Rab Zsuzsa legelső verseskönyvére bukkantam a tapolcai könyvtárban. Nem vezetek olvasónaplót, ám erről a találkozásról mégis csak írnom kell, hiszen a költőnő tizenhat esztendős korában publikálta e kötetet. Néki szülővárosa volt Pápa, ahová én középiskolásnak kerültem, hogy ott magam is, tizenhatévesként, verseket próbáljak szerezni diákélményeimből az ezerkilencszázhetvenes évek második felében. Rab Zsuzsa e gyűjteménye 1943-ban hagyta el Debreczeni István könyvnyomdáját Székesfehérvárott. A kötet címében szépen alliterál a két szó, amit aztán a végtelent is érzékeltetve három pont követ írásjelként: FÉNY FELÉ... A címlapon alatta: VERSEK. Pont van a végén, akár a többi Rab Zsuzsa-vers címe után is a többi lapon, mint még Ady Endre első verseskönyvében szintén. IRTA RAB ZSUZSA. A szerző nevének föltüntetése alatt tulipánforma virágmintával díszítette a tipográfus az oldalt, hogy azért aláférhessen a dedikáció is. A könyvtári példány provenienciájáról és a a diáklány költő családiasabban, ősibben, tán kálvinistábban is hangzó névhasználatáról vall: "A kedves jó Laci Bácsinak tisztelettel és szeretettel: Rab Zsuzsánna. Pápa, 1944. I.8." A borítón szívalakú kelyhe van a Nap fele növekvő virágnak, s a fényforrás keresztformában ragyogtatja sugárnyalábjait. Az égbolt koromsötét legfelül, az árnyék pedig hasonló komorsággal nyúlik meg legalul. Így tessékeli be az olvasót az első, címadó vershez a kötet. A szabadon kezelt tercinák egy koraérett, nagyon intelligens s igen érzékeny poétalányt mutatnak be:
Együgyű, semmi kis növényke volt.
Az Isten mégis töprengett felette,
amint álomszirmára hajolt.
Tán megsejtette benne a csodát:
himpora dal, titkos gyökere bánat,
vérszínű szirma tikkadt szomjúság...
A témaválasztás nem újszerű, mégcsak nem is szándékozik a virág = leány toposzán forradalmasítani, hanem pontosan és szépen kifejti mindazt a lehetőséget abból, amit a kép kínál, s ez igyekezetében végig következetes. A fény és az árnyék teológiából is tanult dualizmusát immár a saját, megélt élményei szerint írja versbe, s ezzel megrajzolta - anélkül persze, hogy ott és akkor Pápán tudhattta volna - egy XX. századi hatalmas költői életművének az iniciáléját:
- Boldog, kicsi virág. Hátra ne nézz,
ne lásd meg azt a sötét, hosszú sávot,
mely kínzó társad lesz, ameddig élsz...
Ne lásd meg óriás árnyékodat,
mely a völgyig nyúl, s némán, örök-vádlón
a harsonázó fény felé mutat...
E szellemi örökséget, hajdani gályarabok kultúr-testamentumát, Ady verseinek szeretetét Rab Zsuzsa az édesapjától és közvetlen környezetétől kapta a dunántúli református Párizsban, ahogy Pápát emlegették. Így emlékezett vissza a költőnő:
"Valamikor, hatéves koromban, verseket írkáltam. Magamat mulattattta velük. Nem tudtam ugyan, mi az: verset írni. Csak összecsendültek szépen a szavak, s ez tetszett. Mintha két poharat koccintottam volna össze. Abba is hagytam hamarosan, hülyeségnek neveztem, sokkal jobban érdekelt a korcsolyapálya, a vad biciklizés, az iskolai cstározások, a szertelen mulatságok. Örökké kimelegedve, örökké rohanásból hazalódulva, s már futva is a kertek végtelen szabadságába - így éltem.
Ezt a kicsattanó képű fruskát találta meg - Ady.
