Tán nem egészen ismeretlen arccal fordulok most ünnepünkhöz, itt Boglár partjain, mivel évek óta a Parti sétányon dolgozom, s második éve itt is élek már a Balaton Akadémia tanáraként. A tulsó partról jöttem, s ha átnézek a Badacsony irányában, ugyanazt a szentgyörgyhegyi tetőt látom, mint szülőhelyemen, édesanyámék ablakából. Tapolcának 1956-ban egy mártírja volt, akit ártatlanul meggyilkoltak, munkavégzés közben lőttek agyon a hivatalosok a rendre hivatkozó tűzparancs szerint. Édesanyám bátyja volt. Tóth István. Tőle örököltem keresztnevem. Ártatlan polgár, őszi, kései gyümölcsöt fuvarozott a szomszédos faluba, mikor ezek a tragikus pillanartok történtek. Nékem sokáig ennyit jelentett 1956. Ám a családot összeroppantó eseményen kívül még valamit. A Tapolcai embereknek azt a néma szolidaritását, részvétét, csöndes tüntetését minden áldott esztendőben ezidőtájt, Halottak napján, mikor szál-szál gyertyáikkal fölragyogtatták nagybátyám sírját.
Boglárt boldognak mondhatom, hogy nincsen áldozata. Egy halott is sok. Ahogy mondják. Egy emberen elkövetni a jóvátehetetlent ugyanannyi, mint egy egész népen. E téren a humanizmus nem ismerhet statisztikát.
Jó érzés, hogy Balatonbogláron nem öltek meg ártatlan embert, mint például a berzencei sortűz során 1956-ban. Lapozom Somogy megyéről a forradalmi olvasókönyvet. Mennyi meghurcolt ember neve, akik egész emberségüket merték, ha pár napra is, de szabadon be- és kilélegezni!
Több éves börtönbüntetésre ítélték többek között a következő fonyódi polgárokat: Szentirmai Istvánt, Lakos Istvánt és társait, egy évet kapott a máriai Kiss Lajos, Lengyeltótiból Jozó Ferenc. Balatonboglár polgárai közül börtönnel sújtották Dr Adamecz Elemért, Thurzó Jánost, Barczikai Lászlót.
Petőfi a csodás esztendőt úgy szólította meg, hogy: 1848, Te csillag!
Faludy György 1956-ot szintén így szólította meg: te csillag!
Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin - mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nincs, nem létezik - kitalálni nem lehet se előre, se utólag. írta és élte Ottlik Géza író. Regényének hőse sokat vitatkozott szeretett költőjével, Petőfi Sándorral életről, halálról, rabságról, szabadságról s a legfontosabb emberi kérdésekről:
Rabok legyünk vagy szabadok? Először is nem kérdés. Rabok vagyunk.
- - - ám: ha választhatsz, hogy rab légy-e vagy szabad, akkor már szabad vagy. Egyetlen alternatíva, egyetlen választható másik lehetőség, a semmi, a nulla helyett már végtelenszeres szabadság.
Aztán újra a tépelődés: hogy tulajdonképpen mindnyájan sehonnai bitang emberek volnánk... - Jó. Mi, magyarok - azt mondja [Petőfinek] - megalkuvó, gyáva csürhe vagyunk. Amilyen, gondolom, a többi nép is. Nekem felebarátaim, és helyes, jól teszik, ha vigyáznak a rongy életükre. Egyebünk nincs. Nem kell kockáztatni, fejjel menni a falnak, a biztos leveretésnek. Túl kell élni, ez a dolgunk.
S lám mégis: Október végén visszataláltunk a gyerekkorunkba. A város tündökölt a boldogságtól. Mindenkinek volt hova hazamenni, egyszerre csak. [Hőse]... lerohant a tankok elé, ordítozott velünk: Megőrültetek? Mindenki elfelejti, hogy ti egy gyáva csürhe vagytok? Magánkívül volt, ragyogott, hogy Petőfi nyert, és ő vesztett.
