Kihullt lapok egy naplóból

    Ha így októbertájt találkozom az emberi ostobasággal (az ostobaság megnyilvánulása alatt értem például a gyűlölet minden szóbeli, írott és cselekedett válfaját) legalább 10 őszi fával kell szót, esetleg pillantást váltanom, hogy helyére kerüljön a kizökkent világ ismét.
Ilyenkor fontos látnom a meggy lecsupálódott vékony korbácsait, a juharlomb aranyát, az akácok még ép gömbjeit, a vadgesztenye aláhulló tenyereit, a sokáig vetkőző karcsú jegenyéket, a füge első fagytól begörbedő levél-ujjait, a kenyérfák passiós töviseit, a gyümölcseihez ragaszkodni akaró mandulát, a fanyar avarú diót; amint elkopogtatta utolsó csonthéjas kobakját is, az örökzöldje mögött magabiztos fenyőt, s az errefelé reszketeg, mezítlen, bőrlevelűeket; a délszakiakat - hogy végre mondhassam magamban újra: minden jól van. Aztán meg van úgy, hogy nem muszáj végiglátogatnom e 10 fát, mivel a velem szembejövő, következő tapolcai polgár egyetlen üdvözletének 2 jó szava kioltja a rossz érzést rögvest.

    Muszter vagy maszter? E két egymásra kancsalító idegen förmedvényszó között törésvonalak futnak végig, akárha repedések a porcelánon: így hasad ma is tovább az ország. Fáj! Pedig milyen jók lehetnének azok a fránya kancsal rímek: a szíl és a szél Illyés Gyula versében még ellenségekként, egymás ősellenfeleiként is szépek. Pedig valaki leányzó kancsítása milyen térdreszkettetően boldog izgalmat hozhat...
A kancsó kincse.
A háló hala.
Visszakapom-e még a szójáték ártatlanságát?

    Olasz költő barátom képeslapján mutatom Szabó Pistának a könyvtár fénymásoló helyiségében. Nézzük az Anjou várkastély kapuját a nápolyi anzixon. Beletúrok a szakállamba, mikor is láttam az épületet legutóbb. Aha, megvan! a legutóbbi Bud Spencer-filmben. Tiszta szívből nevetünk.

    Szomjas György filmje pereg mozinkban. Előtte Báron György - filmesztéta - pontos szavai napjaink magyar filmteremtéséről, alkotások születésének ilyen-olyan körülményeiről.
A Roncsfilm terepe a VIII. kerület. A Józsefváros. Mándy Iván és Szabó István (az Oscar-díjasunk!) álmai ezúttal nem színesítik ki a tűzfalakat. A vágyak legföljebb a Danubius Rádió szignáljából és a TV-reklámok képsoraiból permetelnek a vásznon (s a valóságban) mozgó szerető-gyűlölködő hősökre. (Egymás nélkül nem is volta életük...)"Hősietlen" hétköznapiságuk, esendőségük bemutatása irgalmatlanul őszinte. Az első perctől az utolsóig kézről-kézre jár közöttük egy fenyegető kép. Vér is csordul néha. Emberi vér is néha. Bergman (svéd filmrendező, az emberi lélek páratlan ismerője-ábrázolója, szegény, mily messzi innen!) neve is elhangzik: ő a disznó. A film végi közös tor (hal helyett, de mégiscsak a megváltás ígérete) elmarad. Akkor aztán nincs meg a kés. Az a 9 cm-es pengehosszúságú... Elszáll a gázzal föltöltött, levágandó disznó. Vigyorgunk kínunkban. Esterházy szerint: az életünk elmúlik anélkül, hogy történetté állna össze. Ilyen sztoritlan filmet láttunk.

    November 13. Az első hó. Mely "megmarad". Eszünkbe jut majd cseresznyevirágzáskor is.
A Mogyorósi dombon ródlizó gyerekek. (Miképp mindig is volt.) Akár a piac felől néz föl, akár a haraszt felől néz le az ember, olyan a jelenet, mintha Breughel festette volna zsánerképnek. Annyi mindenről tud mesélni a németalföldi mester hóembert gyúrók, jégen csúszkálók, szánkázók és korcsolyázók ürügyén.
Itt tartok gondolatban. Ley utca. A lábam előtt egy elveszített, fél pár kesztyű. Mennyi mindenről tud mesélni ez a kötött holmi árvasága. (Minden kölyök kezén látom a ruhadarabot... Hát akkor?) Egy kiskoma hóban elhagyott kesztyűje hitelesíti számomra ezt az évszakot. Először. Hogy itt a tél. A legelső hó. Mindenki kiszámíthatja, hogy élete hányadik első hóhullása ez a mai. Már akinek fontos.

    Pestre versbetéteket, amolyan songokat küldök egy hangjátékhoz. Szereplői elhagyott vasútállomások, muzeális gőzmozdony, nem használt sínpályák. Beszélgetnek, vagy vitatkoznak, emlékeznek... Nyugdíjas tapolcai vasutasok, akik tengelyekről, lóerőkről, fékezőfülkékről, siklatósarukról etc. mesélnek nekem, tán nem is sejtik most, hogy nélkülük semmire sem mentem volna többszáz verssorommal.
Sörös Feri Bácsi!
Dénes Lajos Bácsi!
Molnár Jóska Bácsi!
Hegyi Feri Bácsi!
Köszönöm!
Nem hittem, hogy kicsit vasutassá is kell képzeletben lennem 1993 őszén. De nem is volt oly nehéz. (Ha már az emberfia kölyökkorában - s pár év óta újból: MÁV TIAC drukker. Mivel a gyerekkor csapata azokban a régi színekben, nem fakulva - mint a 80-as évekbeli álmaimban - megint kifutott a pályára... No nem éppen "gyepre" - de hát a hangjáték színeit is fölverte a giz-gaz, mégis végiggördül rajta az a régi 351-es mozdony...)

    1989. A két világot elválasztó berlini fal ledőlt. Alig volt hihető. Csoda. 1993 novembere. Fényképet keresek, Oláh Gyula felvételét a mosztári hídról. 4 éve fotografálta, vagy 5? Szeretném látni, legalább fényérzékeny papíron: épnek. Mert a Csontváry Tivadar által is lefestett híd majd félévezredes kövei a Neretvába hulltak. A rádióhírek szerint a horvát fegyveresek... A két világot már nem köti össze semmi építmény. Alig hihető. A csoda oda.

    Rilke a költészetről: "De, jaj a versekkel még csak vajmi keveset végeztünk, ha korán írjuk meg őket. Várni kellene ezzel, és értelmet és édességet gyűjteni egy életen át, egy hosszún, lehetőleg, s aztán, egészen a végén, akkor talán leírhatnánk 10 sort, ami jó." Zoli Bácsi az életről: "Pisti fiam, az élet olyan, mint a gyereking. Rövid és szaros."
Milyen jó volna ama értelmes-édességes hosszú lét!
Milyen jó volna ama 10 sort is megírni majd!

    Marika Néni az Úttörő utcából hívott föl telefonon. Olvasta s dicsérte az Új Emberben megjelent 8 soromat. Ha csak az ő kezébe jutott volna el, akkor is megérte már. 14 évet vártam vele a megjelenésig.

    Saarlandtól Tapolcáig, hóviharban végig, édesapám 3 hónapos unokájától távolodik (a trónörökös, ki húgom fia: Hans Christian, mint Andersen), mire hazaér. Itthon amolyan Szerb Antal-féle "100 vers"-et készítünk édesapámmal neki az európai líra gyöngyszemeiből, hadd olvassa majd anyanyelvén Goethét, vagy ezt a Brentano-négysorost:

    Angyalok nézték a Napot,
Holdat, Csillagot hogy kész lett:
s ekkora szépre láthatott,
ki gyermekkel csudált fészket.

    Mozinkban Szabó Ildikó filmje, a Gyerekgyilkosságok: gyilkos gyermekekről. Zsolti, a "Szódás" (csúfnév az áldozattól, a tettes SZTK-keretes szemüvegéről) fölnőtt(!) hidegvérrel a Dunába taszítja iskolatársát, aki habfehér ruhás lányka szabályos fölnőtt(!) szerelemféltésből föladja a rendőrségen a holt csecsemőt világrahozó, gyönyörű cigánylányt. Zsolti és a lányka 12 évesek. Balladás film. De semmi mesei nincs benne. Színvaló. Erről vallanak a bűnügyi statisztikák, erről az irodalmi előzmények is. Már a XIX. században fölfigyel - többek között - Jókai Mór szokatlanul ifjú, szinte ded bűnelkövetőkre. 1848 s 56 között ír egy novellát Gyermek-gonosztevő címmel. Ezt a szöveget hangszereli át Csáth Géza 1912-ben. (A kis Emma) Csáth Géza novellájában az áldozat 7 éves lányka, gyilkosa 8 esztendős fiú. Mit lehet ehhez hozzáfűzni?
A brutális-szép alkotások figyelmeztetnek, milyen keveset tudunk még gyerekkori bensőnkről is. Mennyivel hangsúlyosabb-borzasztóbb a bűn, ha gyermek követi el. S hogy van az, hogy ártatlan maradhat a gyermek, mégis, holott soha többet nem lehet bűntudatlan?

    Kedves Tibor! - Fogadd el ennek az el nem küldhető levélnek pár sorát! 17 éven át gyógyítottad a gyermekeket, a bányászokat, a Hozzád fordulókat. Most emléktábládat avatják a gyógybarlangban. Ott látom a tapolcaiak nevében Piedl Bandi Bácsit beszélni.
Tudod, túl hűvös az a márvány. Róla mindig már az agyonmosott dresszed fog az eszembe jutni, az a fakó sárga, ujjatlan trikó, hátán a DOTE fölirat, gondolom, már medikusként is ebben játszottál a palánk alatt, ahogy orvosként is, később a 80-as évek elején - velünk, hétfői napokon. Terveid, álmaid, izomlázaid, verítékeid itta be hétről-hétre ez a póló, képzeletemben harsánysárga tőlük. Tibor, mintha csak egy kosárlabdát pattintanál le nekem, úgy kapom föl a fejem, ha egy tárgya vagy falevél színe úgy akarja. Semmiség? Az semmi s ég!
Márványtáblád felé hőemelkedéses gyermekek lehellete.

    Mozinkban Molnár György Anna-filmje pereg. Édes Anna és a többi regénybeli vagy filmbeli Anna-történetében arra kell figyelni, hogy miképpen várják születendő gyermekeiket? Milyen jelek fordulnak elő a várandós hónapokban? Anna - bibliás név - szülhet-e Máriát, aki majd Megváltót fogan?
Édes Annát megbecsteleníti Patikárius Jancsi, s Kosztolányi cselédlány hőse elhajtja magzatát. A filmben Anna és férje vállalják - vívódásuk után - 4. gyermekük. Ezen a helyen, ahol élünk (Esterházy). Hányatott remény (Pilinszky).
Magyarországon - a lengyel népszaporulathoz mérten - az elmúlt 40 évben 5 millió a meg nem született gyermekek száma. Georg Trakl I. világháborús zokogása mint szinkronhang:
"Roppant fájdalom élteti a szellem izzó lángját:
a megszületetlen utódok."
(Keresztury Dezső fordítása)

    Veszprémből barátaim telefonja. Kérdik, volna-e ötletem egy magyar-német (kétnyelvű) óvoda elkeresztelésére? Ami először beugrik: Labdarózsa, azaz Schneeball... Majd meglátják. Ízlelgessék a szót! Kérdezzék meg a szülőket is!

    Az első adventi gyertya lángja. A másodiké. A harmadiké... Jó hír irodalmi berkeinkből, hogy megjelent Nagy Gáspár új verseskötete. Mosolyeltérítés a címe. Szó van benne egy szalmaszálról, egy amolyan utolsó szalmaszálról, miáltal semmi sem lehet reménytelen, ha az a szál ama jászolból való. Így legyen!

    A TV-ben Kézdi Kovács Zsolt filmje: a Locsolókocsi. Mándy Iván gyerekregényéből. Az író ezt az adaptációt tartotta a legsikerültebbnek a műveiből. A Régi idők focijától - mit Sándor Pál rendezett - már nem volt elragadtatva... Tapolcán nyaranta, anno 60-as évek, ha TIAC-meccs volt, mindig megjelent a pályán a locsolókocsi. A szürke salak nem porzott úgy a kánikulában, mert az autó módszeresen, balról-jobbra haladva (a "B-középen" ültem fönn, onnan nézve) koromfeketévé áztatta. Enyhület volt ez a játékosoknak, úgy 5-10 percig a 2. félidő elején, a vakmelegben. Szemben a kórházi kerítés tetején betegek sorfala. Úgy tűnt, mintha frissen operáltak se akarták volna kihagyni... Felmásztak a bástyára köpenyben-pizsamában. Nyilván az életnek is drukkoltak. Fodor bácsi, a jegyellenőr föl-fölköszönt nékik elmenőben. Én meg irigyeltem Vagányi Zolit, hogy ő ott ülhet a locsolókocsi fülkéjében...

    Galériánkban Cziegler Anna fogad minket (2 éve még Füreden könyvtároskodtunk). Würtz Ádám gyermekkönny illusztrációira vagyunk kíváncsiak most. Aprócska szelet, ám jellemző a mester oeuvre-éből. Miképpen Weöres Sándor szerint nincsen gyerekvers és fölnőtteknek szóló vers külön, csak jó vagy rossz költemény létezik, úgy e rajzokat is bátran ajánlom alsó és felső korhatár nélkül mindenkinek!

    1979 tavasza. Hódmezővásárhelyen járjuk a várost Dlusztus Imivel. "Bakaruhában". Kimaradás van. Sör habja szárad bajszunkon. (Meglehet, e séta egészen elvágólag esik a józanságra. Mindegy. A szabadság enyhe mámora helyett a mámor enyhe szabadsága. Legalább.) Egy játszótérre érünk. Gyerekek vesznek körül szakállas atyánkfiát. Noszogatják: Gyere focizni! S bennem végleges a fölismerés, miszerint a bolond, a prosti és a költő azonnal kitetszik környezetéből. Tán mondanom sem kell, a szakállas civil: költő volt. Bizonyos Fenyvesi Félix Lajos. Remélem, a mai napig jól van. S még mindig költő.

    Gyakran emlegetem az 1960-as éveket. Mi több, ha volna könnyem, vissza is sírnám azt az időt. Ami sohsem lehet már egészen Kádár-rendszer, kommunista éra etc., mivel gyerekkoromnak hívom, vagy teljességnek.

    Balatonfüreden a Kinizsi utcát szerettem a legjobban. Alig volt utca. Csak egy allé, mi kettős fasor, pár ház kelet és nyugati irányban. A fák között - úgy tűnt - mintha pillanatokra megállapodott volna az alkonyat. (Akárha a nap azt hajtogatná magának: Nem sürgős! Hadd nyújtsam el még annak az ácsorgó alaknak az árnyékát!) Aztán persze besötétedett. A Nap kél. A Nap nyugszik. A sarkon egy órás dolgozott. (Illyés Gyula naplójában is szerepel Juhász úr, amint a temerini magyarság kálváriájáról beszél; rokonairól.) Nem tudom, a derék mestert miképpen érintették a napszakok változásai, mivel nappal is égette a lámpáját. Ez volt az én örökmécsem, ha kinéztem albérletem ablakán. Kicsiny műhelyében dolgozik az órás. Lupájában a hajszálrugó is órjás. Háza előtt juhar. Ha egyszer kivágják majd ezt a fácskát, biztos vagyok benne, hogy kikerül belőle egy fölsíró pőre hegedű hátfala. (400 napja legalább, hogy nem jártam a füredi Kinizsi utcában.)

    1994/1//19/20-21 Petőfi Rádió. Budapest. Hallgatom Weöres Sándor Psyché-kötetéből a megzenésített opuszokat. Az előadók kipróbálnak mindent: a blues-tól a rap-ig. Hiszik, mindent kibírnak ezek a XIX. századi stílben írt dalok. (Megsúgom: a vízállásjelentés vagy a telefonkönyv is lehetne számukra így flexiblis...) Van, ahol fél-sorokat is átköltenek egy-egy zenei megoldás kedvéért. Egy szótag ide vagy oda? Ezt már föl se rovom a produkció készítőinek.
(Weöres Sándor örült a megzenésített költeményeknek, ahogy sorait Sebő Ferenc, Koncz Zsuzsa, Gryllus Vilmos, Udvaros Dorottya, Cseh Tamás énekelték, alázattal és a muzsikaadta lehetőség többletének beteljesítésével igazi testvérmúzsákként. W. S. mesterről - halkan jegyzem meg - azt jövendölte egy költő s csillagjós, hogy lesz idő, mikor a Föld lakói azért fognak magyarul tanulni, hogy eredetiben olvashassák a Tűzkutat, a Bóbitát, etc. A jóslat - úgy látszik - nem tette pöttyet szerényebbé a rádió stúdiójában éneklőket...) Pont' 5 esztendeje, 1989. január 23-án a gyászjelentésen ennyi állt:
WEÖRES SÁNDOR HAZATÉRT
ENGEDJÜK EL
ISTEN NEVÉBEN!
KÁROLYI AMY
Az éther hullámain át a költőgéniusz ilyetén ébresztése szellemi garázdaság. Ami semmiben nem különbözik a sírdöngetők tettétől - az én szememben.

    Szerelmes sorok egy középiskolás irkából - áthúzva Pápán, 1970-es évek - EZ avagy
kett ITT
EGY őnk
öss D
N ze
fonó S
LÁN dásá
nak C
ÁBRÁJA képverse

    (Megkaptam a Megyei Pedagógiai Körképet /1993/5-6/, van benne egy rendhagyó érettségi tétel tőlem a "betűk énekéről". Amit az ember nem tanított szét, csak azt tudja megírni.)

    Eörsi Istvánra- ahogy mondani szokás - rájár a rúd mostanában. Itt van mindjárást a politika pástja, ahol asszóit meg kell vívnia. (Nékem nem tetszőt nyilatkozott a ZDF TV-nek, mire azt mondták, hogy ő, Eörsi, hazaáruló, mely fogalmazás szintén nem tetszik nékem.) De ez semmi, kérem! Az MTV esti meséjében látom, amint jól el is agyabugyálja valaki. Naná, hogy Vackor. /1. B. oszt. tan./ "Folyton acsarog-veszekszik,
beleköt mindenkibe,
nem jó neki soha senki,
egyet szeret: verekedni,
attól veszett a híre."
Vackor megvédi Zachár Zsófit, s "három messzehangzót brummant/ ama kutya Eörsire." (A meseíró Kormos István nem riadt vissza a jelzők megválogatása tekintetében napjaink politikusainak szófordulataitól...)
Vackor ütlegei után most én állok elő. Eörsi a 70-es években lesújtó véleménnyel volt Heinrich Heine korai dalainak magyar műfordításaitól. Most aztán reszkessen "kutya" Eörsije! Én, Kormos-tanítvány, készültem el Heine-ciklusommal! Álló hónapig magyarítottam.

    A múltkoriban nem értettem pillanatra Szabó Pista barátomat, mikor azt írta, hogy aranycsapatunk magyarul futballozott még. Hogyan van ez? Egy klasszis labdarúgónak nincs köze szavakhoz (a játéknak megvan a maga metanyelve), országhoz (népek tanulják meg vagy felejtik el csodásan mívelni e sportágat a szemünk láttán).
Aztán Örkény István (egy 3. István, Pista, Pisti a vérzivatarból eligazított. Az író fölfigyelt az 1974-es (nov. 3-i) Népszabadság aportrovatában a kairói tudósítás soraira: "A csapat (National) edzője Hidegkuti Nándor, akinek népszerűsége mérkőzésről mérkőzésre nő. A kairói "Fradi" hálás szurkolói az ő nevét kiáltozva ünneplik csapatunk győzelmét. Hidegkutinak köszönhető az az arab nyelvújítás is, hogy a közönség "magari" jelzővel minősíti az igazán kiemelkedő akciókat. Aki jól játszik, az magyarul, magyar módra játszik. Mármint Kairóban... /ZITAT ENDE/
Mi másra törekedhetnénk?
A székesfővárosban.
Csokonyavisontán.
Temerinben vagy Búslakpusztán.
Na és Tapolcán...

