt az ősanya-tiszteletet találjuk Juhász Gyula Emese álma című költeményében (László Gyula értelmezése szerint: "Juhász Gyulát az áradó folyó hasonlata ragadta meg. Ennek a látomásnak is megvannak az előznényei, ez is közös eurázsiai örökség. Pédául a szkíta kor perzsa világhódítójának, Kürosznak születési mondáját a régi görög történetirodalom őrizte meg számunkra: eszerint Kürosz születése előtt édesanyja álmot lát. Azt álmodja, hogy az ágyékából kiömlő víz hatalmas folyammá változi, s egész Ázsiát elárasztja..." ):
Álmodott és látta kéjjel,
Ágyékából messze széjjel
Hódító folym dagadva
Mint rohan borús Nyugatra.
A Drávától a szőke Tiszán át Perzsiáig mintha népmeséink táltoslova röpítene minket, minden erőlködés nélkül, ha Kerék Imre strófái fölött elidőzünk.
2 X 4 sornyi teljesség ez. A pogány kori égigérő fa és szarvas jelenítik meg az emberpárt mint egymásba szerelmes flóra és fauna. ( A növényi s állati létezést egyetlennek - közösnek Papp Árpád látomásában, a Duna-Don sirató következő sorában csodálhatjuk meg: "Fák száraz águkat agancsként elhányják".)
Kerék Imre verse a szeretők örök gyöngédségét s a XX. századi hajszoltak egymást-féltését is kifejezi. Az Erato és az Amor sanctus hangzatai csendülnek testvérien egybe itt:
holdba nyújtózó fa lennék
te meg sudár szarvas lennél
dörgölődznél oldalamhoz
árnyékomban megpihennél
agancsod kifényesíteném
gyöngyöt pergetnék nyakadra
jobban kívánkoznál hozzám
mint a szép híves patakra
(Dal)
Nagy László arra kérte szerelmét, hogy hittel és hűséggel vértezze fel állig, s akkor ő a halálos ágyik beléfogódzik. Hit és szerelmes kötődés: Kerék Imre szerelmes dalában sem elválasztható fogalmak egymástól. Férfi és nő. Fa és szarvas. A Jelképtár áttekintése szerint: "Az agancsát minden télen elveszítő, majd tavasszal újranövesztő szarvas a ciklikus megújulás, a termékenység, az újjászületés, a Nap szimbóluma. Számos néphitben szétágazó szarvai révén - az életfa, illetve a világfa kapcsolódik hozzá. [...] Apollónnak is szent állata, mivel agancsai afényre, a napsugarakra utalnak. [...] Erató múzsa mellett állva a szerelmi líra szimbóluma is lehet. Aphrodité és Adónisz párosa mellett erotikus jelkép; ebben az értelemben szerepel Shakespeare Vénusz és Adónisz c. elbeszélő költeményében is: "Leszek vadaskert, legyél szarvasom." [...] Az Ószövetségben a - Balassi által is feldolgozott - 42. zsoltár forrásvízre szomjazó szarvasa a hívő lélek istenkeresésének jelképe." Jánosi Zoltán nagy lászlóról írott könyvében a következőképpen fejti meg szarvas-szimbólumot: "... a szarvas... fölfogható lesz például valóságos állatnak, illetve állat- és istenembernek: kozmikus-szoláris funkciónak, illetve a termékenységnek-természetnek; a kereszténységbe hajló pogány embernek, illetve emberiségnek..." A magyar irodalomtörténetben Kovács Sándor Iván követte végig a vadászsértette vagy űzte, a biztonságot, oltalmat izgatottan kereső embert mint szarvast. Balassi, Szenci Molnár, Arany János után Kerék Imre csendíti ki a zsoltár kezdetének hasonlatára a saját költeményét: "jobban kívánkoznál hozzám / mint a szép híves patakra". Istenvágy itatja át a költeményt, istenanya által való megváltódás óhajtása van jelen (Illyés szeretné, ha Isten nő volna kései korszaka versei szerint), földi szerelmes társat magának varázsoló, annak udvarló, amoly neoplatonistán megszólaltatott mű ez. A 42. zsoltárban - Farkasfalvy Dénes fordításában - ez áll: Ahogy a szarvasfím bőg forrásvíz után,
a lelkem téged, Isten, úgy kiván.
Istenre szomjazik, az élő Istenre lelkem..." - A műfordító lábjegyzettel látta el a "szarvasgím" és a "bőg" praedikatív viszonyát: " a szószerinti fordítás - számos angol és német szerző szerint - "kiáltoz" (nem pedig "vágyakozik", ahogy a régebbi fordításokban olvasható.) A költői kép a kiszáradt patakmedreknél vízért bőgő, szomjas gímszarvasokat állítja szemünk elé." (Zsoltároskönyv, Eisenstadt, Prugg Verlag, 1976. 81. old.) Kerék Imre Szenci Molnár fordításából emelte versébe a szent szöveget. Elnyerte vele, hogy az olvasóba olyan nyelvi emlékünk hasson, ami Sütő András szavaival "énekelteti az évszázadokat", Németh László szavaival: egy olyan magyar költő műfordítói teljesítményére játszon rá, aki Theodore Beze "pipisgető" farancia rokokós zsoltár-strófái után visszaadott magyar nyelven valamit az eredeti zsoltárok tengerveréséhez. (A Zöld parázsban hommage-verset is szentel Szenci Molnár Albertnek Kerék Imre.) Maradva a szószerinti jelentéseknél, amelyekről a 42. zsoltárban olvashatunk, valahogy úgy jártak Kerék Imre csöppnyi dalában, mint az ószövetségi hangok Szenci újraköltésekor: a szerző törekvésének mintegy mellékes ráadása-, jutalmaképp visszaadódik a legősibb változathoz mindaz, ami a legújabbig közben elveszett. Szenci Molnár szarvasa híves patakra vágyakozik, ám Kerék Imréé már jobban kívánkozna a társhoz. A szerelmes szarvas pedig - köztudott- nem csak a víz utáni szomjúhozásakor bőg, hanem szerelmesen is. Ahogy a zsoltáros istenvágytól "kiáltoz". S ami e képhez tartozik, szintúgy, elválaszthatatlanul: a 42. zsoltárban "kiszáradt patakmedernél" bőg a szarvas. Kerék Imre versében ott a megváltás igérete: "gyöngyöt pergetnék nyakadra". Mi volna más a gyöngy itt, mint a harmat, mint a fölülről hulló manna vagy élet vizének csöppjei?
S a gyönyörű istenessé is emelt szerelmes vers további gazdag rétegekkel ajándékozza meg a befogadót. Végighúzhatja az ujját bárki a hét-nyolc évszázad magyar műköltészetének s több mint évezredes népdalkincsünknek lajstromán, hogy mimindenné átváltoznának (v.ö. Kerék Imre második ciklusának címe is ez, - Átváltozások, valamint műfordításkötetének!) a szerelmesek, csakhogy egymás mellé érhessenek, egymási lehessenek:"Fa leszek, ha fának vagy virága..."
Meggyőződésem, hogy az 1970-es évek egyik legszebb szerelmes versére pillanthatott az olvasó, mikor a Zöld parázs első kötetet a Dalnál föllapozta. A szerelem, mint az egyik legfőbb létérték, Németh G. Béla szavaival: a legintenzívebb emberi kapcsolat mentette át mindazt a többi értéket, ami Kerék Imre ifjúságában nem számított hivatalosnak, de melyekre Nagy Lászó parancsa is, valamint még csak nem is "irástudók" példája figyelmeztetett: "Tisztának a tisztát őrizzük meg. Oltalmazzuk az időben! Ámen."
Kerék Imre - Utassy Józseftől véve kölcsön a képet - mintha nem is írta, hanem élte volna a szarvasságot. Mintha nem csak életének látásmódja lenne csak követhető e versekben, de az ország, a nép s szinte a nembeliség történetének alakulása is. Hiszen fog ő majd nyugateurópai verselésben is szólni a szarvasokról, ám előtte kizengi Szent István király dícséretét, akár egy a honfoglalók közül, aki hittel hitte az új vallást, ám nem csorbult emlékezete sem:
Karcsú szarvasünő szökken az úttalan
ormon át remegő anyja után, ahogy
Cloé, szöksz közelemből,
megrezzenve, ha szél fuvall,
szárny villan muzsikás tavaszi lomb közül;
s ha gyík surran elő erdei vadszeder
árnyából, teneked már
torkodban dobog a szived.
Kár félned, gyönyörűm, nem vagyok ordas én,
rádtámadva vadul hogy leterítselek;
csak szépívű nyakad hagyd
csókolnom, s ne keresd anyád.
(Változat egy Horatius-versre)
Balatonboglár, 1998. május
Két élő szobor
- verselemzés -
Kerék Imre
Sopron, Széchenyi tér
Ahogy azokban a viharzó
márciusi napokban,
úgy néznek itt ma is
farkasszemet
a gróf s a vézna közlegény, a költő,
folytatva az örök vitát,
mit abbahagyni nem lehet.
Hidak és akadémiák,
vagy szabadságért dörgő fegyverek?
Óvatos változás, vagy
forradalmi erőszak
s holtakkal teleszórt csataterek,
ha élni másként nem lehet?
Nemcsak a bronz s a márvány
feleselnek itt szüntelen,
de a fennkölt ünnepi gesztusok
s a hétköznapi tett!
A legnagyobb magyar
s a másik óriás, akit ő
utolsó napjaiban
Bécs kopóitól bekerítve,
az elboruló elme maradék
öntudatával édes
fiának nevezett!
S ahogy terük itt egybetorkoll:
példázva: döblingi golyó,
vagy segesvári lándzsahegy -
gyönyörű sorsuk végül egy!
Szólítanak naponta.
Úgy élj, ahogy ők! Cselekedj!
(1975)
1956-ban Illyés Gyula gyakorta ment át Széchenyi Lánchídján, s ezt az élményét versbe is megörökítette: "Hány könyvet írt! És valamennyinél / többet ér / ez a híd. Hogy él! // Egy mondandón, mit nem papírlapokra / bízott, ki észbe fogta / és létre hozta, / egy derék eszmén járok át naponta. // Napi örömöm ez a jó / anyagba burkolt közölnivaló. // Vigaszom / lépnem e szép értelmű sok vason. / Egész mozgó testemmel olvasom. // Kézzel érinthetek egy győzedelmet..." A költő egészen mindennapos látványból emelte ki azt a valóság-darabot, melyhez akár ódát írni sem volna túlzás, ha nézője eltöprengene felette. Ne feledjük:egy dunai hid egy munkába igyekvő fővárosinak inkább praktikus útszakasz, ám a költőnek beszédes példa is lehet: szépségről, történelemről vagy sorsról.
Kerék Imre 1975-ben állandó lakosként, versíró tanárként gyakorta ment át a Széchenyi téren Sopronban. Akaratlanul egy mondandón kelt át naponta, ha átvágott a kisváros terén. Mindennapi élménye volt, hogy két szoboralak, a tér névadója: Széchenyi István és Petőfi Sándor közt haladt el.
Széchenyi István szobrát 1896. decemberében állították alig negyedszázad múltán a leghűségesebbnek neveztetett városban. "Izsó Miklós mellőzött és feledésnek induló eszméjét szabadon és önállóan megvalósította hazánkfia: Mátrai Lajos. Ércbe öntötte Beschorner utóda, Budapesten. A szobor alapját építette Hild Lipót." - állt a pergamenen, mit a szobor avatóján a talapzat alá tettek üzenetként a múlt századi ünneplők.
A kortárs Lisztes István bronz-Petőfijét Sopron városa szintén e téren, a Széchenyiről elnevezett promenádon állította fel. Széchenyivel szemben Petőfi. Akarva-akaratlan (?) mintha két "élő szobor" (Vörösmarty ) egy végetérhetetlen előadás drámai tetőpontjának képét merevítette volna ki a városrendezés,hogy a
vers tömbje majdnem meghasad, mint a télire kellőképpen be nem csomagolt kőszobor, annyi ellentétet foglal magába. Mintha Vörösmarty végső gnómájáról élet és halál vagy-vagyáról lenne szó... Mintha a térnek két pólusa jött volna létre pusztán azáltal, hogy a két lángelme emléke egymással szembe vagy egymás mellé (ami ugyanaz) került itt, mintha a feszültségtől ívfények villannának Kerék Imre versében:
1. - farkasszemet néznek
2. - gróf - közlegény
3. - örök vita (abbahagyni nem lehet)
4. - hidak és akadémiák - dörgő fegyverek
5. - óvatos változás - forradalmi erőszak (holtakkal)
6. - ha élni másként nem lehet - [ ám eszerint élni másként kellene]
7. - bronz - márvány.
S még kettő, ám már csak kvázi-ellentét, hiszen a hetvenes évekszülte hivatalos ideológia már elnevezésében is antinómiát tartalmazott, az úgynevezett "hétköznapok forradalmiságá"-t:
8. - ünnepi gesztusok - hétköznapi tett.
9. - a legnagyobb magyar - a másik óriás
A paralelizmus kilencedik "stációjá"-ban szembeállítás helyett pedig egyenesen az egyásmellé-rendelésig jutunk. Ez az a pont, ahol a XIX. századi virtuális találkozás felold minden eddigi ellentétet, s maradva a fizikából vett képnél, mintha sztatikus kisülés következne be a két elektromos pólus között.
Kerék Imre a vers tetőpontján azt a Széchenyit rajzolja elénk, aki "elboruló elméje maradék öntudatával a döblingi sárgaházban édes fiának nevezte Petőfit naplója oldalain. ( Illyés a következőképpen írt vagy 100 esztendő múltán Széchenyi döblingi kínjáról és végzetéről: "... bomló lélek, mint a láng, meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé - Az volt talán istené,," A szobrok a vers végére végképp hús-vér alakokként üzennek, akár egy újkori pygmalion-történet hősei, kiket már nem a szobrász vésője, hanem a költői szó telít lélekkel. E XX. századi találkozás kellett hozzá, hogy a legháborgóbb eszmék, egymást kizárni látszó ellentétek ne jól csengő paradoxonokban oldódjanak fel, hanem olyan magától értetődőn találkozzanak, ahogy a soproni költő és járókelő talált rájuk naponta... "S ahogy terük itt egybetorkoll: / példázva: döblingi golyó, / vagy segesvári lándzsahegy - gyönyörű sorsuk végül egy!" Nincsen e testvérítésben semmi spekuláció vagy számítás, sem aktuál-politika (hiszen annyian kijátszották már egymás ellen Széchenyi és Petőfit a nem szolgálni, hanem megosztani és uralkodni akaró hatalmi érdek).
Kerék Imre versében mindkét tragikus embersors az életre szavaz. A segesvári hősi, meg a látszólag kevésbé, de a testi-lelki fájdalmak 1860-ig viselésétől legalább oly heroikus döblingi is. "Ahány igazság, annyi szeretet" - mondaná József Attila. Vagy mondja a szinte hihetetlent Csoóri Sándor Széchenyiről: ... mivel egyféle alkotóképesség se esik messze egy másik fajta alkotóképességtől, az államférfi Széchenyi ugyanúgy szenvedett, kinlódott testileg is, mikor Akadémiát tervezett, Lánchidat épített, mint az életüket külön is roncsoló művészek. Csak bele kell lapozni naplójába, nincs benne egyetlen oldal se, ahol ne panaszkodna valamilyentesti vagy lelki bántalomra. 1843. november 4-én ezt jegyzi le:"Halálfélelmek. 6 ló nyomja a gyomromat... Kövér félelemcsöppeket verítékezem..." Két nap múlva ezt: "Egész éjjel gutaütés kerülgetett. Ha nem volnék házas, véget vetnék magamnak. Pisztoly..." Mintha Adyt hallanám. Mintha egy teljes életet élő ember vallomását. Hova tűntek el az ilyen férfiak a politikából? Kiiktatódtak, mint a töprengés, mint a vergődő erkölcs vagy a bevallható gyötrődés? Ki, mint a szégyen és a bűntudat a nyilvános közéletből? Pedig éppen Széchenyi sorsa példázza, hogy nemcsak mindennapos betegségek szorítójában, hanem még egy zárt elmegyógyintézetben is lehet úgy politizálni, mint a világ bármelyik kancelláriájában vagy parlamentjében."
S mondják a többi költők azóta is. Lám, a kaposváriak. Takáts Gyula az 1990-ben fölavatott Széchenyi-szoborra verssel mutatott rá, melynek címe Ő szólít volt. Papp Árpád, aki szintúgy Somogyország szülötte, mint Kerék Imre, 1992-ben írt vallomásában szintén Széchenyi és Petőfi szobrai szerepelnek, csak a színhely más: Kaposvár, ám a lírai próza üzenete a Kerék-vers soproni példázatára rímel:
"Széchenyi [útja] zord, szakadékos belső tájakon folytatódott, királyi vadként járkálva, háborgó lélekkel egy tágas, de mégiscsak falak és vasrács övezte kert oroszlánketrecében. És az ő útjának sem vetett véget (egyesek szerint a megijedt vagy türelmét vesztett idomár) pisztolyának dörrenése. Hajdani magányos találkozásaink óta kilépett a poros könyvek zárt osztályáról: kiült a város róla elnevezett terére, belekerült napjaink forgatagába. Nem láthatja, pedig csak egy utca választja el egymástól őket, Kossuthot, aki elszánt méltósággal, kezét kardja markolatán nyugtatva áll; nem láthatja a kettejük között álló, csupa hév és hit, irást szorongató Petőfit, aki nem sejti, hogy Széchenyi halhatatlan lelke csalhatatlan ítélkezésével: fiává fogadta őt... Széchenyi ott ül előttünk szemmagasságban, egyszerűen oda kell lépnünk hozzá, s nem várja, hogy elejbe térdepelve mégiscsak felnézzünk rá... Arca, tekintete szigorú és talányos, mint a szfinxé. vajon miről kérdezget bennünket, járókelőket?... Hallgat; műve olvasata: bizonytalan. De hagyott üres oldalakat a naplóiban... Ültessünk gyümölcstermő és árnyékadó fákat ebbe a földbe, gondozzuk elejink sírját, örökítsük át gabonakévét gabonakévére helyező, önmagukat a művel együtt magasba emelő apáink mérték- és arányérzékre valló kazalrakó mozdulatatait. Építsük fel arra a kis telekre, melyet ma még Magyarországnak mondhatunk, nomád sátraink után, szedett-vedett, gazdag szomszédok lomtalanítási akciói során idehordott bútoraink köré és fölé, a nagyvilágban jobbára már kimustrált autóink garázsai mellé, a hazatéréseinkkor Ithaka kéményfüstjével, egy-egy vén, lánc nélkül is őrző, hű kutyával váró, otthont jelentő házainkat. A hazát."