[Hogy azután, teszem hozzá halkan, már tudhassa: verset írni - mi az? - megj. tőlem: NIP. ]
Édesapám egy este felütötte a nagy zöldvászon Ady-kötetet, és olvasni kezdett belőle. A könnyebbekkel kezdte. Szent Margit legendája. Hazamegyek a falumba. A szivárvány halála... Így kezdődött minden."
Ady Endre verseinek hatása sugárzik a korai Rab-versek többségéből, sőt, van olyan költeménye a kamasz diáklánynak, amely több híres Ady-szimbólumot, jellegzetes Ady-képet is magába olvasztana. Ez a Rím-nagyúr rabszolgája című Rab Zsuzsánna-önarckép.
Rabszolga volt. Kopott, nagyálmú
rabszolgája volt Rím-nagyúrnak.
Éjszakánként átkos szívében
idegen, furcsa lángok gyultak...
- - -
Szívét mutatta, magát adta
bámész, röhögő, durva népnek,
szűz lelkét darabokra tépve
szórta széjjel, a csőcseléknek...
S mikor magából nem maradt más,
csak betűk, sorok - elfakultak -
véres alkonyon szent halált halt
mártir szolgája Rím-nagyúrnak.
Nem nehéz fölismerni - s filológiailag kimutatni - a halk s túlérzékeny, a szépség igézetében élő Szent Margit alakját mint alteregót, a vele rokon-sebzékenységű Hortobágy poétáját, a Disznófejű nagyúrként is viselkedő Költészetet, akihez hozzákényszeríti a nem csillapodó versficatori kedv, s akinek úgy lesz áldozatává, mint verssé vált szolga, ha a "nagyúr sírja szolgákat követel" (v.ö. A. E: Hunn, új legenda). Ennyi, vagy még több reminiszcencia kellett ahhoz, hogy kifejezhesse Rab Zsuzsa mindazt, ami benne kavargott. Még istenes-verse is Ady Endre hívő-hitetlen költeményét, a Sírás a Sion-hegy alatt címűt visszhangozza, mivel az őszinteség számára az egyik legfontosabb létérték:
Érzem: egy ima talán segítene...
talán visszaadna önmagamnak...
De nem tudom, hogyan kezdjek bele!
Látom előttem szent sugárözönben
kegyes szemmel az Istent állani...
És nem tudom, mivel, hogyan köszöntsem.
Nyújtja kezét, megfogná a kezem,
csak azt várja: induljak el Feléje...
De jaj - nem tudok imádkozni sem!
Nemes Nagy Ágnes kérleli majd hasonlóan Istent, hogy segítse meg őt, aki bár sok kálvinista pap hitetlen unokája. Rab Zsuzsai is lázadott volna testestül-lelkestül Ady érzelmi forradalmát víva masamód. A vadóc leány ám jó ha apja ellen képes véteni, nem hogy szembeszálljon az egész háborús világgal, s az azt magára hagyó Istennel pereljen! Apja szekrényéből az érettségi tételeket kilopta és a maturandus előtt álló fiúk megváltója akart lenni. Kormos István szép verssora illett rá is: virágot vétkezett. Ágh István, mikor bátyja osztályának tablóképét nézte, akkor is csak Rab Zsuzsát kereste az 1945-ben készült fotográfián: "Hol lehet az igazgató úr Zsuzsa lánya? Nem ebbe az osztályba járt, de azért a valóság vagy a legenda szerint fejen állt az osztály katedráján fejére hulló szoknyásan, míg első, 1943-as könyvével a város költőnője." Ott érezzük hitelesebbnek, kevésbé adysnak a diák Rab Zsuzsa hangját, ahol kevesebbet akar a nagy költőelőd "mindent vallani" gesztusánál, ahol beéri egy-egy múlt századibb sémával is, melyben megmutathatja elevenségét, tépett ellentétpárokba kívánkozó modernségét, érzelmi kiáradását, melynek medrét keresi még csak e kisvárosban, ahol szépen artikulálhatná lázadó kamasz-hangját is valahol a Nagytemplom terén vagy a Tapolca partján, akár a református kollégium előtt apjára vagy egy szívének kedves diákra várva. A végletek s az érzések pólusai közt vergődnek a hangulatok, ahogy az minden kamaszkorban lenni szokott:
Szegény, északi, bús hazám
hideg és fénytelen.