    A közelmúlt moszkvai eseményeiről megnyugtatásul adják ki a pontos közleményt: az elesettek száma csak 147. Az én számításaim szerint - s ezzel aligha vagyok egyedül-egyetlen (1, azaz 1!) halott is túl sok. (Zsivágó ember helyett élettelen faágra céloz...)

    Gyerekkorom álom-futballcsapatában, bár a hollandoknak drukkoltam - Netzer, Overath, Vogst, Beckenbauer és Gerd Müller rúgták a labdát. A szomszédos Lendvára (Szlovénia, Lendava, pénznem a Tollar) jönnek májusban egy barátságos meccs erejéig a német öregfiúk. Müller - a hajdani gólzsák - kicsit többet kér és kap e hakniért társainál. Hiába, mire közelünkbe ér egy gyerekkori legenda, a fölnőtt már a költségeit is ismeri. (A mérkőzés pontos időpontját a hallgató megtudhatja a muraszombati rádió magyar nyelvű adásaiból, keresse a Kossuth és a siófoki Juventus között, középhullámon!)

    Szlovéniában élő rokonaim, köszönik, jól vannak. De a Murán túl, Csáktornyán (Horvátország, Cakovec, pénznem a Dínár) már igen szegények Rozika nénémék. Milyen ostoba egy országhatár (Utassy)! Csáktornyáról - még a békeévekben - hoztam egy emléket. Zrínyi képmását. Verőfényben az emlékoszlop.

    Az 1984-85-ös tanévben Bella István költői estjét szerveztük Budán. Rám jutottak a bevezető sorok. Megírtam. Kapóra jött, hogy az UEFA-kupában éppen akkor sziporkázott a székesfehérvári futballcsapat. Fordulóról fordulóra meneteltek előre. A "sorsolás szeszélye" a szarajevói Zseljeznyicsárral hozta össze a VIDEOTON-t. E meccs félidejének eredménye lett a Bella-est mottója, no meg az, hogy KUPA VAN, TEHÁT MÉG MEGVAN EURÓPA. (Bella István láthatóan örült a fogadtatásnak, mesélte, szépnek látta az említett boszniai várost, még Gavriló Princip lábnyomával is összemérte cipője talpát...) Mára a Zseljo - lám, önkéntelenül az ottani vasutas csapat becenevét is megőriztem - pályája: temető. Amit le én írtam, sohsem tagadtam meg. De mit kezdjek most hajdani expozém frappánsságával?!

    Kezdő tanár voltam Balatonfüreden. (Hiába, az ember mindig csak zöldfülű valamiben és valahol...) De a szombat délelőttök a tapolcai könyvesboltok böngészésére kellettek. Ilyenkor jó volt találkozni, szót váltani Stenszky Gyuszi Bácsival. Még nyilvánvaló oktondiságaimra is úgy nézett, ahogy orvosként a gyerekbetegségekre. Toroklobjaimat ő gyógyította a 60-as években. Meg a kanyarómat. Meg a 25 esztendős főm makacsságát, mely áltudománynak vélte a grafológiát ott. Akkor, egy szombat délelőttön, Gyuszi Bácsi adta az ötletet, hogy az ENSZ egyetemes nyilatkozatát az emberi jogokról miképp vihetem be az osztályterembe. Csak egy ILLÉS-lemezen lehetett. (Fehér borító, az évszám: 1971. A dalok között Mensáros László narrációja.) Ma már bárki hozzájuthat a teljes szöveghez. Stikli és gyerekkora orvosa nélkül is. Azért nekem máig Gyuszi Bácsi olvasata a hiteles; egy akkori szombat délelőttről. 1. Minden embernek joga van az élethez. 2. Senkit sem szabad alávetni kínzásnak, az erőszakos, embertelen és megalázó eljárásnak vagy büntetésnek. 3. Senkit sem szabad rabszolgaságban tartani: a rabszolgaság és emberkereskedelem minden formája tilos. 4. Mindenkinek joga van a szabadságra és a biztonságra. 5. Mindenkinek joga van a szabad gondolkodásra, a lelkiismereti és vallásszabadságra. 6. Nem szabad beleavatkozni senki egyéni vagy családi életébe, magánügyeibe és levelezésébe. 7. Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra. 8. Mindenkinek joga van a szabad gyülekezésre és társulásra. 9. Mindenkinek joga van a házasságkötésre és a családalapításra. 10. Mindenkinek joga van vagyonának tiszteletben tartására. 11. Mindenkinek joga van az iskoláztatásra, de az államnak tisztelnie kell a szülők jogát a gyermeknevelésre. 12. Ezek a szabadságjogok érvényesek minden emberre, tekintet nélkül fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy más meggyőződésre, vagyonra, születésre...

    Ha valaki megkérdene, melyik volt 1993 legszebb magyar filmje, gondolkodás nélkül Jeles András Senkiföldjét választanám - válaszolnám.

    Ha valaki megkérdené tőlem, hogy melyik volt az év első hónapjának legszebb mondata, rögtön Tandori Dezsőt citálnám: "Igen, köszönnivalóm van, lehajtom fejem." (VIGILIA. 1994/1.50.p.)
Tandori Dezső fantasztikus pacák. Életművének terjedelme, szerintem már túlnőtt Jókaién. S hogy miket ír? Azokat sem árt komolyan venni, ugyan gombfoci-meccsekről, madarakról, játékmackókról és lóversenyekről beszél, miközben rég nem (csak!) arról szól már az egész... Valahogy sohsem tudtam elkajláskodni a Tandori-prózákat. Most például a NÉPSZABADSÁG-ban - január 15. van - a 4 NON BLONDES énekesnőjével folytat képzeletbeli beszélgetést, soliloquimot. Linda Perry a lány neve. Orrcimpájában, fülében: karikák. Tetoválások mindkét karján. Nyakából láncon kulcs függ alá. Bakancsait olyan Van Gogh-osnak látom a BRAVO poszterén... Érdekel, hogy az ország egyik legjelentékenyebb íróját, élő klasszikusunkat, a csont és bőr (igen lefogyott) magánembert mi csábítja a hízásra hajlamos, csodabogár énekesnő felé? A másság. És ami közös: a dal, a dal, a dal!

    Esti mese a magyar TV-ben. Odaszögez a képernyő elé egy sorozat engem, vén marhát. Vackor történetét nézem, a piszénpisze kölyökmackóét. Már érettségiző diákként velem volt - csak jól titkoltam - a Vackor az óvodában. Amikor ezen intézménytől búcsút vett őpiszénpiszesége, tulajdonképpen a költő - Vackor teremtője, jó atyaist-vánja-Kormos búcsúzik az ifjúságától, s elmorzsolja szemében a könnyeket. A Vackor világot lát-ban pedig Kormos István saját álmatlanságából gyúr mesét, tulajdon felnőtt-nyavalyájából kerekíti ki a gyerekeknek szánt, derűs altatót. Vackor ugyanis az egyetlen a medvék között, aki nem tudja végigaludni a telet. (Kormos "felnőtt" versei tele vannak a félálmok és az alvászavarok képsoraival...) De sajnálni őt, őket - fölösleges. Sőt!

    Háromszor láttam életemben különösen gyönyörű szivárványt. 1981-ben a vonatablakból. Pest fele. A Balaton fölött. Almádi és Kenese között. Egry József mintha mitsem hagyott volna abba. Aztán 1989-ben, április eleje volt, Padovában. A világfájdalmas Petrarca sírja közelében. Ha annyi szonett s egyetlen szerelem után sem vigasztalja meg az embert a levegőégből ily káprázatos szalag, akkor semmi.
1993, őszi szezon. TIAC-PÁPA: nullegyes állás. A Halápot a Csobánccal olyan ív köti össze, ami alatt elenyészett a különbség a győzelem és vereség közt. Az életben persze nem mondhatunk le szerzendő pontokról, nekünk tartogatott bizalmakról, sőt, Jelenits atya szerint van, hogy kötelező a bravúr! Mégis, milyen jó volt hagyni, hagyni csak minden fontoskodás és nyüzsgés nélkül, hogy egy optikai jelenség szövetséget kössön velem...

    Nagybátyám festménye előtt. A képen lehet, hogy ő. Lehet, hogy József Attila. Karóval jön. Nem virággal. Horváth Iván irodalomtörténész legújabb kutatási eredménye szerint az eredeti a hiteles J. A. - kézirat szerint a következő olvasat az igaz: KORÓVAL JÖTTÉL...
Milyen sokáig a szövegromlást értelmeztük! Pedig most látni-tudni már, mennyivel szebb, Krisztusibb vagy Attilásabb a szamárkóró a szálkás, nehéz, agresszív, hasított fa helyett.
Még nyáron is én vágtam egy maulbertschet a haraszton, itt áll víznélküli vázámban, asztalomon.
Új festmény kellene, Sanyi! Látod, ezért sem lett volna szabad olyan korán...

    Heinéhez minden spekulatív közelítés nélkül köze van valamennyi tapolcainak. Olvasom városunk évfordulóit. A ligetet 1899-ben királynénk után Erzsébet parknak nevezték el az akkor éltek. Erzsébet királyné legkedvesebb költője, bizony, Heinrich Heine volt.

    Gyerekkorom mozijának észak fele néztük a vásznat. Ma déli irányba tartjuk a fejünk, ha pereg a film.
De van, mi nem változott az országban: Az 1930-as években cca félezer filmszínház működött. Ma úgy ugyanennyi.
Elég szomorú. Főképpen egy szegény alanyi költő, Juhász Gyula axiómájának fényében - szelíd vetítés - homályában: "A mozi a demokrácia színháza."
(Hogy miként nem szeret az ember bizonyos helyekre járni...)

Dér Artúr,
Fülöp Beáta,
Nagy Anna,
Horváth Gabriella,
Németh Andrea,
Torma Éva,
Sellyei Balázs,
Illés Gábor,
Csizmadia Iván,
Zengői Ákos.
"Tíz,
Tíz, tiszta víz" - mondaná - rikkantaná Vackor e névsoroló után, hát én is örömmel írom; ők játszottak Eliot egyfelvonásosát az ajkai angol nyelvű drámafesztiválon. Sikerrel! A "Családi találkozást". Tapolcai gimnazisták mind. Jó volt látni a moziban egy próbájukat is. Ahogy a társulat bája, igyekezete közrefogta Dér Artúr látnivaló, kivételes tehetségét (Henry szerepében). A darabot betanította: Schmutzerné Búvári Beatrix tanárnő.

    Bertha Vince bácsi szerelmetes sorai a szőlőhöz s a borhoz TV-nkben. Milyen jók is ezek a ritmikus prózasorok! (Vince bácsi egyszer nekem is fölolvasott a régi iskolás irkákba rótt hexametrikus szövegeiből.) Arra gondoltam, hallván a nemes nedűhöz szóló himnuszolást, hogy Tapolca rendezhetne szüret körül mindig egy bordalversenyt. Meghirdethetnénk. A díjakról, a vonzó díjakról aligha kéne külön gondoskodnunk. Csak a hozzám közel állók közül már megígérték; édesapám és Kertész Karcsi, hogy eredményhirdetéskor nem dugnák el pincéjük kulcsát. A nevezők előtt föladat volna vidékünk borainak versekben való dicsérete. (Kiss Benedek a Szent György-hegyen már egész ciklusokkal kész!) Zsűritagok is akadnának: borászok, irodalmárok, ebben nem kételkedem; Fonay Tibor bácsi Cserháth József-portréjában egy káli-medencei bordicsérő verseny emlékét idézte meg. Szóval: hagyományok, előzmények nélküli sem volna egy ilyen alkalom. (1992-ben nagyon büszke voltam, hogy az Élet és Irodalom pályázatán 1 üveg Móri Ezerjót nyertem. Utassy lett az első Budapesten akkor, ő kis hordóval kapott! Esküszöm, én szintén írni fogok, újra, ha álnéven is, de hadd reklámozzam a bölcs, baráti borozgatások szükségességét. S hátha forintban is mérhető lesz belátható időn belül borvidékünknek ez a lehetséges szellemi marketingje.) S úgy látszik, a műfajnak igencsak divatja vagyon. Íme, a legújabb bordal, mutatóba, Baka István tollából:

Nem asszonyöl de pincemély
Sötétje vonz lopó a kéj
Szerszáma bedugom alul
S megcsókolom felül vadul

Nem lágy ölek de szurditok
Ahol még föl-le csúszhatok
Rozsdás a kulcs de nyitja még
A présházat s ez épp elég.
(Háry János bordala Az Alisca Borrendnek)

S egy klasszikus strófa Buda Ferenctől:
Igyunk az elment gólyákért
Az itthon maradt szarkákért
Vígkedvű feltámadásért
Igyunk feleim egymásért!

Vincellér Johannes Háry - Németh István Péter:
19+Szilveszteréjen kihullt lapok egy vers-regényből+93

avagy
8 Nyakkendő-dödöm Lázár Ervinnek, a gyűjtőnek

VJH jegyzete: Goethe szerint a gyűjtő boldog ember...

Szeráfi ének Ló Szerafinnal,
ki igaz
kék pegaz
= = =

KÉK NYAKKENDŐM JÓ BARÁTOM,
SZÍVEM DRÁGA KINCSE VAGY,
nyakszirtemnél bogozlak meg
mímelve hős cowboyokat.
Homokviharba, óv a kendő,
pillád föl, Z betűs lovag!
Így nézdelj kéklő időn át
süldőleány-szép arcokat.

VJH jegyzete: Vendégszöveg a 2. osztályos olvasókönyvből. Általános iskolák számára. 1960-as évek.

Szeráfi ének II.
Ló Szerafin nélkül
= = =

mindannyian oly egyformák vagyunk
60-as évekbeli ünnepély ez
új mackónadrág rajtam
hát semmi nem feszélyez

hajamat éjjel elfeküdtem
ingem úttörő nyakkendőm kisdobos
pa-pam pa-pamm majd mondom a verset
fülembe vér szökik EJ HAJ! nagy dobás

a költeménynek mi ma néma
megvan ritmusa meg keresztríme is még
csak mint a háborús sziréna
a Tanácsház fölött nem szólna ismét

de röpülni akart szállni velem akkor
szemem lábam elé kancsít ott
eloldódnék éppen a földtől
ha nem hordnék durábel bakancsot

VJH jegyzete: Az a pa-pam pa-pamm lehet, hogy emígy szól,
ahogy itt s most vakogom, nyökögöm:
DÖ-DÖMM DÖ-DÖMM,
DÖ-DÖMM-DÖ-DÖMM-DÖ:DÖMMM...

História
= = =

Az 1974-es tanévnyitóra kaptam életem első öltönyét, és hozzávaló nyakkendőjét. Persze joggal kérdezhetik, hogy a nyakkendő öltönyömhöz avagy életemhez volt-e, lett-e való?
"Sima" nyakkendőt vásált a család nekem a TAPOLCA ÁRUHÁZBAN. Honnan a frányából gondolhattam volna másra, tudniillik, hogy másmilyen nyakkendők is vannak a világban, mint amilyen az enyém: mire ügyes csomót kell kötni elébb... Elég gond volt, s elég nékem máig, hogy megkötni most sem tudnám magamtól, sokáig apám segített, később korombéli, még később nálamnál fiatalabb leányzók tünde-ügyes kezei voltak irgalmasak hozzám e föladatban. Elég az hozzá; hosszú, hagyományos, rozsdaszín és liliomos mintákkal díszített nyakkendő lett az első nyakkendőm, hajtogatom a pontosság miatt, mivel manapság politikai színezetet kaphat e ruhadarab (színezet ami szín, forma, embléma), MISZERINT ezen hagyományosnak mondott fazon megjelenési tartománya nép-nemzetis főtől-szívtől a fiatal demokratás pocakkezdeményig terjed, szemben az úgynevezett csokorral, mely mintha kizárólag liberális vérmérsékletű ereket kanyarítana körbe a nyaktájon.
A századvég történelme: a hasadó nyakkendő meséje. 1974-ben, Pápán a Veni Sanctén - e pápista szavakra régholt prédikátorok lelke sem riadozik mára a kálvinista Párizsban - esett, esett a szeptemberi eső, s a Türr István Gimnázium tornatermében én mitsem tudtam - nem és nem, még ott sem - arról, hogy jó idő, mikor a nyakkendő nem nyakkendő lesz többé, hanem - micsoda marhaság - interperszonális szignál, rikító jel, mi árulkodik viselője mentalitásáról, micsodájáról...
Dehogyis sírom vissza azokat az éveket! De ezeket a pillanatokat igenis, mikor eszembe nem jutott volna oly tárgyon elmélkednem, hogy nyakkendőmön a liliom az Anjouké vagy a cserkeszeké-e? - akarommondani: a cserkészeké-e,, netalántán más jelkép?: ártatlanságom eljövendő letöréséé? Most bevallom hát: azóta sem éreztem magam oly jól, mint mikor még nyakkendő volt a nyakkendő! Hiába szaladgálnék ma fűhöz-fához; ugyan adja már vissza nyakkendőnek nyakkendőmet, legyen az bár a későbbiekben vásált mindegy-hogy-milyen, legalább egyet...! Marad az ilyen-olyan kétségbeesés. Viselem elegántosan.
Vallottam Dél-kelet-közép-Európában, a 90-es évek elején, emlékezve a kamaszra, aki öltöny és nyakkendő; kilép az Ókollégium kapuján, lépdel a Kossuth straßén - amerre nyitott inggallérral Petrovits Sándor is loholt valaha -, át a kapuszín alatt, ki a Nagytemplom mellé, a Lábasház előtt már igyekszik (ehhez az épülethez találtam vissza vén szamárként Padova árkádjaitól), s bemasíroz a Várkastély termébe, mivel aznap jön Pomogáts Béla tanár úr (szintén öltöny és nyakkendő) a fővárosból szabadegyetemi előadását megtartani...

VJH jegyzete: Nem értem NIP-t! Mit kérincsél egyetlen nyakkendőt, mikor teli van a gerderóbja? Megvan az emlegetett első, a liliomos. Van neki új csokor is. Akárha a lélek pillangója volna.
S ott van a világoskék, az meg bőr, de még Kosztolányi is megigazította volna álla alatt...

Burleszk Bruckner Szigfriddel
az Arany Kerékből hazafele
= = =

- 1979 -

Hajnalodott a körúton.
Akárha Tóth Árpád-versben.
Tényleg arany rajzszög volt a nap,
csakhogy tócsában, s én abba se ---
(nékre estem.
A kirakatban dalra kelt
lila nyakkendőre rivalltam: KUSSOLJ!
Miért? Mit vártatok
e keserű alanyi lírikustól?!

VJH jegyzete: NIP-ről ezidőtájt:
A Fájdalom fekete nékije.
A Szomorúság sötétbarna.
De a Balatonvíztől rikítni fognak
a legfakóbb klottgatyák kékei.
Ha nem így volna, belehalna.
MÉG EGY SZÓJÁTÉK ÉS ÜTÖK...
...azaz dehogyis ütök
néked elmondom Berzsián
hiszen sohasemis ütöttem
nem nem
nem ütni soha
NOTA BENE sohase ütni
csak mímelni még a morcost
mint Bud Spencer
mikor koporsódeszkát
törnek a hátunkon - gondoltam
a nagyszebeni mozi előtt
1982 áprilisában
s abban a minutumban
néked elmondom Berzsián
felröppentek a szitakötőszók
aznap Joannes barátom se volt közelemben
aznap se dícséretet se intőt nem kaptam a
zártosztályfőnökömtől
aznap egy gumiszobalány is reám kacsintott
bizonyos Puliszka Liszka a drága
ki minden félrecsúszott nyakkendőmet meg-
igazítja
szeretettel Berzsiánnak
Berzsemarty Dánihály

VJH jegyzete: A szövegben szereplő, úgynevezett rosszul öltöztetett szavak Lázár Ervintől, Örkény Istvántól és egy pápai (helységnév, -i képzős) diák faliújságról valók.

Ami Panel-betlehemesből kimaradt
= = =

BŐRNYAKKENDŐM
HÜLLŐ-HIDEG
BURÍTGATOM
BÖLCSŐITEK* - adtam
Heródes király szájába
e szókat. Hiába,
ki ily Áttentő Redázul kajabál,
az még anno Domini 1986-ban
is GYIHOS MÉNRE pattan
*VJH jegyzete:
Kamarás István bátyám, jó koma
mondotta volt:
"Nyakkendőd oly szörnyű
bőr-nyű
lett,
hogy elijed
tőle minden emberfia!"
Szerencsére, szép dalok közül kihúzta a VIGILIA...