Még Németh László is, aki inkább az indiai vallások szemlélődő harcnélküliségét érezte magához közel, s a reformokat, még ő is emelkedőben látta az országot.
Petőfi nyert.
Aki nem alkuszik.
Aki úgy érzi Nincs alku, én hadd legyek boldog.
A nemzet legtisztább pillanatai voltak ezek az eltiprásig. Az emeberek nem nyúltak a betört kirakatok megetti árukhoz, sőt, a forradalom tisztasága lehetővé tette, hogy az utcán nyitott dobozokba gyűjtsenek pénzt az áldozatok hozzátartozóinak megsegítésére. Vas István költő ezt a képet tartoggatta önéletrajzi regényének a végére, hogy ezért a látványért már érdemes volt élnie.
A többit már tudjuk. A buta, suta kamaszok - ahogy Cseh Tamás énekelte - harcos angyalainkká lettek a túlerővel szemben, kiket Buda Ferenc elsiratott, a
Tizenöt-húszéves halottak-at:
Kiontott véreim!
Támadó tűz voltunk,
hűs halottak lettünk.
Hajnalló hitünkről
fegyverfogó kézzel
tanúságot tettünk.
Gyermeki karunkba
ereje gyülemlett
forró férfikornak,
csillagos oldalú,
tűzokádó tankok
felnőtté tiportak.
Golyóverte testünk
lankadó lankái
holt anyaggá hülnek,
gránátot markoló,
kimarjult karjaink
jéggé mervülnek.
Sebeink nyitottak,
nyirkos kövön fekszünk,
most már nem verekszünk.
Égő túlvilági
benzines palackok
lángjánál melegszünk.
A csoda oda? Mint annyiszor volt már oda Buda is? Meg a Balaton partja is.
1848 hulló csillag?
1956 hulló csillag?
Ahány forradalmunk volt, mind elbukott.
- írja Jókai Anna - A forradalom célja, a gyökeres átalakulás sohasem sikerült...
[1849] Október 6.: a tizenhárom vértanú után a kivégzések nem érnek véget, ezeket az utókor kevésbé tartja számon, talán azért, mert a mártírok egyenként kerültek sorra, nem kaptak nyilvánosságot. Október végéig még kivégzik Csányi Lászlót, Jeszenák Jánost, Perényi Zsigmondot, Szacsvay Imrét, akik pedig nem harcoltak fegyverrel, csupán az eseményekben viselt tisztségeik miatt nyilváníttattak felelősnek... Haynau lesz a korlátlan úr, élet-halál ura. S mint botrányt és szégyent ne felejtsük: 1849. december 31-én Pest város tanácsa - micsoda tanács lehetett az! - díszpolgárrá választja Haynaut, Jellasicsot és Paszkievicset.
1956 krónikája rövidebb, de a koreográfiafájdalmasan hasonló. Ami 1848-49-ben hónapok alatt fordult, hullámzott, 1956-ban napok alatt történik meg. A csőcseléknek titulált felkelő nép hamarost honfitárs lesz, új kormány alakul, a katonaság nagy része átáll, már szinte csak az ÁVO az ellenség. Október 30-a körül úgy tűnt, hogy még az oroszoknak is hinni lehet: tiszteletben tartja a magyar kormány függetlenségét. November 4-e hajnalán kiderült most is, mint annyiszor: be vagyunk csapva. De maroknyi csapatok még ezután is tartották magukat, harcoltak a teljes kilátástalanságban, valóban az utolsó csepp vérig. A szovjet tankok mindent eltiportak...