Le, Délre húz, csak Délre húz
jéggé dermedt szívem,
elátkozott szívem.
- - -
Napfényes Dél! Én jéggé fagytam!
Nem látod? Szenvedek!
Küldj egy sugárt, s öld meg vele
északi gyermeked,
átkozott gyermeked!
(Észak és Dél)
Heine fenyőjéről és pálmájáról már Petőfi is olvasott a kollégium könyvtárában annakidején az 1841/42-es tanévben. Jókai Mór szintén. Ő majd a Fekete gyémántok híres első fejezetében ír e két fáról, mikor még a dinoszauruszok korában az identitásukat keresték egymás mellett! Valahogy így érezte magát Rab Zsuzsa is, amikor a Jég és tűz című versének dualista szerkezetét komponálta:
Nem ismerem magam!
Néha jég a lelkem...
- - -
Máskor meg, ha égek
szívemnek tűzében,
mikor a Nap lángol,
s a Nyár ébredőben:
epedve tekintek
a lánghevű égre,
s vágyom... nagyon vágyom
egy kis józanságra,
büszke hidegségre!
A koravén bölcsesség, bizony, váratlanul megérinti még az olvasót is a rengeteg nyugtalan inverzió (harmóniájában a csendnek, tűzzászlaja a véres Napnak v.ö. éjszakáján a háznak /Pilinszky/) s a tépett dalformák között. Pilinszky Jánosékkal egyidőben jelennek meg Rab Zsuzsánál is az izgatott nyelvi megformálás jellegzetes elemei. A versbeli elfúló, föl-fölocsúdó, extatikus pillanatok, az ideges jambusok már a készülődő, új nemzedék hangját előlegzik az Éjszaka című vers tárgyias látomásában:
Az éjszaka nagy, csukott tenyerében
tart mindent. A látó szemek alusznak
önfeledten, ájult mit-se-tudva,
harmóniájában a puha csendnek...
s áldón ráhull mindenre a sötétség.
De kár, hogy néhány óra már csupán, és
a nagy tenyér könyörtelen kinyílik!...
A fény a zsibbadt álmodókra rikkant,
megrészegíti s harcba hívja őket
tűzzászlaja alá a véres Napnak...
Nemes Nagy Ágnes iskolás füzetéből is előkerülhetett volna e négysoros, melyet Rab Zsuzsa első kötetében találunk, oly izgatott asszonáncok csöngenek a sorok végén:
Ma éjjel hűtlen lett hozzám az álom:
ajkad ízét kóstolgatom a számon,
és hajnalig utánad sírva árván,
reménytelenül ölelem a párnám.
(Utánad)
Kormos István első verses könyvének Dülöngélünk volt a címe. Simon Istvánénak az Egyre magasabban. E költőtársak közül többen pironkodtak később a legelső poéta-bátorságukért. (Mindegy is miokból, mivel jelentős, nagy költészetet előlegeztek az emlegetett szerzők!) Kormos István - Rab Zsuzsa későbbi férje - például a barátok polcairól úgy lopdosta vissza a példányokat. Később átírták, tovább csiszolták az első kötet darabjait, hogy érett munkáik közé fölvehessék őket. Kálnoky László szinte teljes egészében átírta a zsengéit. Zseniálisan. Ám többük esetében nem mindig sikerült ez a fajta utómunkálat. Voltak szakaszok, melyeknek éppen a hamvát törölte le a az azóta szerzett mesterségbeli rutin. Talán azok a leghasznosabb korai versek - megkockáztatom -, amelyeket már nem kell tovább simítgatni, reszelni, felébe vágni, megduplázni, kalapálni stb. Hanem ami úgy áll meg a maga lábán, hogy bár nem lesz az oeuvre opusz egye, de változatlanul hat, akár úgy, hogy egészen új, immár ellentétes hangulatú vers kivánkozik utána és helyette. Rab Zsuzsa például az Esti dal-án viszaemlékezésében mosolyog már, hiszen tudja, hogyan kell finom önironiával a megtalált hangján remekművet írni a pápai diákszerelemről. Idézem a "megmásíthatatlanul" kedves-rossz verset, majd az ellenballadáját:
Vágyam
feléd
küldöm,
szegényt...