Mikkamakka mint Dömdödöm műfordítójának
8 sora
Nagy Zoárd, a lépdelő fenyőfa
ifjúkori botlására*
= = =

mottó: Hölgyeim és Uraim!
Nagy Zoárd én -
voltam. "(NIP Balatonfüred, 1990)

Északi pőre meredély
nem von takarót a fenyőre.
Fehéren ágyaz meg a tél,
jég és hó lesz a lepedője.

Napkelet fája utáni vágy.
Mivel fenyő s pálma egyrokon.
Magukban állnak a pálmák
is forrón szikrázó ormokon...

*VJH:
Más völgyet? Más hegyoldalt? Tájat?
Nem. Soha többé nem keres.
Ugyan még látni kíván pér messzi tuját,
ne mondjátok ezért, hogy filiszteres.

Csak ragaszkodik e hegy-völgyhöz.
Utazónak tán gyatra volt.
Ragaszkodva ragaszkodik.
Mint dísznyakkendőn a gyantafolt.

Gyorsfénykép
= = =

Vagyok a SOK VAN
MI CSODÁLATOS*
válaszríme, viseltes mandzsettákkal
s nyakkendőtlen: Szörnyeteg Lajos.

*VJH jegyzete:
Szophoklész drámájában szörnyeteget és
csodálatost jelent egyszerre a görög szó.

1997-ben Lázár Ervin nyakkendő-gyűjteménye bekerült a Petőfi Irodalmi múzeum relikviái, kincsei közé...Lázár Ervin a következő sorokkal kísérte becses darabjait:

Pár szamárságom a szövegben maradt. Hányszor előfordult már!
Például: jó múltkorában eltájoltam magam. A mozi vászna ma nem délre, hanem a nyugati égbolt fele van kifeszítve. Itt a tavasz, s máris egész égtájjal csavarodott el a fejem.
Bocsánatot kérek Olvasóimtól, kik szeretik e rovatot!
Bocsánatot kérek Olvasóimtól, kik nem szeretik e rovatot!
(Vesd össze: "Ahány igazság, annyi szeretet." /József Attila/!)
A középkor scriptora imádkozott, hogy munkája közben ne kísértse Titivillus, a kódexírók ördöge.
Juhász Gyula testi-lelki beteg lett, mihelyst sajtóhibát észlelt versében.
Én csöndben kijavítom. (Ha éppen nem nevettet meg!)
Aztán hadd legyen munkája 50 év múlva egy kedves tapolcai leányzónak, aki mondjuk szemináriumi dolit írna dolgaimból a főiskolára...
Ennél többet sohsem vártam az úgynevezett irodalmi halhatatlanságtól.

    Az írástudó az emlékezetével dolgozik. Mint dikiccsel a cipész. Mint szikével az orvos.

    Sokakkal szeretnék beszélgetni.
De legjobb volna Vasadi Péterrel egy napot hosszasan hallgatni.

Kivágtak minden jegenyét s nyárfát a gulácsi futballpálya körül. Mintha gyerekkori szerelmem hosszú haját nyírták volna le, ráfogva, hogy tetves. A környék olyan is lett, mint egy fegyenc klasszikusan borotvált tarkója. Mit mondjak még? Többet nem megyek oda meccsre.

    1989 áprilisában Vicenzában esett az eső. Mit esett?! Zuhogott. A Salvi kertet meg sem néztük. Szaladtunk árkádtól árkádig. A TEATRO OLIMPICO-ban mégis felhőtlen volt felettünk az ég, hiszen a mennyezetet mennyei kékre Tiepolo festette hajdanán. Azóta számtalanszor kiderülhetett - csak az elmúlt 5 esztendő alatt is -, ám a város mellől felszálló NATO-gépek olyan átlókat huzigálnak most, mikről sem a valahai mester, sem az 1989-es keleteurópai turista még nem álmodhatott.

    Szentágothai János alszik a parlementi folyosón. Alszik a széksorok közt, a képviselői helyén. Mondja, a sok hülyeség miatt és ellenében teszi. (Lett volna pedig alkalma ébren akklimatizálódni 81 év alatt.) Szerencsés alkat. Más emberfia, éppen ellenkezőleg, alvászavart kap attól, amitől s amivel szemben ő nyugodtan bedobja 5-5 percekre a szunyát. Professzor úr! Isten éltesse Önt! S akkor már tartsa is meg szokását!

    Jeles András - mondat a mandulák alatt:
- "Édeseim, összeesküdtetek, hogy egyszerre így kivirágoztatok?"

    Közelednek a választások. Honnan vagyok ennyire biztos efelől? Legszívesebben csak szonetteket írnék. Aztán persze, remélem, mint mindenki, szép nyugiban sétálok el az urnáig. Izomból sok mindent lehet, de szavazni nem.

    Nem én vezetem a betűim.
A betűk vezetnek engem.

    Mire jó a költészet? E folyton tanulandó mesterség? A sok kalandozás, mi véget nem érhet, az életművekben, mire jó? Van, hogy nincsenek szavaink a látványra, az élményre. Így történt ez az idei március idusán is. Ahogy Edittel és Karcsival állunk Zalújlakon, Egry József szülőháza fölött a dombon. Följebb a falu temetője, annál magasabban pedig csak a márciusi égbolt. (Mintha a Piktor Tiepolóval kalákában tavaszítana...) Lábunk előtt a fűben lila ibolyák. És rengeteg kankalin. Sárga virág. Két mondat között, madárrebbenenésnyi csöndben egy egész világ a következő Kányádi Sándor-vers bennem és köröttem:
Fekete pohárban
sárga kankalin,
sokasodnak
a halottaim.
Sokasodnak
a halottaim,
nem fér a pohárba
már a kankalin.
Lehet, nem idézem pontosan e memoritert. Lehet, akkor sem tudtam hibátlanul ott, akkor. Mégis voltak szavaimon túl való szavak a mondhatatlanra.
Amúgy pompás kirándulás volt.
Koszorút is vittünk a tapolcaiak nevében Egry József szülőházának falára.

    A Népszabadság legfrissebb tévé magazinjának közepén egy remek fotó. Mellette Bayer Zsolt írása. Fogom a tollam, mivel a felvételen üresen, falfehéren vár egy EUROPLAKÁT, hogy éppen annyi betűt rajzoljak felületére, amennyit kínál:
OSSZÁTOK MEG EGYMÁSSAL
ZSÍROSKENYERETEK
ÉS URALKODJATOK MAGATOKON!
Utóirat: a paprika piros
a zsír fehér
a snidling zöld.
Ennyi. Se több, se kevesebb.

    Ha azt mondtam valakire, hogy európai, akkor azt értettem az illető felebarátomon, hogy emberséges.
Ha azt mondtam: kelet-európai, akkor meg azt, hogy emberséges, dacára annak, hogy korántsem emberséges közegben az.
Hiszem, sokan szerettünk volna jó "kelet-européerek" lenni.
Lehet, hogy el is érték? Velünk.

    Füred-Veszprém-Lvov. Volt egy szép kirándulás 1986 áprilisában. A lembergi szálloda fodrászlánya megmosta hosszú loboncomat (Já tolká vengrij ucsiytel, á tü kraszivájá gyévuska! - "kopaszodó orosz nyelvtudással" Esterházy megköszöntem.), a portás taxit, fekete Volgát rendelt nekem, úgy mentem az ortodox misére. Gyümölcsoltó Boldogasszony napja volt náluk. Koldusok a templom előtt, mintha a máriapócsi búcsúban találkoztam volna utoljára ugyanezekkel a fekélyekkel és csonkokkal, s csak utánam vonszolták maguk, akárha egy Rilke-versben a szerelmes torzók. (Pironkodhattam, hogy engem meg úgy fuvaroztak 2 rubelért, mint egy tábornokot.) Bent sok száz gyertya. Nehéz bakancsok. Halinacsizmák. Fejkendők. Himnusz. Ikonról ragyogó Arc.
Kint, a Mickiewicz-emlékműnél lengyel csoport. Odébb magányos zsidó, kaftán van rajta. Békés polgárok az ateista múzeum előtt. (Bent pihen a Foucault-inga.) Az operánál anyanyelvemen tudok szót váltani egy énekessel. S itt, az óváros egyik épületének homlokzatán a velencei szárnyas oroszlán.
Mintha időgép katapultált volna vissza a Monarchiáig. Ami biztos: nem mozogtam idegenül.
Ilyvó. A ferencesek itt őrizték egykoron Szent István ereklyéjét. Ama jobbot.
A Lvov szálloda halljában egy térképet is vettem. Hazatérés után bekarikáztam egy furcsa hangsorú helységnevet, amit először hallottam a rádióból: Csernobil.

    Batsányiné Baumberg Gabriella mellszobra pont 30 esztendeje áll a tapolcai Kistó partján. Mégis különös időket élhettünk, hogy ennyi időn át nem kellett ágyút önteni belőle, mint Rimbaudéból, szülővárosában, hajdanán.

    A költő lehet reménytelen, de szerelme soha.

    Elvétett szavak:
A feltört ugor
Kihalt lappok
Énekben hullottam
    (Álmomban:) Berzsemarty Dánihály
Fucsra táj
Gulagpagosz szigetek
Vak balrangi rák

    Sorsfordító időkben:
Túl vagyunk a nehezén.
Most jön a súlyosa.

    Teljesség:
Jób.
És jód.

    Nagyapám 1918 szeptemberében adta föl azt lembergi tábori lapot, amin megnyugtatta Káptalantótiban maradt bátyját, hogy jól érzi magát, "Bpest-Hatvan-Miskolcz-Munkácson át jöttünk" - írta, de, mennek is nyomban tovább. Hazaérve bizonnyal jól el tudta magyarázni Galícia éghajlatát és ásványi kincsit, etc. A II. világháborúban is kinn találta magát a fronton. Ép bőrrel élte túl azokat az éveket. Aztán hazaérve falujába a nyilasból lett párttitkár internáltatta.
Engem derűre és békességre tanított.
Ha valaki-valami mégis kihozta a sodrából, egy-egy tárgyhoz (kapanyélhez, hordó dugaszához) intézte a legvadabb dörgedelmét, mi valaha is elhagyta száját: "- A ménkű csapjon beléd!"
Ha együtt kapáltunk, kitette a szőlőrend végébe a demizsont. Ügyelt rá, hogy értelme legyen a mozdulatainknak.

    Veszprém s Tapolca között két állatot is láttam már halálos sebbel tűnni el szemem elől. Először egy őzet. A vad szabályos öngyilkosugrást mutatott be, ahogy az éjszakában bevetette magát egy kisteherautó fényszórói közé. Bevonszolta csurom vér testét a fák közé. Lerogyott. Fölállt. Még távolabb húzódott agóniájával a lombok paravánja mögött. A másik ölyv volt. Kiszemelte az áldozatát, szinte méterre pontosan ott, Nagyvázsony után, ahol előzőleg az őzet láthattam. Mint égből hajított kő, csapódott a busz szélvédőjének. Járművünk az áldozatot és a ragadozó madarat képzeletben összekötő egyeneshez ért körülbelül 70-80 km/h sebességgel. Ekkor kaptuk oda fejünket mindannyian az ütközésre, a hirtelen betört üvegre.
1. Van, hogy nincs vágyakozás a híves patakra.
2. Van, hogy nem újul meg az ifjúság, mint a sólyomé.
De hány mennyei karambolnál kell még szemtanúnak lennem?! Hiszen mindannyiszor hazafele utaztam.

    Írni szép. Élni jobb.

1994/2/13
    Veszprémben megint hull a hó. Éppen olyan, mint Budapesten 1981 decemberében. A tereket emberibbre vattázta ki a havazás, mint egy valamirevaló költő valaki idegen vacak, de hosszú versét műfordításkor.
Halkabban jártak a villamosok. (Sínek Unplugged-ja.)
S én bennük úgy kapaszkodtam, félálomian dülöngélve a lányok között, hogy azt sem tudtam: ez a boldogság.

Költő, csak boldog ne légy!
Teher alatt nő a pálma!
- Ki találta ki ezeket a baromságokat?!

1994 januárja. Újsághír: az idei Brusznyai-díjat Kemény Géza veszprémi tanár kapta.
1987 januárja. Géza bácsi nekem, ifjú kollégájának meséli: "Képzeld, Pistám, azt álmodtam rólad vasárnap, hogy nálunk vagy, én meg a táskában kotorászok az Illyés-emlékkönyv után, no, ekkor jelentél meg.
Pistu, azanyjátneki, kitágult a tér, s már ott álltunk a veszprémi sötétben, közrefogtuk Gönczi Ildit, s a fülébe dörmögtük azt az éneket, amit Maca tanított be a kórusnak, öregem, a Pater Noster-t, Macának, s a többieknek is, gyertya a kezében, Ildi meg csak úgy kacagott a brummogásunkon, komám!"
- - -
Tán 13 éve (igen, azóta bizonnyal fölnőttek, nagykorúvá is lettek az akkor születettek), hogy az utolsó hivatalos meccsemről levonultam. Lecseréltek. Bűn rossz voltam. Pedig nem indult rosszul, ott, vendégként Veszprémben, a Vegyisek ellen. Kaptunk ugyan egy gólt, de azt vagy 30 méterről kiegyenlítettem. A félpályáról indultam, mint Garas a Régi idők focijában. Naná, hogy rögvest rám állítottak két hátvédet. (Majdnem: "honvédet" szaladt ki a tollam alól.) Attól kezdve meg sem tudtam mozdulni, nemhogy átvenni egy pompás passzát valaki társnak. Mehettem zuhanyozni. Közhely, mi? Az ellenfél már hatnál tartott. A kihalt öltöző csöndje. A vereség enyhe véríze a tusoló rózsájából. A sarokban átizzadott ruhacsomóm. Épp csak nem pulzál, mint kis lázas állat. (A tanévnyitón már arról álmodoztunk, hogyan fogunk piros-fehér csíkos dresszben, zöld gatyában villogni a lányok előtt, kik persze értünk szorítanak...)
A meccs után Nagy Imivel futottunk föl a Várba. Egy Nerval-kötetet vittem Szabó Icának, Tapolcáról buszozott a Közgázba, s elvéthetetlenül választotta ki a szem őt annyi egyenblúz körül.
"Javíthatatlan emlék-emberként" örülök annak, hogy a Sylvie-t (Proust Eltűnt idejének előfutárát - filológiailag!) - adtam néki. Körülbelül ennyit várok a jövőtől is. Mondjuk: ilyen napot. Ami boldoggá úgy emlékül később, ahogy egy kölyökszerelem. Egy kamaszvereség. És pár fölnőtt-keserű diadal.

1994/2/12
Újsághír: elhunyt Simonyi Imre.
Szerette kisvárosát, Gyulát.
Szerette a hajdani, ottani színtársulatot.
Szerette Sulyok Máriát, Dajka Margitot és Mezei Máriát.
Szerette Krúdyt, Márait, Németh Lászlót és Bartókot.
Szerette az Újpesti Dózsát. A sokszoros bajnokcsapatot Göröcs Titivel.
Nem szerette a világnézet szót.
Inkább esztétikájával járt-kelt a világban.
Abból fakadt morálja is.
Látta Podolint. A Hószakadás szereplőjeként.
Nagy költő volt. Különc. És magányos.
Egry József barázdált arcának szépsége Simonyi arcán redőzött tovább. Ama "gyönyörű magyar fejek" között nem találok most senkit,
akinek idő-véste arca hozzájuk fogható lenne.

Veszprém

    Tán mindannyian emlékszünk Nyilas Misire a regény utolsó fejezetéből. Amikor még csak édesanyjának tudná bevallani, "hogy: költő..." lesz, meg hogy arra szeretné tanítani az embereket, hogy "légy jó..."
Az első versét írja, míg várakozik, miképpen dől el sorsa az ajtók mögött.
"Kebelét megrakta
verébfi-ókákkal,
nem cserélne most az egész
kerek - világgal..."
A strófa, kimutatható, egy olvasmányélmény továbbdúdolása. Vas Gereben Simonyi óbester-portréját számította magára a kis debreceni diák. Annak a Vas Gerebennek a prózáját verseltette meg a kálvinista Móricz a kálvinista Nyilas Misivel, aki Vas Gerebent veszprémi kegyesrendiek tanítottak. Tudta is Zsiga bácsi, hogy mi az az ö-ku-me-né, vagy micsoda?

    Géczi János és Fogarassy Miklós írásai között találom az Ex-Sympóban a veszprémi zsinagóga századeleji látképét. A fotográfus fölvételére ráfért a vásári tömeg, az épületegyüttes, sőt, még az égboltból is annyi, amennyi nem hagyja, hogy a nézőnek szorongó zsúfoltságérzete legyen. Meg kéne keresnünk ezeket a hajdani, talpalatnyi helyeket, ahonnan így lehetett látni a térre: emberestül, épületestül.
Az 1848/49-es szabadságharcban Löw Lipót nagykanizsai rabbi volt tábori lelkésze a Veszprém megyei zsidó honvédeknek.
Az ilyen, s az ehhez hasonló exponálási pontokat-pillanatokat keresem pupillán is, blendén is át. Beléjük fogódzom, mint szerelme karjába egy tériszonyos vagy egy klausztrofóbiás.

    Korában Vas Gereben népszerűbb volt Petőfi Sándornál.
Innen még pár lépés a dilettáns esete.
Őt jobban szeretik műveinél is, onnan ismerszik meg.

    Linzben Batsányi Jánosnak megvolt a Lúdas Matyi egy példánya.
Csak azt nem tudta, hogy ki a levonások szerzője. Azért jóleshetett néki a száműzetésben a vidám vigasz egy anonym hazafi-társtól. Háromszor is visszaverni, te jó ég!

    1985 ősze. A Visszhang szerkesztősége. Ott lábatlankodok a készülő számnál. Pilinszky egyik négysorosáról akarok valamit leütögetni, helyben, egy villanyírógépen. (Nem értek ma sem e masinához.) Az "Ama kései" hasonlatát Pilinszky Németh László 1932-es Bethlen-esszéjéből emelte ki: "Richárdjaink és Henrikjeink nekünk nincsenek, de van egy korszak, melyben... egy Kemény vagy Móricz történelmünk tragikus övét fedezte fel: az erdélyi fejedelemség másfél százada. Ez a kis ország két világhatalom közt fuldokló életével, maga is egy vergődő, tragikus egyéniség, s az országon belül minden erdélyi egy parányi Erdély, az éberségnek, félelemnek és elszánásnak ugyanabban a százirányú tréningjében. Bethlen Gábor uralma - melyben a másfél század önmagát felülmúló értelmet nyert - az egyéniség diktatúrája az egyéniség fölött; viharokra emelt nyárderű."
Mint viharokra emelt nyárderű... A (még pápai, középiskolás) filosz-fölfedezésemből akkor és ott nem tudtam valami jó szöveget kikerekíteni. Kevés voltam. De kik lehettek az elegendők ahhoz, hogy szétverjék azt a redakciót, ahová el nem készült kézirataimmal is vágyakoztam?

    Álmodott rímek március huszadika előtt. Akárha egy tótvázsonyi Rém-Kovács: monoton/ azóta/ szület ön/ mint a Kossuth-nóta/ örökkön/ Monoton/ és fájón.

    Ányos Pál elenyészendő rózsája nemcsak William Blake beteg rózsájának a rokona. A fehér kámzsás papköltőt szinte "konok materialistának" (Sántha György - Szabó Lőrincről) tartotta az irodalomtörténet ezért a költeményért Batsányi Lábjegyzetét citálva: "A léleknek halhatatlanságáról itt nincsen szó; erről Ányos nem kételkedett. Értetik itt a földi életnek mulandósága." Leírtam. Pont. Idézőjel bezárva. Ám nincsen olyan létbölcselet, mely tovább ne kérdezne: miért?, minek? etc.
"Egek, mulandó-é tehát ez a szépség?"
A XVIII. századi poétát és az Esti kérdést író Babits Mihályt hasonló egzisztencialista problémák gyötörték:
Föltett kérdéseik szépségében keressük a választ. A válaszokat?