"Úgy élj, ahogy ők! Cselekedj!" - figyelmeztet verse utolsó sorával Kerék Imre. De az intelemnek nemcsak értelme ívódik belénk. A soproni poéta úgy tesz, mint a jó szobrász: cizellál. Versét drámai jambusokra alapozta. A költő-járókelő drámai szövegébe olymód helyezett zenei betoldásokat, hogy a muzsika Széchenyi és Petőfi ellentétei után kézfogásukat, testvériesülésüket fesse alá, ha a tények nem bizonyították volna eléggé.
Hidak és akadémiák... Széchenyit jellemző sor titi -tá -titi -tá- titá.
forradalmi erőszak... Petőfit jellemző sor:dam-da-damm-dada-dam
Úgy élj, ahogy ők, cselekedj!
Tisztelet, főhajtás, szerepjáték
Kerék Imre: poéták: csoda-nyelvek
Tapolcán sóhajt föl emígy az ember: milyen gazdag is Gyula városa, hogy ott élt Simonyi Imre, s milyen Pécs? Hol meg Csorba Győző lakott. (Partikularitás helyett: csoda.)
Él Sopronban egy költőnk, Kerék Imre, aki számára szintén nem hátrány a vidékiség; hatodik verseskönyve jelzi, mily ihlető erők táplálják a Lajtán alig innen. Szellemi végvárából szép posta, mindnyájunkhoz szóló az új poéták: csoda-nyelvek című kötete. A kötetcím Nagy László-mottóból való:
Igricek: rongy-ingűek, poéták: csoda-nyelvek
ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.
Járjuk csak körbe ezeket a kulcsszavakat! Poéták: Névtelen, hajdanvolt századainak énekesei voltak ők, akik nyelvemlékeinket, balladáinkat, Mária-siralmunkat, Halotti Beszédünket s a híres Soproni virágéneket szerzették:
Virág, tudjad, tőled el kell mennem,
és te írettek kell gyászba ölteznem.
Névtelen maradt, Anonim a szerző, de köszönet annak a valahai soproni jegyzőnek is, ki ránkhagyományozta tollpróbaként a városi könyv hártyatábláján 1490 körül. Mihelyt Kerék Imre rátalált e töredékre, s azt saját versébe intarziázta, nemcsak Sopronban, de egész irodalmunkban mozoghatott még otthonosabban. Hiszen a többi oldalon Balassitól - már nem nevesincs géniusztól - kortárs csillagokig úgynevezett hommage -, azaz tisztelet -, főhajtás-versekkel, szerepjátékokkal kalandozza be kötete terét s idejét. Berzsenyi például így idézi antik metrumokban:
Most ha élnél, szíved örülne: immár
kétszáz éves gesztenyefáid újra
hószín gyertyát gyújtanak, égbe nyúlik
dús koronájuk.
Árnyukban sétálva bozontos, barna
bajszod széthúzódna derűs mosolytól:
látva buzgó mezei szorgalomban
niklai néped.
A poéták valóban csoda-nyelven szólnak. S ez bizony egy adott időben, legyen az a XIX. vagy a XX. században, nem kizárólag személyes virtus, hiszen ne feledjük a közhely igazságát!, a nyelvet készen kapják. Serék Imre alázattal ismerte fel ezt a tényt. A szavaink ha épen, romlatlanul állnak rendeltezésünkre, kötelesség jól bánni velük. S köszönni - természetesen - , ha bravúrra adnak módot pusztán azzal, hogy ügyesen rendbeállíthatók, mi több, így zengővé is válhatnak; válnak, mint az Egy régi szótár szavai című versben:
ketske tsötsw szölö boytorian parlagi rosa
kirtfely tsipke bokor szék föuirág lilion
mintha kobozpengés gyönyörű nevetek muzsikája
ákombákomként díszletek ó lapokon
összevegyülve mikéntha kósza nyáj a karámban
basalikom bozza mondola gesztenye mak
czédrus ökör fark czitrom naspolya árua leány hay
mormollak titeket ősi varázsigeként
Kerék Imre 1988-ban jelentkezett már egy olyan saját kiadású kötettel, melynek formátuma, külalakja igen hasonlít e mostanihoz. (Mindkét borító Soltra E. Tamás szép munkája.) Az Epigrammák akkori gyűjteménye bebizonyította, hogy parádésan bánik a formával a költő, kisujjában van a mesterség. Mintha ebbéli tehetsége itt-ott elébevágott volna a mondandónak, úgy ontotta dallamait. Mára: az üzenetek megsúlyosodtak, az oldalakon igazán méltóvá lettek a klasszikus keretekhez. Íme, a Weörös-reminiszcenciákból:
Délövi fényben úszó lankák,
hullámos halmok, boronás
gerincű nagy bazalthegyek közt
fürge ujjú szél fuvoláz.
Lassú léptekkel fáradt vándor
ballagdál, dombról dombre hágva,
ritmusra igazítja léptét
a változandóság danája.
Síkság alig, mindenütt ormok
takarják el a horizontot,
de nem kíséri unalom:
halmok, hegyek és újra dombok.
Ha tarisznyája kiürült,
dohos pincék közt néha bort kap,
s bár útja véget sosem ér,
nem bánja, hogy mit hoz a holnap.
(Dunántúl)
Aki azt mondja erre, hogy na igen, a gyakran emlegetett pannon derű lengi be költeményeit, az : téved. V.ö.: "jajos versekkel" nevelnek az elődök opuszai, mivel a dunántúli fényben mindig ott az a mandulányi keserűség. Kerék Imre tudja ezt. Itt minden "lepke-álom s göröngynehéz való" (Sejtelmet, ősi törvényt).
A kötet záró részében visszatér soproni élményeihez, mégpedig Kormos István emlékét idézve teszi még kerekebbé könyvkompozícióját.
lány-mosolyok
lepke-szárnya pillangózza körül
amint mutatóujját fölemelve
mesélni kezd
HÁT NEM ÉRDEKES FIAM?
NORMANDIA BRETAGNE UTÁN
ÖREGSÉGEMRE ELJUTOTTAM VÉGRE
SOPRONBA IS PEDIG
ITT VAN MOSONTÓL ALIG MICCENÉSRE
(Kormos úr Sopronban)
A Kormos- és immár Kerék-filológia számára hadd illesszek ide a két költő "rokonságát kimutató bizonyítékot, annál is inkább, mert kapom a hírt, hogy Kerék Imre most vette át a Kormos István irodalmi díjat. Kerék Imre rejtőzködő ragaszkodását Kormoshoz az Árgus 1992. évi 6-os számában vettem észre, majd az Új Emberben 1994 áprilisában. A Kerék-vers címe: Puskin szülőháza Mihajlovszkojében. (E kötetében a 67. oldalon található.) Kerék Imre Kormos István 20 évvel ezelőtti prózasorait emeli versba!
Kormos István mondata így hangzik: "Az Ő szárnycsapását hallom a mihajlovszkojei parasztházban, Puskin dajkájának mohahomályú szobájában...- s így Kerék Imre vers-nyitánya:
Mohahomályú, szűk szoba. Asztalon
feledve némán, elhagyottan áll
a dajka fénylő szamovárja.
További kedvet vershez, mindenekhez, Kerék Imre!
(1995 szeptembere)
Naplósorok a derű borújáról
"... az öböl fölött a sirályok fehér szálakból megszövik
újra meg újra
a pannon derű hamis mitoszát: könnyű hálót tekintetem belefogni"
Papp Árpád: Tengerfenék
Ha nem esik el Voronyezs alatt
apám s nem lett volna hősi halott;
ha örökül rám nem csak megkopott
kofferje és hegedűje marad;
ha nem hallottam volna szüntelen
anyám faltól-falig-sírt panaszát;
ha nem lesöpört padlásunkon át
ordít arcomba a történelem:
akkor talán most lenne rá okom,
volna hozzá helyszín és alkalom,
hogy furulyázzam a pannon derű
mítoszát árnyaltan, cirkalmasan;
hogy nekem ez miért nem egyszerű -
itélje meg, kinek türelme van.
(Kerék Imre Ha című verse, megjelent a Rézholdak, réznapok című kötetében.)
Az 1970-es és 80-as években még a tehetségtelen költők mentsvárának is számított a Dunántúl, hiszen verseiket azzal a közhellyel lehetett kiadásra javasolnia akkori lektoroknak, hogy "pannon derű lengi be" műveiket.
A napsütéses órák számát pontosan meg lehet számlálni minden esztendőben a Mecsek oldalain, a Balaton partján vagy a Szigetközben, a mediterránum flórájának s faunájának jegyeit kimutathatjuk e vidéken, mégsem végeztünk még semmit, hogy valami itteni mégis-titokhoz, másutt nem található, semmihez sem fogható jelenséghez érjünk. Janus Panonius elfagyott mandulafácskája óta ugyanis aki felhőtlen, idillisztikus képet fest, az aligha vette észre a benne küszködő embert, akivel az alkotó éppen egy sors kenyerén élt. Mint Kerék Imre és Papp Árpád költők. Mindkettőjüknek, ahogy Bella Istvánnak is, és még annyinak e nemzedékből, a Don kanyarban maradt az édesapja.
Utassy József nevezte először hősi halottnak a Donnál elesett édesapját.
Anyámnak hősi halott a párja / méhe a szerelem hullaháza. [Kapott is a fejére...]
(Kit koldus hazámnak hívok a vers címe) nem metaforikusan árvák ők, hanem igazából. Egész életükben apjuk sírjáról sírhatnák el a havat - ahogy Bella pontos-szép képe mondja. A szonett mottójához ennyi fontos adalékot tudnunk kell.
A történelem, a minden derűvel oly fukar, tovább szalad a versben brutálisan. A "lesöpört padlások" somogyi, zalai, veszprémi partokon - már - a negyvenesek után - az ötvenes évek világát idézik az ottavában.
A tercina tulajdonképpen a shakespeare-i szonettek epigrammatikus végkicsengéseihez, ama kétsorosok csattanóihoz hasonlít ( nem áll ellentétben az ottavával, éppen azt fejeli meg ). Ha van költői kérdés, mire nyilvánvalóan ki sem mondott válasz, úgy itt egy költői felszólítással van dolgunk, amit minden figyelmes olvasónak meg kell fogadnia : "hogy nekem ez miért nem egyszerű - / ítélje meg, kinek türelme van." Ahogy Illyés versében , mikor anyánk a halott, hát a siratót ne Zerkovitz zengje, úgy Kerék Imre s Papp Árpád sem szólhat súlytalanul itt valamiféle tündéri tájról, mint átutazó tájképfestők. Az ő munkájuk nemegyszer csak amoly vedusztika lehetett.
Bazaltkőbe-rótt sorok
Takáts Gyulának
Pásztoridill? - Csákány, kapa... bazalt-
kőbe-rótt sorok: szőlők, mandulák...
Pannon derű? - Szívgörcs és hivatal...
akták, pecsétek... lakat-némaság...
Hamvas gyümölcsöt álmodó rügyek?
- Jégverések kivégzőosztaga!
Dionüszosz-i boldog révület?
- Ikarosz habba-fúló sóhaja...
Heszperidák kertje? - Barlangfalak,
csillagtalan labirintus-magány...
... de följutni a fényre napra-nap
a líra Ariadné-fonalán...
Olyan ez a vers, mint Szabó Lőrinc magának felett kérdései s válaszai Babitsról a Tücsökzenében.
5 kérdés és 5 , majd egy föl sem kellett tenni kérdésre adott 6. válasz nem hagy kétséget az emlegetett pannon derű dolgában.
Pannon derű nincs, de mégse szillogizmus, ha azt mondjuk, amit tagadni lehet, az már van...
Olyan, mint Egry Józsefé. Belefagyott a víz reggelre a lavórjába, miközben elvitte Pesten a műtermét a bomba. Vért köpött. Akárha Janus Pannonius. Aztán mégis fölragyogtatja a szivárványt a tomaji öböl káprázatában, a fonyódi kúpok fölötti ragyogást, a Szent Kristófot kisérő lángoszlopot.
Mint viharokra emelt nyárderű - mondaná Pilinszky -, felköltözik a halálos magasba.
Csak így. Kerék Imrének volt egy ehhez fogható élménye a Római úton. Meg is örökítette:
Egy nyári nap emléke
Papp Árpádnak
Ültünk a hegyi ház előtt, mélyen alattunk gyöngyfényű kagylóként kinyílt a táj. Balról a Badacsony ormótlan tömbje terpedt súlyosan, jobbra Szigliget ormai magasodtak: a Királyné szoknyája, Rókarántó, s mögöttük fönt a csorbafalú várrom. Szemközt a Balaton zöldüveg tükrén fehér hajó úszott az Aranykagyló-öböl felé, fölötte sirályhad kerengett. A völgyben kanyargó úton egy ember lépdelt, nyakában gyerekkel, mintha Szent Kristóf Egry vásznán. Barátom kis kosárban szőlőt, mandulát, hasas korsóban bort rakott asztalunkra. Köröttünk vadméhzümmögés, rovarzsongás, lepkék zizegő libegése; görbe tőkék tövén rigók neszeztek, aranyzöld gyíkok itták lüktető torokkal a forgó napkorongból sárga patakokban lecsorgó égi mézet. Kortyolva olykor a szürkebarátból, halkan cserélgettük a szót. Szeferisz, Ritszosz verssorai keringtek, fölrebbenve zizzenő könyvlapokból. S mintha Hellász sugaras-kék ege borulna fölénk, hallani véltük a Tempe-völgyi kecskepásztor elnyújtott, szélbe-foszló énekét, s Epidaurosz tücskei reszelték ezüst ráspolyaikkal a fűszálak élét. Feketefürtű görög lányok cipóhéj-barna arca parázslott, éjszínű szembogara villant, ahogy beúsztak oldalt a képbe, bőrükön sós tengervíz illatával. Kizökkent ritmusából az idő, mintha örökös ünnep köszöntött volna ránk: a mediterrán ragyogásban lebegett velünk a hegyi ház, a kert, ég s föld között imbolygó léghajóként.
A két költő Badacsonyban illetve Bélatelepen éppen ott él, ahol a Hamvas Bélai szellem-karakterológia fölosztás szerint közel van ugyan a mediterránum, ám a táj teljes terjedelmével mégiscsak az alföldi magyar kultúr-régióba tartozik. Sajátosan magyar táj - írja Márai a Kisfaludy ház környékéről. Tehát a görög-latinos, pannonos színezet ott keresendő, ahová az elmúlt évszázadokban elődeink beépítették, s ami minden álromantizálás nélkül már a tájban és a tájon is óhatatlanul nyomot hagyott. Hogyan is mondja Illyés Batsányi hangján?
Tudom, hány ős tudása, terve, izma,
kell, hogy egy táj ne pokol: menny legyen.
ha meghalok, itten tegyen-vegyen
hű szellemem, "ez tájat tsinosítsa."
A zeppelinező vándorok részéről nem öncsalatás, hogy eloldották magukat a bazaltszikláktól, szőlőhomoktól az ünnepig, hiszen bárki teheti, mióta Egry eszünkbe véste: Feleim, a Balatonnak nincs hétköznapja. Derűnek, ugye, ennyi is elég? Mára ez a költői kérdés "költőibb" s többetmondó számomra, pedig voltam én is indulatos-szomorú pannon derű dolgában, épp a Rézholdak, réznapok kötet megjelenésének évében, a pesti Egyetemi Lapok hasábjain:
Badacsony Tihany Szárszó
homokja hevít ki voltál télben virágzó
csak te tudod egyedül milyen keserű
derű az a kurva pannon derű
csupán te mandula
jaj fácska hogy szeretett téged Csezmicei és
Illyés
Gyula
!
(Elhangzott 1998 májusában a könyvtárosok vándorgyűlésén, Badacsonytomajon)
Aranyból ezüstbe...
- Kerék Imre Ezüstsíp című gyermekverses könyvéről
Kerék Imre költőnek éppen húsz esztendeje jelent meg első "felnőtt verseskötete, a Zöld parázs című.
Kerék Imre 1997-ben a második gyerekverses könyvét jelentette meg Sopronban.
Az év könyve lett. Sikerének fedezete nem más, mint a köztük eltelt húsz évben végzett költői munka. Mert ne gondolja senki, hogy akár egy kicsinyeknek szóló dalosköny a semmiből jön, s gyerekhangon könnyebb megszólalni egy költőnek. Amúgy sincsen Móricz Zsigmond majd Weöres és Kormos után gyerek- és felnőttirodalom külön, csak jó vers létezik, na meg rossz. Így hát, ne csodálkozzunk, hogy Kerék Imre e mostani, második gyermekverses összeállításába (az első 1990-ben látott napvilágot Ágas-bogas koronák címmel) több "felnőtt-opusz t is fölvett a Zöld parázsban már szerepeltek közül. Korhatár nélkül dúdolhatók tehát mindkét könyvból a következő sorok:
Barkás bokrok tündökölnek.
Böjti szelekkel telnek a völgyek.
Ágcitera táncra buzdít,
zöld szoknyában sombokor ugrik.
(Ünnep előtt a vers címe, 1977-ben központozás nélkül jelent még meg.)
Aztán a Regölő akkori 7 strófája közül is 6-ot itt találunk. Csupán a bőségkivánó 5. versszakot hagyta el Kerék Imre, nyilván ad usum Delphini... E négy sor nincs a Haj rege rajta,/ be fürge malacka,/ részeg böllér pocakját/ döngöli dagasztja után:
haj rege rajta
szép eladó lányka
gömbölyödjön - domborodjon
két kerek dudája.
(Sebaj, a lánykák eladókorukban majd meglelik a teljes verset - szintén központozás nélkül - a Zöld parázs 12. oldalán!)
