Izland? Messzi tájáról a postabélyegek árulkodtak tán a legtöbbet nekem: kerékpárosok gördülnek a zöld vetések közti úton kék hegyek alatt, a hóban terepjáró járművek jönnek-mennek, a tengeren halászhajók, a madarak közül a sólymokra ismerek, s lám, az ottani filatelisták is szeretik a szép festményeket, az ottani tájképeket. Izlandról a magyar olvasók többsége keveset tud. Tán még a Nobel-díjasuk nevét – Halldór Laxnessét – sem ismerjük elegen. Az ország állatvilágáról inkább a gyerekek hallottak: fókák, jegesmedvék birodalmáról a mesékre figyelve. Aztán felnőttként hitetlenkedve fogadtuk harmadszorra is a két nemzet közötti válogatott labdarúgó mérkőzés eredményét az ezerkilencszáz kilencvenes évek első felében, hogy a magyar csapat kikapott. Azt mondta a riporter a televízióban, hogy Izland lett Magyarország mumusa... Milyen találóan fejezte ki azt a félelmet, amely focistáinkban bujkált! A mumus ugyanis ősi hiedelemvilágunkból maradt ránk, olyan láthatatlan lény, amivel a gyermekeket ijesztgették. Bizony, az izlandi gyermekek és öregek is ismerik azt a szorongató érzést, amikor a tengeren nem szabad megnevezniük sem azt az állatot, amitől éppen félnek, mert akkor megjelenik…(Például a vízi szörny vagy a veszedelmes bálna. A Kalevalában ellenkezőleg van: akkor ártalmatlan egy lény vagy egy tárgy, ha az eredetét eldalolják.) Ezt a Szőrös pisztráng című, izlandi regéket és mondákat tartalmazó kötetből tudom, amelynek fordítója Szabó Pál Barna. Miképpen az előszót író Kiss Anna, magam szintén nagy élvezettel olvastam a messzi és fagyos ország szívmelengető történeteit.
Óhatatlanul is hasonlítgattam persze. A keleti világban, éppen eleink-járta tájakon a medvét szent állatnak tartották a sámánok és a vadászok. Ha elejtették, ki kellett engesztelni lelkéért az égi világot, ugyanis a tányértalpú barátunk isteni eredetét senki nem vonta kétségbe. Nemhiába ég és föld között mászta a fákat. Az izlandiak számára is az életet, a megélhetést jelentette a jegesmedve, ám ez a vad nem az ég felé vonzotta a tekinteteket, hanem csupán horizontálisan, az úszó jégtáblák vonalába. A jegesmedve nem az angyal helyét foglalta el, mint például Japánban a fákról az eget elérő majom, hanem az emberét. A jegesmedvebocsok mindaddig csecsemők majd gyermekek, amíg anyjuk el nem suhint mancsával a fejük fölött. Az izlandiak vadászetikája jottányit sem változott az évszázadok alatt. Ugyanazzal az élettisztelettel közelednek vadászaik a megsebesített hófehér vadhoz, mint valahai ugor atyafiaink, akik áldozatot mutattak be minden barnamedve elejtésekor. Megtudom, másodszor már tilos Izland földjén megsebesíteni az agonizáló állatot. A teremtés egészének örülnek e mondák hagyományozói az időben. Az állatok nem csupán értik az emberek nyelvét (a házi macska a család vacsorájánál szerez tudomást vadon élő társa balsorsáról), de valóságos szimbiózisban is él ember és teremtmény (az eltűnt bárány fölött hangoskodó holló megmutatja a gazdának, hol leli tulajdonát). Nem csupán az ember képes szemmel verni, ahogy a magyar néprajzosok tanították, de Izlandon a sarkirókától és a macskától született karmos vicsorgó lény is. (A karmos vicsorgó megnevezés a fordító leleménye.) Az ilyen fenevad, amelyiknek a fogantatása és öszvér-léte már önmagában vitatkozik a teremtett világ állatainak arányaival és szépségével, képes pillantásával gyilkolni. Szerepe sátáni, s ahol megjelenik, az addig a világban lévő harmónia esik szét. Csak spirituális segítséggel lehet az egyensúlyt visszaállítani: a gonosz elé tartott papi tükörrel vagy ezüst pisztolygolyókkal, mint a régi és új ördögűző történetekben.
Ahogy a dunántúli erdőkben megkülönböztetünk ehető és mérges gombákat, s nem szabad összetévesztenünk a vargányát a galócával, úgy az izlandiak képzeletvilága is tud jó és a rossz halakról: „Mondogatták régen a halászok, hogy könnyű különbséget tenni a gonosz meg a jó bálna között:a gonosztevő bálna, ha feljő levegőért, alig látszik a pára, míg ha a védelmező levegőt vesz, valóságos vízfüggöny emelkedik a magasba. Ezek tehát a sziláscetek, míg a többieknek fogaik vannak.” (A cetek között a füves hátú, amely kiemelkedik a vízből, s amit kisebbfajta szigetnek néztek a hajdani izlandiak, már megtalálható Az ezeregyéjszaka meséiben is, hiszen Szindbád társai egy ilyen eleven szigeten, a bálna bőrén gyújtottak tüzet, hasonlóképpen süllyed alá a tengerbe a krák, ahogyan azt Jókai A kőszívű ember fiai című regényében leírta.)