    Újsághír: Botár Attila 50 éves.
1987. február 22-én dedikálta nekem az Elsüllyesztett harangot: "ismeretlenül is baráti biztatással, kézszorítással". Azóta persze párszor találkoztunk. Valós kézszorítások. Születésnapján, ma, mit is mondhatnék-tehetnék, minden köszöntés helyett újraolvasom a verseit. Föllapozom:
"borotvára csukott szemmel is
igazodik a képem -
Sötétbe szánók: nem maradok
sötéten.
Hazámtól honvágyamig egy
csillag.
Köszönöm, hogy ilyen jól
berendeztétek ezt a darabka tükröt."
A fenti sorokat másolom 1994. március 19-én. Attila újabb versének záróképe a mai napilapban:..."s arcunk tükörből szabadul." A nagy, ismeretlen úrnak pedig megköszönöm, hogy ezúttal is szinkronitásaiból ajándékozott.

Kihullt lapok Jókai Móricz emlékalbumából

Divatkép

1848 februárja. Egy francia nemzetőr megáll a Bastille terén. Addigra már a párizsi nép Lajos Fülöp hátrahagyott palástját megszaggatta, a trónust magát pedig kiállította a szabad ég alá, hadd üljön abba az utca maszatos gyereke is. A meghatott nemzetőr szájából kibuggyant a finom nevetés, mikéntha eper. Puskája csövét vállának dönti, puskája csövében esernyő. Marie-Madlaine virágos-szalagos kalapot visel, s oly selyemruhát, mely szabadon hagyja vállát. Hűvösödik. Hattyúfehér nyakán medalion. Könyékig ér a kesztyű, ujjai között nincsen most legyező. Elhalad a kitett trónus, el a puskás-esernyős nemzetőr mellett. Aligha titkolja: fél. Honnan is tudná, hogy Pesten és Budán a jövő hónap 15. napján esős, sáros idő lesz. Esni fog karikára. És mindenfele esernyő, esernyő, esernyő. S elúrhodik a félelem majd ott is, Keleten, a helytartó tanácson, hátha igaz e divatkép: ideje jött az esernyőkben végződő puskacsöveknek?

Közelítés

"Ha a földbe lefúrunk e tájon, Keszthelytől Füredfürdőig, Veszprémig, lefelé a hőmérséklet 18 méterenként 1o Celsiusszal növekszik. Európában ezen 1-1 fokhoz 35 méter megtétele szükséges. Ebből is kitetszik, ha van nép, aki talpa alatt legizzóbb a talaj: az a magyar." Legalábbis így szólt Jókai Móricz Verne Gyulához, mikoron utaztak a Föld középpontja felé. Legalábbis így szól egy XX. századi vízügyi jelentés.

Ama vértelen, szép nap vége

Budán a Várban már beesteledett, mikor Táncsics Mihályt cellájából kiszabadították, s örömittasan vitték vállukon a gyermekifjak: át Pestre. Táncsics Mihály sírt. Rázta a zokogás.
Hajdan a Balaton mellett, Tapolcán érte anyja halálhíre. Sírt-e akkor? Tán akkor utoljára? Mert most sír. Alácsurognak a könnyei, mint körötte gyertyákról a gyöngyöző viasz, mint fáklyákról a forró szurok csöppjei. Boldogok, akik sírnak. Most aztán tényleg boldogok.

Anziksz

1848 március idusán Füreden nem történt semmi különös. Minden addiginál sikeresebb nyári idényre készült a fürdőhely. Olvasom: "Balatonfüred ápr. 3. 1848. A nemzeti lobogók dugva vannak, mert néhány nemes szemét igen csiklandja. Közszólás forma: a megbukott Metternich Tihanyban van."
Roboz István cikkét a győri Hazánkból Zákonyi Ferenc idézi. Olvasom ugyanott: "1849-ben, mikor nemzetünk élethalálharcát vívta, emelkedett a legmagasabbra (...) a fürdővendégek létszáma."
Kinek volt igaza? A polgárnak, aki élni akart? Magamagáért s családjáért? Noszlopy Gáspárnak? - a paraszt nemzetőrökkel egyetemben?
- Akik élni-halni akartak? Szent ügyért.
Nincs válasz. A nádas suttog:
"Adj embert a magyarnak!
A magyarnak emberit!

Egy bécsi torzkép

Egy bécsi torzkép szerint Metternich Venczel Szibériában mint utcai énekes koldult magának kenyeret. Nagy-nagy orra szolgálhatott kottatartóul, s arról dalolt, hogy égő pipája elaludott, ellenben alvó szíve meggyulladott, midőn befordult a konyhára. Megbabonázva danoltak vele a jó barguziniak.
A gúnyrajz láttán hatalmasakat kacagott a mi Sándorunk. Aztán megint összeszorította farkasfogát.

Az esernyő éneke

Vándor, ha mennél permeteg esőben, s nehéz volna a szíved, nehéz, mivel éppen annyi millió magyarra gondolsz, hajts össze, arcod emeld föl kissé az égnek, s könnyeid oly szépen összecsurognak az esőcseppekkel, hogy sírásod még annak se tűnik föl majd, ki téged távcsövek keresztjére feszít!

Élőkép

1890. július 3-án Vízaknán felhőszakadás volt, az elöntött sóbánya aknái megteltek vízzel, s kitörtek a föld alól, magukkal hozva öt honvédnek holttetemét, melyek a vízaknai csata után dobattak oda, és 41 évig és 6 hónapig aludtak nedves sírjukban: épségben, romlatlan állapotban.
A holtak teste szebb volt minden élőkénél.
A sós víz lemarta ruháik, szőrzetük, sófehér bőrük az angyaltestekhez volt hasonlatos.
Láték öt angyalt mennyei seregben. Legalább ötöt. Védték a hazát a mélyben. Védik a magasban. Mindétig védik.

Kihullt lapok a Kormos-kódexből

1993/10/28
    Ma lenne 70 éves Kormos István. Ha köztünk járna, lehet, hogy tréfásan azt mondanánk néki: Cormieux úr, még mindig ráér azokkal az őszikékkel, őszikés versekkel.
1977. április 15-én találkoztam vele Pápán. Halála előtt néhány hónappal azt mondta akkor: "Életemben többször voltam vidám, mint szomorú!"
Most költészetének madárkatalógusát állítom össze: szárcsák, aranyrécék, sirályok, gólyák, lilék, kárókatonák, sólymok, sasok, fecskék, cinkék, lappantyúk, barázdabillegetők, csízek és rigók a cédulákon. A sereglet fölött hümmögök, hogy mennyi fájdalmat hordoznak szárnyaik: "ha most látnál... madarak verdesnének a kín falaira" - írja hitchcockian.
Aztán mit kezdjek vele, kis egzotikus madárka, színeddel a boldogság szimbóluma volnál ugyan, de termetre mégis a legkisebb vagy; apróka öröm, te, Kormos kék kolibrije!

1994/4/10
Olvasok Kerék Imre versét az Új Emberben. Puskin szülőháza Mihajlovszkojéban a címe. Először a fehérvári Árgusban jelent meg (1992. 6. sz.). Az első strófa szelíden sugároz, mint Kormos István térdéből a stroncium. (Ezt az elemet említi a Szegény Yorickban.)
A gyászév hamar telik.
A felezőidő lassabb.
Kerék Imre Kormos István 20 évvel ezelőtti prózasorait verselte meg antik metrumokban. Íme Kormos mondata 1971-ből: "Az Ő szárnycsapását hallom a mihajlovszkojei parasztházban, Puskin dajkájának mohahomályú szobájában..." S íme Kerék Imre vers-nyitánya:

Mohahomályú, szűk szoba. Asztalon
feledve némán, elhagyottan áll
a dajka fénylő szamovárja.

    A Nagy Gáspár szerkesztette prózakötet (Kormos: A vasmozsár törője alatt) 1982 óta velem. Néha fehéren hagyott (nem nyomdahibából!) oldalaira bemásolom nyertes (10-11 találatos) totószelvényeim mérkőzéseit. 6 pagina már betelt. Másfél évtizedem diadala! Persze behúzgálásoktól, lapszéljegyzetektől hemzseg leginkább ez a preparált könyvcorpus. Most például elég átpergetnem az ujjaimmal, hogy bizonyíthassam: a magyar költők közül ő volt, ki legtöbbször említette legkedvesebb francia költőm nevét, Pierre Emmanuelét.

1994/5/13
Lázár Ervin találkozik gyermekolvasóival Tapolcán. Kérdem tőle, hogy ismeri-e Kormos István verstöredékét, melyben Bella Istvánnal szerepel?
(Szakad az istenvert eső,
s tátog cipőm szégyentelen,
pedig egy esztendeje sincs,
hogy Bécsben nyertem pókeren.
A tribünön fülembe kántál
két dunántúli rossz rokon,
Bella és Lázár kornyikálja:
"Videoton! Videoton!") - Naná, hogy ismeri! Aztán sóhajt egyet, hogy Kormos, ha élne szegény, milyen jó rímet lelne a PARMALAT-ra...
(Országos esőben kántálgatjuk
a föld fölött még, ég alatt,
Bella, Lázár is kornyikálja:
"Parmalat! Parmalat!")
Szörnyű ez a zanzám!
Hiányzik, Körmös úr!

    1963-ban azt írta Kormos egyik levelében Fodor Andrásnak, hogy sohasem írta le, s nem is fogja azt, hogy : nép, azért, mert - idézem őt - "az én vagyok". Igen. Mindig is titokban hűségeskedett.

    Kormosnak volt egy vissza-visszatérő álma. Szülőföldjét, a Szigetközt látta elsüllyedt Atlantiszként. Ahogy csapkod az idő szárnya törten, miközben átzúdulnak a zöld hullámok a feje fölött. Julius Binder nélkül is tudtam, hogy az álmok nem hazudnak. De az elárasztott teret, a kiszáradt holtágakat látva csak kérdem: muszáj Kormos látomását ily hamar valóra váltani?!

    Kormos István a legenda szerint egy meccsen focizott a Fradi felnőtt csapatában. (Az igazság, avagy az akkori sportlapok szerint a csatársor "kerékkötője" volt azon a találkozón...)
    Kormos István a legenda szerint majd' annyi szeretővel bírt, mint Szabó Lőrinc, esetleg Jékely. (Szám szerint aligha hiszem, de azért irigylendő mesterre találtam garabonciás alakjában...)
A Kormos-egyetem (def. Pintér Lajostól) hallgatói, mi, ugyancsak kapaszkodhatunk utána! Nehéz lesz. Olyan remek költeményeket írni legfőképpen.

Naplósorok nagycsütörtökről

    Elmúlott húsvét, el a nagyhét. Elvirágoztak a mandulák. Most a cseresznyén a sor. Az orgonalevelek kifeslettek. A vadgesztenyék hamarosan gyertyázni fognak, hogy ne csak túlcsorduló áhítatukban a költők, de a kisgyerekek is földíszített karácsonyfákhoz hasonlítsák őket.
A múlt hét misztériumai egész esztendőben velem lesznek. Tán nem túlzás, ha leírom: velünk vannak, megragadhatóan, egész életünkben. A szenvedéstörténet kezdete - amiről szólni szeretnék - valamennyiünkkel megesett már. Ugyan melyikünk nem maradt legalább egyszer annyira egyedül, hogy magát ne hasonlíthatná Krisztushoz abban a magányos, tétova pillanatában, abban az enyhület nélküli várakozásban, amiben akár egyetlen gyötrelmes óra sem akar elmúlni anélkül, hogy végtelennek ne tetszene? Miképpen Jézustól sem múlhatott el a keserű pohár nagycsütörtökön, az Olajfák hegyén, egy kertben. Pedig nem egyedül ment oda. Kőhajításnyira tőle a legközelebbi barátai: Péter, János és Jakab. Csakhogy aludtak, köztudott, míg az ember fia gyötrődött. Mit mondanánk ma rá? Szorongásos, extatikus állapotba került?! Még meg sem ostorozták, talán még el sem árulták, de már vért verítékezett. Lelki sensatiója manifesztálódott?! Milyen ismerős helyzet az írások szerint azóta is... Ez. A nagycsütörtöki...
Kosztolányi Dezső húgáról mintázott regényhőse nagypénteken, megérkezésekor sírt ágyában a Megfeszített képe alatt. "Zokogott is. De hasra feküdt, hogy szülei ne hallják meg. Ebben már bizonyos gyakorlatra tett szert." Pacsirta édesapjának magánya még nyilvánvalóbb az előző, csütörtöki éjszakában, hiszen ő maga is krisztusian, társak között élte át egyedül a kibírhatatlannak látszót. (Igaz, a "barátai" nem mások, mint egy kisvárosi kanzsúrra összegyűlt kompánia tagjai, akik az irgalom közege helyett a mucsaiság megtestesítői.) "A csütörtök pedig, a csütörtök" - mit is mondhatna mást Kosztolányi erre az antiliturgiára? Dsida Jenő számára szintén imitált a sors egy nagycsütörtöki helyzetet, melyből remekmű-verse született. A nagykocsárdi vasútállomáson várta, várta a csatlakozást, ami késett. Órák. És nincs kivel szót váltania. Hiába. Mindenki aludt. Aludtak: Péter, János és Jakab. Tompa borzongás, mély állati félelem fogta el a költőt. Verítékcsöppek indultak alá homlokáról. Nagycsütörtök a vers címe. Bárki föllapozhatja. (1982 nagyszombatján Dsida Jenő sírja előtt álltam barátaimmal a házsongárdi temetőben.)
A lírikus nagycsütörtöki sorait majdnem szó szerint tördelte bele regényeibe Ottlik Géza. Először az Iskola a határon oldalain találkoztam velük. Medve Gábor (ugyanolyan rutinosan tud sírni, akár Pacsirta) "a rosszul világított kis kápolnában úgy ült reggelenként, fázósan és idegenül, mintha egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében várná éjfél óta a csatlakozást." "...Odakint sötét éjszaka volt. A hálóterem aludt, Schulze aludta fülkéjében." "...Zúgott és forgott körülötte a tornaterem, állt szédelegve a kötelénél, szorongatta tüzes tenyérrel, verítékcsöppek indultak a homlokán." Aztán a Budában. Nem is tudnám idézni mind, annyiszor tér vissza és vissza az író e nagycsütörtöki képzeletkörhöz: "Tanácstalanul, tehetetlenül robogott velem a vonat Köln felé, órákon át. Lassan derengeni kezdett kint. A folyó mentén kis állomások, szemközt hajmeresztő mesevilág, gyerekjáték csodakastélyok futottak el. Még alvó utcák, házak, ébredező ablakok. Mindegy volt mind. Egyet kigondoltam. Én ilyen szívet tépő szörnyű éjszakát soha, soha többé nem csinálok végig. Ebből még egyszer nem kérek."
Ottlik után bevallhatom, én egyszer, egyetlenegyszer nem tudtam végigcsinálni a nagycsütörtökies éjszakámat. (Pedig hasonló dsidai várakozásokból torokszorító élmény volt elég 20 esztendős koromig. Töltöttem szentestét is virradatig egymagam, 1979-ben a balatonfüredi vasútállomáson például. És voltak még aligha feledhető, álmatlan éjszakák: várótermek sarkában másfelé, kórházakban és laktanyákban. Ahogy a legtöbbünknek.) A nyolcvanas évek közepén történt. Veszprémben. Még és már egyetlen helybéli cím s telefonszám. Szorongattam. Mikor és merre megy busz? Füred fele a barátokhoz? Vagy Tapolcára haza? Pár óra? Vagy reggel korán? Nem volt kivel szót váltani.
Azért sikerült egy-két érkező utast megkérdenem, hogy mennyi az idő? (Karórámat, mintha nem volna, lecsatoltam, zsebre tettem - rutinosan.) Mennyi időt nyerhettem? Öt percet? Egész órát?
Aztán a tárcsázás. Há-rom - négy - nyolc-van - két...
Tibor és barátnője. Náluk találom magam.
Így működne a kegyelem?
Elalvás előtt még kezembe nyomnak egy stencilezett Hamvas-kötetet.
Reggelire forró kakaót kapok. (Akár Medve Gábor.)
Megtörtént.
Nem tudtam viszonozni semmivel nekik. De mindig eszembe jutnak, valahányszor azt a Pierre Emmanuel-verset olvasom, melyben az áll, hogy ha Péter, János és Jakab virrasztani tudott volna a rászorulóval, bizony, elmúlt volna az az óra... Olyan meseien hangzik. Mégis vallom. Mindazokkal együtt, akik átérzik a teremtményi létbe való vetettségünk fájdalmát, ugyanakkor e fájdalom irgalmas enyhületét, bármikor és bárhol: az Olajfák kertjében angyalra várva, vagy egy váróteremben, a hajnali csatlakozásra...

Mozinkban, mozimban...

    Az ENIGMA (szép név egy popcsapatnak, titkos értelmű jelet jelent) videoklipje a Mjúzik Tévében. Visszafelé pörgetett felvételek. A vénségtől a keresztvízig. Hátrál minden: az Unicornis, a kerékpáros a tengerparton. A vetőmagvak visszaszállnak a magvető markába a földről. A szüretelők edényeikből visszahelyzik a szőlőfürtöket a venyigékre. Jé! De nem új találmány. Buda Ferenc is ezt tette a föltámadás moccanataival több mint 10 esztendeje! "Sziklasír szájára visszahengerül a kő. Hasonlóan bánt Patka Laci a '70-es években egy agyonlőtt katona látványával, szívéből kiröppentette a golyót, aztán föl is ültette, etc. Nincs új a nap alatt sem - siratta Utassy Nagy Lászlót. Szóval nem új találmány ez az ENIGMA klip. Azért teccik!

    Mozinkban a Sztálingrád képsorai. Az első snitteken még az Adria partján, verőfényben a fürdőző német katonák. Az utolsókon már az orosz hómezőn magukat vonszolók. Az első nem szokványos háborús film abban az értelemben, hogy nincsenek jók itt, rosszak meg ott, illetve vannak, de az nem az itt-től meg az ott-tól függ. Amire megnyomorodnak a hősök, a harcolók (győzést ki említ?"), addigra olyan emberiek lesznek a szétvertek, a megalázottak, hogy ennek az állapotnak már meg kell dicsőülnie. Somogyi Győző korábbi pályaszakaszában születtek azok a szitanyomatok, melyeken a nyomorúságnak ezt, ugyanezt az apoteózisát láthattuk már, Petőfi, Jézus. Kőműves Kelemenné... S persze hiperrealisztikusan a magyar bakák a Dontól jöhet... "Ha a csúnya az igaz, akkor a csúnya a szép." (Takács Imre Keats-parafrázisa.) Főképp szép, ha az alkotást a részvét rendezi-rajzolja.

    A moziban Szabó Ildikó filmje, a Gyerekgyilkosságok: gyilkos gyermekekről. Zsolti a "Szódás" (csúfnév az áldozattól, a tettes SZTK-keretes szemüvegéről felnőtt (!) hidegvérrel a Dunába taszítja iskolatársát, aki habfehér ruhás lányka szabályos (felnőtt) szerelemféltésből föladja a rendőrségen a holt csecsemőt világrahozó gyönyörű cigánylányt. Zsolti és a lányka 12 évesek. Balladás film. De semmi mesei nincs benne. Színvaló. Erről vallanak a bűnügyi statisztikák, erről az irodalmi előzmények is. Már a XIX. században fölfigyel -többek között - Jókai Mór szokatlanul ifjú, szinte ded bűnelkövetőkre. 1848 s 1856 között ír egy novellát Gyermek-gonosztevő címmel. Ezt a szöveget hangszereli át Csáth Géza 1912-ben (A kis Emma). Csáth Géza novellájában az áldozat 7 éves leányka gyilkosa 8 esztendős fiú. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? a brutális-szép alkotások figyelmeztetnek, milyen keveset tudunk még gyerekkori bensőnkről is. Mennyivel hangsúlyosabb-borzasztóbb a bűn, ha a gyermek követi el. S hogy van az, hogy ártatlan maradhat a gyermek mégis, holott soha többet nem lehet bűntudatlan?