Mindent? Valamit azért mégsem. Elegendő, ha az úgynevezett művelt és civilizált Nyugat-Európa lelkiismerete felől tudakolózunk. Azt hitték, hogy már csupán a jövő szégyenítheti meg őket, ha jóléti társadalmukból az út Orwell és Huxley Szép új világába vezet, ahol mindenféle tárgyi javak és árubőség közül kiveszik az éppen embernek való szellem. Nos, nem ezért kellett volna aggódniuk. A civilizatórikus javaktól távol egy brutalizált környezet nem ronthatta meg emberségünket, magyarságunkat és méltóságunkat. S ezt fölmutattuk a világnak, aki világ elfordította figyelmét, megideologizálta komfortosságában lelkiismerete megnyugtatására, hogy nekünk el kellett véreznünk. A minden menekülőket mindenkor befogadó lelkületű Bogláriakhoz oly közel álló francia s lengyel emberek, írástudók vallomásaiból ezúttal az önvád is kicsendül:
Jules Superville:
Magyar barátainkhoz
forog a föld forog
nagy könyörtelenül
minden nemzetével
Magyarország körül
hegye-völgye vérzik
öt világrész helyett
mi bűnünk hogy így kell
halnotok-élnetek
tárjuk ablakunkat
az Irgalom felé
járuljunk az Igaz
Bíró színe elé
kegyetlen sugárzás:
semmi sem tétetett!
Minden kellett volna
semmi nem tétetett
ím térdre omolva
minden hitetlenek
- könyörgünk értetek.
/Határ Győző fordítása/
A cselekvésképtelenség beismerése után bevallják, hogy azért mégsem voltak ők közönyösek az emberi jóság, tisztaság pártján.
Lengyel barátaink önkéntes kis fegyveres csoportokkal is támogatták szabadságküzdelmeinket. Bátran döbbentsen meg minket a tény, hogy az akkori szocialista, hivatalos Lengyelországban nem vonták felelőségre a budapesti harcok után e lengyyel légiósokat. Szolidaritásuk, és hogy igazat nekünk adtak e politikai gesztusnál is több váratlan amnesztiával - a sötét és legembertelenebb XX. század oly ritka fényes lapjaira kivánkozik.
Egy Wroczlawban megjelent költeményt hadd idézzek, melyet a szemközti parton, Salföldön alkotó Kovács István fordított le, melyben Picasso békegalambjának képét nem a költő csúfolta meg, hanem a történelmi valóság maga. Vitriolos a hang:
Urszula Koziol:
A galamb legendája
... az csak legenda volt,
hogy a galambdúc az ő hazájában van.
A kormányos elkábította Pablo galambját
elkábította és a Dunába fojtotta.
Igazságot tanusít az átvérzett föld
- - -
A kormányosra szörnyű folt esett
a galamb vergődő árnya
mielőtt a szép Dunába hullott.
Ma kiért szól a csönd és a kékség
amikor az a kiáltás a torkodban rekedt?
Pablo, - nincs meg a galambod
csak a Duna habjaitól csatakos kormányos.
/Wroclaw, 1956. november 22./
Európa s a kultúremberiség döbbenetéről értesülünk Albert Camus soraiból is: ...Nem tartozom azok közé, akik azt kivánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe... A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogya óvnunk kell minden cseppjét...
A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia. (1957)
Az ötvenes évek végén jelent meg Párizsban egy ottani költő, amúgy a mi Pilinszky Jánosunk barátjának egy verses bibliája, az Evangéliumoskönyv. Benne egy nagy gondolati költemény a Jézus arcát kendőjével letörlő Veronikáról, vagy inkább a közelmúlt eseményeiről, amikor a kicsiny nemzetek le akarták mosni, törölni a gyalázatot, a történelem köpeteit arcaikról.