A címadó történet, a szőrös pisztrángról úgy szól, hogy aki azt megeszi, az halál fia. Ám csodát is képes beteljesíteni. Mintegy keresztényit – a magtalan családba gyermekáldást, s azzal békét és szépen élhető életet hoz. (Mintha a görög ICHTOS áldásával érkezett volna meg a halvacsorára. Ugyanakkor akármi legyen e recenzió írója, ha a szőrös pisztráng nem szexuális szimbólum is, mint a Hej, halászok, halászok... kezdetű népdalunkban a veres szárnyú keszeg!) Egy, a rájákról szóló történet pedig éppen úgy krisztianizálódott, mint az ősköltészetünkből balladáink világába átkerült égi bárány motívuma: Szen Péter amikor harmadszorra is ráját fogott, nem értette, miért ez az értéktelen tenger-gyümölcse akadt a horgára, ám megtalálta a gyöngyöző ikrákat… A fókák eredetmondája a fáraók korába nyúlik vissza. A Mózes után összezáródó Vörös tengerbe nem vesztek bele a katonák, hanem fókává változtak. Micsoda ellen-darwinizmus – már nem először – a könyvben: nem az állatvilágból nőtt ki az ember, de az állatoknak voltak emberelődjeik.
Az archetípusok tehát tovább munkálnak bennünk, s bármely nép szokásait, az élet legfontosabb kérdéseire – akár reflexszerűen - adott válaszait, vizsgáljuk, azonos képet kapunk. Amerikától Ázsiáig mindig baljós hangulatú, s szinte kivétel nélkül tragikus következményekkel jár, ha a holtak nyugvóhelyét megbolygatják. Steven King novelláiban, az izlandi szellemhistóriákban, de még László Gyula professzor történeteiben is ezen emberi tudatlanság vagy hübrisz a bekövetkező katasztrófák előidőzője. (Steven King Ragyogás című regényében a hotel indián temetőre épül, László professzor pedig egy olyan esetről számol be, ahol a temetőbe betévedt idegent ölik meg, hogy halottaik nyugalmát meg ne zavarhassa senki: „...egy idegen betévedt egy zürjén temetőbe, és agyonverték. A bíróság nem ítélte el, inkább valami enyhe büntetéssel szinte jelképesen - fölmentette az elkövetőket, hiszen jogosan cselekedtek. A temető szent hely, csak azok léphetnek be, akik a másik családból a család közösségével tartják a rokonságot.” Az élőket ne szakadjanak el a halottaiktól. Aki pedig velük szemben olyan tettet követ el, amit az élőkkel sem szabadna, az – az izlandi történetekben pórul jár, mégpedig éppen úgy, mint a magyar őstörténetben vagy a görög tragédiákban azok, akik nem engedik eltemetni a holtakat. (Az őshazában hagyott sírjaink miatt rossz lelkiismerete volt a honfoglaló seregnek, a halott fivérét eltemető Antigoné pedig egyenesen prekeresztény mártírnőhöz lett hasonlatos.) Az izlandi ember lakolt, ha kapzsiságból vagy praktikumból sírkőből csinált magának tűzhelyet, ha fölásatta a temetőt, hogy földjét hasznosítsa, ha tévedésből leemelte az üldögélő kísértet hálósipkáját, ha fiatal korában kigúnyolta lábszárcsontjáért a hajdan élt hórihorgas ősét. Akik mesetipológiával foglalkoznak, bizonyára kedvüket lelik abban majd, hogy akár a Grimm testvérek, akár Benedek Elek kísértet-meséivel egybevessék ezeket az izlandi történeteket. A túlvilági hang című mese olvasása közben Arany János Ágnes asszonya jutott eszembe. Az izlandi monda és a magyar ballada egyaránt azt beszéli el, hogy az elkövetett bűnt a bűnhődés követi, mégpedig úgy, hogy nem is az evilági bírák szabják ki az elkövetőre, hanem az belülről, a lelkiismeret felől zúzza szét a bűnöst. A férjgyilkos Ágnes asszony és a csecsemője életét kioltó izlandi szolgálólány egyformán őrülnek bele abba, hogy tettük súlya agyonnyomja az értelmüket. E kísértethistóriák a kötet második részében nem csupán izgalmas és színes olvasmányok, mind megannyi manapság kedvelt horrorisztikus történet, de valamennyi a létezésünk titkairól szóló leggyönyörűbb üzenet is egyben. A kötet egy könyvsorozat, a Világszirmok első kötete – a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó gondozásában. Várkonyi Nándor most nagyon örölne e vállalkozásnak: mind az induló sorozatnak, mind Szabó Pál Barna regefordításainak.
Az izlandi labdarúgó nemzeti tizenegy legutóbb 2-1-re kikapott a skótoktól. Izland gazdasága nem bírta ki a globalizáció káros hatásait, összeomlott. A jegesmedvék a klímaváltozás miatt kisebbek már, és korcsosodnak is. (Jégtábla híján van, amelyik a tengerbe is fullad.) Nem könnyű sorsú nép a jégföldi, sem a miénk. Éppen ezért még sokáig maradjon mumusunk Izland!