    A moziban Molnár György Anna filmje pereg. Édes Anna és a többi regénybeli vagy filmbeli Anna történetében arra kell figyelni, hogy miképpen várják születendő gyermekeiket? Milyen jelek fordulnak elő a várandós hónapokban? Anna - bibliás név - szülhet-e Máriát, aki majd Megváltót fogan? Édes Annát megbecsteleníti Patikárius Jancsi, s Kosztolányi cselédlány-hőse elhajtja magzatát. A filmben Anna és férje vállalják - vívódásuk után - 4. gyermekük. Ezen a helyen, a hol élünk (Esterházy). Hányatott remény (Pilinszky). Magyarországon - a lengyel népszaporulathoz mérten - az elmúlt 40 évben 5 millió a meg nem született gyermekek száma. Georg Traki I. világháborús zokogása mint szinkronhang: "Roppant fájdalom élteti a szellem izzó lángját: /a megszületetlen utódok." (Keresztury Dezső fordítása.)

    Esti mese a Magyar Tv-ben. Odaszögez a képernyő elé egy sorozat, engem, vén marhát. Vackor történetét nézem, a piszénpisze kölyökmackóét. Már érettségiző diákként velem volt - csak jól titkoltam - a Vackor az óvodában. Amikor ezen intézménytől búcsút vesz őpiszénpiszesége, tulajdonképpen a költő - Vackor teremtője, jó atyaist-vánja-Kormos búcsúzik az ifjúságától, s elmorzsolja szemében a könnyeket. A Vackor világot lát-ban pedig Kormos István saját álmatlanságából gyúr mesét, tulajdon felnőtt-nyavalyájából kerekíti ki a gyerekeknek szánt, derűs altatót. Vakor ugyanis az egyetlen a medvék között, aki nem tudja végigaludni a telet. (Kormos "felnőtt"-versei tele vannak a félálmok és az alvászavarok képsoraival...) De sajnálni őt, őket fölösleges. Sőt!

    Jeles András naplóját olvasom. Lapjain s ablakomon mintha egyugyanazon ernyő képét látnám: fák, fák, fák.
"Édeseim, összeesküdtetek, hogy egyszerre így kivirágoztatok?"
A mondat: kérdő.
A reménykedőben nem kérdéses a bizonyosság.

1994/4/14
Egy majdnem megtörtént szöveg, melyből nem lett semmi. Még vers sem!
"ebben a dunántúli kisvárosban nem tudlak vinni sehova hogy gyönyörűen vétkezhessünk a legközelebbi hely Padova mivel ott van egy kis lakás amit olyan barátom bérel kitől kulcsot is merek kérincsélni s aki adná jó szívével utazhatnánk Karintián át ha akarod a Bled mellett vonatablakból hegyek csúcsára látnánk miközben megérintném a melled a végállomás elől induló buszt csak álmaimban késtem le még beléd fogódzva hunyt szemmel akár a részeg a házát nem téveszteném viszont aligha tudnálak a lépcsőházban fölvinni ölben csak a szomszédoknak köszönnék bátran talán taljánul is bár törten másnap megmutatnám a várost láss kis vedusztikát Szent Antal nyelve ott vár az apszis torkában leghátul hátranyelve ilyen némán s ilyen boldogan jöhetne haza az az asszony, aki akarta hogy velem utazzon.

Leállítom magamat. Akár egy éleslövészetet. Túl sok a halott. Bennem.

Környezetbarát füzetbe írok most. Ez azt jelenti, hogy a földnek akkora gyomorbántalmakat sem fogok okozni én már, mint a BORI NOTESZ.

Csak egy sláger a rádióból. Tolcsvay Lászlóé. Honnan van, hogy refrénje többet mond ebben a pillanatban, mint a legmívesebben kifaragott szonettek?
Még boldog lehetnék,
meg szerelmes is talán,
mint 1974 nyarán...

1979-ben "megfektettek" minket egy lövészeten. Aztán két roham között célra kellett tartanunk. Pár másodpercig. Virágzó mézfűben hasaltam valahol az Alföldön. Azóta sem fogott el nagyobb béke.

Elmentem megnézni a múlt héten itt járt cirkusz hűlt helyét, nyomait a fűben. Mintha egy idegen űrhajó vett volna búcsút a Földtől. Egy kisfiú a szemem láttára megáll a koncentrikus körök origójában. Pisil. Eszembe cikkan, hogy a húgy csillagot jelentett valaha a magyar nyelvben. A kiskölyök a "cirkusz csillaga". Ki s mi volna más?

Pünkösd napján nézegetem a plakát-arcokat. Voksaik mellé mindnyájan megkapták ama "vajszínű árnyalatot".

Tán két esztendővel lehetek idősebb Orbán Viktornál. Lám, most egészen hozzám öregedett. Hogy menjünk el így csajozni?!

Egy cetlin Dobos László jelzős szerkezete: "egyetemes magyarság". Megőrizni!
(Bocs a tömörség germanizmusáért!)

E tavaszon rengeteg levelemre nem jött válasz. Remélem, hogy most majd... Hiszen a posta emlékbélyeget adott ki Balassi és Jósika Miklós arcképével. Aki ismert, tudja, szeretem a filatéliai szépséget is. Szóval: reménykedem.

Kővágóörs, 1994/5/28
Francia-magyar est a Kőhát Galériában. Élmény volt hallgatni a veszprémi gimnazisták s a tapolcai Hanga színpadosok versmondásait. Ronsard-, Musset-, Verlaine-, Cocteau- és Russelot-szövegek hangzottak el Willy Wiez és Szabó Kristóf kiállított képei előtt. Én Pierre Emmanuelt, azaz inkább csak egy gyorsfényképét szerettem volna bemutatni e szavakkal:
Pierre Emmanuel est né en 1916 a Gan. Il aimait déja sur sa terre natale:
les pierres
les sources
les fougéres
les serpents
les arbres.
Il aimait les hommes dans sa solitude. Il était catholique.
Et Francais.
Et poéte.
Il n' oubliait jamais da deuxiéme guerre mondiale et la révolution
de la Hongrie.
Jean Pilinszky et Jules Illyes étaint les amies.
Il est mort en 1984 á Paris.
Pierre Emmanuel 1916-ban született Ganban.
Más szülőföldjén szerette: a köveket
a forrásokat
a páfrányokat
a kígyókat
a fákat.
Szerette az embereket magányában
is. Katolikus volt.
És francia.
És költő.
Sohasem feledte a II. világháborút
és a magyar forradalmat.
Pilinszky János és Illyés Gyula voltak barátai.
Párizsban hunyt el 1984-ben.

Tapolca, 1994/5/29
Szerelmes versek és zenék estje lesz a tóparti udvarban. Még ki kell gondolnom, mit mondjak az örömről és a versről? (A programban: örömverselés!) Egy: a költő szerelmes. Kettő: a költő szerelmes verset ír. Ez bizony két dolog. Ugyanis ha a költő szerelme nem imaginárius, akkor legjobb, ha magával a leányzóval foglalkozik. Ha nem így tesz...? Akkor hülye. Sírva is lehet szerelmeskedni, de közben versre gondolni - aligha. Csak ha már egyedül maradt egy rigmista, akármily versfaragó, akkor jön ideje, nyilván, a sorok farigcsálásának. Legalábbis: így voltam/vagyok ezzel. Minden versbe fogott kedves volt-örömről beszél, valamint most-jelenléte hiányáról, ami bizony, bánat.
Vagy szerelmem van.
Vagy versem.
A versekben így mindig fanyarabb az öröm.
Már most vigyázd, Uram, Őt, ki mézesíti majd!

További önátvilágítások

(Truváj)
    Hibaigazító az 50-es évekből. Herzen: Válogatott filozófiai tanulmányok. 6. old. utolsó sor.
helyesen: burzsoá illúziók a szocializmusban csődöt mondottak
12. old. felülről 5. sor: de már hiszel helyett de még hiszel

(Álmodott sorok)
értem áll és érted áll
e kat-reál katedrál

    Keresztury Dezső 1979-ben azt válaszolta verseimre, hogy idegen meteor a Földön költészetem. Most még s már tudom: én vagyok csupán az idegen, a közétek becsapódott, ám soraim: testvéreitek.

    Kamaszfejjel annyira mafla voltam, hogy franciaóra előtt egyszer erősen töprengenem kellett azon, hogy le coq vagy la coq. Vagyis: milyen nemű a kakas? (Végre valamin elröhincsélek!)

(Rímes sorok 1989-ből)
Csáktornya. Áruház.
Találtam egy kupac ADIDAS-t.
Dresszek, rövidnadrágok körül
egyre rámutattam: ADD IDE'ZT!

Fehér volt. Órjás gatya.
Belefért volna még 2 Zrínyi.
S akkor az üzletből kilépve
hárman kezdtünk volna el ríni.

    Mit tanult Kormos István Heinétől? - Álom a vers törzse. Való a csattanója.

Lelet egy kelet-európai skizofrénről:
Ütlegelhetik bárhol,
csak fantomfájdalmakat okoznak néki.

    Egy kedves, valahai barátném réges-régi leveleimet, miket persze Hozzá írtam, levitte pincéjükbe. Nyirkos és sötét hely, honnan messzi a szerelem. Álmomban vallatószobának láttam. (Íme a megfejtés.)

    Álmomban házunk nyugatra néző ablaka alatt ért véget a való világ. Illetve ott kezdődött az álomi. Boltíves árkádsor. És mellette kettős fasor. Hány szép járat kell egy alkonyatig?!
Az allén és a kőből faragott átjárón túl egy kastély. Termeibe be lehetett látni. Ismeretlen lányok jártak föl és alá.
Tudtam, hogy megérkeztem. Ilyen közelre is.
Se jól, se rosszul nem éreztem magam. Csak jó volt. Voltam.

    Babits a Jónás imájában, érdekes, nem a Jónás próféta könyvéből merít, hanem a Jóbéból: "Atyámfiai hűtlenül elhagytak mint a patak, a mint túláradnak medrükön a patakok..." (J. k. 6. 15.)
"Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak..."

    Egy telefonfülkében. Amit mondok, attól - úgy érzem - a könnyem és a vérem hull. Pedig egy fityfenét. Csak a zápor veri a fülke üvegét. Csak az alápotyogó, túlérett meggy mázolódik szét.

    Móni! Írod Veszprémből, hogy az újságból tudod, hogy élek. Nem írtam rá a képeslapra, hogy... (Hosszú!) Én is néha csak az újságból tudom meg mindezt - magamról. A többiről visz'látkor.

    Egy kedvessel s pár baráttal volna jó szót váltani! Vagy Vasadi Péterrel egyetemben egy hosszast hallgatni.

Nagy nyár volt. (Rilke)
nagy nyár van.
Nagy nyár lesz.
(Nem, ez nem Lenin, ez parafrázis.)

    Húgom fiával játszom. 10 hónapos. Én is valamennyi. Dajkálom, mint ama három brazil csatár (balról jobbra: Mazinho, Bebeto és Romario) a hollandoknak rúgott gól utáni örömet. Közben Kalákát énekelek néki. Persze rém hamisan: Hogy:
"Messze kék, messze kék
a dzsömblik országa, a boldog vidék..."
Nem győzöm meg. Csakis a másik refrénnel:
"Lenn élünk mink egy sárga torpedón,
sárga torpedón,
sárga torpedón..."

Egry

    "Én nem a Balatont, hanem annak világát festem" - jegyezte föl Egry József, a 111 esztendeje született festőnk a füzetébe. Nem ezekkel a szavakkal, nyilván, de ugyanígy lelte meg hazáját Van Gogh az arles-i gyümölcsösökben élete végén, így kereste a nagy motívumait Csontváry mindenfelé. Egrynek ki sem kellett mozdulnia már mindezekért Badacsonyból.
Egry József zalaújlaki szülőházához idén is koszorúval mentünk március 15-én. A fölújított házon tábla. A táblán felirat, Keresztury Dezső sorai:
HŰ VOLT NÉPÉHEZ AKKORIS,
MIKOR MÁR NEMCSAK ÉLETÉT,
DE ÁLMAIT FESTETTE MEG.

    Badacsonyörsi szőlős szomszédunk, Kovács néni az I. világháború idején abban a badacsonyörsi ispotályban dolgozott, melyben Egryt ápolták. Beteg vagy sebesült bakák ágytálait hozta-vitte. Szemtanúja volt a Piktor - így szólították Egryt a későbbi barátok - és Pauler Juliska - a jövendő feleség - találkozásának. Egy napon aztán látott többet is. Mikor vitte ki a "kacsát" Egry kórterméből, megpillantotta Juliska asszonyt bizonyos rajzvázlatokon, miket a szakma csak egyszerűen aktoknak nevez. (A botránynak mára irodalma van. Lásd: Fonay Tibor könyvét: E. J. badacsonyi évei.)

    Takáts Gyulát mindig "kínai bajszáról" ismerte föl Egry a fonyódi kikötő forgatagában. Hány évtizede is már ennek?! Ám most írja a hajdani barát, Takáts Gyula tán legszebb verseit Csu Fu (!) álarcában:
"Tudja Csu Fu, hogy sok a bölcs,
így mint a szamara csak hallgat..."

    "Keskeny a palló kettőnek..." - mondja az Arany János-ballada. Egryhez annyival keskenyebb alkalmatosság vezetett, hogy azon szál ember is alig tudott volna akrobatáskodni. De ő visszatalált valahányszor, mondanám: az elemek között visszaegyensúlyozott hozzánk. Velünk van.

    Fodor András 1978 nyarán olvasta föl a badacsonyi múzeum kertjében lévő fügefa előtt a számomra legszebb opuszát. (Bizonyára írt még számos ehhez fogható remekművet, de én legtöbbször tőle ezeket a verssorokat mondogatom magamban, amikor csak kell vagy jólesik:)
Nem értik őt az emberek,
de ő az embert is megérti.
A kaptatón zihálva még
helyettük áll meg látni, nézni,
hogy milyen szép az őszi táj,
a színek érett tarkasága,
a sárga fák, a barna nád,
a tóvíz ónos csillogása...

    Ha az Egry-képek közül kellene, mondjuk egy lakatlan szigetre, választanom - hál' isten nem kell!, csak példa egy vallomásos helyzetben -, akkor én a Mólón című alkotására szavaznék. (66x48 cm, olajpasztell - 1941.) Reprója velem. Először kamasz koromban láttam egy veszprémi tárlaton.
(A kép leírása Szíj Bélától: "A tó vizében a fény, a mólón álló, nap felé forduló ember alakja pedig a káprázat erejével kettőződik meg.") A fény alatt álló emberalak nem "mólón", hanem egy stégen moccanatlan. A veszprémi cím sokkal találóbb és szebb volt: Megkettőzött magány.

    1981-ben a véletlen hozott össze egy Budapestről kizötyögő személyvonaton Szíj Béla művészettörténésszel. (Még Varjú Dezső tanár úr, pápai osztályfőnököm mutatta be nekünk egyik kirándulásunk alkalmával a Nemzeti Galériában.) Székesfehérvárig Egryből kollokváltam. Aztán, mint aki már tényleg vizsgáztat, a legkomolyabban Gulácsy Lajosról kezdett faggatni: - Ismered a festményekhez írott meséit is?
- Hogyne! - vágtam rá.
- A nakonxipániakat?
- Hogyne! A Tik-tak ball hef-eset is, a Pullipulli bátyósat is, meg azt, amiben úgy köszönnek, hogy Juhhy, juhhy, ol hik muff...
Kár volt eminenskednem. Elhallgattak a fülkében utazók. Szemem sarkából láttam, hogy vélt elmeállapotunkról adtak kézmozdulatokkal jeleket.

    A Piktor szobrát Pozsgay Imre avatta a badacsonyi mólón. Egry ugyan sohasem járt mezítlábasan horgászni, sohasem vitt magával hóna alatt sámlit, ahogy ezekkel a föltűnőségekkel Marton László bronzba álmodta, alakja előtt már a nyolcvanas évek elején sem hangozhatott el vonalas beszéd.

    1994/6/18
Badacsonytomajon találkozunk. Mint 20 év óta annyiszor s annyian. Környékbeliek és pestiek. Művészek, értelmiségiek és kétkeziek. Mi, Egry fényeinek hívői a Baráti Társaságban.
Egry József badacsonyi emlékmúzeuma mellett nyaranta sör, vurstli és virsli. Az is kell! De tudjuk-e jól, hogy milyen csoda mellett csapolnak, sütnek az arrajárónak? Ha mondjuk flamand volnék, akkor is elzarándokolnék Badacsonyig. Érte. Egryért.

A Kisfaludyak

    El-eltöpreng az ember azon, hogy miképpen szeretheti egymást két testvér, ha az egyiknek hosszú életet, sikert és megelégedettséget adnak osztályrészül a párkák, a másikuknak pedig csak úgy 40 évet engedélyeznek, azt is űzöttséggel és többféle sorsrontással? Kisfaludy Sándorra és öccsére, Károlyra gondolok.
Sándor, a báty, aki Himfyként híresült el korában, az elsőszülött.
Károly, az öccs, a 8. testvér. Világrajöttekor az anyja belehal a szülésbe. (Történt Téten, 1788. február 6-án. A XX. században Radnóti Miklóst kíséri hasonló trauma élete végéig: hogy ő is "anyagyilkos". Nem kisebb áron járkálhat mint halálraítélt. Érdekes: Kormos István - utánuk! - legendát gyúr születéséből. Azt írja: "mióta anyámat megöltem, s bölcsőm oázva fölborult..." Holott édesanyja akkor hunyt el, amikor a gyermek Kormos már legalább egyesztendős volt. Vonulattá igazodó átkozott költők. Hozzájuk ragaszkodott úgy Kormos, hogy értük lódítani sem átallott.)

    Kisfaludy Sándor megéri, hogy az öccséről elnevezett Társaságtól kap jutalmat. Kisfaludy Károlyt csakugyan segítette Marcibányi-díjával anyagilag is a báty Himfy, ám a színház bohém kompániája hamar fölette-fölitta az adományt. Kisfaludy Sándor megtanította andalogni a Dunántúl érzékeny szíveit, elméit, de mindemellett vaskos-realista gazdája volt birtokainak, s Badacsonyból és Sümegről aligha gyömöszölhette teli folyton öccse zsebét pénzzel...
Kisfaludy Sándor számított az egyetlennek a bécsi testőrköltők és azok utódai között, kinek igazi sikerei voltak a hölgyek körében. Szegedy Róza vissza is utasította - feltételezhetjük, a hírhedt hírek hallatán - 1796-ban Himfyt. Csak négy esztendő múlva nyújtja kezét Róza, aki akkorra már tán nem is akart tudni bizonyos Provance-beli Caroline D'Esclaponról. Olyannyira, ha a későbbiekben Sándor ura hadba ment, mindig gondosan elkészítette férje kopasz fejére a meleg sipkát, meg ne fázzon a költő a táborban. Kisfaludy Károly ily asszonyi jóságra legföljebb Trézsi nev nénjétől számíthatott.

    Csányi László a Himfy-strófákat verkliszerűeknek hallotta. Nem túl hízelgő ítélet. Bárhogy legyen, A kesergő és boldog szerelem versszakai anyanyelvünkön tanítottak szép szóval udvarolni a fiatalokat, ösztökélték, hogy az emlékkönyvekbe ne a német szentimentalisták citátumai kerüljenek. (A Kisfaludy-testvérek németül leveleztek a családban egymással.)

    Himfy-törmelék Kőszegi Lajos könyvéből:
"Boldog, ki nem születik."
- Színtiszta (pefekete) melankólia.
Földényi F. László cédulái közé vágyakozik ez a tétel. A kultúrtörténész író amúgy is Ábrahám-hegyről a Badacsonyra lát.

    Kisfaludy Károly az 1970-es években két vígjátékával (Kérők, Csalódások) szerepelt középiskolai tankönyveinkben. A Vajdaságban sem engedett több teret a tanmenet, bár a térképatlaszom akkor még rózsaszínnel jelölte Jugót. (Károlyról ki lehetett mutatni: forradalmár. Sándor már reakciósnak számított.) Így sem nekem, sem F... O...-nak Bácskatopolyán nem kellett azon izgulni, hogy: na, most aztán feleltetés lesz Kisfaludy Sándor regéiből. (Igaz, pár sorral - nagyapám polcáról leemelttel - megpróbálhattam volna kivágni magam: "Ülj mellém a kandallóhoz, /föl van szítva melege...")