1977-ben A gyermekhangra című ciklus első darabja volt az Újévi köszöntő. Húsz esztendő múltán változatlan szöveggel szerepel e mostani Ezüstsíp záróverseként:
Adjon Isten minden jót,
piros borral telt kancsót,
hozzá fehér kenyeret,
hurkát, kolbászt eleget,
békességet, sok búzát,
teli padlást, kamarát,
a kezünkbe csutorát:
hadd ihassuk hamarább
házigazda jó borát!
1977-ben is a kötetcímben szín szerepel: zöld. Az indulás reményével is izzik ama parázs. A mostani címben már metafizikája van a színnek: a forró után hidegebb az ezüst... Nem lehetett volna legalább arany. Nem. Éppen mert az arany édeni szín. S Buda Ferenc egyszer már ébresztett minket aranysíppal, 1970-ben. Hétszer írja le, majd körül Kerék Imre az arany- édent veszített ember, szarvas, rigó ezüstszínélményét. A tavaszból a télbe visz a költő kötet-kompozíciója. (Amúgy ezt a versekbeli utat már a kötet prológusa is kijelöli:
Kikelet, kikelet,
virágos fa integet.
Nyár, nyár, nyár,
szitakötő-szárnyon száll.
Ősz, ősz, ősz,
varjúriasztó vén csősz.
Tél, tél, tél,
éhes cinke magot kér. - Csanádi Imre hónaíapsorolót írt, Kerék Imre már Évszak-sorolót. Kerék Imre hónapsoroló Kalendáriuma épp a fiss 1998/2-es Mozfgó Világban jelent meg ... - megjegyzés tőlem. NIP.)
Arany-sárgából ezüst-fehérbe szállunk ezeken az oldalakon nem is csak képzeletben, de a jelzők kalauzolásával tényleg: A fagyöngy sárga, a som sárgán lángol, a tőzike csengettyűzik, sárgaszirmú a martilapu virága, aranysárga gombolyagok a kiskacsák, június nyitja aranykapuját, a dongó arany virágporban jár Utánuk ezüstszürkék a barkák, ezüst a zabla, ezüst holdat ringat a berekfa ága, ezüstpára száll a tóról, ezüstsípjába fúj a rigó, ezüstfehér a tündérálom, s az egész világ ezüst:
ezüsterdő
ezüstrét
ezüstföld
ezüstég
ló száján a lehelet
ezüstpára
föllebegve
szertefoszlik
ezüstcsend ül
égbökő
ezüst hegyekre
(Ezüstvilág).
Tavaszelőtől Újévig miminden elfér az esztendő oldalain! Népszokások: a már idézett regölés és az újévi köszöntőmondás, a szüreti együtt-étkezés kedves zsánerképe:
Madárijesztő
ágál.
Kondérban hús rotyog:
Vár ránk.
Aztán a húsvéti locsolóversikéből tágított látomás, mely a teremtés mozzanatait láttatja, a világ tél utáni újrabirtokbavételéről hoz örömhírt, mintha a feltámadásnál, újjászületésnél a kegyelem mellett a mi emberkés erőnk is jelen lenne a csodában, mintha a tavasz győzelméből babonásan a lírai hős tevékeny részt vállalt volna. Legalábbis az első és a második strófa három-három 3. szemályű igealakja után a 3. versszak személyragjaiba váratlan felbukkanó ÉN:
Húsvét napja
h a j n a l o d i k.
Szempilláin a lányoknak
kusza álmok
k e r g e t ő z n e k.
Karcsú tornyok b i m b a m o z n a k.
Varázsvessző-
érintésre
hérics, hunyor n y i t j a kelyhét.
Tarka madár
torka c s e n d ü l,
smaragd fűben kényesen l é p.
Rózsavízzel
hintem arcod,
hajlítok virágos ágat.
Selyemfátylak
l e n g e d e z n e k,
jegenyefák f u r u l y á z n a k.
(Húsvét napja hajnalodik, kiemelések tőlem - NIP.)
A majális, a zöldágjárás,, a vásár képe, de tán még a szentivánéji tűzugrás látomása is fölbukkan ("zöld szoknyában sombokor ugrik !) e gyereknek mondott versekben.
S nemcsak az évszakok szerint szigorú a játékos kötet szerkezete. A könyv lapszámozása szerint: a 3.-tól a 65. ig találjuk a költeményeket. Épp a közepén található, a 30-31. oldalon a Szarvasok a pataknál című vers. A kötet szimmetriatengelyében olyan ragyogás bukkan elénk, amiről már nem is tudjuk, hogy arany-e , ezüst-e, olyan a déli verőfény... A Kerék Imre számára oly kedves s fontos szarvas (szépség-szimbolikájú, mint Rilkénél a hattyú) ilyen káprázatban (amit már Egry fehéren hagyott felületével lehet tán jelölni) áll a patakparton időtlenül. Ezoldalon túl az aranyszínből, ez oldal előtt az ezüstből csak egyszer-egyszer találunk. Tavasz, nyár, ősz és tél. Virágok és állatok.
Előbbiek: virágos fa, fagyöngy, barkás bokrok, som, kóró, jegenye, fűszál, gyöngyvirág, tyúktaréj, kökörcsin, hunyor, tőzike, hóvirág, martilapu, hérics, rózsa, akác, bodza, gesztenye, csipkerózsa, labdarózsa, hárs, kakukkfú ,akác, búzamező, pipacs, mákvirág, sás, nád, tavirózsa, napraforgó, tök, dinnye, galagonya, sásliliom, berekfa, szomorúfűz, bükk, moha, kökény, bükk, kikerics, szőlőtőke, dió, bogáncskóró.
Utóbbiak: szitakötő, varjú, cinke, léprigók, csuszka, szöcske, zöld gyík, sün, barna bogárka, méh, vörösbegy, őzbak, pinty, kacsák, fülemüle, békák, ló, vadkacsa, kutya, fácánkakas, mókus, őzike, vadkan, róka, szajkó, szarvas, nyest, patkány, pocok, r uca, gém, sirály, kakas, hal, lepke, nádirigó, tövisszúró gébics, gyurgyalag, jégmadár, seregély, vándor darvak, nyúl. Gyöngyvirágtól lombhullásig, Somogyország és Győr-Moson vármegye flórája és faunája látható itt e karcsú kötetben. Hasonló versbe fogásukat - de tán csak a madarakat számlálhatjuk ott is - Kormos István lírai életművében csodálhatjuk meg. (Lám, az ezüstkeretű borítólapon megpihenő rigó - Szabó Alajos szép munkája - így csalogat botanikai és zoológiai ismeretek tárházába is!)
Kerék Imre sohasem elemez tudálékosan a felnőtt magabiztosságával, csak megfogja verseiben a gyerekek kezét, rámutat erre meg arra, hogy kis olvasója (no meg a vénecskébb) megsejtsen valamit azokról a nagyobb összefüggésekről (Saint-Exupery-i értelemben), amikről tudása később lesz csupán. Ahogy Clemens Brentano írja:
Angyalok nézték a Napot,
Holdat, csillagot hogy kész lett.
S ekkora szépre láthatott,
ki gyermekkel csudált fészket.
Kerék Imre versmuzsikájáról egyszer majd feltétlen írnia kell valakinek! (egyik újabb verstani összefoglaló igen gazdag példatárában például egyetlen Kerék-költemény sincsen megemlítve az oeuvre-ből, még a Szimultán verselésünk 1945 után fejezetében sem!) Mivel dallamai a formát már továbbrombolni alig tudó korunkban több évezredes zenei-költészeti hagyományokat őriznek, miközben modern időnk hangzásvilágától se maradnak el.
Bartók börleszkjeit idézi a Nyakigláb-dal:
Volt egy ember:
Nyakigláb.
Lótott-futott
télen-nyáron
mezítláb.
Vett egyszer egy
pár csizmát.
Nem járt aztán
soha többé
mezítláb.
Weöres Sándor Bóbitája óta ez idáig nem született olyan biciniumos kötet, mely az időmértékes és a magyaros verselést ilyen természetességgel egyesíteni tudta volna, mint most a Kerék Imréé. A könyv legelső versének - utána meg lapozhatjuk a másodikat, harmadikat, lám ugyanúgy - végkicsengései adoniszi, vagyis olymód zárul, mint egy hexameter. "Tél" - "... cinke magot kér" - Közben ez az évszaksoroló 7 szótagos ütemezhető sorokkal rímel az évszakok neveire. A tá-titi- tátá ritmusú adoniszi sor vagy a tátititá choriambus versláb mindig is jelen volt népdalainkban, fülünkben még a Kis kacsa fürdik metrumai. Az Erdei képekben végig is vonul.
Ágról ágra
ugrik a mókus
télire gyűjti az
ért mogyorót...
Vagy a Káka hajlongban:
Vadkacsa szárnya
surrog a ködben.
Vagy az Őszben:
Hullik a lomb már
Vadliba száll.
Őzike kószál
rőt avaron.
Már a kökényt meg-
csípte a dér. Zeng,
zúg a vadon.
S a tiszta choriambusok rímcsöngettyűkkel:
Kakukkfű, szarkaláb
illatot ont.
Akácok ezernyi
fürtje tolong.
(Június)
Az Ezüstsípban is:
Diófaágról hull a dió.
Ezüst sípjába
fúj a rigó.
Azt zengi, fújja:
itt van az ősz!
Hegyet kerülve
ballag a csősz.
Ez az utóbbi két költemény tulajdonképpen 9-es szótagszámú, magyaros verselésű, párrímes sorokból lett strófákra tördelve a metszetek mentén (5//4). A Dongó trocheikus felező nyolcasai ("Aranyporban járva térdig,/ jóllakásig csemegézik..."), a December Petőfi Szeptember végén című versének anapesztusait idézik ("Vén róka lopakszik a kertek alatt,/ villant szeme zöldtüzü csillagokat"), az Ölelkező szarvasok Áprily Lajos leheletfinom párrimű 11-eseihez hasonlók s Kerék Imre virtuóz tehetségére vallanak.
Aki Kerék Imre gyerekkuckójába lép, pannon tájak "sétáló palotájába" ér.
Balatonboglár, 1997-1998
Kerék Imre legújabb kalendáriuma
Kerék Imre legújabb kalendáriuma a gyermekverses könyve. A tavalyi esztendőben az Év könyve elismerést kapta a szakmától előző, gyermekeknek szánt kötete, az Ezüstsíp című. A mostanit, a Tarka szőttest, érthető hát, hogy mennyi kiváncsisággal vártuk. Kevesek mondhatják el, közülük is, akiknek egyáltalán sorban jöhetnek, jönnek manapság a munkáik könyvalakban, hogy ennyire megbízható legyen a teljesítményük. A megbízható jelző persze csakis az esztétikai színvonalra, a mívességre, a költői mesterség művelésének igazi rangjára vonatkozik az én értelmezésemben. Már a mérce is a szerzőre vall, amit fölállított a kötet címadásában. A "Tarka szőttes"-ről ki ne asszociálná Weöres Sándor Rongyszőnyegét, mely etűd-gyűjtemény a magyar irodalom élvonalába tartozik. (Az Ezüstsíppal már méltón lépdelt Weöres Tündérsípjának dallamai után Kerék Imre.)
Ez új kötetről először '98 nyarán kaptam híradást a szerzőtől:
"...remélem, rövidesen - tán két héten belül - küldhetem majd újabb gyerekkönyvemet, a Tarka szőttes-t is. Az előző két gyerekkönyvemből is átvettem [Ágas-bogas koronák, Ezüstsíp - megjegyzés tőlem NIP.] vagy 15 opuszt, a többi még nem jött könyvalakban, vagyis "friss" termés, persze már régóta megvoltak fiókomban..."
A kötet anyagát darabonként mikor már kifaragta Kerék Imre, akkor kezdődik az újabb föladat, hogy ciklusba, füzérbe, rendbe fogja az opuszokat, tudva, hogy ez a munkafázis is legalább annyira fontos lehet a költői üzenet szempontjából. (Csajkovszkij milyen gyönyörűen illesztett a Diótörő című balettjébe egymástól távoli népektől zenei motívumokat!) Nézzük tehát, Kerék Imre miképpen komponált!
Vivaldi mester fogta ceruzáját, amivel tételeit vezénylte végig. Nyitánya, prológusa mindent összefoglal, előrevetít és megjelöl. Címe a Naptár:
Január elöl jár,
gőgös nyakú vén gúnár.
Burkolózva prémbundába
február ballag utána.
Március garabonciás,
hótakaróba lyukat ás.
Április bolondos,
madarat hajigál falombhoz.
Május viruló, zöldellő,
titkot rejtő, zöld erdő.
Június, gabonánk sárgul már,
kaszát kalapál Péter-Pál.
Július, aratunk, hőség van,
korsó hűsöl az árnyékban.
Augusztus rendez parádét:
éjszaka csillag-tüzijáték.
Szeptember, az ég óriás
szilva, rászáll a Nap-darázs.
Október, dallal, víg szóval
hangos a szőlős domboldal.
november ködöt szipákol,
szeleket ereget bő zsákból.
Dérrel-dúrral, duzzogva
december a havat meghozza.
E hónapsoroló teljességét nemcsak az egész esztendő bravúros költői képekben való leírása adja. Necsak naptári kronológiát hordoz, de sajátos útja is van, mely időről időre közelebb ér az évvégi hónapnevekben megtalálható ...ember-ig, e mindeneknek végső értelméig s céljáig. Januárban madár-képzet szerepel, februárban medve, márciusban mitikus garabonciás, áprilisban megint madár (v.ö. Rilke képével: nála is a mennybolt mélye "megszórva madárral"), májusban a flóra a hangsúlyos, júniusban a 2 szent, ami jelenthet időpontot, napot is (milyen remekek a belső rímek: Pál - kalapál), júliusban már egy tárgy emberi tulajdonságokat vesz fel, augusztusban a természeti jelenség (csillaghullás képe) egybemontírozódik a Szent István-napi tüzijáték látványával, szeptemberben egyetlen látomás az ég s a Nap (telitalálat az antropomorfizáció), októbertől pedig erősödni kezd, határozottabb alakot ölteni emberi formában, ember képében egy-egy hónap. Kerék Imre tündéri evolúció-elmélete: a szüreten emberdaltól hangos szőlőoldal után ugyanis a szipákoló november és a duzzogó december strófájában már megtörténik a névátvitel a hónap és a homo sapiens között Ha a négy évszak egymást hajtó négy testvér Csanádi Imrénél, akkor Kerék Imre esztendejében is két idős bátyó a két utolsó hónap, kik testvérien és nagy testvérségben élnek fűvel, fával, bogárral és több állatokkal, szentekkel, csillagokkal és a mindenség minden nyüzsgő részecskéjével.
1.
Tavasz
Ez évszak inicialitását egy tőmondat alkotja, ami Utassy József hasonló motívumú dalaiban is elhangzik: "tavasz van", persze itt is és amott is: rímhelyzetben és kizengve! (Hóvirág) A Tavaszi erdő című költeményben már refrénné is válik néhány oldallal odébb:
Az ég kékselyem-fátylát
könnyű szél emeli.
Patakban hal ficánkol,
szivárvány-pikkelyei
megcsillannnak a napban,
amint földobja magát.
Tavasz, tavasz, tavasz van,
újuló-zöld világ!
A Naptár áprilisi, szinte rilkeien látomásos párrímét pedig, mint a tarka szőttes egyik szála, a Húsvét című négysorosának madár-víziójához köti a komponálás:
Húsvét hajnala felvirradt.
Sárga csengőit aranyeső rázza.
Hancúroznak a tömzsi bokrok,
hímes tojásként rigót hajigálva.
A rilkei kép (égbe szórt madarakkal) azt hinnénk, tökéletességét már csak megbontani, kikezdeni lehetne minden beavatkozással. Nem így van. További világok férnek el itt gyerektenyérnyi helyen. A föltámadás és a termékenység növényi és állati szimbolikája helyet hagy a mindössze négy sorban, hogy a húsvéti tojásba pénzérmét hajigáló fiúk népszokását is magunk előtt lássuk. 14 szóban áttűnnek virágok csengettyűkké, tömzsi bokrok hajigáló fiúkká, hímes tojások madarakká. Képzeletünkben olyannyira érintkeznek e látványok egymással, hogy a megkapó népi szürrealizmus logikájában semmi kivetnivalót nem találunk.
A végsőkig élményt s képet tömörítő költő azonban részletes seregszámlát is nyújt át, ha olyan kedve van, éppen ellentett költői módszerrel építkező versében. Figyeljük csak meg, hogy 32 soros versében 16 növényt és madarat katalogizál:
Selymét a bükk kibontja
duzzadt orsóiból.
Nyírág rezeg a szélben,
mintha kantelehúr,
idézve messzi tajgák
emlékét. Gyöngyvirág
illatfelhője úszik
kerek tisztáson át.
Sóskaborbolyák, bengék
cserjéiből ég fele
száll a poszáták, légykapók,
gébicsek éneke.
Fácánkakas felelget
párjának. Vén akác
csúcsán szalakóta hadar,
kék-lila tollruhás.
Lent a völgy ölén lüktet,
zsibong a város, barna
tetőin, tornyain
elömlik a Nap aranyja.
Távolról idelátszik a
Fertő-tó sima tükre. -
Vitorla villog ott,
vagy kócsagszárny ezüstje?
Halászkunyhók zsúptetői,
roggyant gémeskutak
mutatják elmosódó
körvonalaikat;
szinte hallani véled a
nyüzsgő bíbicek, szárcsák,
bölömbikák, nyári ludak
zengő kiáltozását.
(Tavaszi látkép a Károly-kilátóról)
2.
Nyár
A legmelegebb évszak hói telivannak eseménnyel is, nem csupán ért növényekkel, tarka állatsereglettel és színekkel s hangokkal persze! A vásári forgatagok és hangképek többször is fölbukkannak:
Hét, hét minden darab:
fényes olló, fésű, lakat,
cipőpertli, ókuláré!
Ha nem veszi, majd lesz másé!
(Vásári rigmus)
- Sógor, hova megy?
- Megyek a vásárba.
- Mit vesz?
- Tehenet.
- Hány forint az ára?
- Ahogy adják, úgy veszem.