Vigasztald,
marasztald,
ontsd rá
a fényt!
Az éj
lehullt...
Melléd
simult
a lelkem,
és bennem
felgyúlt
a múlt...
(1943)
Édesapjára visszaemlékező vallomásában a következő széljegyzettel értelmezte ez ifjúkori dúdolóját:
“Szívügyeimmel, mondom, nem szórakoztattam, de zsenge szerelmes verseimet nem restelltem megmutatni neki. Bízhattam tapintatában: nem faggat a “múzsa felől. Csakis a verset nézte mint “művet. De hogyan bírta megállni mosolygás nélkül például ezeket a tizenhat éves kori verseimnek olvastán?
Vajon micsoda hosszú múlt állhatott mögöttem...?
S milyen kalandok jönnek, jöhetnek még?
A diáklány cipőit az Arany Griff szálló előtt egy fuvarosló levizelte, mikor kottákkal a kezében éppen a nagy Őre várt. E megszégyenülés emlékét szapphói strófákban elevenítette föl később Rab Zsuzsa:
Tétován még jött a diák utánam,
elmaradt aztán. Gyanította ő is:
elviharzott, elcsobogott az utcán
zsenge szerelmünk.
Szőke volt vagy barna? Dehogy tudom már.
Kiss Mihály volt? Gyarmati Pál? Csak annyit:
másnap én égőfülü csókolomját
el se fogadtam.
(1965)
Magányos lányka s szorongásait tűnődéssel oldja, így látom verseiben, ahogy sétál s szemlélődik a Bakonyér vagy a Tapolca partján. Megszámolhatja még a működő malmokat, mind a huszonhetet, elgondolkodhat gyermekfilozófusként az élet értelmén a vizipókokat figyelve:
Az éren szirmok lebegnek,
mint kis örömhajók,
s az omladékos part alatt
egy csapat vizipók...
Eveznek, kapaszkodnak. De az
árral mindig szembe.
Igyekezet az egész életük,
és ti juttok eszembe,
szegény, kicsinyes emberek:
ti is ilyenek vagytok...
Harcoltok, küzdtök, robotoltok,
s előre mégse juttok...
Nem lenne jobb, mint én teszem,
a vízen megpihenni,
várni, míg elrgad az ár,
s hajrá! rohanni, menni?...
Elfáradt fiatal karom
a harcot rég feladta...
Álmodom, s várom, hova vet
a Végzet áradatja...