    1815-ben már Bécs-szerte ismerte a nagyközönség Goethe híres balladáját, a Rémkirályt. Schubert zenésítette meg a költeményt. Ekkoriban született Kisfaludy Károlynak egy vadromantikus munkája, mondhatnám utánérzés-féléje. A sejtetések félhomályában nála szerelmes Zuárd vágtat az éjben a kedvesével, nem pedig az apa a beteg fiával, ám a történet s a befejezés kísértetiesen hasonlít a német mintára: "A nap kél, mátka, nézz föl! /Megnyílt az ősi vár! /De a sötét szemekből /Zuárdra nem ragyog föl /Szerelmi bájsugár. /Hideg s holt a szép mátka: /Lesújtá atyja átka." Kétségtelen: Kisfaludy Károly elfeledett költeménye Arany János balladáinak készítette már a helyet irodalmunkban.

    1831-re Kisfaludy Sándor megépítteti az ország első kőből való teátrumát. E balatonfüredi színház megmaradt kőoszlopai előtt hányszor ácsorogtam! Nem kell másfélszáz esztendő sem, s hiába minden alom, hiába minden malter? (Földényi F. - omázs) Vagy mégsem?

    1994 nyara. Vakmeleg. Egerszegi Feri bácsinál Sümegen. Kisfaludy Sándor prózájából osztrák tájak képeit nagyította ki éppen.

    Kisfaludy Károly ismerte, mi az öngúny. Korai drámájának hátlapjára (Tatárok Magyarországban) vési magát megrovó epigrammáját. Ama híg dudaszóért: Sok haza-puffogtatás, ok semmi, de szörnyű magyarság, Bundás indulatok; oh be tatári müv ez!

    "Az ember házi állat." Magát csúfolta volna ki Himfy? Nem találom otthonteremtő, otthont vágyó érzésünkre nézve csúfondárosnak e kijelentést. Animális képet használ a társ után áhítozó önmagára Ady Endre is.: "...az ember nagyon szomorú állat, akinek akkor is muszáj szeretni, amikor nincs kedve hozzá..."

    Kisfaludy Sándor mogorva, visszahúzódó emberré lett volna öregkorára? Mint Berzsenyi? Vénséges, rigorózus atya? Kisfaludy Károly örökre bohám gyerek maradt? Mint Csokonai? Szerencsétlen fiú? Miképpen szerethették egymást? Testvérek voltak.

Kettős fasor

Egy német-magyar szószedetből: Allee = fasor, fákkal szegélyezett út, allé.
"Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most
magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz, és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz."
Rilke híres versének (Herbstag) fordítását Tandori Dezsőtől olvasom, mivel a vízivárosi költő az Allee-t allénak mondja. Nem ligetnek, vagy másnak. S tán ő visszhangozza közelítő pontos-szépen az eredetiben hallható fájdalmas szójáték összecsendülését: Allee és allein (egyedül, maga) fákhoz és magányos.
A költemény 90 esztendeje született. Rilke stockholmi tartózkodása után írta. A svéd fővárosban róhatta az emlegetett, fákkal szegélyezett utakat, kettős fasorokat.
Ottlik Géza regényének elejéről lemaradt az ajánlás: Rilke növendéknek. De már az első rész oldalain, rögvest, ott lépdel a hadapródok menetének közelében. Kőszegen is. Őszelőn: "tisztán meg lehetett különböztetni odalent a színeket, a lombok zöldjének többféle árnyalatát is. Csak a főalléba kezdett betelepülni lassacskán az esti sötétség, amelyet a fasor gyéren elhelyezett vasoszlopos lámpái sem tudnak majd eloszlatni..." (Iskola a határon)

A kegyelemből ránk eső emberi részt és isteni egészet tartják a fasorok a Magyar Népköztársaság laktanyáiban - életre szóló, kimerevített emlékképem ez. Az augusztus végi bevonulások után hosszan vetkőző legénykék. Várakozás a kikelet új uniformisára.

Régi magyar filmek képkockái a hunyt szem alatt. Hintónjáró szerelem.
Liliomfi.
A celluloid épen őrzi a szigligeti nyárfasort. (KIVÁGOTT FÁK terebélyesednek.)

Dustin Hoffmann és Tom Cruise. Jönnek szembe velünk a filmvásznon. A kastélyforma intézet elmarad lassan mögöttük. Balról s jobbról hatalmas fák (A budai Bartók Béla út platánjaira emlékeztettek.) Kísérik az autista Esőembert és playboy öccsét. A háttérben már kéklőn el is kanyarult tőlük az út. Talán e pillanatra gondolt Heltai Jenő egyik szonettje végén:
"Egy centiméter igazi költészet.
És háromezer méter butaság."

Aki ment, csak egyszer is, a Balatontól Nemesvitára, föl a faluba, s éppen kora őszi alkonyatkor, magában és mégsem elhagyatva az útmenti fasor által, bizonnyal igazat ad Weöres Sándornak, hogy a LEGSZEBB ALKOTÁS A SÉTA.

W. S. mester versét átírta Bereményi Géza Cseh Tamás használatára. Az égboltsapkájú lett a szám címe. (Az eredeti szöveget Fodor András elemzi a MIÉRT SZÉP?-ben. A dalt a Jóslat LP-re (1984. KRÉM.) énekelték föl.
Dúdolandó leginkább ezidőtájt: "Aki előtt a kaput becsukják,/ és azt kiáltják: "Rosszkor születtél!"/ - megáll a csöndben, és arra vár még,/ hogy tán kiszólnak: "Talán csak játék!"// Ott álldogál még, amíg az este,/ az ő estéje leszáll a földre,/ Kisétál csöndben, kettős fasorban,/ végén kilép az üres világba.// Fejébe húzva kerek kék sapka,/ simára húzva, körbe leszegve./ Az úton mellé nem szed virágot./ Holtáig hordja égbolt-sapkáját..."

Kormos Istvánt is a nyárfák védték. Együtt. Sorban... "Lopott dinnyém íze,/ hová lettél?/ Harmatos hűsöddel/ fölemeltél./ Elveszett mögöttem/ Károlymajor,/ de emlékezik rám/ a nyárfasor."

Ha Nemesgulácsról közvetlen térünk át Badacsonytomajra, akkor a hegy oldalától a Balaton-parti faluig úgy borulnak fölibénk a nyárfák, mintha csak valami katedrális főhajójában járnánk gót ívek alatt. A legnagyobb kánikulában is ezt az irgalmas templom-hűsöt érzi az utas.

Maulbertsch sümegi freskóin 1968-ban Simon István allé-óvta tér távlatát látta a betlehemi bölcsőnél: "Kinéztél a kerek kis barokk-/ ablakon és megsajdult szíved:/ "Megföstöm én nektek, magyarok/ lovaitok, teheneitek."// És hűséggel most úgy állnak ott,/ mint falvak közt a jegenyesor:/ a kisdedet őrzik, tudva, hogy/ soká nem lesz pihenj, se oszolj."

Nyugtalanít, hogy nem találok egy idézetet. Éppen az kellene. Kajtatom. Pilinszky prózája volna? Arról van benne szó, hogy a nagy nyár múltán valahogy a világ jön be egyre szelídebben szobánkba a mind korábban fölkattintott kislámpa köré. Emlékszem, albérletemben olvastam utoljára, s egészen úgy éreztem azokban a pillanatokban, hogy tényleg hozzánk kezesülhet ősszel az univerzum: olyannyira, hogy még akinek nincsen háza, annak is...(?)

Bűn

Hogy mi a bűn? Azt huszonvalahány éves koromra megtanultam a saját bőrömön. De nem a gazemberséget.

1994/9/4. Újsághír: meggyilkolták BÚS ANDRÁST, a zentai plébánost. Honnan oly ismerős az áldozat nevének hangsora? Egyik gyűszűnyi Sinka-versből:
DÚS ANDRÁS juhász volt,
már fekete a képe,
leásták pihenni,
le a fák tövébe.
Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
... Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.
Dús András.
Bús András.
Milyen szomorú a nevek gyászzenéje! S vajon hogyan cseng a gyilkosé? És, tényleg, szól-e, aki látta?

"A legtöbb esetben az emberek, még a gazemberek is, sokkal naivabbak és gyermetegebbek, mint általában hisszük róluk. Sőt, még mi magunk is..." - Dosztojevszkijnek márpedig hinnem kell.

1982/83-as tanév. (De azóta is.) A budapesti bölcsészkar harmadik emeletén, péntek délután. Török Endre tanár úr megállít, s kinagyít egy-egy regénypillanatot. A makulátlanul tiszta, s félkegyelmű Miskin herceg elcseréli a nyakában hordott keresztjét a gyilkos Rogozsinéval.
MINDANNYIAN EGYEK VAGYUNK. Pilinszky János öregkori álmában. És... (?)
Tudta, hogy embert ölni képtelen. Így hát a bűn valószínűsíthető formáira gondolt. Arra például, hogy megbánt valakit.

Pilinszky szerint igen kényelmes tud lenni a bűn. Ahogy belesüppedünk. Mint komfortos fotelbe. S mire fölfigyelünk valakire, az már rég a sorsa közepén vagy végén tart.
A BŰN: AZ NEM LESZ KÖNNYEBB.
De addig is megpróbált mind több embernek előre köszönni.

Elhunyt Fábry Zoltán. Sohasem felejtem el a Magyarok című filmjének (készült Balázs József első regényéből) József Attila-mottóját, hogy mi igazán tiszták vagyunk. S hogy nyisson ajtót nekünk a reménység!

Nem értek egyet Konrád Györggyel "vadkender"-ügyben. (A polgárpukkasztó Frank Zappa sem bízott a narkotikumokat fogyasztókban. Azt mondta: "Csak lesz...ják az időt!") Magam csupán egyszer folyamodtam kábszerhez. De azt úgy hívták, hogy kunbajai murci. Amúgy: "Jöjjenek el vizsgáztatóink, a gyerekek..."

Beat-misét közvetít az osztrák tévé. A helyszín Finkenstein fellegvára.
A padsorokban idősek is. Nem csóválják a fejüket semmin. Hogy BLÄSERMUSIK5 etc. Nézem a Hallelujára táncoló lányokat. Lebarnult bőrük könnyű fehér ruhában. Gyönyörűek fiatal testük mozdulatai. Semmi profánságot nem érzek. Sőt! Különben is. A hegyen közelebb vannak Hozzá, kihez a Halleluja szól.
Attól jövök zavarba csak, hogy ennyi szépség kényelmes nézőként talál rám a szobámban.

Elrontott szavak.
Társtalan rímek.
Gyűlnek a haszontalan papírlapok.
Milyen jó lesz velük télen begyújtani a cserépkályhát! Meleget fognak adni a mínuszban.

Közhely:
Nappal az emberek között kell ébren tenni-venni.
Éjjel viszont egyedül a lelkiismeretünkkel elaludni. (A Kedves mellett is.)

Pilinszky János utolsó publicisztikájában a következő zárszót találom: "Ahogy öregszem, élesedik a szemem. Nem csoda, hogy keveset olvasok. A bűnt, a csalást megértem. De csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiféleképpen megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében...? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életet sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

(Rímes sorok egy 1987-ben Vasy Gézának küldött irkából:)
Én még csak eltűnök.
Nem sokára. Vagy mesés egyszer.
De a versek, jaj, a versek...
Azok nem évülnek el.
Akár a háborús bűnök.

Aug. 20.

"van jó orgonaszappanom/ zsebembe dugta nagymama/ Szent István király ünnepén/ buborékait elfuvintom" (Kormos István: Nakonxipánban hull a hó).

1994/5/29 éjszaka Duna TV
Szőcs Géza (AZ ÉG CSŐSZ) szerint abortív nép vagyunk. (Mindig az elvetés. És az elvetetés.) Így van. S így volt. Menekvésünk.
KEZDETBEN A TÜKRÖK ELŐL.
MAJD A TÜKRÖK ELŐL IS.

Se esténte, se nappalonta már neked sem nagy ügy, ugye? Ha a láp lép feléd. S jő a szorongás meotiszi bugy-bugya.

Parányi sebet ejtett rajtam. Ennyi történt. Akárha égi lehallgató belövése. Akárha egy kokárda gombostűje szaladt volna bőröm alá csak.

TISZTÁK:
Szent László csatakos inge a nagyváradi kriptaboltban
Szent Margit konyhamaradékos ciliciuma
Ráskai Lea tintás ujjának maszata
Pannóniai János ajkán a hurutos köpet
Lajos király körme alatt a Csele iszapja
Zrínyi Péter gallérján a hajzsír Wiener-Neustadtban (Minap, Kedves, itt volt a Pink Floyd!)
S még sorolhatnám!
Wolfné. Wolfné. Wolfné.
Vagy özvegy Tóth Sándorné. Nagyanyám!
Anyám holt fivéreit mosdató!
HOL VAN A MI ORGONASZAPPANUNK?!

HITVÁLASZTÓK:
Illyés Gyulát a katolikus egyház szertartásai szerint keresztelték meg. S temették el. Közben egész élete, munkássága egy nyakas kálvinista alkatáéhoz állt közelebb.
Zrínyi Miklós költő-hadvezér (szintén "r.k.") az 1662. évi viharos országgyűlésen nyíltan a protestáns nemesség oldalára állt...

Gyurkovics Tibor sorai figyelmeztetnek (1994/7/30), hogy tart még a Kossuth-év. ("...minden olyan vendéglő megbukott, amelyik akár nevében is fölhasználta K. Lajos vagy Sz. István eszméit. Na, meg a "magyar" szót.") Próbálom párba állítani egy költő K. Lajos- és Sz. István-verseit.

Széki Patka László Csészényi Széchenyi költeményéhez a Kossuth atomjait a 70-es évekből illesztem:
"...közös kalapunk/ egy ég alatt különbejáratú esőktől ázik."
Hát ily költőmeteorológiai értelemben (v. ö. orvosmeteorológia) tovább tartanak még a Kossuth-évek!

(Napóra-föliratok)
1. Hogy az ember napóraként CSAK A DERŰ ÓRÁIT SZÁMOLJA: marhaság. A napóra attól időmérő eszköz, hogy a vakító fényben pálcája árnya nem a múltra, nem a jövőre, hanem éppen a jelenre vetül. Így éltem. Így élek: a pillanatok árnyában. Pálca-keskeny ösvényemen. 2. Szlovéniában, valahol. A napóra homlokán ennyi:
JEDAN TI JE ODOVIH POSLEDNJI
(...azaz: "Egy ezekből végórád!")
Milyen jó volna azt mondani erre is: marhaság...

Sétáltunk együtt a várban. (Ez Veszprémben volt, nem Budán, 1981-ben.)
A nagy nyárban inkább imbolyogtunk. (Bár lehet, hogy másképpen emlékezünk már mindketten.) Szent István és Gizella moccanatlanul. Elnéztek szerelmünk fölött. A Batsányi-tábláig jutva elkészül álombeli feleselésem:
VIGYÁZÓ SZEMETEK PARÁZSRA SÜSSÉTEK!

Cetli a 80-as évekből: A leventék ELLOVANTAK.

Dél-kelet-közép-európai típus:
Későn érő, KORÁN HALÓ.

Megírtátok József Attila legszebb öregkori verseit. A kötetből a következő kései töredéket hiányolom csak: "A líra hatalom,/ de nem diktatúra."

Tengerecki Pál intelme Óperenciánci Péterhez (1994/8/20):
A rómaiak 250 évig éltek errefelé
a hunok 80 évig a Duna-Tisza tájain
az avarok 150 évig
az onogurok máris több mint 1000 éve...
Az ősember azonban
- 30000 évig élt
a Subalyuki barlangban...
Tehát még komoly feladatok előtt állunk...
- Csak nem szabad elbizakodnunk!

"szappanbuborék-havam/ kiszámolós játékom lettél" (K. I.)

Kutyák

    A költőpalántával pöttöm barátnője, s egy kiskutya ballag át a réten. Így múlik el az ő gyereksége. Más asszonya lesz a barátnéból. Vadrózsafa a kutyusból.
Kosztolányi kutyáját Hattyúnak hívták. Máraiét Csutornak. Babitsét Ádáznak. Déryét Nikinek. Latinovitsét Bagónak. És Lengyel Józsefét, Áprily Lajosét? A Quasimodo-díjas Bihari Sándor német juhászát. Vajon hogyan hívják? Ottlik meg a macskákat szerette volna? Na, erre tán tudok felelni. A kutyákat ugyanúgy kedvelhette. Hiszen mindkét állatot egyaránt szelídíthettük tüzünkhöz. (Lásd: ettől az emberiség nem reménytelen...)

    1964-ben Koncz István a fővárosból Veszprém felé tartó vonat fülkéjében találkozott Fekete István regényhősének, Bogáncsnak a gazdijával. A juhászember hunyorított, s elmagyarázta az utasoknak (mint Ottlik Géza az elbeszélés nehézségeit), hogy az író más kutyákkal történt sztorikat is gyúrt bele művébe.

    Géczi János prózáját olvasom az ÁRGUS-ból. Napló most ez a naplóban. A költő Dugó névre hallgató pulija az elbeszélő: "Gazda fél szemmel rám pislogott, el nem tudta képzelni, hova készülök. Pedig ő volt, aki az este megígérte, hogy ma kivisz az állatkertbe. És a mellette lévő Gulya-dombra, hogy megmutassa nekem a bivalyokat."

    Irodalmunkban nem előzmény nélküli e kutyaszemmel való láttatás. Például Baumberg Gabriella és Batsányi János (hoppá! Jánosok) úgy leveleztek, hogy kutyáik (Azor, Zemire) szájába adták azokat a szavakat, amiket bevallani igen nehezükre esett. Gabriella kutyája beszéli el a magyar költő kutyájának, hogy bizony gazdaasszonya megöregedett...
    Gyermekkoromban a francúz Pifnek még volt magyarított neve. Fifinek hívtuk a kedves, rajzolt jószágot.

    Kamaszkoromban telente gyakran jutottak eszembe a kivert kutyák. Azóta is. Eltüzelt verseimben, az elsőkben, még mindig ott szaladoznak. Írtam nékik vigaszul. S hogy hűséges szemük azért rajta legyen a téli kóbor égi nyájon! (Az első kutyám puli volt.)

    (Rímes sorok. 1994 nyara.)
Még csak kerti nyugágyban hanyatt.
Új kutyám van. Nyalja lecsüngő kezem.
3 hű ebem pusztult el 35 év alatt.
Gazda vagyok. Izzadok. És emlékezem.

    Mindig lesz egy bolondos kutya, ki nagykomoly futballmeccsek valahányadik percében mit sem törődve ellenfelekkel, karszalagos rendezőkkel, eredmény állásával etc. a gyepre szalad. Mert ott esik igazán jól a vihánc. S míg utánavetődik vaklak elhíresült balszélső vagy szélsőjobb (AZ ÉG CSŐSZ szerint a kettő ugyanaz), mi, nézők, önfeledten megállapíthatjuk a játékról, hogy: játék.

    Utassy József a Kilencek különcségét abban látta, hogy hűek. Mint a kivert ebek.

RÜHES EBEK
VÉRZÜNK A PÁRNÁN.
Ugye nem kell a dátumot ideírnom?!

    Hol van már, mikor még két magyar költő vitája-csatája versbe torkollott? Csoóri Sándornak Zelk Zoltán költeményt szentelt, hogy ne a státusszimbólumként tartott négylábúakról és szárnyatlan-kétlábú tartóikról ítélje meg a kutyavilágot.

    Bryan Adams klipje a Mjúzik TíVíben. (Please forgive me) Szép dal. Sikeres a látvány megoldása is, ahogy a nyakörves (ám póráztalan) kutya leheveredik az énekes mellé.
(Francis Jammes aki versben kérte, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba hitte, hogy valamiképpen velünk lesznek elhullott, kedves kis állataink is abban a dimenzióba, miről sejtésünk halvány, esetleg semmilyen, legyen az bármennyire bizakodó.)
Bryan Adams dalának vége. Most mekkora csönd van. Fillér (betyárnév Vörösmartynál), hol kutyám felnyüszít.

    Vekerdy Lilla (10 éve?) mesélte nekem, látta-hallotta (20 éve? ennek) Latinovits Zoltánt verset mondani, s miután a Kalákával előadta Weöres Kutyatárát, Bagó berohant a színpadra, s fölugrott a színészkirály ölébe.

    Peter Ustinov utolsó szerepe a gyermeket vigasztalóé.
(Hercule Poirot-t alakította tán legtöbbször ez az operakedvelő, bölcs, jámbor ember.) Utoljára mesél, mesél a kölyöknek Holdba fölért kutyákról. A Földön maradtak miattuk ugatnak a hideg fényekben úszó kráterekre oly hévvel. Valami ilyesmit mond. (Kutyaparadicsom a film címe.)
A fiúcska szipog még.
De már hiszi.