- Látszik, sok a pénze.
- Amennyi van éppen
kétszer annyi kéne...
(Vásárba-készülő)
Az előbbi idézetekben a régies szóalakok őrzik a gyerekkorban hallottakat, de nem csupán a szókincsünk továbbhagyományozása tekintetében csodálkozhatunk rá a költő gazdagságára, hanem úgy is, ha mint hangfelvételre próbálunk odafigyelni (akárha egy fonográfhenger őrizte volna csak meg): a nép vidám, évődő hangú dialógusaira, amelyek képgazdag nyelvünk, játékos-szelíd kedvünk és észjárásunk szép példái. Tán Ágh Istvánnak sikerült Vásárfia című versében hasonlóan megkapó sorokat írnia a schéneri bugylibicskáról. Nagy László Mennyegző című versének groteszk csujjogatói valamint Táncbéli táncszók című párrímei után Kerék Imre a maga használatára, a maga kedvére rikkantani valókat szedte versbe. (Ne feledjük, hogy nyelvemlékeink között is ott vannak a Körmöcbányai táncszók, tehát már Tinódi Lantos Sebestyénnek sem volt ismeretlen az eféle láb-biztatás.)
Járjuk-ropjuk hajnalig,
míg a szoknya langallik.
Nyeletlen kés, köszörű,
a menyasszony gyönyörű!
Apró murok, zöld retek,
nincs itt, akit szeretek!
A kötetben a költő macskája így, ekkortájt, nyáron veendő szemügyre. Ébenfekete, szereti a macskazenét az ég alatt, de a lekvárt és a mézet is, sőt: kedvenc költői is vannak. Nem lepődünk meg ízlésén, hiszen Weöres Sándor is, és S. T. Eliot mester is igen szerették a cicákat. Népmesék, népdalok, klasszikus és XX. századi költeményekből macskát dicsérő, vaskos antológiát is szerkeszthetnénk! (Ottlik Géza Próza című kötetében egy doromboló macska az eleven bizonyíték arra, hogyha e hajdanvolt vadállatot az ember maga mellé tudta szelidíteni, akkor az emberiség tán nem is olyan reménytelen...)
Kerék Imre verse méltó e gyűjteménybe. Igaz, a kötet egyetlen szeplője tapad a költeményre e sorok írója szerint. Az utolsó rímpárnál, ahogy Homérosz is, tudjuk, néha alszik, mintha a költő elvétette volna Weöres Sándor nevének olvasatát:
...s mi a legmeglepőbb, ki ne feledjem:
távollétemben olykor órahosszat
nyitvafelejtett könyvemben lapozgat,
mert versfaló is, roppant módszeres,
kedvencei: Eliot és Weöres.
A szokvány rímet hívó "szeres"-re az felel, hogy "veres". Igen ám, de a csöngei mester nem így ejtette a nevét. Kormos István tréfás versben figyelmeztet is erre:
Mister, ön összetéveszt,
az én billogom Weöres,
nem csöndül semmi vers énrám,
bár hulljon mint a köles;
a rám ütő rím: sörös,
ám elhírelni fölös,
mert egy miccre lesz alpeöres.
Egyetlen esetben azonban rögvest okvetetlenkedésnek tűnhet e szigorom, ha Kerék Imre versének végkicseöngését kancsal rímnek fogom föl, s annak is olvasom: módszeres - vörös. Így már igen! Kerék Imre úgy látszik kópésságában is fölnő tanítóihoz, hiszen még a rímei is helytállnak érte.
3.
Ősz
A hajdani csíziók őszi verssoraiban a beért gyümölcsök fölött szokot seregszámlát tartani a régi idők költője. Kerék Imre az új időké, hiszen a XX. századi filmes nyelvet használja, egészen pontosan a vágott mozgóképeket utánozva, mintha a moziban látnánk kihagyott jeleneteket átugráló felvételt így teremt csaliverset Kerék Imre:
Körtére fájt a fogam,
megráztam az eperfát,
nyakamba hullt a szilva,
szétgurultak az almák,
két mogyorót feltörtem,
mind bekaptam a diót,
úgy jóllaktam a szőlővel,
mint a duda levegővel.
Sosem ettem ennyi jót!
Az őszi égbolton Illyés Gyula szavaival: "ismerős ábrát" rajzolnak ki minden iskolakezdés táján a vadludak. Petőfi Sándor már V betűhöz hasonlította e madárcsapat ékalakzatát, utána Erdélyi József, Áprily Lajos, Simon István és Sipos Gyula is hasonlóképpen örökítette meg, hogyan szállnak fönn a vadlibák "V-seregben"?
Kerék Imre mintha e költőelődökkel együtt szárnyalna, mikor a négysorosát jegyzi:
A kökény hamvaskék bogyóit
a dérharmat megcsípte már.
Fakó fényű őszi égbolton
síró vadlibák V-je száll.
(Vadlibák)
Pointilista technikával, akár egy hajdani impresszionista festő, láttatja az őszt, több versében is megcsodálhatjuk emitt:
Szőlősdombok. Pincesor.
Tüzes bort ígér a vessző.
Amott egy madárijesztő
a csókáknak szónokol.
(Őszi pillanat)
A cserszömörce
levele piros már.
Szárnyas magvakat
röpít a juhar.
Makk potyog a földre.
Száll az ezüst ökörnyál.
Fagyal kínál madarat
éjbogyóival.
(Október)
Az egymásmellé helyezett (fémes) színekből összeálló káprázatot tán Udvardi Erzsébet tudja a testvérmúzsák közül festményére álmodni:
Bronzban, ezüstben
szikrázik minden.
Barangol az ősz
aranyból szőtt ingben.
(Bronzban, ezüstben)
S amit Bernáth Aurél vásznán láthattunk csak legutóbb: a varjúcsapat Kerék Imre versében kavarog balladás komoran és igen valósághűen:
...fölszállnak újra,
kapzsi-mohón követve zord-vad
parancsát a korgó gyomornak;
új zsákmányra éhesen, kavarogva
zúdul a gyászfekete horda.
(Varjak)
Ez a már előző gyerekverses köteteiben megcsodált valóságismeret, tapasztalat az egyik olyan emberi-költői erénye ( mesterségbeli fölkészültségéről most nem is esett szó) Kerék Imrének, mitől igazzá válik mint művész, aki által már a közvetített szépség hitelessé lesz. S ráadásul, ami éppen olyan, hanem nagyobb felelőség az írástudó részéről, ha nemcsak felnőttekhez, hanem ráadásul gyermekekhez is szól. Fönntartom: jó költészetetből való versdarabok ezek itt a Tarka szőtteséi, legyen hát nagykorú gond-gondosság is, ami a gyerekfülekbe mondja, pöttöm olvasók kezébe adja!
Például a Zrínyi óta valóban és költészetben egyaránt oly félelmetes és ismerős vadkanról szóló részt, ahogy a kukoricát dézsmálja, - ezt a látomást:
Sárgagyöngyös
csövet ropogtat.
Tejes levét
szívja szürcsölve,
szája tajtékot
csorgat a földre.
(Tengeri-fosztogató)
4.
Tél
A kötet meseszámú, 77. oldalán be is köszönt az év utolsó évszakja is:
Fehér bundában
szunnyadnak a bokrok.
Ablak üvegén
Jégpálma hajt lombotot.
S a többi lapokon, ahogy e Tél címűben is, tulajdonképpen ott készülődik majd a beállott dermedtségben is ez a nyarakból, messzi délszaki tájakról bevillant, a zord évszakkal éppen ellnkező pálma képe mint örök-zöld motívum, ígéret, előleg mindabból, amit vár gyerek, felnőtt. (A gyerekvers kötet után Tavaszváró címmel jelent meg Kerék Imre válogatott kötete a somogyi Örökség sorozatban!) A tél örömei, szépségei mind-mind jelen vannak itt, de mintha arra szolgálnának, hogy egy mélyebb értelmű üzenetet rejtsenek, hordozzanak csak. A reményét. Jeszenyin fácskájának rokona az a behavazott nyírfa is például, amely a tavaszra megszépülő menyasszony képzetét keltve áll Kerék Imre versében:
Fehér a fehéren:
szép válla ragyog.
Ékkövei dermedt,
zúzos csillagok.
Várj csak, kicsi nyírfa,
március közel.
Egy hajnalon ismét
gyönyörű leszel.
A tavasz elűz majd
jeget és havat,
s kibonthatod újra
selyemzöld hajad.
(Téli nyírfa)
A kötet két utolsó költeménye mindegyik népszokást elevenít föl szintén a téli ünnepkörből azon jelenségekre figyelmeztet, melyek az újrakezdést hozzák az ember közelébe. Luca napjától kezdve egyre több lesz a fény a sötét ellenében, ilyenkor kell a bőségkívánó rigmust elkántálni, azt a bizonyos Luca, luca, kitty-kotty-ot! Ez az opusz és a záró Szilveszteri mondóka is korábbi költemény, ám a könyv kompozíciója így kívánta, hogy Kerék Imre ideillessze ezeket, berekesztve a kalendáriumát, s hogy a becsukott könyv után fölüthesse az újabb esztendő még beíratlan oldalait.
(Sopron, 1998. Soltra E. Tamás borítójával és Szabó Alajos rajzaival.)
Tóparti alkonyat
A kortárs magyar irodalomnak van egy nemzedéke, melyre a szó első jelentésében igaz az, hogy: árva. Korántsem paradoxon, hogy mégis ők, a II. világháborúban apátlanná lett fiúk, a hatvanas évek végén, majd a hetvenes elején indultak a leghitelesebben vallanak életükkel és munkáikkal a hitről, hűségről, ragaszkodásról. Tán éppen azért, mert hamletien vesztették egyensúlyukat áldozattá, így hőssé lett apáikkal. Az apák utolsó látomása a "havon forgó égről" lett az ő első metaforájuk (Kovács István kötetcímével élve) Utassy Józseftől Papp Árpádon át Kerék Imréig. Minden új művükkel ama kizökkent időt próbálják helyretenni. Ha ezt nem tudná valaki, akár irigyelhetné is könyvtárnyi gazdagságukért őket.
Kerék Imre Sopronban most megjelent verseskötete életművének kereszt- s hosszmetszete egyszerre. Legújabb költeményeit adja közre a legelső már nem zsengéivel és műfordításaival.
A tudatosan komponált könyvegész Kalendáriummal kezdődik, hónapsoroló tercinákkal. Hajnali ébredéstől, a szobabelsőtől indul a versbefogott esztendő s Karácsonyig tart, hómezővé tágult térig, ahol angyalok hullatják szárnytollukat és kivirágzik a madárlábnyom. A következő költeményben, a Sárga cégéreiket kitűzik címűben hangok és színek szinesztézia-láncával találkozunk, mintha Gulácsy Lajos félálomi színpadtervei, forgatókönyvei elevenedtek volna meg:
Citromsármányok és fülemülék
csőrén gyöngyöző, harsány ének árad.
S hallod? A tavasz fölzengeti minden
regiszterét a Nagy Színorgiának.
A Leonóra-vers ősi nyolcasokban tagol, varázsol éjféli szerelemről, a magányos címszereplő leány szívdobogását bennük szinte hallani, majd a túloldalon Goethe vándorának éji dalát átköltő férfihang szól. Két változat is kell, hogy elcsitítsa magát a verssorok dúdolója. Hogy aztán Rilke után szenteljen szonettet a hajnali rózsa csodájáról "tapinthatóan" és "konkrétan".
Gulácsy Lajos az I. világháború borzalmai elől az őrületbe menekvőn virágokkal telefonált emberségről és szépségről egy magaálmodta birodalomba, mely szerinte Japán és a Hold között lebegett. Kerék Imre a napjainkból ironikus józansággal, de a homo ludensi következetességgel jár utána egy Rába György verssor igazának: Egy kőnek is lehet telefonálni kezdetű rögtönzött szonettjében. Hasonló, mívesen faragott szonettel, e középkori slágerrel találkozik még az olvasó a többi lapokon, újakkal, régiekkel is. (.......)
Kerék Imrének a mesterei közül Csanádi Imre adta a legkiválóbb példát arra, hogy miképp lehet még mesterművekről is jó verseket írni (az Írott képek-ben). A tanítvány Breughel Betlehemi gyermekgyilkosság című festménye alá illesztette a következő, XX. századi sorokat, "A téma, úgy látszik, örök, / akár az emberi gonoszság. / Heródes? Alba? - köztük / a különbség elhanyagolható. / Vagy mégsem? Korhű öltözékben megörökítve a gyilkosok..."
Aztán antik metrumú epigrammákat követ nyolc haiku. Az egyik közülük Krúdy Őszi versenyek című kisregényéből is lebeghetne ide, úgy szép:
Barna barázda-
szegélyen Isten
elhullt ősz hajaszála.
(Pókfonál)
A következő opusz pedig igazi meglepetés a macskákról szóló versek gyűjtőinek Eliot, Weöres, Somlyó, Ottlik etc. szemelvények mellé.
A kötet első felében, miképp az ezt követő fiatalkori ciklusban is, Karácsony-tematikájú versekkel találkozunk.
Vagy 30 esztendeje is már, hogy alig világított a költő versbeli egén ama csillag, ám pislán is utat kellett mutatnia a három királynak:
Merre világolsz csillag, csillagom?
- - -
Világíts, tüzed nélkül a világ
idétlen, kusza dolgok halmaza.
Ragyogtasd föl benne a rendet,
s mutasd az utat, mely elvisz haza!
(Karácsonyi vers)
A legújabb költeményben pedig egyenesen csillag hijján kell célbaérnie a hódolóknak, - ez Kerék Imre gyönyörűen nehéz hite, csakúgy zeng és fájva fáj az alliterációktól, belső-, még kancsi rímektől is csengve:
A kertben dermedt-néma fák
karja varjakat ringat;
várják a hosszú éjszakát.
Se holdvilág, se csillag
nem világít a táj fölött.
De messze, valahol már,
fürkészve a gyapjas ködöt,
három király botorkál.
Hólepte palástjuk alatt
kincseikkel sietnek,
hogy Betlehembe jussanak,
mire fölsír a Gyermek.
A fohászkodó Berzsenyi, de Kálnoky László és a Lila fecskét író Nemes Nagy Ágnes hangján is tisztán, hamisság nélkül ír dalt Kerék Imre sajátosan:
Uram, engedd, hogy befejezzem,
mire nagy terved kijelölt,
mielőtt az időm tovarebben,
mielőtt befogadna a föld.
S nem félek, hogy mi jön aztán -
végzésed bárhova vet,
bárhol fekszem a szűk verem alján:
csontjaimat betakarja kezed.
(Fohász
Csontjaimat kezeid takarják
Berzsenyi Dániel)
Az új versek (1996-1997) gyűjteményét mielőtt, Janus Pannonius epigramma-fordításaival lépne elénk, Kerék Imre két, Somogyban írott verssel zárja. Mindkettőt szomorú alkalom ihlette, Fodor András fonyódi halála. A vízbefúlt költőbarát emlékére íródott a Kávéház Naconxypánban című Kerék-vers. Naconxypant az emlegetett Gulácsy Lajos álmodta magának, amit a szépség utáni vágyával be is népesített fura, asztrál-testű figurákkal, mivel számára 1914-től még furább volt a való embertelen Európája. Juhász Gyula írta versbe először e zsongító hangzású fiktív földrajzi nevet. Weöres Sándor pedig a híres Medusa című kötetében szentelt húsz strófát Na Conxy Pan-nak. A fantasztikus birodalomról festett Gulácsy-kép címét kölcsönözte Kormos István is 120 soros, összegző költeményéhez, amit éppen Fodor András (!) lakásában írt. Kormos István, aki gyerekként majdnem belefulladt a Holt-Duna kiöntéseibe, fogadja a naconxypáni kávéházban a belépőt: "...Ingyen van, ülj le Bandi! / Játszunk egy partit?" s fürge ujjal / osztja máris a kártyalapokat - A halott társak szimultánjának ábrázolása (itt ül Alsóbélatelep és a Hold között 1997 július 22-én Fülep Lajos, Vas István, Nagy László, Veres Péter, Weöres Sándor) és a Tópart alkonyat című vers Balaton-ábrázolása jövendő antológiák gyöngyszeme lesz bizonnyal:
...a napfény ömlő sugaraiban,
akárha sistergő lávafolyam
olvadna szét medrében, s túl a táj
oly telten gyönyörű, hogy szinte fáj
ennyi szépség és nyugalom
körben a kúpos hegykaréjokon,
amint opál ködfátylon átdereng
a forgó, örök égi-földi rend
fényekből-szőtt, villódzó mértana -
Csobánc, Szigliget, Gulács, Tátika...
A fiatalkori versek (1962-1969) ciklus fölött azon tűnődhet az olvasó, hogy melyek azok a sorok, amelyektől számítva a költő már elvéthetetlenül megismerszik puszta kezenyomáról. József Attila például attól kezdve, hogy homlokára és a Marosra kiültek a csillagok. Kerék Imre meg a Hideg űrbe néz című versétől fogva biztosan:
Betonzsákokkal befödve
tavaszt gondolnak a rózsák.
Hideg űrbe néz az ember,
csillagokkal méri sorsát.
Tulajdonképpen kötet a kötetben végül Guillaume Apollinaire Bestiarium vagy Orpheusz kísérete című füzére. A francia klasszikus álmainak állatseregletéből még 1958-ban mutatott be Somlyó György 7-et a magyar olvasóközönségnek. Kerék Imre most pannon bárkájába fölvette valamennyit.
Balatonboglár, 1998. május 12.
Kihullt lapok
egy olvasónaplóból
1
1998.06.24.