Pierre Emmanuel:
Veronika
Torkig vagyok mondja a hóhér
Torkig torkig torkig azzal
Hogy e szerepbe szögez
Ez a dög s még össze is vérez az ácsolaton
Szomjazom
Megdöglök a szomjtól
Megdöglök jó Istenem ha nem mehetek haza
Megdöglök ha rögvest nem válthatok inget
Mikor fiatal voltam mondja a költő
majd elnémul
Vannak hóhérok Németországban
Van belőlük Oroszországban és Magyarországon
Van belőlük Franciaországban is
Mikor fiatal voltam mondja a költő
De a költőnek nincsenek nagy szavai többé
Befelé sír Szégyen égeti
Odáig jutott
Hogy nem hisz már könnyeinek sem
Odáig jutott akárcsak más vagy én
Több lett mint felelős
Bűnös
Nem veszi magára a becstelenséget
Elszenvedi inkább
*
Mikor fiatal voltam mondja a költő
Igaznak tartottam magam
Hittem hogy az Igazság oldalán állok
És lenfehérbe öltözött karból szólok a többivel
Megöregedtem
Megértettem hogy kiket Igaznak véltem
Méltatlanok
Mindig a színen vannak
Félkörben a szín egyik és másik oldalán
Most már nincsen mit védenem
Sem ezeké sem azoké nem vagyok
Semmi kedvem Törvényeket zengeni
A hóhér bárdjának líraiságával
Ami a becsületet illeti hadak gyűlnek
Osztoznak rajta hogy nekem már ne maradjon
Senki vagyok ember vagyok
Ember olyan amilyen
Mint bármelyik ember
Törvény és becsület nélkül
Névtelen
Az arcom az én hazám
Az arcom minden igazságtalanság helyett
És minden önfeláldozás helyett
Ott ahol kivégzendők és kivégzők vannak csak
Nagy emberek és
Nagy szavak nélkül
Ott ahol a hóhér magára ismer prédájában
Ahol a legyilkolt szégyenkezik gyilkosa miatt
Ahol a halálraítélt és a hóhér én vagyok
Szégyenkeznem kell az egyik és a másik miatt
A hazám s a fajtám miatt
Szégyenlem magam a nagy emberek
S a szavak miatt
*
Jaj Veronikám jaj az én szégyenem
Nyújtsd felém beszennyezett kendőd
Bármelyik nép beszennyezett zászlaját
Hogy a szent arcot letöröljem
A hóhér
S az áldozat
Egyugyanaz arcát
Drága Bogláriak!
Morális, örök-emberi kérdésig lendültek a francia költő versének sorai. Hóhér és áldozat egymásratalálásának lehetőségéről hallottunk 1945 és 1956 után.
Nagy Gáspár: Magyar abszurd című verse éppen ennek a megtisztító erejű pillanatnak az elmaradásáról beszél:
Nálunk
- két vállrándítás között -
történelmileg úgy alakult
hogy a hóhérok
a vérbírák
a sortűz-vezénylők
a szadista államvédelmisek
a legfőbb ügynökök
és a megzsarolt kis besúgók
sem tudnak (képtelenek)
megbocsátani
áldozataiknak...
Igen, az áldozat mindig könnyebben bocsájt meg - láttuk ezt a nyolcvanas évek végi dokumentumfilmekben, mikor egy-egy recski rab jobb testi-lelki egészségben fogadta a filmeseket, mint fogvatartója, ráadásul kiküzdött tevékeny-szép munkássággal a háta mögött, s nem úgy a megkínzója... Keserűen értem, megértem én ezt. Ám mindaz ami családunkban, mindaz ami bennem történt, az áldozatok nevében tudtam csak elmondani. - köszönve minden felém irányuló emberi megnyilvánulást, valamint továbbra is mindazok bocsánatára számítva ebben az országban, akiknek kezéhez véres erőszak tapadt.
A többi elfér Nagy László Várom a havat című költeményében már, hiszen meg-megtágított sebeinket minden esztendőben csupán a hóesések kötözték be eddig is.
Hó essen, olcsó öröm,
vér-emlékű szememre hó,
könnyítsen csömörömön.
Hol vagy te tünfökletes
energia, hol vagy remény!
Az ész hiába keres.
Üldöz egy üszöksötét
hattyú, csőrében krónika,
hozza a holtak nevét.
Amikor újratemették az áldozatokat, a szertartást végző Jelenits atya mellől szomorú,de határozott refrén hangzott el minden holt neve után:
VELÜNK MARADSZ!
Drága Barátaim, maradjon velünk e holtaknak az eleven emléke, mivel Illyés Gyula szerint mindaddig amíg nem feledjük a tért, ahol harcoltak, elestek ők, - új hont érlel a föld! Úgy legyen!