Filatélia

    Gyerekkorom óta szeretem a bélyegeket. Akkoriban gyűjtöttem is. Le-leáztattam a borítékról őket. Még csak úgy sem jártam, mint a svéd gyerekvers hőse:
Bélyeget gyűjtöttem. /Papa hozott egyszer egy kilót. /Azóta nem gyűjtök bélyeget.
(Siv Widerberg)

    A sok-sok szín és ábra Japántól a királynőfej-sziluettes Angliáig, s még tovább: jel volt a földrészekről, egyenest szobámba jövő. Budapestről néha - katalógus alapján - rendeltem egy-egy blokkot, sorozatot. A bélyegkereskedő boltja előtt később hunyt szemmel is jó volt állni. E szakértő neve kancsalul rímelt, s bár mit sem tudtam még a verstanról, azért igen murisan-hívogatóan hangzott: LACZA LACI bácsi.

    Szegeden, mikor idén Ilia Mihály irodalomtörténészt köszöntötték születésnapján, valaki megemlékezett a filosz és folyóirat-szerkesztő hasznos-szép szokásairól, hogy tudniillik Ilia úgy tartotta a kapcsolatot Kelet-Európa s hazánk költőivel és íróival, hogy még a levélbélyeget is esztétalélekkel választotta ki számukra. A FILATÉLIA benne rejlik a szeretet, de hogy valaki irodalmár - túl minden etimologizáláson - így élje, az számomra elég ok fölujjongani!

    Danilo Kisnek van egy szívszorítóan gyönyörű novellája. Oszip Mandelstamról és feleségéről mintázta hőseit az író. A Gulag-szigeteken raboskodó költő és a tőle híreket-sorokat váró hitves szerelme még a minden gyötrelmek okozóját ábrázoló, a csak postai díjmentesítésre szolgáló vörös Lenin-bélyegeknek is örülni tud. Az abszurdum min leggyöngédebb igazság.

    Előttem egy barnás Hitler-bélyeg.
Keresem a Zumstein-katalógusban.
Zlotys felár.
Hátborzongatóan értéktelen.

    Faludy György most kapott Kossuth-díjat.
A recski sötétzárkában 1952 szeptemberében egy bélyegre gondolt. S arra, persze, amit jelenthetett a messzi ország kézbesíthetetlen üzenete. Ne hangozzék operettesen, de ahol ily címletekre ütött postáskisasszony pecsétet, szabadság volt:
"Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta. /Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria: /nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa, /s alatta, vén betűkkel WESTERN AUSTRALIA."
Hiába: hol szabadság van, ott szabadság van!
Isten éltesse Faludy Györgyöt!

    Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényének befejezésétől mindig olyan boldog-szomorú lesz az ember. Mielőtt a természettudós Novák Antal emléke megcsúfolódna lánya spiritiszta szeánszán, van az életünkről egy igen beszédes jelenet. (Az is sokat mond, hogy a szereplők édes borból és keserűből egyaránt fogyasztanak.) Íme: Csajkás Tibor a Fertő tó partján megmutatja a vendég hajdani osztálytársnak, Huszár Bandinak féltve őrzött bélyeggyűjteményét:
H. B.: "- Mondd, te még mindig gyűjtöd a bélyeget? (Cs. T. feleségének, Novák tanár úr Hilda lányának kérésére kérdi udvariasságból H. B. ezt meg.)
Cs. T.: - Hogyne. Nagyon szép a gyűjteményem. (Biztosan igazat állít. Hiszen már akkor, 10 esztendeje is gyűjtötte, mikor középiskolásan Hildának udvarolt.)
H. B.: "- Nem mutatnád meg? Érdekel. (Nem érdekelte H. B-t.)
Cs. T.: - Szívesen. (Nem szívesen mutatta meg. Legföljebb, ha közönnyel.)
Máris hozta, az asztalra tette.
CS. T.: - Ez itt ritka példány. Mauritius. Zöld - magyarázta Tibor kedvetlenül."
(Mit fűzhetnék e kedvetlenséghez? A vidéki Magyarországon ősei kastélyában él valaki élete legnagyobb szerelmével, gyermekükkel, s még a világ legritkább, legértékesebb bélyege is a birtokában van. Ha létezik boldogság, akkor ez az. Vagy mégsem volna az igazi? Miképpen a valódi Mauritius-ritkaság színe sem zöld, hanem kék. Mindenesetre Tibor kedvetlenségének oka nem e két színben keresendő...)

    Ottlik Gézát olvasom Kosztolányiról és a boldogságról: "...elmúlik minden; tele vagyunk tervekkel, várakozásokkal, elképzelésekkel a jövőről - bélyeget gyűjtünk (kiemelés tőlem: N. I. P.) és barátokat, kerékpározni tanulunk és franciául, felkészülünk dicső tettekre, szerelemre, alkotásokra vagy békés vidéki életre vagy farsangra, nagy útra - aztán egyszerre 40, 50, 60 év, jóformán sem kezdtük tervbevett életünket, máris itt a vége. És mégis, Kosztolányi kiegyenesíti a derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni, füstbe ment reményekkel békében együtt élni rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, megszépíti: új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának."
Esti Kornél Stockholm felé utazva a vonatablakból hóesést látott. Elfogta a boldogság érzése.
Ottlik Géza a Lille-i pályaudvaron visszatalált gyerekkorába. Elfogta a boldogság érzése.
Én nem tudom, mikor tör rám; két város között? Valaki közelségében? Gyerekkoromban látott postabélyegek is hozhatják? (Finom bizonytalanságok előszobájában jó várakozni.)

    Goethe szerint a gyűjtő már boldog ember.

    "- Apa, de hiszen te még egy bélyeget se tudsz tisztességesen felragasztani." Gyerekhang ez Mándy Iván Locsolókocsi című regényéből. Miért mutattál rá éppen erre a sorra? Aha. Értem. S tényleg: feladók és címzettek - kikből újra feladók lesznek - tudunk-e még tisztességesen egymásnak felragasztani egy bélyeget?

Szeptember huszadikán Balatonalmádi Vörösberény városrészében, a Balaton Akadémián találkoztak tanárok és diákok, hogy Széchenyi István 203. születésnapjának előestéjén megemlékezzenek a legnagyobb magyarról.
Először Szíjártó István igazgató és Kővári Miklós (szintén az akadémia tanára, közgazdász) idézte föl az 1800-as, majd az 1980-as esztendők reformkorainak tükrében a példaadó hazafit, álmok realistáját, a döblingi tébolydában is még zseniálisan tervező-író grófot. (Szíjártó István és Kővári Miklós alapítói voltak annak a Széchenyi Társaságnak, mely a rendszerváltozást megelőző években túl tudta tenni magát a készülődő pártok érdekein...)
Az épület társalgótermének faláról Z. Soós István Széchenyi-portréja nézett le ránk. Azt hiszem, a fájdalmas-szép arcvonásai is megenyhültek azokban a pillanatokban, mikor Papp Árpád költő-tanár bejelentette az új Széchenyi-könyv megjelenését, s abból (Széchenyi István útinaplójából - Hiosz, 1818-) részleteket olvasott föl id. Horváth Géza fordításában. Nevezett év december havában egy göröghoni, amolyan byroni tartózkodás élményei döbbentették rá a grófot, hogy honnan indult, s hova kell visszatérnie vagy visszahullnia, mint a föl-földobott kőnek. Hadd idézzem a páratlan vallomást múltunkból, minek hőfokát és őszinteségét Szent Ágoston confessióihoz tudom csak hasonlítani. (Nem valaki költő opuszaihoz most.)
"Emlékezetemben elevenen és a csesmei csatorna. A Balatont juttatja eszembe. A Mimas (a Bos Dag, a félsziget északi részén lévő 1200 méter magas hegy) Badacsonyra hasonlít, csak sokkal hatalmasabb, és mintha különböző színekben pompázna. Szegény kis hazám, nem vagy szép - gondoltam. Még nem ismerlek egészen, de majd bejárlak - mert szeretlek, s szeretem büszke népedet. S te, Fertő-tavam, szeretlek téged is, pedig te sem vagy tetszetős, hisz partod sincs, s jó, ha egyáltalán megmaradsz. De mégiscsak az a legszebb, ami a miénk. Annak a földnek a levegője a legédesebb, ahol születtünk, hol felcseperedtünk, s az a nő a legdrágább, kit ifjonti hévvel szerettünk. Bejárjuk a világot. Megszeretjük a látottakat, de végül mégis csak visszatérünk hazánkba, régi szerelmünkhöz. Sok országot s népet láttam, de szívem a bánattól majd meghasad. Hányszor, de hányszor felidéztem magamban nap mint nap e szavakat!..." Mit fűzhetnék Széchenyi 1818. december 4-én kelt naplóbejegyzéséhez? Nyilván semmit. Mindegyikőnknek magára kellene maradnia kicsit ezekkel a mondatokkal manapság!
A Balaton Akadémia mostani (6.) kötete hiányt pótol. Széchenyi István naplójának 1978-as kiadásában ugyanis nem szerepel a fenti idézet. (Újgörög nyelvre fordítva pedig újabb s újabb olvasókhoz is fordul.)
A könyvecske borítólapján Széchenyi úti rajzolójának alkotása. A gróf szamárháton, kalaposan látható Ender képén. Körötte emberek. A háttérben a tenger és a görög hegyek. Széchenyi mint szamaras ember. Akár Jézus Egry József festményén vagy Ady Endre versében. "Ilyen szomjas szívekkel járják
Azóta is, és pálmák nélkül
Gyorsult kálváriáját
Az Életnek s mit tőle kapni,
Szamárháton annyi, de annyi
Vitéze a Jónak.
- - -
Tán kerül
ezután is szamaras ember
Másokért küzdő szerelemmel..."
A döblingi passióra még nem gondoló embert látom szamaragolni. Hajdanvolt virágvasárnapi csodánkat. Reménykedjünk!

Déry Tibor 100. születésnapján

    KÉPZELT RIPORT. Ezt a műfajt tényleg Déry Tibor szabadalmaztatta a magyar irodalomban. Feltételez a képzelt jelző egy alanyi költőt (akinek őszikés D. T. tartotta magát, lásd Újabb napok hordaléka. Bp. 1978. 150 p.), s a riport pedig egy metsző élességgel látó-halló, tényeket megörökítő publikust (aki szintén volt). A balatonfüredi mólóról hallott egy túlzott hangerővel játszó zenekart. Valamelyik sétahajó-járat együttese lehetett. Ekkor kezdte a regény anyaggyűjtését. Csak beengedte a világot tamáshegyi nyaralójába. Öregen is. (Örkény István D. T. kései remekeiről: "Külön-külön mindegyiknek akkora a hajtóenergiája, hogy fel tudna lőni pályája csúcsára egy húszéves tehetséget.)

    EGY AMERIKAI POPFESZTIVÁLRÓL. Altamont és Woodstock. 1960-as évek vége. Többszázezres tömegek. Ám a főhősök magyarok. Egy kontinens (egy új generáció) jelene, s egy közép-európai ország (hazánk) eleven múltja egymásbamontírozódik D. T. szövegében, mint az arcok Vajda Lajos rajzain. Például: "A bibliai özönvíz ömlött a szájából (- mondta József), a megáradt Duna, a Mississippi, az Amazonas együttesen..." Mick Jagger egyenesen a magyar Illésék nótáit énekli: Nem akarok állni, ha fordul a föld; Miért hagytuk, hogy így legyen; Mondd, hogy nem hiszed el és Ne gondolt, hogy tied a világ.
A Pokol Angyalából (önkéntes rendfenntartó) miért ne válhatna az emlékezőben nyilaskeresztes?
Sőt! Ha már az altamontbéli pokolban is Vörösmarty malma zokog, vagy ha szintén e XIX. századi vendégszöveg szerepelhet a következő mondatban: "Örömre áhítozó, ártatlan gyermekeim, kiket jobbról gyilkosok, s tolvajok, balról kancsalul festett egek (kiemelés tőlem - N. I. P.) ügynökei nevelnek, míg meg nem tanuljátok a leckét." - nos, nyugodtan behelyettesíthető az amerikai megnevezés a magyarországival. (Igaz, Miskolcon ily hasonló rendezvényre évekkel később került sor...)

    DÉRY HANGJA. Ragadozó madarakról, Magyarországról lexikon-szócikk paneleit idézi a szerző. Így tesznek majd az utánajövő fiatalok is: Hajnóczy s Esterházy. Amolyan dokumentum-riporttá lehetne a textus. S mégsem. Szinte az Ószövetség gondolatritmusai szerint hullámzanak a mondatok. Ahogy József unalmában megnyomja újra, s újra a gázpedált.

    ESZTER. Csillagot, fiatalasszonyt és mirtuszt jelent a neve. József előtt megy, akár a betlehemi csillag, ez a fiatalasszony. Néki kellene lennie az utat mutatónak, mi több, a mirtusz-zöld reménynek, s mindannak, amit ezen örökzöld szimbolizál: öröklétnek, dicsőségnek, elnyerhető jutalomnak. A történetben nem teljesíthette be, miről neve ígéretet tett.

    JÓZSEF. A Szent családot egyben tartó, a menekülésekben is arra vigyázó, a heródesi időt így túlélő. Az Anya (akivé nem lett Eszter) mindenkori istápja. A történetben nem teljesíthette be, miről neve ígéretet tett.

    SZERELEM. Talán a legfontosabb létérték Dérynél. (Lásd még D. T. Szerelem című novelláját is!) Az ószövetségi Eszter könyve nem emlegeti Istent, s nem fohászkodik. A regényben viszont József: igen. Egyszer. Eszterért.

    A SZERELEM MINT MEGVÁLTÁSI LEHETŐSÉG. Nem teljesedhetett ki. A sebek, nem csupán ama "föld sebei", ehhez túlontúl tátongók voltak. Eszter stigmáját a II. világháború okozta. Józsefét 1956? A nemzeti tragédiáink be nem gyógyuló sebként vannak jelen 1968 után is. A két szerelmes magyar elől legalábbis elvétetett a jövő. A közös mindenképpen.

    A SÁTÁN bizony meg kell jelenjen, törvényszerű, ha történelmi kataklizmákat emleget az elbeszélő, vagy ha ráadásul egyéni tragédiákról van szó, esetleg a túlélők lelki hiátusáról.
Aztán Déry ne olvasta volna a korabeli magazinokat, a nyugatiakat? Hogy Bulgakov Mester és Margaritáját Jagger is szerette. Megerősítve szimpátiáját az ördöggel. "Nevezz csak Lucifernek!" - üvöltötte Jagger. (Bár nem ő a testet öltött Gonosz, a popsztár csak színpadi bohóc!)
A Rolling Stones dalszövegei a nagy októberitől a náci haláltáborok képein át a Kennedy-gyilkosságig ívelnek. Zenéjük alatt ölik meg a néger fiút. A valóság mint látomásnak is elegendő benyomás-halmaz. (Nem kell hozzá fű sem, amihez Déry egyébként nem is értett.

    ANTROPOLÓGIAI PESSZIMIZMUS. Déry ne hitt volna az emberiség haladásában? Eszter őrangyala a leszbikus Beverley. József stopposa (Eszter gyilkosa) szintén homoszexuális, csakhogy nem valami jóságos, mint az előbbi, hanem sátáni halálangyal, amolyan igazi Azazello. A szerelem, mely eleve a meg nem születendő utódok (Traki) jövőtlen jövőjét foglalja magában, éppen az említett megváltás legutolsó esélyéről mondott le. A Szent család modern (vagyis mindenkori) zsánerképéről kiretusálta jó előre az újszülöttet.

    ANTROPOLÓGIAI OPTIMIZMUS. Ahogyan Madáchnál Lucifer csak egy akkorka helyet követel, amin lábát megvetheti, mégis kiterjed majd ereje az univerzumra, úgy áll Déry remény dolgában. A szeretet nemzedéke (FLOWER AND POWER!), no nem mindenki közülük sem, csak pár fiatal, eltakarítja a fesztivál hátrahagyott szemetét, piszkát. Nagyon is konkrétságában. Egy-egy új Krisztus... És József.
A 80 éves Déry Tibor nyilatkozta Simon Istvánnak:
"Mindig az utolsó könyvemet szeretem a legjobban. Utolsónak ugyan most A napok hordaléka című könyvem jelent meg, de ez inkább csak mellékterméke a műhelynek. A legjobban ma is még a pop-regényem tetszik."

Balatonalmádi sorok

    Tapolcai szerzők könyvei vannak utazótáskámban. Szülővárosomtól, nem is tudom, úgy ötven kilométernyire kicsomagolom Fonay Tibor és Mayer Dénes-Tóth József írásait. Arra gondolok, hogy milyen jók a kézszorítások, s mennyire beszédesek lehetnek egy kisvárosban. Főképp, ha az ember szót is válthat egymagában, így, az írók segítségével, találkozások után s előtt a szerzőkkel. Széljegyzeteket készítek hát 1994. október 24-én. Almádi, Balaton Akadémia, Kollégium.

Fonay Tibor állami-díjas pedagógust Tapolcán nem kell bemutatnom. Almádiban sem. Szerintem Kolozsvárott sem. Sára Sándor Néptanítók című filmjét nézve pedig bárki bárhol szembesülhet Fonay Tibor emberségével, tudományával, bölcs derűjével. (Eszmélkedésem óta ismerem. Pólyáskorom óta ismer engem. Még a szemem színelváltozásait is észrevette. Majd 29 évesen Fonay-díjat kaptam, mert alapítványából minden évben részesül egy fiatal tanár, hogy könyvtárát bővíthesse, ahogy az önképzés - nyilván - megköveteli azt.)
KÖNYVET A KÉZBE! - Ez Fonay Tibor új könyvének címe. Tolle Lege! Ismerjük(?) a fölszólítást: vedd és olvasd! 30 esztendő cikkeit és tanulmányait tartalmazza a kiadvány, valamennyi az olvasás kutatásának tárgyköréből. Könyvtári ismeretek, olvasásszociológiai és pedagógiai módszerek segítségével veszi számba a válogatás a Guttenberg-galaxis jelenségeit. S korántsem e könyv-univerzumunk végét, végét hirdeti. Sőt! Kalász Márton már nem oly régi kötetcímével ellenkedve (Ki olvas éjszaka verseket?) vallomásos hangján is a nyomtatott betű nélkülözhetetlen emberszolgálata mellett tesz hitet.
A tartalomjegyzékben itt is, ott is felszólító módban lévő címekre találok.
JÓ KÖNYVEKET A KÓRHÁZAKBA!
JÓ KÖNYVET A KÉZBE!
KÖNYVET A PEDAGÓGUSNAK!
SZERESSÉTEK A KÖNYVET...
(Ez utóbbi kérlelés felkiáltó jele szelíden elmarad.) Testamentumszerű szentenciák. Szívleljük meg valamennyit! Ám Tibor bácsi, s az olvasó is, megbocsájt tán, hogy kiszólok most a textusból - hisz oly sok eleven intelmére van még szükség - s annyit üzenek csak: Isten éltesse!
(Fonay Tibor 14. megjelent kötetét Tölgyesi József szerkesztette.)
A Tapolcai Füzetek újabb száma a tapolcai zsidóság vázlatos történetével és szerepével a város életében ismerteti meg az Olvasót. Mayer Dénes kutatása és kézirata alapján Tóth József írta.
Megrendített és fölzaklatott, mint minden történet, mely az ártatlanul elpusztítottakról szól. Bevallom Dini Bácsinak, hogy a világirodalmi rendű-rangú vigaszok sem igen segítenek ekkor engem, pedig mekkora bennük az igazság! Hogy elviselhetetlenek lennénk halottaink nélkül!
Hogy egy kataklizma botrány, hogy megtörténhetett, s szent, mivel megtörtént. Egy biztos tán, hogy a holocaust után már végképp csak részvéttel lehet szeretni hazát (Pilinszky). Spiró György szerint:
Aki tudja, ugyanazt tudja.
Aki nem tudja, nem tud semmit.
Akkor mit mondhatnék? Balatonalmádiban, Tapolcán vagy bárhol a világban, az áldozatok emlékére indián szavakkal, azok kíséretében ("én egy odaadó semmi vagyok") kellene mindannyiónknak letenni egy-egy fehér követ.
Juan Dolores papago indián szavait idézi Mészöly Miklós a VIGILIA 10. számában.