Balatonbogláron. A június 28-i Új Ember 8. oldalán:
Kerék Imre:
Áprily Lajosnak
nem láttalak soha
szikár szálfaegyenes öregember
fegyvertelen vadász ki tenyeredből
lányos őzeket ágbogas agancsú
szarvasokat etettél ordas
télidőben vagy madárszavú május
napja alatt kőből kibuggyanó
forrás fölé hajoltál
barangolásaid közt kifigyelted
a pisztrángos hegyipatak
tükre alatt futó
fürge vizirigót
s őszapók pintyek harsány énekét
kottáztad le pontos dallammenettel
olvastál hurkot-vető csiganyomból
bibliai igéket
repülni vágytál az őszi égen
tovahúzó vadlibacsapatokkal
olykor szívesen-látott
vendégek költők és diákok
gyűltek muzsikás lombú
nyír-szalonod asztala köré
nyáralkonyokon bámulva hosszasan
a száraz gallyakból rakott
tűz lobogó lángnyelveit
míg egy-egy denevér
szárnya surrogott az esthomályban
vagy bagoly huholt közeli facsúcson
nem láttalak soha
a messzeség ködébe tűnt
Erdély hegyeit esztenáit
emlékeidben őrző hű poéta
de hallom szelíd hangodat amint
tisztán fülembe csendül
az Idő lassan forgó lemezéről
Mert jó két hónapja Kerék Imre versbéli szarvasai ürügyén, amiket gyerekfejjel még a háromfai erdőbe látott a költő, fölemlegette Áprily alakját dolgozatában - e sorok rovója nem szeretné eltúlozni filosz-munkájának szerepét, jelentőségét, s tán szemtelen feltételezésnek is tűnhet részéről, hogy holmi inspiráló hatása lehetne munkájának, ám csak-csak jó érzéssel tette le kezéből a Kerék-versorokat tartalmazó friss Új Embert, hisz vers igazolta, hogy nem volt akkora baklövés a somogyi-soproni poéta előtt látni a "fegyvertelen vadász" Áprilyt.
Kerék Imre hommage-verse úgy pontos-szép, akár a többi a "poéták: csoda-nyelvek" című kötetében. Ezúttal éppen azzal hajt főt egy előd s mester előtt, hogy éppen nem hangját utánozza, azt úgyis, egyedül azt - hallja, hallhatja. Képeket sorjáz inkább központozás és sorvégi rímek nélkül (soreleji mongol rí található a versben, amolyan illyési majdnem-homonímájú kancsal: nyírszalonod - nyáralkonyokon, lejjebb: szárnya surrog, - hogy rímbokor legyen!) szinte szónokian. Retorikai teljesítmény, hogy a költemény tulajdonképpen az első: nem láttalak soha és az utolsó három sor: de hallom szelíd hangodat amint/ tisztán fülembe csendül / az Idő lassan forgó lemezéről közti "fekete lyukba" préselődik. A csillagászatból ismert, hogy világok zsugorodhatnak parányi térbe így - számunkra fölfoghatatlan energiákkal, feszültségekkel. Kerék Imre "négysorosa telítődött itt önnönmaga világával, Áprilyéval, kettejük kapcsolatával, a megidézett világokéval: az állatokéval, a növényekével, mitoszokkal és archetipusokkal, az irodalmi élettel, Erdélyi tájak, ottani és itteni emberek sorsáéval, s még sorolhatnánk..
A költemény tagadással kezdődik, ám Rilke híres szonett-kezdetének imitációjaként is fölfoghatjuk, egyfajta parancsként, hogy minden ránkmaradott kincsünkből, mégha töredék vagy torzó, akér dirib-darab is, a legteljesebb emberi egészre kell következtetnünk belőle ( v. ö. Nem ismerhettük hallatlan fejét... - Egy archaikus Apolló-torzóhoz!). Kerék Imre bizonyítja, hogyan lehetséges mindez.
Egyetlen életrajzinak látszó adalék segítségével, a fegyvertelenséggel, kettéosztja, mint az első zsoltár, a világot, s a korántsem együgyű, vagy ha az, akkor ama szent (sancta simplicitas), megkölönböztetés szerint az egyedül elfogadható oldalon láttatja azt a költőt, akit Nemes Nagy Ágnes élete úgynevezett első költőjének nevezett. Jó és rossz dualizmusának ősképét testesítik meg itt az őzek-szarvasok és az ordas jelző. József Attila óta tudjuk, hogy a szelíd őz ellentétpárja az agresszió famardosó farkas és az ordas eszme. Innentől kezdve már bátran sorolhatja a költő a szépség és emberség dolgainak Áprily-katalógusát.
A verszáró hanglemez-motívum a gyorsan forgó CD-k korában Kerék Imrénél a bakelitből készült 33-as fordulatszámú fekete korongok képét (talán még nem emlékét!) őrzi. A barázdába illő tű kristályának haladása az origó felé - Kerék Imre nemzedékének látványnál több, filozófikus emlék. Különben nem használta volna első kötetétől kezdve ezt a technikai találmányt mint képet mondandójához:
Rigók tánclemezével
ébreszt a kert.
(Nyugalma árad)
Ahol az út kétfele ágazik
óriáskerék-koronájú fák,
fölöttük fényesre sikált
csillagaival viola
felhőivel az ég
a csöndben hallani ahogy
sercegteti a szél
az évszak forgó lemezét
(Csillagformájú negatív)
S még egy utóbbi években írott négysorosban is ott e kép, a Fodor András hangján a Balatonról szólóban:
Mint mikor a tű meg-meg akad
a lemezen, s hangja recsegni kezd:
vadkacsák rekedt hápogása
sercegteti a barázdált vizet.
2.
1998. 07. 15.
Kaposvár. Vasútállomás. Ide is megérkezett már a hétvégi Új Ember szerdán, a júlis 19 i szám.
Kánikula, nehéz s párás levegő. Fonyód felé a vonaton kihajtom az újságot Kerék Imre versénél. Az ablakon túl naraforgó tábla virágzik okker-ragyogással Van Goghian. (Kerék Imreien.)
Kerti idill
Ülünk a kertben.
Fölibénk borul
az ég kék kupolája.
A bokrok tövén
rézorrú rigók
motoznak félénken, vigyázva.
Nem szólsz. Nem szólok én sem.
Jó hallgatni a csöndben
halk pattanását
mézgás rügyeknek,
s ahogy neszeznek a növő
fűszálak: tűhegyű lándzsák.
Rózsaszín sziromkelyheit
a déli verőfénynek
megadóan kitárva,
gyökértől koronáig
bizseregve áll teljes
díszében a tulipánfa.
Babrálsz tálcával, poharakkal.
hajad lombjába
pöttöm bogárka téved.
S emelkedni kezd lassan
velünk a tavaszi kert,
varázsszőnyegén a meséknek.
Hol van ez a kert, ahol együtt lehet ily paradicsomi helyzetben, boldogan lehet együtt az emberpár? Nagyszülők ráadásul ők, a vers hősei: költő és felesége. Nem Ádám és Éva története ez, hiszen őket fiatal-lázadőkként űzte ki az Úr az édenből. Ők már visszaperlés nélkül kaptak vissza évek meg évek után valamit az ősállapot nyugalmából. Mondanám, hogy Philemon és Baucis mitoszával rokon az ő sorsuk, de nem volna igazam, hiszen nem valamiféle egymáshoz szépült öregség van itt jelen a sorokban, ahhoz kívánjunk mégtöbb eljövendő időt, hanem egyenletesen melengető-melegítő, tartós meghittség férfi és nő között. Philemon és Baucis ikerfává változik, itt pedig azt látjuk, hogy a kertbeli növények finoman hús-vér szerelem képzetét keltik: "Rózsaszín sziromkelyheit / a déli verőfénynek / megadóan kitárva, / gyökértől koronáig / bizseregve áll teljes / díszében a tulipánfa.
Minden időtelen itt. A hétköznapi képnek ez ad távlatot azonmód a nyitó sor után: Az "Ülünk a kertben. konkrét hely-megjelölést egyszerre lebegteti a költő "az ég kék kupolájának fölemlítésével, ám ez mégsem jelenti, hogy elenyészne a végtelen térben a parányi kert, ellenkezőleg, még a kitáruló magasság is erre az origóra ügyel, úgy mondja a költő, hogy "Fölibénk borul. A kertben a madarak - a lélek szimbólumai is lehetnek -, kedves énekes madarak, alliterációval érzékelteti a költő muzsikás voltukat: "rézorrú rigók ők. A kertbéli emberpár kapcsolatáról a következő nem is annyira cselekvést, hanem állapotot rögzítő vázlat beszél: "Nem szólsz. Nem szólokén sem. Azért ilyen beszédes ez a némaság, mert forró. Az egymással civódó szerelmesek csöndje mindig fagyos. A sivatag éjszakai hűvösse az a bensőben, amiről Albert Camus vallot oly megrázóan egy házaspár afrikai kirándulásának ürügyén. Itt, a versben, már nincsen szükség egymás értéséhez a szóra. Nem történik semmi különös, s ez számukra a csodás megbízhatóság. Köznapi igézetnek vagyunk tanúi, amint ebben a tálcával, poharakkal babráló társ által megtelik lélekkel a környezet, akár Tóth Árpád Esti sugárkoszorújában. "Már nem tudom, te vagy-e te? Hiszen egybemontírozódik a lomb és a kedves haja: "Hajad lombjába / pöttöm bogárka téved. Ismét az ókori görögség legendás szerelmeseire is gondolhatnánk, ahogy fa és ember szinte egyetlen testté válik, de nem hagyja a költő, hogy a moccanatlanság egy pillanatra is beállhasson, hiszen az életről és szépségről sokkal inkább a dinamikus képek vallanak. Az Ezeregyéjszaka varázsszőnyegévé lesz a megújulással, virággal, szerelemmel, izgalommal, készülődéssel feszengő tavaszi kert, amivel az emberpár érzései testvériesültek. Illyés érezte felesége mellet, hogy repülő hajó az ő házuk.
Ha nem tudnám, hogy a kert valójában is létezik, Alsóbélatelepen, akkor is ugyanilyen érvénnyel sorolhatnám a vers alapján mindazt, amit a költő szeme észlelt földön, égen majd földön s megint az ég fele lendülőn, de most, hogy ezeket a sorokat írtam, arra gondolok, hogy Kerék Imre verse s valósága éppen fedik egymást. 6 napja találkoztam vele először személyesen, a kertjükben, s Ilona asszony ottani körtefáról szedett gyümölccsel kínált.
3.
Anakreon az ezredvégen
Kihullt lapok olvasónaplómból Kerék Imre verséről
1998. 08. 17.
Megkaptam Balatonbogláron az újságárusnál a Magyar Naplót. Az 1998/8-as szám 10. oldalán 4 Kerék Imre-vers. Változat egy Horatius-versre, Utólag, Anakreóni ,S kering tovább majd címmel négy kötött formájú opusz. Két Shakespeare-i szonett, egy horatiusi carmina s egy anakreoni vers. Ez utóbbi:
Anakeroni
Aranysörényű, fürge
csikócskám, míg ficánkolsz
tigrisszem-villanású
bor lángjától hevülten
karomban, s ősz hajamba
túr pillekönnyű ujjad:
nem érzem éveimnek
roskasztó mázsa-terhét;
hintázó melled, bársony
öled rőtszín bozótja
fölszítja újra lankadt
vágyamat, s jonhaimban
elárad ifjú tested
megfrissítő varázsa;
mit bánom én ilyenkor:
meddig mulathatunk így,
s a Halál gyors kaszája
mikor suhintja ketté
alig-kinyílt szerelmünk
törékeny vadvirágát.
Anakreon verseit és az anakreoni dalokat/verseket úgy tartjuk számon mint a bor, a szerelem és a vígság valamint az életöröm ókori hirdetőit.
Több, mint két és fél évezrede már, hogy az ógörög poéta hangját utánozzák a századok. Nemcsak a közvetlen utánajövőknek lett mestere életszemléletével és verselésével, de tanítása térben és időben is mind messzebb ért. A Világirodalmi lexikon például külön szócikket szentel az anakreontikának: "az európai rokokó dalköltészet egyik műfaja. Elnevezése arra a pszeudoanakreóni, 60 költeményt tartalmazó gyűjteményre utal, melyet 1554-ben H. Estienne adott ki. Jellegzetesen társasági költészet, amely az olvasótól mindenekelőtt művészi formák iránti fogékonyságot kívánt. Motívumkészlete a szerelem és a bor köréből való. Gyengéd, érzelmes, vagy tréfás, frivol hangon szól a kedves szépségéről...
Ám nálunk is anakreóni hetesben írtak: Rájnis, Virág Benedek, Dayka Gábor, Földi János, Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi, Ungvárnémeti Tóth, Vörösmarty, Juhász Gyula. Anakreóni dalokat fordított: Kazinczy, Babits és Devecseri.
Babits emígy fordította a fiatal lányt sóváran megéneklő ősz hajú férfit:
Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipőjü, aranyhajú
lánnyal játszani hívott.
Lesbosban született a lány.
Csak csúfolta fehér fejem
s elfutott gonoszul, gonosz
társnőjére kacsintva.
(Anakreon: Szerelem játéka)
Költőink a kezdetektől ezeket a kedélyes, már-már bohócosan nevetséges öreg udvarlókat láttatták. (Kazinczy Kis Jánoshoz írott levelében így jellemzi vénecskébb kortársát, báró Naláczi Istvánt:"...Naláczi igen öreg, s víg mint Anakreon, s szereti az Asszonyokat, legalább a' mennyiben őket nem feledheti. 1815. dec. 28.). Ezen öregek közös őséről, Anakreonról, Falus Róbert rajzolt gyorsportrét az Apollón lantja című könyvébe:Az i.e. VI. század második felének volt ünnepelt költője, s gazdag kényurak (türannoszok) udvarában adta elő játékosan szomorkás verseit. Pillanatba sűrített vallomások, szellemesen csacsogó, az öngúnyban is bájos dalocskák ezek. Nem is az érzések valódisága itt a fontos, hanem a képek, hasonlatok, versformák játszi változatossága és bősége. Csak a huszadik század fogja a bohócos tatácskák sorsából a tragikumot hangsúlyosabbnak látni a mulatságosságuknál. Kerék Imre anakreoni verse előtt a következők. Kormos István Félálom című versében bukkan fel e szomorú Anakreon. ( Tán mert a kópés költő és menyasszonya közti korkülönbség mégiscsak majd' emberöltőnyi volt.)
fakürt szólója dunnyog vesd le a szoknyád vesd le
leszel vagy nem leszel nagyszombati kalácsom
már omlok szét a számban hajad hajad hajad
torkomon bugyborékol neved neved neved
álmom kettévihogja
Anakreon tatácska
EGY FEHÉR KANCA TRAPPOL
GERINCEDEN FIACSKÁM
Vas István szintén anakreoni metrumban fordult feleségéhez, Szántó Piroskához az öregkori szerelmesek hangján, aggódón - mert perelne idővel, mulandósággal - s gyönyörűen:
Piroska jaj Piroska
Piroslik még a rózsa
Habár a haj megőszül
Zöld láng lobog alatta
Arcod szemed a szád sem
felejtett el nevetni
Csigolyák telve mésszel
A hátad egyenes még
Zuhog az ősz de őszi
Esőben is remontál
A rózsa rózsa rózsa
Kondor Béla is festett egy önélveboncoló portrét magáról és kedveséről.
Fiatal menyasszony a címe. A hetvenes évek végén (1977 novemberében) írta Nagy László a művész- és emberpárról ezt a verses "műelemzést". A fiatal(os)abb nő a férfi múzsája, szerelme, őrangyala, a mindennapokban gyakorlatiasan segédkező társa, a zilált művészlét viszonylagos egyensúlyára ügyelő, tehát lehetetlenre vállalkozó személy itt:
Habzik a koravén pofaszakáll s lecsurog
termi a habot a pápaszem kerete is
lég-fogú agg eb de szíve harapós
itt ha menyegző lesz a cicák egerek
rumosteáznak - művész úr megtébolyult?
Szorong a kicsi nő kisded skatulyába
zárná be magát de szerepe őrangyali
mentőövi - érzi homloka pántján fehér
vadembertánc dobog körbe illene már
e Picassó-trikósra nézni de égi
sugallatot hallgat: kisasszony menyországgal
díjazom a kínját kisasszony legyen erős
kisasszony ha lehet vigyázzon a művész úrra
Arról az örök nőiségről szól Kondor festménye és Nagy László költeménye, ami - Goethe szerint - egyedül képes magasba emelni férfit. Kerék Imre ezt a szörnyű-szép bírhatatlan többlet-terhet vette le anakreoni versében a fiatal nőről és az öreg férfiról. (Hajdanvolt mesterek a témát öreg nővel és fiatal gavallérral is megfestették.) Kerék verse visszaadja ezen groteszk hangulatú zsánerképek könnyebb kedvét. Miért ne, ha már fájdalmasan tudunk a motívum tragikus, "gyászszalagos éléről" is. Ahogy a leghíresebb anakreoni dal is tanítja:
A nők azt mondogatják,
Anakreón, öreg vagy:
tekints tükörbe, nézd csak:
hajadnak fürtje hol van,
a homlokod kopasz már.
S én nem tudom, van-é még
hajam, vagy messze pártolt,
csak ezt: a vénnek annál
inkább való gyönyörben
mulatni, mentül inkább
közel van már a végzet.
Kerék Imre anakreoni verse az ókori mintát témájában és formájában is hűen követi. A költemény egyetlen mondatból áll, megszólítottja a kedves, s tőle és róla a figyelmét elterelni még a mulandóságnak sem hagyja: "... mit bánom én ilyenkor: / meddig mulathatunk így, / s a Halál gyors kaszája / mikor suhintja ketté / alig-kinyílt szerelmünk / törékeny virágát.
Az arany és a rőt szín teszi szinte egzotikussá az erotikus költeményt. A szenvedélyt gyújtó borital (sokszor már megénekelt, szinte elvkoptatott) képét merész képzettársításban látjuk viszont: "Aranysörényű, fürge / csikócskám, míg ficánkolsz / tigrisszem-villanású / bor lángjától hevülten / karomban... Az ötödik sorban bukkan föl a szerepvers főhőse, a költői én, kissé megöregítve magát: "...s ősz hajamba / túr pillekönnyű ujjad: / nem érzem éveimnek / roskasztó mázsa-terhét...
Kerék Imre Anakreon-hőse úgy beszél a hús-vér szerelemről, akárha ifjú, az is lehetne. Azonban a költemény asszociációs ideje mégis túllép az egyes ember ifjú vagy öreg életszakaszain. Ezt egyetlen szóval éri el a költő. Az ómagyar nyelvünk századaiig szaladoztatja meg képzeletünket, mikor a jonhaim szóalakot használja: "...hintázó melled, bársony / öled rőtszín bozótja / fölszítja újra lankadt / vágyamat, s jonhaimban / elárad ifjú tested / megfrissítő varázsa...