Csodálatos, ahogy látomássá növeli a konkrét látványt a fiatal poetrina. Egy kamasz létösszegzésnek vagyunk tanui, ahogyan ma mondanánk. Babits melankóliájához áll közelebb a végkövetkeztetés, ama Esti kérdés szizifuszi metaélményéhez. Pedig azt vártuk volna tán, hogy Szabó Lőrrinc puha lábakon messzi futó, s mindig, mindenütt célbajutó vizipókjait véteti észre a pápai folyócska Rab Zsuzsával. Ez az életutat nem beszáguldó, hanem azon nagy erőfeszítések árán éppen hogy csak megálló, megmaradó küzdelem fegyelme és tartása mindvégig elkísérte Rab Zsuzsát: Budapesten és - immár az embertestvéri részvéttel kiegészülve - a távoli népek országaiban egyaránt. Érett fővel, tapasztalatokkal ha Pápára vissza gondolt, akkor is ez az ér ragyogott föl emlékeiben a vizipókok életpéldájával:
"A malomtó pedig gyönyörűséges... Elnézni a vizipókot, amelynek ki tudja, miféle varázscipellő van hat cérnalábán, mert szaladni tud a víz tetején, nagyokat lök magán előre, de mindig az ár ellenében, ezért mindig egy helyben marad. Ma, felnőtt fejjel, a makacs küzdelem szép jelképének látom ezt a bogarat, akkor csak azt gondoltam, milyen buta! És szerettem volna két ujjam közé csippenteni, megfordítani: lefelé ússzál! Szaladj!" (Kék és zöld éveim)
Szintén a vizipókos vers kései önkommentárjaként, továbbgondolásaként foghatjuk föl a Bogarak, borostyánkőben című lírai próza sorait, melyek évtizedekkel a vers után íródtak:
"Korcsolyázik-e még valami csöndes kis fiók-Léthe vizén, ár ellenében, a légies vizipók? Vagy a vizek mérge vele végzett elsőnek? Hat parányi légbuborék-korcsolyáján szánkázva, jelképpé nőtt szememben századgrammnyi kis lénye, amikor először figyeltem fel rá, mit művel: örök futásban, mégis egy helyben. De talán mégsem olyan ostoba az a kis semmi pók, talán éppen ezt akarja: a küzdés örömét, s a hűséget a helyhez, amelyhez kötődött."
Külváros című versében nemcsak Pápa belvárosából, a sétáló Kossuth utca, a Nátus biztonságából lépett ki, hanem egyben egzisztenciális, s mondhatjuk: egy újabb, másik egzisztencialista élményig is merészkedett. A Kosztolányi-fordította Rilke-versekben olvashatott hasonló sorokat, ha mindenáron szekunder hatást akarnánk kimutatni a zsengében (Az életét megváltoztató, elrejtett Jeszenyin-kötere majd csak későbbi diákéveiben talál rá!):
A külvárosban járni nem merek:
megszégyenít
a vak nyomor, s hogy nem segíthetek.
Tegnap mégis arra leltem magam.
Ki tudja, hogy
merre ődöngtem akkor, céltalan.
- - -
Az embert láttam...
Köztük járok, szégyenlem jó ruhám.
És jó, meleg,
piros szívem ma nékik széjjelosztanám...
(Külváros)
Az emberi szenvedéseket megleső kiváncsiságánál csak a részvéte a nagyobb. Akkor is a város és már a létezés peremén jár, mikor felnőtt fejjel s szívvel már el tudja mondani a gyermekkori eltévedést s a temetőbéli Kálvária-szobrok okozta sokkot, hiszen a Gyerekkor, Kálváriadomb költői előzménye kétségtelenül a Külváros című vers volt. Közös bennük, hogy az ECCE HOMO! kétezer éves stigmáinak fájdalmán az egyéni létezés minden életszakasza tud megváltásvággyal enyhíteni. Az idézett ifjúkori verstől a következő remekművön át vezetett Rab Zsuzsa életútja, - mindvégig a legfényesebb tehetséggel és emberséggel:
Régi csavargás
máig hasító iszonyodása.
Döngő harangszó
bronzmozsár-zuhogása.
Tolató vonatoktól döngő
Kálvária dombja.
- - -
Aztán -
a kicsi játékházak különös titka:
kókkadt virágok akadtak
rács-fogaikba,
a rács mögött ember-nagy, festett
viasz húsú bábuk!
- - -
mind ott nyüzsögtek a kőoduban,
amitől elaludni féltem...
- - -
Futni vissza!
előre! hátra! merre?
A dombra!
Várnak hárman -
karókon függve,
rácsavarodva!
Nagy füttyel a domb alatt
mozdony tolatott.
Megláttam a füstöt!
a sínt!
a piros vonatot!
Ember lépdelt lenn: vasutas,
kezében bicegő lámpa.
Lebotladoztam -
úgy estem rá, mint az apámra.
Reménynek tán elég is ekkora, ha a megváltást beteljesítő emberfia a pápai igazgató tanár úrra, Rab Istvánra hasonlít.