Illyés Gyula

    Illyés Gyula halottak napján született.
E kijelentés mintha egész életművét, annak alfáját és ómegáját akarná magába zárni. Költőként, emberként ezen életrajzi tény igézetében mozgott a világban. A Kezdetet s a Véget egymással összeölelkezve látta, láttatta. 1980 novemberében betegsége miatt nem tudott kimenni a temetőbe gyertyát gyújtani, ekkor írta: "Ha nem megyünk ki, /ők lopakodnak/ hozzánk, a holtak...
(Hójelentés)
A későbbi, halálkomplexussal küzdő költő a mulandóságra való (túl-)érzékenységet korán megkapja a sorstól. Születésnapja után fivére elvesztése is figyelmezteti valahányszor. Végképp valóság lesz néki a paradoxon: a holt él.
"Itt bújócskáztunk egykor a mélyútban.
Kilenc sebéből itt folyott el vére.
A hegyre, úgy nézek föl sírkövére,
mögüle hátha tréfálva kibukkan."
(Gyalogolva)

    Még lánya születésekor is az első ujjongások között egymás arányában veszik körül élet s halál dolgai: "Itt lesz hazád, házad,/ anyád itt leszek/ apádnak én ködlő/ jövőmmel dúlt költő,/ míg el nem veszek./ Karollak, karol majd/ más is, nem csak én!/ Itt vár, mint a kezdet, /a vég..."
(Újszülött)

    Déry Tibor prózájából éppen azt a passzust választja verse (Őszi vendéglátás) mottójául, mely az élet-halál két pólusához az ő reflexeivel rokonmód viszonyul: "...lényem jobbik felével nem hiszek a halálban, a másikkal, a hitványabbal születésem óta készülök rá." (D. T.)
I. Gy. e lelki dualizmust úgy írja versbe, hogy az egyensúly az élet javára billenjen föl. "Bár halálos fagyban didereg a test,
hogy fölgyúl a lélek, bár ha jajba kezd - :
milyen fényesen
segít élni bár a halálfélelem!"
(Öregkori versek)

    Illyés Gyulát a végsőkig kísérte egyfajta önvád. Hogy ő a túlélő. Radnótik és Zsilinszkyk után. (Aki úgyis él, hogy túlél). Vele voltak a holtak. József Attiláról például így emlékezett meg 1944-ben:
"Ki ágyát adta egykoron,
hogy osszam meg vele,
ki sorsát eddig bírta,
üres a költő sírja,
hajítsanak bele."
(Rajz eltépésre, Szárszó, okt. 17.)

    Aki szerencsésnek látta ezt az alkatot, nem sokat értett üzeneteiből. Lám, egyik paródiaszerzőnk is miképpen gúnyolta a depressziós költőt: "Egészségi állapota kifogástalan, máris túlélte kötetben megjelent összes verseit. Mint a népi irodalom első számú atyamestere, a felszabadulás óta rengeteget dolgozik, nagyobb szabású munkái közé tartozik Szabó Lőrinc rehabilitálása." Az 1947-ben megjelent paródiagyűjteményéből kiemelek egy négysorost, látni való, csak a sorok száma szerint hasonlít Illyés Jegyzőfüzetének darabjaihoz, mely opuszokat karikírozni kívánt:
"A csákányosba mentünk le a holtért,
"Ez is zsidó" mutattak rám is ketten,
zsebemben rögtön meglapult a Voltér,
s az ijedtségtől majdnem russzó lettem."
(Darvas Szilárd)

    A világháború éveiben meg éppen egy másik oldalról vádolták zsidócimborasággal, mivel a Magyar Csillagot főszerkesztőként jegyző Illyés Babitsnál is több író-költő számára nyújtott baráti kezet: minden művészi-humánus szónak teret adott. Ennek dacára valamennyi korszakában voltak, akik nem osztható emberségét megkérdőjelezték. Nem véletlen hát, hogy a Krisztustiszta-lábúak lettek, maradtak élete utolsó pályaszakaszában a példaadói. A holtak. "Akikre adhatnék: nincsenek itt..."
(Ajtófélfának döntve vállamat)

    Illyés utolsó verseskötetének (a Közügyet záró) peroraciója Zrínyi ugyanily című berekesztését parafrazálja. Csakhogy Illyés Zrínyi 2. strófáján átugrik, egyből a harmadikra tér, hogy a kimaradt versszak - mert említi a halált - csak az utolsó lehessen. Emígy tesz babonásan-tudatosan a véggel.

    Illyés Gyula a középkori kódexfestők regulájával él, mikor az alfa pirosát és az ómega feketéjét színezi egyik versének oldalára. (Komoly könyvvel napsütésben) Komorság és életigenlés van egyszerre jelen, ahogy ama két betű megköveteli. A szövegben ábrázolt bogarak, bár nem nevezi meg őket a költő, temetőbogarak (!), igen ám, de éppen az élet törvényeit töltik be, hiszen párosodnak: "Lábamhoz jó, itt van ő is hát,/ a fekete-piros bogár./ Kocsiként fartól húzza társát,/ ki lépést hátra rakva jár." A bajokból kihunyorító, biztató Illyést meglátjuk-e néha?

    Feledhetetlen számomra a Don Juan megtérése című szonett. Arról szól, hogy születésünk és halálunk, Kezdet és Vég között asszonyok kísérnek minket. (Lásd még Ottlik Budájában!) Az életünk nagyobb hányadában szerelemmel. (A don juani típust hatványozottabban?) Ám az első és az utolsó asszony minden szerelemtől távol: egyforma-gyakorlatias ügyességgel áll a csecsemő- és halott-mosdatásnál. A cím szereplője, a kalandok embere, ha nem ismerte volna a szemérmet, most már minek is tudná e másik megadón-kiszolgáltatott mezítelenségnél?
Illyés olyannyira hitt az asszonyi jóság erejében, hogy emberpárti Istenét csakugyan feminizált hatalmaságnak szerette volna látni:
"Úgy volna jó e Minden
ura, a mérhetetlen isten,
ha asszony volna nevető,
anyaként karba felkapó
úgy ölelő, hogy lankadó;
hatalmas is, de engedő..."

    Illyés Gyula halottak napján született.

Lányok

    7 éve is már ennek. Vagy 8? Füred és Veszprém között a buszon láttam egy leányzót sírni. Divatos-hanyagul nem kötötte be magas szárú (NIKE!) cipőjének pertlijét. A könnyű lábbelit, tán éppen ezért is, olyan súlyosnak éreztem rajta, hogy csak Van Gogh árva bakancsaihoz tudtam mérni. (Lásd még '94-ben Linda Perry ormótlan csukáit.)

    Minden városban megkerestem eddig a helység legcserfesebb eladó (értsd: bolti) lányát. Fájt, hogy esztendő sem kellett, hogy megjelenjenek az első keserű vonalak az addig finom-locska száj szögletében. ("Mért görbül kicsikém a szád?/ Új inget gondolok reád.")
Volt lány, aki ingemben távozott, és sohasem láttam többé.
Volt lány, akinél ruháim maradtak utánam, s mert sohasem látott többé, ki is dobta valószínűleg holmimat, akár egy halottét.

    Lányok. Bimbózók. Feslők. Áldjon meg benneteket az Isten!

Niederdorf. (Itália) 1989/4/2
    Miután kihoztad a reggelinket, megigazítottad fehér felszolgáló-fityulád, és hosszan nézted magad a falitükörben. Meg kellett volna szöktesselek. Még aznap. Ám meglehet, hogy nem az a vérágas szemű magyar költő járt-kelt álmodban. Aki voltam. Remélem, elvitt s elvett azóta már egy derék venetói zöldséges!

    Fölirat az Adige partján egy lámpaoszlopon:
YOU/ ARE/ MY/ LIFE/ STEFANO!
Miért nem meséltél, hogy jártál előttem Veronában?!

    Álmomban egy velencei bordélyban voltam. A vízivárost megint szépnek láttam, szomorúnak és meghittnek. Szobámba lépve nem volt gusztusom a nyirkos ágyra leheveredni, hiszen nem tudhattam, hogy a testvéri tenger vagy az idegen szerelem nedvesítette-e át az ágyneműt?
A legszebbek azok az utak voltak, amikről csak este érkeztem meg Valakihez.
A több száz kilométeresek.
A Test mint hazai táj.
"Íme a kendő!"

El szeretnélek bújtatni itt.
Pár sorba rejteni kicsit.
Vagy éppen kitakarlak, hogy odébblibben e papírlap?!

    (Sándorlimerick)
Még nem hallott ilyet Koltó.
Örömében fölsikolta
az egyik frászutas pár.
Utánuk nem kutass már.
Egyszer volt... Boldog a költő.

    Krúdy nagyon szerette a kancsi nőket. Én csupán egyet. Egyetlent. De annyira, hogy az úgynevezett kancsal rímek használatához nálam jobban tán csak Szilágyi Ákos ragaszkodik. (Vajon kivel szemezhetett? Ennyire.)

    Ember Gedeon is nagyon szerette a nőket. Meg a költőket. Aztán rá kellett döbbennie, hogy a költők is csak emberek. S hogy a nők: nem.

    Nem mondtam lánynevet. Nem hát! Az ember ne árulja el hazáját és szeretőjét! Még akkor se, ha szajhálkodnának vele... (Lásd a Kémnők Nagyváradon 1994-ben című fejezetet Ottlik regényéből.)

Álom. 1994/4/29
Nagy társaságban voltunk. Együtt. Hirtelen vékonyodni kezdtél. Pedig micsoda hidegtálak előtt álltunk! Annyira lesoványodtál abban a minutumban, mint ama királylány egy gyerekkoromból való mesében. Orkánkabátom alá rejtettelek, úgy távoztam Veled, mint aki csak könyvet lopott.

    Barátnőm verse: "Mi van hátra?/ Egy aktus csak, mi pajzán ábra/ volt az etruszkoknál./ Ha magadtól eltuszkolnál..."

    1986-ban. Vagy '87-ben történt? Kellei Gyurival mentünk föl Győrbe. Valami irodalmi körök konferenciája volt. A hátizsákomba előző nap bedőlt egy üvegcse curry. Gyuri vagy 20-30 kilométeren át tűrte ("mint pofont a nazarénus" K. I.) az erős szagot, aztán hátravitte cókmókomat a csomagtartóba. Ígérte, egyszer majd ír rólam s batyumról egy kroki-krimit. Nem akarom "lelőni", de ezt az opuszt magam előtt látom: "...tenger, amint Kyr felügyelő lába elé kivetette a kék hátizsákot, melyből nem tudott egészen kiázódni még a távoli fűszer illata. A felügyelő nylontasakba csúsztatta azt a fésűt, amelynek fogai egy fiúnak és egy lánynak a hajszálait őrizték szétválaszthatatlanul."
Akár ez is lehetne egy befejezés.

Folyók

Tavaly ilyentájt árulta el nékem Kamarás István, hogy a Bulányvölgyi állomások című hangjátékába beleintarziázta Pascal 17. számú följegyzését. A következő vendégszöveget: "A folyók mozgó utak, amelyek célunkhoz vezetnek bennünket." Jó olvasnom újra s újra. Mikor ki tudja merre, merre visz a víz?

Az Adige veronai szakaszát először akkor láttam színesben, mikor az ONZE magazin bemutatta a Bagnoli-vezette FC Verona bajnokcsapatát... Hát erre gúnyolódott Catullus az ócska fahidakon...

1984 nyarán a Vág partján. Elámultam Cholnoky Viktor pontosságán (is). A folyót egy őrült vágtázóhoz hasonlította, ki majd elnyugszik a Dunához címzett tébolydában.

1988 szeptembere. Álom: Viking hajó orrában állok. A sodrással szemben haladunk. Balról és jobbról kicsiny kertek, a partra futó fasorok. De hát itt kellene már lenniük a csepeli daruknak! Tovább. A Parlament épülete előtt reformkori fahíd. Szegény Berzsenyi, a vidéki pánikbeteg, ezen szédeleghetett. Én meg csak belepottyanok a vízbe. S könnyű kedvvel kigázolok belőle.

1989/8/14 Muraszerdahely (rímes sorok)
A kiöntésekben rajtakaptam.
Dagonyázta a sarat a vadkan.
Na ja.
A disznaja.
" 'agyarország az én édes szép hazám."
A lomha-nagy folyónak a gátak között vízilómozdulatai voltak.

Föl nem használt cetlikkel játszom. Folyók, folyók... Az 1970-es évek második felében Kormos István verse (Folyók) a cenzúra, vagy egy buzgó-önkéntes szellemi öncsonkítás folytán úgy jelent meg egy ifjúsági irodalmi lapban, hogy a Trianon előtti vízrajzi térképeken még hazainak mondható folyók neveit s szűkszavú-szép, költői jellemzéseiket --- jelölik csupán.

Nota bene! Szörényi László (legkiválóbb delfinológusunk) figyelmét fölhívni a mellőzött sorokra:
"Hűtlen fiúk:
OLT!
POPRÁD!
DUNAJEC!
Hová csatangoltok?"

Kormos Istvánhoz írott verstisztelgések közül lassan 10 éve nem akar elévülni Pétercsák Maxim alkalmija: "Szegény Yorick/ már meg nem/ érted. Szemünk láttára történik/ csoda/ Kotróhajóktól iszamos/ medrében/ megáll s visszafeletódul/ a Duna (Egy épülő vízlépcsőre).

1990 októbere. Kocsiban. Át a Száván. Leskelek ki a szerb lányokra. Egy Tanita Tikaram fölirat előtt. Móser Zoli kisrádióján bejön már a Kossuth adó. A hírek még nem háborúsak. (Ahogyan most értjük!)

Aktuállimerick
Ez a hely nem Belgrád. Csak Belegrád.
Ugyanúgy harangoznak delet rád.
De aztánnék szíhatjuk
a Bédai szivattyút,
ha emitt is, amott is beled ráng.

Egy (a magyarok őstörténetével foglalkozó) kiadványban gyöngyöket, azaz földrajzi neveket találok. Ruandában (!) van Bihari folyó, Csángó-sziget és Csóka patak. Ausztrália északkeleti csücskétől keletre pedig egy másik sziget: BUDADUNA.
Irigylem azt, aki Budadunán kémkedhet az angyaloknak!
Milyen lehet most a Canale Grande? Nem kell ehhez jósnak lenni, sem ringatózni gondolán:

Velencébe tegnap beszökött az ősz. Szent Mihály szigete belenyugodott.

Dr. Sohatöbbész a Sédnél: - Nem léphetsz kétszer ugyanabba a patakba.
De másikba sem.

A Gangesz és a Jamuna mellett attól szent a hinduk számára egy harmadik folyó (Szaraszvati), hogy míg az előzők egybefolynak, addig ez utóbbi csak a találkozás felé igyekszik, ám sohasem éri el az isteni torkolatot. Lám, így vágyakozott Simone Weil is a keresztény szentségek után. (Szomjazom.)
Nagy László

    Nagy László naplóját forgatom hetek óta. Ő volt az a költő, akire 18 éves fővel úgy néztem föl, mint ezüst királyszoborra. Bele is fáradtak a nyakizmok. Nem tudtam még, amit Nagy László tudott élete utolsó esztendeiben, oly tündérien, hogy a legszebb kísérlet a bánat ellen, tán a legtöbb sikerrel kecsegtető is: a JÁTÉK. Erről vallanak a Vidám üzenetek című ciklus műhelyforgácsai a Krónika-töredékében. Micsoda rím-ötletek! A "komoly" versekben szintén: vonatok/ mosolyt von a tök... S ahogy leszámol az önpusztítás legendájával: 6 szem eunoctint vett be tévedésből vegacillin helyett. Erre írja: "Egy kis figyelmetlenség, s elpatkolhat az ember. S ráfogják: öngyilkos."

Ahogy nevével játszani tudott: "Hallgattam lengyel-magyar meccset. Nagy László rúgta nevemben az első gólt. De 4:2-re kikaptunk." Ez a fiókba rekedt homo ludensi hang igen kellett volna a hetvenes évek végén. A szívére való hószakadások helyett. Csiklandozott volna bár jobb kedvre mindnyájunkat.

Egy nevet s egy hozzá tartozó pontos címet betűzök ki Nagy László kislámpa-tervei és falovacska-rajzai között.
Szalai Miklós
Halimba
Petőfi u. 21.
Bizonnyal a költő is gyógyteáért fordult a néhai atyához, akárcsak én Akkor még nem lehetett kapni a boltokban a HALIMBÁRIUM-ot.

A Nagy László-napló első száz oldalán gyakorta föltűnik egymás mellett két kijelentés. A hányásról. S arról, milyen jó lenne mannán élni. A szövegbe én valami metaforikusat akartam belelátni, hogy hogyan nem tudta bevenni a költő gyomra a világot stb., de Parancs János rám szólt időben.
(Isten az Isten.
Virág az virág.
Daganat a daganat.
Pilinszky)
Legalább ne fecsegjek arról a nyomorúságról, aminek pontosabban tudják mások nálam az ellenszerét.

1994/6/26 A sümegi kórház kertjének vadgesztenyéi alatt. 1975 júniusában is itt ácsorogtam látogatóként. Én anyám öccséhez jöttem, a pesti írók pedig Simon Istvántól búcsúzkodtak. Garai Gábor indián-arcára emlékszem, no meg fekete hivatali kocsijára.
Simon László volt a portás. (A "Lánynézőben öcsémnél" címszereplője.)
Vakmeleg volt Bazsiban. Mint most. Nagy László ruhája idekéklik.
Pillogok csak föl a vadgesztenyékre.
Mintha az életben maradottak kimerültségével kérgesednének.
20 éve még őzikék is voltak itt a nővérszálló szomszédságában.
Magam.

1984/4/11 Iszkáz fele a buszon. Az Írószövetség elől két járgányt is indítottak. Tadeusz Nowakkal Kovács Pistát látom. Most kapta meg a József Attila-díjat. A mögöttünk jövő busz elejében Nagy Gáspár. A szélvédőn át mutatom neki a Koronatűz egyik példányát. Játszásiból fenyeget.
Várpalota után megáll a busz. (Mind a kettő.) Nehéz volna teljes seregszámlát tartani a vendéglátó-ipari egységben: Schéner Mihálytól Ágh Istvánig, Lázár Ervintől Csukás Istvánig, a buszon még előttem Gergely Ágnes ült az előbb... (Elmondhatom: én még láttam szekértáborban a magyar írókat!)
Kálnoky László a mosdóból kijövet irigykedve mondja nekem, hogy "magának könnyű", viszont a kortársai körül neki még megvan a prosztatája.
Iszkázon a Nagy László-ház avatása. A gyönyörű bolgár szobáé.
Szécsi Margit tolakodónak tartja a fotósokat.
Csoóri egyedül vág át a templom felé a végén.
A szomszéd falu kocsmájában még alkonyat előtt egyszer összegyűlünk. Czine tanár úr üveg bort küldet a diákasztalunkhoz. Kiss Ferenc a bolgár barátaival. Aztán megint a buszon. Az a pár kedves lány, no meg a magyar írók Pestig tovább. Devecsernél szálltam le. Stoppal Tapolcára haza.

Írni kellene egy tanulmányt a bibliás Nagy Lászlóról. A korai dalai között is van már opusz (egy szerelmes vers a kétféle "leányzótípusról": Máriáról és Mártáról), amelyet nem értettem volna meg középiskolásan, ha a Károli-fordította könyvek könyvét nem forgathatom. Hogy meglepődtem a Himnusz mindenidőben strófáján, hogy az Pál apostol szavait is rejti hármas rímbokrában: Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!
(N. L.)
"Az idvesség sisakját is fölvegyétek,
és a Léleknek kardját..." (Pál levele az efezusbeliekhez 6. 17.)

Rímes sorokat is rögtönzött - jósolva, hogy István költő lesz - Nagy László, mikor Győrött dedikálta könyveit húgomnak. A Versben bujdosomba nevének betűiből egy kinyújtott jobb kezet rajzolt ki. Ez lett az én magán "szentjobb"-om. És minden időre elárvult parolám. (1994/1/31)

Vissza

Copyright © Németh István Péter