A jonh szót Weöres Sándor a Három veréb hat szemmel című antológiájában úgy oldja fel az Ómagyar Mária-siralom után, hogy: szív. Tehát mikor a planctusban az hangzik el, hogy "Én jonhom búval fárad, azt úgy kell értenünk, hogy az én szívem elfáradt a bútól... Bizony, a vallásos szövegben ez az értelme. Viszont a nem szakrális szövegkörnyezetben már általánosabb jelentéssel bír, hiszen még a kereszténység fölvétele előtti szavunk. A jonhok belső szerveinket jelentették. Nem csak a szívet, de még a gyomrot is. Az emberi testnek központját, a lélek lakhelyét jelentette a jonh, s hova máshova képzelhették volna eleink, mint oda, ahová az ételt vesszük. A jonh szavunk így őrződött meg, de az új, keresztény képzetek szerint használatát a szívre értették már. A költő bebizonyította, hogy életképes marad az átültetett ősi szó, de még általa a befogadó szövegtest is eddig ismeretlen energiától lesz elevenebb.
Kerék Imre anakreoni verse mesteri szerepdal. Hogy "csak" az: még egy életrajzi adalék is bizonyítja 1998 nyarán, tudniilllik a költő hajának se híja, se hója.
Rainer Maria Rilke: Versek
Kerék Imre fordításában
Néhány esztendő múlva mimindent nem fognak írni tudós történészek az 1990-es évekről! Szomorú lennék, ha elhallgatnák a tényt, hogy ekkoriban oly sok esemény közben mi Rilke-röneszánszot is éltünk.
Tandori s Tellér teljes elégiafordításai után Kányádi Sándor, Farkasfalvy Dénes, Báthori Csaba, Schein Gábor, Bajcsi Cecília, Kurdi Imre, Erdélyi Z. János Rilke-variánsain ámulhattunk, és most Kerék Imre szintén egy (kétnyelvű!) Rilke-kötettel jelentkezett. A hószín kötet az osztrák klasszikus korai dalaiból, a Das Stundenbuch-ból, a Das Buch der Bilder-ből valamint az Orfeusz-szonettekből válogatott mintegy negyedszáz költeményből állt össze. Szépen kifaragott magyar versekké lettek ezek a versdarabok, megtartva a német eredetik feszes fegyelmét, s ahol pedig azt kell: követve azok hajlékony lágyságát. Íme példának a Mária s Erzsébet találkozását láttató strófa:
"Mindkettőjük egy szentélyt hord magában,
s egymásnak ők: áhított oltalom.
Ó, Krisztusunk még csak bimbó-korában,
de a kis Keresztelő már vidáman
próbálgatja öklét a hasfalon."
Az ilyen ritkán vagy egyáltalán le nem fordított versek újbóli szép megoldásán túl tán mégnagyobb föladat volt - profánul fogalmazom - az úgynevezett "Rilke-slágerek" áthangszerelése. Hárs Ernő utószava szerint itt "nemcsak a két-három évtizedenként bekövetkező ízlésváltozást, de a műfordítói lehetőségek fejlődését is kitűnően nyomon lehet követni." Még toldhatunk e másik soproni költő és műfordító kalauzoló mondatán, ugyanis aki egy Őszi nap formátumú opuszt magyarít, mindegy, hogy hanyadikként teszi: mesterségi tudásból és tehetségből vizsgázik óhatatlanul. Ezért van, hogy megannyian lefordították a Herbsttag-ot, megoldották a szótagszám s a rímképlet problemáit, mégis kihulltak variánsukkal a rostán. S ezért, hogy keveseknek mégis sikerül eltalálni e hangot, mely a rilkei és a saját tonalitást egyszerre képes megszólaltatni:
Kinek háza nincs, már talán sosem lesz,
aki magányos, már az is marad,
tollat próbálgat hosszú levelekhez,
olvasgat, vagy vetkező fák alatt
szemléli a kerengő lombokat.
- Kerék Imre így bizonyítja, hogy e könyörtelenül nehéz költőt fordítani annyi, mint ama angyallal birkózni. Győzelem nincs, de minden kitartásunk, állhatatosságunk igazi ajándékkal, kegyelemmel lep meg. Legalábbis elronthatatlan magyar versvázlatokkal, ha tényleg egész létezésünk súlyával próbálunk ránehezedni ezekre a költeményekre munkánk során. Kerék Imre e Rilke-kötetével ha csupán ennyit üzenne: fordíts a remekírók legerősebb mezőnyéből valakit, s meglásd: saját írásaid is izmosodni fognak! - az sem lenne kevés, ám könyve igenis teljes munka, Nemes Nagy Ágnesi mércével mérve is: sikeres Rilke-vállalkozás. A főbb Rilke-motívumok itt sorjáznak az oldalakon: szegénység, rózsa, fa, csillag, szorongás, szerelem, ősz, Isten.
Remélem, hogy már a következő "válogatott Rilke" szerkesztőjének figyelmét sem kerülik el ezek a Kerék Imre-fordítások! (kecskemetionPRESS, 1996)
Zengő átiratok Scarbantiából
- Kerék Imre Georg Trakl-fordításairól
Georg Trakl számára körülbelül annyi időt nyitott a sors (26-27 évet), mint Petőfi Sándornak. Az osztrák költő (Salzburgban született, 1877-ben s Krakkóban húnyt el 1914-ben) apja éppen Sopronban volt vaskereskedő, hol a mi Sándorunk bakaként is megfordult. A soproni Kerék Imre legkedvesebb Trakl-fordításaiból állított össze verseskönyvet 1997 Karácsonyára.
Georg Trakl és Rainer Maria Rilke az osztrák líra ikercsillaga. (Kerék Imre az utóbbi csillagtól, saját fordításában, már adott közre önálló versgyűjteményt.) Trakl a világirodalom hölderlini tehetséggel s érzékenységgel megáldott és megvert költője, akinek alkata Gerard de Nervaléval és Juhász Gyuláéval rokon, de még tán Jeszenyinével is. (Kerék Imre empátiáját feltétlen növelte a két említett, német és orosz lírikus -- - munkáiknak műfordításokon át való - közeli ismerete.) Georg Trakl dallamait, nyelvi tömörségét, expresszionista képeit együtt mégsem keverhetnénk össze senki máséival. Halála után magyar nyelvre aránylag - kevesek, de nem akárkik fordították: Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc és Keresztury Dezső. Aztán Jékely Zoltán, Kálnoky László, Lator László és Rába György. Nemes Nagy Ágnes után Faludy Görgy, s a teljesség igényével először mutatta be az oeuvre-öt az elmúlt esztendőkben Erdélyi Z. János (amúgy Rilke korai novelláinak "magyar hangja). Trakl mindenképpen a kevesek költője maradt. Egy felől ezért nehéz a dolga a fordítónak ( hisz ez a szokatlan, lenyűgöző, de jajokkal teli versvilág ismeretlen is fog maradni a szélesebb olvasótömeg előtt), másfelől pedig, mert egy-egy Trakl-darabot, például Radnóti Miklós (Magányos ősz címmel) remek-mű-fordítását követően lehet csak újraszólaltatnia.
Bald nisten Sterne in des Müden Brauen;
In kühle Stuben kehrt ein still Bescheiden
Und Engel treten leise aus den blauen
Augen der Liebenden, die sanfter leiden.
Es rauscht das Rohr; anfällt ein knöchern Grauen,
Wenn schwarz der Tau tropft von den kahlen Weiden.
/Der Herbst des Einsamen/
Most csillag fészkel már az álmos pillán;
hűvös szobákban csöndes béke hallgat,
a szeretők szelíd szeméből immár
halk angyal lép elő, a szárnya lankadt.
És zúg a nád; kisértet hangja sír rám,
csupasz fűzekről, hallom, hull a harmat.
/Radnóti Miklós fordítása/
Csillag fészkel szemöldökív alá, míg
Nyugalom vackol hűs szobasarokba,
Szeretők szeméből lassan kiválik
Egy angyal, gyötrő kínjukat feloldja.
Nád zörög a szélben, csupasz fűzág int,
A fűre pergő gyöngyharmatot ontva.
/Kerék Imre fordítása/
A Győr s Sopron városok vármegyéjéhez tartozó Abdán elhúnyt költő emléke éppenúgy jelen van ebben a versszakban, mint az eredeti Trakl-szöveghez való ragaszkodás. Radnóti strófájában az idilli és a szorongató képsor elkülönül egy mástól - mint ahogy ez egész költészetére is annyira jellemző volt: a rettenet mellett látott valami egészen angyalian tisztát -, addig Kerék Imre e kettőt összeborzolja. Kerék Imre itt éppen költői alázatával hoz újat, ahogy hű Traklhoz akar lenni, nem pedig Radnótinál szebb.
Aki csak belelapoz e fekete borítójú karcsú kötetbe, sohanemlátott számban színek és színek rikítanak előtte. Mintha valaki magát az Isten-hiányát akarná ennyi harsánysággal megüzenni! Mint egy extatikus, Csontvárys figura. (Györffy Miklós rokonította az osztrák és a magyar, két művészlelkű patikust!) Kerék Imre Trakl-fordításaiból a következő színkatalógus állítható játszi könnyedtséggel össze! Arany nála a kezdet tekintete s a vég türelme: sötét. Arany illetve sárga Traklnál a Nap, az őszi virág, a nyár fénye s a nyugalom. Ezüst illetve fehér nála az angyal, a kedves keze, a koszorú, a márványszobor. Piros vagy vörös, néha bíbor Traklnál a juharfa, a lányok teste, a szőlővirág, a mák, az erdők színe, a férfiak teste. Kék Traklnál az este, az ég, a tó, a csónak, a tekintet és a távoli pára. Zöld a tó, a magányos homloka, a kőrisfák lombja és kizöldülnrk nála a kemény kőzetek. Szürke a pára, a sirályhad, a köd. Az eső, az árnyék, a fagy, az álom, a zivatar fekete. Barna a csönd, a fa, a bokor. S ahogy írtam: sötét türelmű a vég. Sem művészettörténésznek, sem lélekbúvárnak nem kell lennünk, hogy e kis "színképelemzés egyik legtragikusabb megfejtését látva lássuk: Míg Gerard de Nerval verseiben és szépprózájában az égi mennykék és a földi húspiros még egymás melletti folt, csak egyszer-egyszer olvad össze szakrális-profán lilává, addig a Kerék Imre-fordította Trakl-sorokban (hol egy helyütt megbújik az ibolyavirág) a kék melleti pirosakból már nem összeolvadnak valamikkel, hanem egyenesen megalavadt vérszínek lesznek: barnák. A fák és a bokrok alkonyi alvadt barnája lesz piros nő és piros férfi, a hús-vér emberpár. (Övéik ama "meg-nem-született utódok /"Die ungebornen Enkel/ - a XX. század legpontosabb metaforája Trakltól... )
Kerék Imre Somogyország népdalkincsével a birtokában járta Pannóniát, s majd egyszer bizonnyal ki is mutatják majd a filoszok, hogy milyen dél- vagy észak-nyugatmagyarországi tájszavakat is használt például éppen Trakl verseinek magyarításakor. Balladáink babonás madarainak és Trakl hollóinak röpte együtt kavarog itt, de még a hamelni legendából 700 éve ismerős patkányok is a legősibb riadalmunk-iszonyatunk ébresztik, s oly művészi fokon, ami túl van már minden meghökkentésen és megborzongtatáson, mivel a kulturemberiség fenyegetettsége vacog ezekben a sorokban, Trakl szorongása az első világháború, Kerék Imréé az ezredvég korából:
Und sie keifen vor Gier wie toll
Und erfüllen Haus und Scheunen,
Die von Korn und Früchten voll.
Eisige Winde im Dunkel greinen.
/Die Ratten/
És civakodva mohón, ellepi
Özönlő haduk a házat s a pajtát,
Mely búzával és gyümölccsel teli.
Künn a homályt fagyos szelek kavarják.
/Patkányok/
Az olvasó ne általánosítson a kétségtelen naturalisztikus ecsetvonásokból, Trakl szintén, akár a Téli éjszakát író József Attila, tud nehéz kedvvel és súlyos festékmennyiséggel, akár Cezanne - leheletfinom témákat ábrázolni:
Wenn es Abend wird,
Verläßt dich leise ein blaues Antlitz.
Ein kleiner Vogel singt im Tamarindenbaum.
Ein sanfter Mönch
Faltet die erstorbenen Hände.
Ein weißer Engel sucht Marien heim.
/Verklärung/
Ha este lesz,
Magadra hagy egy kék arc.
Egy kismadár dalol a tamariszkon.
Jámbor szerzetes,
Összekulcsolt, halott kezekkel.
Máriát keresi egy fehér angyal.
/Megdicsőülés/
Erdélyi Z. János Megdicsőült ősz (Verklärte Herbst) című Trakl-fordítása után Kerék Imre is Megdicsőülés-nek magyarítja a Verklärung kifejezést, s így adja vissza az eredeti jelentéstt, amit fordítottak már csodálatosnak etc., de sohsem újszövetségi, trakli, dehmeli és schönbergi (Verklärte Nacht) értelmezés szellemében.
Kerék Imréről, a műfordító költőről annyit feltétlen jegyezzünk meg, hogy a Trakl- szabadversek (De profundis, A nap etc.) gondolatritmusú szövegeit, a további rímtelen soros, rövidebb opuszok daktilusait (Novalishoz, Életkor, Éji panasz) mesterségbeli tudásának biztonságával adja vissza anyanyelvén, hogy aztán "lelket leheljen a korpuszukba. Nyugtalanítóan csodásat.
A bilingvis kötet 28 Trakl-verset tartalmaz tehát német eredetiben és magyarul.
Szimpatikus, ahogy Kerék Imre megméreti magát már nem először világirodalmi nagyságokkal átellenben a másik oldalon. Bátorság is kell hehhez, nyilván, ki merne például élsportolókkal csak úgy kiállni, ha nem űzné ugyanúgy napra nap azt a sportágat minden örömével, napi tréningek kínjával. Kerék Imre, maradva a metaforánál, állja a versenyt. Jottányit sem veszít Trakl 8 sorának varázsa a következő változatban:
Im Dunkel rufen viele Vogelstimmen,
Die Bäme rauschen und die Quellen laut,
In Wolken tönt ein rosenfarbnes Glimmen
Wie frühe Liebesnot. Die Nacht verblaut -
Die Dämmrung glättet sanft, mit scheuen Händen
Der Liebe Lager, fiebernd auf gewühlt
Und läßt den Rausch erschlaffter Küsse enden
In Träumen, lächelnd und halb wach gefühlt.
/Vor Sonnenaufgang/
Madárkórus csendül fel a homályból,
Fák susognak, forás cseveg, zenél,
Felhők szegélye rózsatűzben lángol,
Mint szűzi lányarc. Oszlik már az éj -
Remegő kézzel motozza gyöngéden
A szeretők ágyát a virradat,
S hagyja, hogy bevégezzék félig-ébren
A csókot, mely álmukban megszakadt.
/Napfelkelte előtt/
A másik rokonszenves vonása - mindnyájunk gazdagodására - e Kerék Imre-bilingvisknek az, hogy eleve nem rejti el mások elől azokat az eredeti szövegeket, melyekkel viaskodtak a fordítói munka során, bátran megítélheti akárki, mi volt a siker, mi a kudarc. S nem csak ennyi. Bárki, aki szeretné a maga változatát elkészíteni, - teheti! Csupán két próbát kell kiállnia: szembesülnie kell az eredeti versek nehéz szépségével, s a legeslegújabb magyar változatoknál a Kerék Imre által már megszabott mércével. Mire a könyvecske végére jutottam, magam is az apróka Trakl-körtáncot próbálgattam dúdolni:
Verflossen ist das Gold der Tage,
Des Abends braun und blaue Farben:
Des Hirten sanfte Flöten starben
Des Abends blau und braune Farben
Verflossen ist das Gold der Tage.
/Rondel/
Elcsordogált az arany nappal,
az esti színek, barna és kék:
halkká haltak a pásztorflőték
az esti színek, barna és kék
elcsordogált az arany nappal.
/Erdélyi Z. János fordítása/
A nap aranya megfakult már,
Kék és barna színű az este:
A pásztor sípja halkul egyre
Kék és barna színű az este
A nap aranya megfakult már.
/Kerék Imre fordítása/
Pattogzik a nappal aranya,
Az est kékszinü és barna már;
Nem szól furulya, alszik a nyáj
Barnaszinü s kék a láthatár
Lepattogzott a nap aranya
/Németh István Péter fordítása/
Manapság a kétnyelvű verseskönyvek, ha már nem is ritkák, de még mindig jelenségek. Csak remélni lehet, hogy Kerék Imre Trakl-kötete a kortársak (alkotók és alkotó olvasók) körében további, eztán születendő műfordításhoz ad példát és kedvet.
Ezredvégi testvériség
két - Lajtán inneni és túli! - könyvtáros költő találkozása
Christine Busta versei Kerék Imre fordításában
A kilencvenes években Kerék Imre volt az a költőnk, aki az első önálló magyar nyelvű Busta-kötet darabjait sorra gonddal fordította, majd megjelentetett az Osztrák Kulturális Intézet segítségével egy bilingvis kiadványban.
A szerzővel műfordítójánál is kevesebb foglakozik a mai irodalmi közvélemény. Holott Christine Busta osztrák költőnő 1966-ban még Balatonfüredre is eljutott magyar és nemzetközi költőtársaival egy ünnepi estre. Nevét már akkor több versszerető megjegyezte, hiszen maga Rónay György fordította szép költeményeit. Somlyó György és Lengyel Péter az általuk szerkesztett almanachban a következőképpen mutatták be:
"Az utolsó húsz év osztrák költészetében - Pul Celan és Ingeborg Bachmann mellett - az ő lírája jelenti a legmagasabb szintet. Látomásainak elragadtatott világában a nyár ragyogásának vagy az éjfél halálközel-pillanatának mozdulatlan csöndje nő monumentálissá. Vallásos ihletésű lírája szívesen nyilatkozik meg jelképekben: a bibliai tájat vagy a hellén mitológiát választva verskeretnek. Költészetének igazi értékét csupán jelzi a számos osztrák irodalmi díj, mellyel az elmúlt évtizedben kitüntették."
Verseit több antológiában is olvashattuk. Például a híres Hajnal Gábor-féle Osztrák költők antológiájában, ami a világirodalom gyöngyszemei sorozatban látott napvilágot még 1968-ban. Egy abban szereplő jegyzetben Hajnal Gábor írt róla és költészetéről tömören: " CHRISTINE BUSTA (1915) Bécsben született. Angol és német irodalom szakos tanár, jelenleg könyvtáros a Bécsi Városi Könyvtárban. Haladó katolikus költő. Vallásos világnézete modern látásmóddal ötvöződik biblikus allegóriákkal színezett, expresszív hangú verseiben. Számos irodalmi díjjal tüntették ki, köztük az Anette Droste-Hülshoff-díjjal, és tizedik irodalmi díjként szülővárosának, Bécsnek irodalmi díját kapta meg." Verseskönyvei: A másik bárány (1959), Lámpás és delfin (1955), Útban régebbi tüzek felé (1965). Kerék Imre a Világirodalmi kisenciklopédia (1976) szócikkében található bibliográfiai adatokkal kiegészíti még e könyvlistát:
Évről évre (1950), A csillagmalom (1959). Mádl Antal a Világirodalmi Lexikonban pár mondattal bővebb életrajzot és ismertetőt ad közre: Christine Busta... nehéz szociális körülmények között nőttt fel. Gimnáziumi érettségi után, 1933-ban angol és német filológiát kezdett tanulni a bécsi egyetemen. Anyagi okokból félbeszakította tanulmányait és segédtanári állást vállalt. 1950 óta a bécsi Népkönyvtár hálózatának munkatársa. jelenleg is ennek a központi fiókját vezeti. Versei 1946 óta jelennek meg, előbb folyóiratokban (Furche, Plan), majd az ötvenes évektől önálló kötetekben. Több osztrák és német irodalmi díjat kapott. haladó kat. világnézetével és csendes hangvételével a lágyabb tónusú osztrák lírai hagyományok kimagasló folytatója."
Valamennyi kurta ismertetőben ott találjuk, mintegy mentegetőzésképpen a vallását megjelölő szó előtt a "haladó" jelzőt. A szegények szentje, Ferenc, minden magyarázkodás nélkül jelen van lírájában: mutatja, hogy életrajzi adat (szegénység) és hit (katolicizmus) miképp olvad bele egy vallomásosan forró költészet olvasztótégelyébe?
A legbővebb válogatást tán Tandori Dezső műfordítás-kötetében leltük a nyolcvanas évek első felében a Busta-versekből. Lombos ágak szívverése - versek madarakról és fákról: ez a szép költői cím állt Tandori könyvének címlapján. A Lánchíd utcai modern költő és a középkor szentje, Szent Ferenc szinte hasonképpen szerették, szeretik a madarakat. (Nem csupán kedves teremtményt láttak bennük, de isteni üzenet, ami erre a kis hirnökre bizatott, közvetítőjének is tartották a legendás fráter metaélményei óta e kis lényeket a gondolkodók. A költők pedig motívumnál is elevenebb-egész világot emelhettek versbe általuk.) nem véletlen, hogy Kerék Imre könyvéből sem hiányozhat egy drámai miniatűr, amely már Tandori könyvének is gyöngye volt:
Verébhalál
Ha a verebek rendjébe
bekerülhetnénk!
Ők nem riogatnak minket
jelekkel.
De hova tűnnek,
ha órájuk eljön?
Föllelhetetlen testvérek.
Mindig teljes a létszám,
sose hiányzik egy sem...
(Tandori Dezső fordítása)
Verébhalál
Besoroltatni
a verébseregbe!
Nem riasztanak bennünket
jelekkel.
De hol buknak fel ők,
ha órájuk elérkezik?
Fölkereshetetlen testvérek.
Megvannak mindig valamennyien,
nem hiányzik soha, egy sem...
(Kerék Imre fordítása)
Hiszen a kihulló tollaikat is számontartja valaki, írja a Könyvek könyve, amit Busta úgy lapoz föl, mint a mi lírikusunk, Pilinszky is. A versek fordításakor ne csodálkozzunk, hogy a költők úgy magyarították ezeket a szikár, rímtelen opuszokat, hogy egy-egy soruk szószerint is megegyezik, hiszen például Pilinszky verseinek német változataiban sem lehet ez másként, ha nem átköltésről, hanem műfordításról van szó.
Ha valaki osztrák költőgéniuszt kellene említenem, akinek hangjával rokonnak érzem a Bustaét, feltétlen Trakl eksztatikus líráját említeném. Nem is a kései Rilkét. Van egy Busta-vers, ami csakis Trakl versben kavargó varjai után íródhatott (kire pedig Nietschze nagyvárosi, madaras költeménye lehetett elementáris hatással). Kerék Imre előző műfordításkötete éppen Trakl verseiből állt össze. Trakl komorságát egy olyan, másféle - a varjak koromszínénél tarkább - komorság váltja fel Busta versében, ami minden szomorúsága dacára nyitottabb az irgalomra:
Nagyvárosi madarak
Rég nem látom már a tetők felett
a nyárvakító, zizzenő
fecskenyílzáport.
Korábban a napok tollazata,
az édes és zsinatos hangok
litániája monotonabb.
Kövek közt galamb és veréb,
füstben rigó és varjú.
Csupasz lábak búcsúlegendája -
maréknyi hóban.
(Tandori Dezső fordítása)
Nagyvárosi madarak
Hiányolom rég a tetők fölött
a fecske-nyilak surrogását,
a nyarak megvakulnak.
Kietlen hétköznapokon
nem hallatszik édesen zsibongó
hangok litániája.
Galambok, verebek a köveken,
feketerigók és varjak a füstben.
Csupasz lábak utolsó legendája
maréknyi hóban.
(Kerék Imre fordítása)
A mitikus szegénység azonban legalább annyira a konkrét felét is mutatta a XX. században. Busta sorsát Magyarország felől annyival könnyebb megérteni, hogy nekünk József Attilánk is van. nem kellett sokáig keresgetnek a verssorok között, hamar ráleltem a rokon vonásokra. József Attila megváltódás-vágya és Busta istenélménye igen hasonló. Ahogy József Attila bízott a szerelemben, az apja-formájú Jóistenben és a közösségben, Busta ugyanúgy sóvárog a "valami nagy-nagy tüzet kéne rakni" testvériesítő érzése után:
Miserere
Sodródunk a bűnök hullámain,
mint fókák az örök jég fagyos árján.
Nekünk nem lesz hely a Paradicsomban,
mely fókáktól nyüzsög,
ott angyalok vigyáznak a halakra.
A sötétségben, a hidegben
keresgélünk boldog helyek után,
hol szabad tűz melegít minket.
A XX. század keresztény-egzisztencialista költői, kiknek őse a szamarakkal a Paradicsomba vágyó Francis Jammes volt, vergődnek hasonképpen a semmi és az enyhület között. Pierre Emmanuel éppen kortása a bécsi költőnőnek. Emmanuel, Pilinszky és Busta a sirföliratok, az epitáfiumok lapidárisságával újították meg a modern költői hangzást. Busta Régi feliratok című költeménye így hangzik:
I. Lelet
Esténként halott téli rőzselángok
lobognak a sírok között.
Tűzbogáncs, kőfüstben sercegő,
szavak a felfénylő betűkben:
TU FUI EGO ERIS
II. Magyarázat
Én voltam te, te leszel én.
Szerelemvágy. Maradéktalanul csak
a halálban teljesedik be.
Messze van ez ama romantikus temetőköltészettől, tán mondani sem kell, mely hosszan, borongós hangon értekezik a mulandóság keltette hangulatokról, borzongásokról. Elevenünkbe hasító, végleges fölismerések ezek, amelyekbe éppen hogy belefér végül a gnómák frappáns játszisága, de a legkomolyabban. Robert Louis Stevensontól Rilkén át Dsida Jenőig hasonlóan fogalmazták meg a költők az epitáfiumukat. Christine Busta tudja, akár Pilinszky, hogy nem csak az életművekre, végül emberi kapcsolatainkra is csak a halál húz végleges födelet.
Én voltam te,
te leszel én.
Amikor a műfordító Kerék Imre városához közeli Széchenyi-mauzóleum fele lépkedtem, ott olvashattam a következő sorokat:
Voltunk, mint ti,
lesztek, mint mi.
Tulajdonképpen Kosztolányi Dezső is már e fölismerésre építette (részvétetikus) regényét, az Édes Annát. Pierre Emmanuel tudatosította Tu című kötetének címadó kisszerkezetében:
Quand je dis Toi
Qui parle?
Toi
Quand Tu dis Je
Qui suis-je?
Toi
+
A kötet 42. oldalán található az az egyszerre tárgyias-látomásos költemény-miniatűr, amely a Busta-versekkel kapcsolatban annyit emlegetett biblikus allegorizmus és expresszív látásmód egyik kimagasló iskolapéldája:
Végrehajtva
a napraforgó lefejezése
Aratógép-idő.
Mondják, nem világít már többé.
Koldus-zsákjában
szürke magvai!
Fénytelen-fakón őrzi magában
a jövőt, az olajat és a fényt.
Van Gogh óta az egész kultúrvilág megismerte ezt a fénytől eksztatikusan ábrázolt növényt a műalkotásokban is. Illyés Gyulától (aki észrevette Franciaországban, hogy nem is a nap fele fordul szálanként egy napraforgótábla) Christine Bustán át a fiatal somogyi poéta: Kerék Imréig írói alkotások kedvelt s kifejező motívumává tették:
Napraforgó lándzsa-
levelű virága,
messz gyerekkorból
kivillogó lámpa.
Álmot soha szebbet -
szirmod ha derengett:
Dózsa koronáját
képzeltem ilyennek.
Égősárga zsoltár,
szívünkben lobogtál,
világítótornyunk,
fölénk magasodtál.
Aki átnyalábolt:
simultál anyánkhoz.
Sűrű olajadban
kipirult a lángos.
Kicsépelt magházad
daráltuk szecskának,
fa helyett tüzeltünk,
lovagoltam szárad.
Távlatot te adtál
messzebbre a Napnál.
Voltál darazsaknak
harmatköves kaptár,
barna magvak méze
madarak inyére,
színig teli tányér...
(Kerék Imre verse)
A Busta-féle Napraforgó-versben a növény szenvedéstörténeti apoteózisát látjuk viszont. A kerék Imre-kortársak közül Utassy József és Kovács István verseiben találjuk meg a lefejezett napraforgók őszi passióját: a mezőtől a csűrig. Busta verse annyiban bibliás költemény, amennyiben ott van megírva, hogy a gabonaszemnek előbb meg kell halnia, hogy új életre születhessen. A bustai keresztény-egzisztencialista filozófia azonban még egy értelmezési réteget von a versre. A jövő, az olaj, a fény: a krisztusi attribútumok és isteni szubsztanciák és a heródesi-pilátusi- végítéleti idő ( "aratógép-idő") a XX. században ha nem is legitimálják, de feltételezik egymást. (Hóhér és áldozata így áll előttünk Pierre Emmanuel és Pilinszky János szépírói-költői életművében is.) A halál közhelyszerű képe a "kaszás" volt az ikonográfiában. A modern költészetben, s az újabb valóságban szintén elgépiesedett a halál is: futószalagon halottakat "gyártó" kíméletlensége ellen az osztrák költőelőd, Rilke föl is lázadt: a saját halálát kérve mindannyiónknak! Busta metaforája ezért ijesztően-pontosan hiteles és bravúros: Mähdrescherzeit, "Aratógép-idő".
+
Kerék Imre kötetében egy olyan ismétlődő, stilisztikai megoldásra bukkanhat az olvasó, amely szuggesztív, meghökkentő erejével a képi motívumokkal egyenértékű. A birtokos szószerkezetek inverz rendjéről van szó, mikre Tüskés Tibor Pilinszky János költészete kapcsán írt (Versről versre című kötetében). Mivel e téren a német szórend a magyarnak ellentetje, Kerék Imre így "hagyja" azt a magyarban, s éppen nem germanizmussal lesz dolgunk, hanem egy bevált, figyelemfölkeltő nyelvi fogással. Pilinszkynél emilyen inverz szerkezeteket olvashattunk: "éjszakáján a puszta háznak" ... Kerék Imre Busta-átköltéseiben most:
Sok mindent gyűjtöttem
életemben:
szavakat, képeket, kavicsot és bogáncsot,
kagylót, magtokot és fagyökeretket,
cserepet, hallgatást, keserűséget.
Egyetlen, amit még szívesen megőriznék:
kiveszett jóságát az embereknek. (Kiemelés tőlem: NIP.)
Valamint:
csöndje előtt a halálnak
kertje Mamrénak nem vagyok
vékony héja alatt a levegőnek
és egy egész vers:
Sókertek
Kiszáradt vízágyások
fölött láthatatlanul
kivirít a
főnixvirág
fehér hamujából
a tengerárnak.
+
A míves szép magyar Busta-kötetet mind az osztrák, mind a magyar olvasók jogos büszkeséggel vehetik kézbe. Nem rontja el az örömem, de hadd írjam le végül a hiányérzetemet is, ami akkor fog el, hogy ha Kerék Imre pazar rímelésű saját verseire és átköltéseire gondolok: azokra az opuszaira, amelyek ellenkednek a manapság felkészületlenül is művelt, úgynevezett "Formlose Lyrik"-kel. A soproni költő szabadverseket visszaadó, formán túli formát beteljesítő mesterségbeli alázatának minden tisztelete dacára hadd mondjam el, szerettem volna, ha olyan dalszerű Busta-verseket is olvashattam volna e kötetben, mint amilyeneket a hatvanas években Hajnal Gábor (Was ich liebe - Amit szeretetek; Largo; Lied - Dal; An den Orion - Az Orionhoz), Kalász Márton (Bewahrung - Megőrzés) és Rónay György (A Jóistenhez) fordított... Ám részemről ez amolyan - telhetetlenség!
Németh István Péter Tapolca, 2000 májusa.
A műfordítás fényűzése
Beszélgetés Kerék Imrével
Szépséged oszd szét szüntelen,
szó, számítás ne rontsa.
Hallgatsz. S ő így szól: létezem.
S végül elárad mindenen,
ezer színben ragyogva.
(Rilke: Iniciálé, Kerék Imre fordítása)
- Ha csupán "saját verses könyveidről csinálnék lajstromot (Zöld parázs, 1977- Rézholdak, réznapok, 1985-Epigrammák, 1988- Ágas-bogas koronák, 1990- Születésem hava, 1992- poéták: csoda-nyelvek,1995- Öböl madárral, 1995)
Kerék Imre e könyvlista alapján is az egyik legegyenletesebb teljesítményt nyújtó kortárs költőnk. A következő kérdések arra keresik a választ, hogy egy termékeny szerző, mikor irodalompolitika vagy más hasonló külső diktátum nem kényszeríti az írót a fordítói munkára (miképp Kálnokyt, Nemes Nagy Ágnest, Német Lászlót ect. igen!) miért éppen műfordításaival kettőzi meg életművét (Nyikolaj Rubcov versei, 1981-Visszhang, 1987 -Rilke: Versek, 1996-Amíg a Hold följön, 1996-Átváltozások, 1997) ?
- Manapság valóban nem kényszerít semmiféle külső diktátum fordításra, megrendelés formájában sem . Igaz, korábban elég sokat fordítottam orosz költőket, az Európa kiadó megbízásából, s az oroszokon kívül örményeket is, újabban ezek a megbízások elkerülnek Talán az is az oka ennek, hogy viszonylagosan megcsappant egy időre az orosz irodalom, ezen belül a költészet iránti érdeklődés nálunk. Még a kitűnő e századi orosz próza jelesei csak-csak megjelennek (Nabokov, Jerofejev stb.), a költők kevésbé vannak jelen. Utoljára még Baka István fordításköteteiben találkozhattunk velük sűrűbben(Joszif Brodszkij, Tarkovszij, Szosznora versesköteteiben). De hát kezdettől - azaz középiskolás korom óta- minden külső ösztönzés híján is, folyton izgatott, hogy egy idegen költő verse hogy hangzik magyarul, s hogy milyen hatást gyakorol a magyar olvasóra. Sokan képtelenségnek tartják a fordítást, én azonban úgy érzem, a mondandót vissza lehet adni megközelítő pontossággal magyarul, a versformákat tán még inkább, hiszen nyelvünk szinte minden verselésmód gazdag tárháza. Ösztökél valami olthatatlan kiváncsiság mellett az is, hogy beleéljem magam más költők gondolat- és élményvilágába, vagyis az ő bőrükbe bújva érzékeljem az adott kort, környezetet , azt a világot, melyben éltek és alkottak.
- Hihetünk a bibliográfiai adatoknak? Mostanában többet fordítasz, mint saját verset írsz?
- Igen, ez így van. Verset ritkán írók, csakis akkor, ha már nem tudok kitérni a mondandó szorításából. Azonban, ha egy más nyelvű költő verse megtetszik, az nyomban munkára ösztönöz, s ehhez nem kell különösebb felkészülés, az ún. fordítói "ihlet" ilyenkor nyomban diktálni kezdi a megoldást. A fordítás technikai része mérnem okoz nagy gondot számomra. Eddig szinte minden verselésmódot, nyelvünkön megszólaltatható versforát kipróbáltam. Kitűnő iskola volt ez számomra, melynek tanulságait saját verseimben is bőven tudtam kamatoztatni. Nemrég olvastam egy tanulmányt jeles kritikusunk tollából, amelyben azt fejtegeti, hogy félő, ha egy költő túl sokat fordít, mert akkor teljesen kielégül a más költő versének mególaltatásával, s ez saját költészete rovására megy. Ezt a vélekedést nem tudom osztani. Buda Ferenc költészetét taglalva írta ezt a tanulmány szerzője, holott ha jó1 megnézzük Buda Ferenc líráját, és figyelmesen olvassuk, azt látjuk, hogy éppen saját költészetének hasznára profitált fordításaiból. Nyelve erőteljesebb lett tőle, formaérzéke tökéletessé csiszoódott közben, s fordításai legalább annyira Buda-versek is; még ha közvetlen hatást nem érzékelünk e fordításokból, bizonyos, hogy az idegen vers tolmácsolása rejtett hajszálereken keresztül táplálja, gazdagítja a fordító saját líráját.
- Saját verseket emlegetek. Lehet, hogy rosszul teszem. Megkülönözteted-e tőlük igazán műfordításaidat? Weöres Sándor például; nem... - Valójában én sem. Hiszen ez ember óhatatlanul rajta hagyja saját alkatának bélyegét a lefordított versen, ezt lehetetlen megkerülni. Sőt, sokszor saját leleményét adja kölcsön a fordító az idegen költőnek, máskor meg ő késztet éppen eredeti formatechnikai megoldásra.
- Fodor András is írt 1974-ben a műfordítói és a költői munka kölcsönásáról. E kölcsönhatásról mit vallasz most?
- Előbb már válaszoltam részben erre is. Csak annyit tennék hozzá, hogy e kölcsönhatás nélkül tematikában és formatechnikában sokkal szegényebb lenne saját költészetem.
- Nagy László gyermekkorában kíváncsi lett egy román dal szövegére. Meglepődött hogy a magyar változatában eltérő a betűk(!) száma. Még nem tudta, mi fán terem a műfordítás. (Hálisten megtudta, s nem akárhogy.) Neked milyen élményeid voltak? Sejtés, tudás - miféle találkozásaid voltak a műfordítással?
- Amikor középiskolás koromban elsőként Lermontov Vitorla című versét lefordítottam, több magyar változatát elolvasva, világos lett előttem, hogy a szótagszámnak, a jambikus (ejtésű ritmusnak egyeznie kell az eredetivel. Ekkor már Horváth János, Hegedüs Géza verstani munkáiból tisztában voltam a magyar ritmusváltozatok visszaadásának lehetőségeivel. A középiskolai önképzőkörben aztán tökéletesíthettem és kipróbálhattam errö1 szerzett ismereteimet a gyakorlatban is, fordításaim bemutatása, elemése során.
- Milyen idegen nyelveket beszélsz, vagy értesz? Van-e igazsága a szólásnak, hogy költőül kell tudni a műfordítónak elsősorban? (Gondolom, nem árt azért ezen-azon nyelven szólni. Weöres - aki nehezen diskurált franciául, németül etc., azt javasolta, hogy olvassunk csak mindegy milyen nyelven verseket, nem kell érteni, majd úgyis megértjük . E recepttel három vaskos kötet...)
- Valóban így van: elsősorban költőül kell tudni. A műfordítás kisiparos művelőinek tolmácsolásaiból sokszor éppen a költőiség sikkad el, noha filológiai tekintetben általában pontosak, csak épp az eredeti hangulata sikkad el belőlük, a vers leglelke szenved csorbát valahol. Magam is szívesen olvasok idegen verseket először szótárazás nélkül. Ilyenkor, már maga a ritmus megsejtet valamit a témáról. Azonban azt tartom, hogy túl sokat nem kell tudni a választott költőről. Amit tudni akarok róla, azt később dolgozom fel olvasmányként.
A középiskolában oroszt, latint és németet tanultam, diskurálni csak oroszul tudok igazán, a másik két nyelven nem vagy csak keveset. Szótárral mindkettőt megértem, persze a költészet nyelvét leginkább, melynek szólehatároltabb, s egyes képi motívumok sűrűen ismétlődnek benne, így minél több versszöveget preparálok, köznapi szókincsem is gyarapodik az adott nyelven.
- Költőink mindig igyekeztek alkatukról is valló, beszédes címeket adni műfordításköteteiknek. Pávatollak, Örök barátaink, Darázskirály, Fehér mágia, Szélrózsa; Ezer arc egy álarc mögött... - ami választósokat eszembe jutnak hirtelen. Úgy érzem, a Te címadásaid is ars poetica helyett állnak... Oldd fel, kértek, a tömörítéseket!
- Visszhang című versfordítás kötetem címe tulajdonképpen egy Martivers címe is egyúttal. Kapóra jött kötetcímnek, hiszen a fordítás valamiképp visszhang, egy idegen nyelvű költemény visszhangja nyelünkön. Az Átváltozások cím viszont arra utal, hogy egymástól eltérő alkatú költők bőrébe kell belebújnom egy időre, azaz folytonosan átváltozik közben a fordító. E címválasztásba talán tudat alatt belejátszott Ovidius nevezetes könyvének címe is.
- Ismét műfordító költőinket seregszámlázom. Ha kimondom Rab Zsazsa, akkor Jeszenyin, ha Nemes Nap Ágnes, akkor Rilke, ha Somlyó, akkor Pablo Neruda, ha Parancs János, akkor Breton. Ki a legtestvéribb költőd, akit szeretnél, hogy majd neveddel összeforrva emlegessenek.
- Hát bizony azt nem tudom eldönteni, hogy mely költő nevével együtt emlegessenek, egyként szerétem Jeszenyint, Rilkét, sokat fordítottam is tőlük, de az említett nagyok fordításaival nem versenyezhetek. Talán nem is az én dolgom, hogy ezt eldöntsem, sokkal inkább az irodalmárokra, olvasókra tartozik ennek megítélése.
- Tényleg, milyen alkat vagy? A számtalan metamorfózis során mégis kik voltak, akik mintha helyetted szóltak volna? Jelentenek ezek a rokonágok könnyedebben megoldható magyarításokat? Egyáltalán miképpen dől el, hogy kitől és mit ültetsz át anyanyelvünkre?
- Eléggé befelé forduló, szemlélődő alkat vagyok, s elég sűrűn esem komor vargy elégikus hangulatokba, talán ezért érzem az említett költők közül rokonomnak Jeszenyint különösen, az újabban fordítottak közül Traklot, de Rilkénél is vannak ilyen hangulatú opuszok bőven. Természetesokkal könnyebb fordítani, ha lelki rokonait fordíthatja az ember, olykor viszont szívesen fordulok olyan költők munkáihoz, akik az életöröm énekevagy legalábbis az arany középszeré (Horatius). Sokszor elég egy könyv véletlen megpillantása, hogy izgatni, érdekelni kezdjen költőjük. Így esett választásom Bécs egyik könyvesboltjában Apollinaire Bestiarium című kötetére. Sejtésemet, hogy ez szép feladat lesz , igazolták a versek, viszonylag gyorsan, két hét alatt elkészültem a harminc négysorossal, melyekből felépül ez a verseskönyv. S vannak, akikhez vissza- visszatérek, mint Jeszenyin például.
- Kikerülhetetlen, hogy az ún. műhely-dolgokról is beszéljünk. Te Shakespeare-szonetteket is fordítottál. Mi mindent fölvet csak e tény!
Nézzük! Szabó Lőrinc fordította le minden szerelmes szonettjét. Milyen érzés nagy elődök után hozzányúlni e darabokhoz? ( Rilke, Hölderlin ect. fordításaidra is vonatkozik a kérdés. Koszolányiék után hogyan ? Mekkora teher és mekkora lehetőség ez ?)
- Már nem tudom, melyik írónk vagy költőnk említette, hogy minden költő-nemzedéknek hasznára válik, ha visszanyúl olyan kiváló alkotók műveihez fordítás céljából, mint például Shakespeare, Rilke és mások, s az időközben korszerűbbé csiszolódott költői nyelven magáévá teszi a roppant gazdag, változatos örökséget. Noha sokat, rengeteget tanultam épp a Nyugat nagy költő-fordítóitól, munkáik nem nyomasztanak különösebben, hiszen egy-egy versnek sokféle változatát elbírja nyelvünk. Ezért fordultam Shaszonettjeihez is, melyek gyerekkorom óta izgattak; főként, hogy kezdetben alig értettem őket, inkább csak verszenéjüket élveztem, jelentéstik kezdetben túlságosan bonyolult volt szálromra. A fordítás nagy lépés volt éppen a versek megértéséhez.
- Apropó, szonett. Hogy tanultad meg a versformákat?
- Már említettem, hogy középiskolás koromban alaposan megtanultam a verstant, stilisztikát, ami arra ösztönzött, hogy ismereteimet a gyakorlatban is kamatoztassam. A szonett mindig is vonzott, mint versforma a maga zártságával, s azzal, hogy fegyelemre, koncentrációra kényszeríti művelőjét. Sok szonettet írtam magam is, így különösebb nehézséget a versforma maga nem jelentett számomra. Megemlíteném még, hogy a hexametert például úgy sajátítottam el, hogy az egész Odisszeiát végigskandáltam soronként, hogy fülembe ivódjék ritmusa. általában is jól érzem magam a legnehezebb kötött formák, főként az óktasszikai strófaszerkezetek között.
- Rímeid hogyan igazítod a. eredetiekhez. Megkegyelmezel-e találatodnak, ha mondjuk szebben csöng, mint az eredeti?
- Ha az eredeti tisztán zengő rímekben szól, igyekszem magam is ilyen rímeket találni; persze, ez nem mindig sikerül, ilyenkor beérem asszonánccal is. Olykor megkegyelmezek egy-egy jobban sikerült rímnek, hiszen a fordított vers más soraiban (az eredetiben) mindig akad példa tiszta rímekre és kevésbé zengő asszonáncokra is. Arra azonban törekszem, hogy a rím mesterkélt, erőltetett ne legyen, ne "lógjon ki" feltűnően a szövegből.
- Igaz-e, hogy nehezebb a szabad verseket fordítani, mint a kötötteket? Paradoxon? Ted Hughes, Ungaretti, Vrettakosz, Erich Fried rímek s klasszimetrumok nélküli költeményeiben hogy keresed s valósítod meg- ha már nincs abroncs, ami egybetartja - a kohéziót?
- Én ezekben a szabad versekben is érzek ritmust, legtöbbször időmérték vagy a kötetlen köznapi beszéd lazának tetsző, de sokszor ritmikusan tagolható dallamívét. A szabad versben persze főként a gondolati elemekre figyel az ember. Ehhez társul az említettek esetében valamiféle szikárság, pontosság, lefaragottság, gnomaszerüség, Ilyen értelemben ezek is kötöttek, ha másként nem, azáltal, hogy sűrűn élnek gondolatritmussal. Nem nehezebb ezek visszaadása sem, mint a kötötteké.
- Örök kérdés, minden nehézség kútfeje: szép legyen-e a fordítás, vagy "hű'"? Föloldható-e a probléma? Megközelítése létezik, vagy "fából kulcs"?
- Szerintem legyen szép is, hű is egyszerre, minél többet őrizzen meg a gondolati tartalomból és a formából, legyen szép magyar verssé. Mint például Kosztolányinál, akinek gyakorlatához igazodom, néha nem riadva vissza némi "szép hűtlenségtől" sem, éppen a nagyobb hitelesség érdekében, vagyis ha ezt az eredeti szinte sugallja. Ilyen esetben nem a szokványos értelemben vett hűséghez ragaszkodom. Túlságosan dekoratív túldíszített se legyen a fordítás, mint néhol Tóth Árpádnál, akinek legjobb fordításai sem ilyenek persze.
- Babits szerint soronként kelt fordítani, Különben hamisítunk. ( Hányvétett e kijelentése ellen klasszikusunk!) Gömöri György évekig fordított néhány Paszternak- verset. Azt írta, nem lehetett "kivattázni'; minden szaváért szinte meg kellett küzdeni. Te is fordítottól itthon Paszternákot Pór Judittal és másokkal... Te hogy élted meg a babitsi parancsot? Ha már Gömöri sem ijesztett el a vállalkozástól?
-Paszternak valóban nem könnyű költő, de természeti képei, hangulatai révén versei szinte kezemre álltak, ezekben némileg rokona Jeszenyinnek. Egyébként soronként fordítok, talán csak egy-két esetben tértem el ettől Musztaj Karim drámájának fordítása közben, amikor is a szótestek tertöbb sorra terjedt magyarul, mint az eredetiben. Versek fordítása esetében inkább azt a megoldást választom hasonló esetben, hogy elhagyok egy-egy jelzőt, igét, illetve olyant keresek helyettük, ami mintegy két mondatrész egybevonása; ha több van belőlük, akkor a legmegfelelőbb, legpontosabb szinonimát választom, ami pótolja valamiként az elhagyottat.
- Rubcov-köteted előtt Musztaj Karim Holdfogyatkozás című drámáját fordítottad le. Mindhárom műfajt kipróbáltad hát. Indulásodnál mit köszönkét opuszodnak ? Rubcov megkapóan szép verseit (Zöld virág- Elszállt levelek - Szeptember- Mezők csillaga) mívesre kellett csiszolni. adott ez biztonságérzetet, hogy sikerült a továbbiakban?
- Máig legigényesebb, egyben legnehezebb vállalkozásom volt ez a drámafordítás, noha visszhangja csak egy mondatnyi volt, emlékezetem szerint valamelyik lapban, talán a Nagyvilágban, hogy : "szép költői fordítás. Jellemző műfordítás-kritikára, hogy ez a megállapítás is nevem említése nélkül történt. Rubcov versei - hagyományos, Puskinra emékeztető formavilágukkal, közvetlen egyszerűségükkel tovább sarkalltak nehezebb költők művei irányában. Mlindenesetre ez volt az első alkalom, hogy egy költőtő1 magam válogathattam ki a hozzám közelálló darabokat. Végül is jó iskola volt, s valóban adott némi biztonságérzetet, főként ha azt tekintem, hogy tradíciókhoz kötöttsége mellett Rubcov formavilága rendívül változatos, mármint versformáié.
- Következő műfordítás-köteted válogatod, mint a legutóbbinak, az Átváltozások anyagát, vagy akár a Rilke- gyűjteményed, egy költő be-beása, amolyan Kerék Imre-hangszerelésű lesz?
- Ezúttal Georg Trakl, RiIke mellett tán a legjelentősebb e századi osztrák klasszikus kétnyelvű kötetét adtam nemrég nyomdába a számomra legkedTrakl- opuszokból. Trakl hangulatai, vízionárius erejű természeti képei igen köze1 állnak hozzám, ő is rokonaim, tisztelt és szeretett elődeim egyike. Valóban, fordítása közben sok mindent hozzáadtam eddigi fordítói tapasztalataimból ehhez a költészethez, tehát félig- meddig a magam paletáját is gazdagíthatom ezekkel a fordításokkal.
- Traklot is fordították már. Radnótitól Kálnokyn, Rába Györgyön át Erdélyi Z. Jánosig. Utóbbi kötete eddig a legteljesebb filosz-szempontból. Mit tartanál ez új köteteddel kapcsolatban sikernek?
- Valóban sokan fordították már legkiválóbb költő- fordítóink közül Traklot, de vannak még lefordítatlan versei mindmáig. Több újrafordítás mellett olyan opuszokat is bevettem a válogatásomba, melyeket tudtommal még nem magyarítottak. Örülnék, ha a tőle választott versekkel hozzájárulék valami kevéssel itthoni ismertségéhez.
- Könyvtáradban otthon dédelgetsz-e kedves korpuszokat? Idegen nyelű , esetleg bilingvis kiadványokat, miket gyakorta fellapozol. Van-e olyan mű, mi veled van, de csak a messzibb jövendőben tervezed lefordítani?
- Igen, vannak ilyen munkák, kétnyelvűek is nem egy kőztük. Vádlótag tekint rám a polcról például egy remek Lermontov-összes. Még nem jutottam hozzá, hogy istenigazában beleássam magam, de talán eljön ennek is az ideje. Ezenkívül gyakran olvasott eredeti köteteim vannak Hessétől, Rilétől, Trakltól is, ezekhez lehet, hogy még visszatérek később. Aztán van még egy bő válogatásom oroszul Jeszenyintől, szintén változatlanul foglalez a nagy orosz költő.
- Tóth Árpád a versírást a lélek balga fényűzésének nevezte. (1997-ben sem mondhatna ennél kevesebbet) Mégis, úgy érzem, nem véletlen, hogy Babits a legszebb magyar versnek az ó Shelley- fordítását nevezte (Óda a nyugati szélhez). Látok én ebben valami igen gyakorlatias, fogható gazdagágot. Ha valakit valaki szépen- jól fordít, akkor abból az egyszeri tevékenyégből gvőztesen kerül ki fordító és fordított egyaránt, de még a két nyelv tábora is, így lehet, hogy kettőnél több nemzet számos olvasója. Fordítottak-e tőled már? S milyennek érzed szerepedet ebben a folyvást önmagunkat s másokat gazdagító lelki marketingben?
- Igen, én is úgy érzem, hogy optimális esetben irodalmárok és olvasók különböző rétegei gazdagodhatnak a fordítások révén. Főként, hogy legöbbjük nem ismer idegen nyelveket, vagy valami okból nem jut hozzá eredeti kiadásokhoz (bár ha nagyon akarja, ma már hozzájuthat). Szerintem jó fordítások esetében is határozott, éles vonalú portrét kaphatunk egy más nyelvű költőről. Persze, hasonlíthatatlan élmény eredetiben olvasni egy költőt, igencsak megéri a nyelvtanulással járó fáradságot. Eddig lengyelre, bolgárra és oroszra fordítottak verseimet. Nem kerestem ezeket a leőségeket, inkább csak rámtaláltak, ami lehetett véletlen választás követénye is, mindenesetre jól esett, hogy más népek költő-fordítói gondolrám egy-egy lapban, vagy antológiában való szerepeltetéssel. Főként a magam örömére fordítok, de ha ezt a tevékenységemet-mint nagy elődeim esetében - az olvasók kulturális missziónak, hídversének érzik, azt is el kell fogadnom.
Utóirat helyett
Két dal, velocipédről
1.
nappal
Né'd a: biciglizek - így sose éri a lábam a földet.
Nyílik a fürtös akác, bodza is illatozik.
Fölleghajtó, az éghez vagyok én közelebb már.
Gyertyáz gesztenyelomb. Hullnak a nyárfapihék.
2.
éjjel
Mert nyolcasaimból végtelen lesz, végtelen
döccenve minden frinc-franc kráteren,
láss majd biciglikerekeimre,
s küllőin át is a Badacsonyra, Kerék Imre!
1998 májusa
