Németh István Péter

Németh István Péter:

Rajztábla a katedrám

Avagy óravázlatok, beszédek, írások Diszelből

Szavak a harangok szívéig

    Titokzatos volt a harangláb. Képzeletem gyermekkori űrhajója, amely hirtelen, mint elhadart esti ima, felröppenhet a végtelenbe. Lassan megtudtam róla ezt-azt. Derengett már diákkorom első leckéi közt a parasztbarokknál is ősibb gerendák gótikája. Életemben először haranglábat a nemesnépi rokonok házának szomszédságában láttam. (Németh József könyvéből tudom, hogy a nemesnépi harangláb Zala megye legjelentősebb faharanglábja. 1793-ban épült, 1954-ben állították helyre. Zalaegerszegen ennek a másolatát építették fel az 1930-as években. A hetvenes évek végén Tüskés Tibor Zalamente, Somogyország című könyve fölött tűnődhettem el szép reprodukcióján.)
  Reza nénémnél vendégeskedtünk, akinek édesanyja (dédnagyanyám, Tüske Rozália) hajdanán bábaasszony volt, s tágas udvarának szomszédságában állt a fából való szép alkotmány. Reza néniéktől családi bibliát is kaptam. Itt őrzöm polcomon. A pozsonyi Patzkó nyomdában készült könyvbe (kétszáz évre visszamenőleg) őseim születési és halálozási dátumait is beírták, éppen azokét, akikért a nemesnépi harangláb harangja szólt... Tapolcáról ha nyugati irányba nézek, gyakorta eszembe jut, hogy haranglábak jelölik a magyarság falvait amarra, de még napkelet felé is, hisz Farkas László szobrász és népművész Lesencetomajon 1999 nyarán egy képeslapot nyomott kezembe arról az általa faragott csíkpottyondi haranglábról, ami tőlem – persze csak kilóméterekben mérve – a legmesszebbre van.
  Itt állnak a közelünkben, ott állnak tőlünk távolabban; megannyi építészeti lelemény, a gerendák sokféle (andráskeresztes "X"- vagy "Y"-forma) alakzata, mégis elvéthetetlenül hasonlítanak egymásra: haranglábak. Nemesnép és Csíkpottyond között sok-sok évszázada ismerősen fogadhatja az utazó ember szeme a haranglábak fakeresztjeit, bádog toronygombjait. Magaslatokra, dombokra építették a haranglábakat az olyan falvak, amelyeknek kicsiny, torony nélküli templomuk volt. (Legfőképpen a templomtalan települések buzgólkodhattak a haranglábkészítésben.) A haranglábak szolgáltak, lévén, hogy rájuk függesztették a harangokat, nem hivalkodtak méreteikkel. Akkorák voltak, mint a falusi házak. Belesimultak a tájba. Nem egyszer magát a falut is a haranglábjáról nevezték el. Kós Károly könyvében olvasom ezt, aki építészként és szellemtörténészünkként egyaránt alighanem a leghitelesebb summázással ajándékozott meg minket: "Nem hiába találkozunk a Kis-Küküllő vidékén Harangláb nevű faluval is: egészen a múlt század végefelé kezdődő kőtoronyépítés divatjáig a környék legtöbb magyarlakta falujában fa harangláb volt. Így száz évvel ezelőtt még Nagykend, Egrestő, Dombó, Bonyhaszéplak, Péterfalva, Hosszúaszó, Gogánváralja, Sáros, Dányán, Erzsébetváros, Sárd, Bénye, Ózd, Herepe, Sülye és más falvakban is állottak haranglábak a többnyire még középkori kis kőtemplomok mellett. A templom mellett külön álló harangtorony az európai középkor itt megrekedt hagyatéka. A reformáció nem fektetett súlyt a templomok mutatósságára, Mária Terézia ellenreformációs korában pedig egyenesen tilalmazták a kőtornyos protestáns templomok építését. Kétségtelen azonban, hogy a vidéken a fa haranglábak fennmaradásának kedveztek az olyan sajátos helyi körülmények is, mint, negatíve, az épületkő hiánya és a csúszós talaj, pozitíve pedig a bőséges tölgy- és cserefa erdők. Hasonló tényezők tartották fenn a haranglábakat Háromszék, Marosszék, a Mezőség, Kalotaszeg és Szilágyság, valamint a kárpátalji Bereg, Ung és Zemplén, a felvidéki Felső-Vág és Garam, vagy a dunántúli Göcsej és Őrség csere- és tölgyövezeti falvaiban." A harangoknak szólniuk kellett. Csak addig maradhattak némák, amíg Rómába mentek a Nagyhéten. Föltámadásig, amíg tartott Jézus sír-éje, a fakereplők szava volt szent. Aztán megint csak a bronz bim-bam hirdette, hogy "Föltámadott!". Ezt bongták a harangtornyok, ezt a haranglábak is.

٭

    Kotnyek István fotóit nézegetem, amelyeket a zalai haranglábakról készültek. Milyen régen láttam egyiket-másikat. De jó, hogy megvan még ez is... Leírnom nem lehet, amit látok, hiszen kár volna értelmezni, magyarázni szavakkal azt, aminek képnek kell maradnia emlékezetünkben! Hiszen a honfoglaláskor előtti fatemplomoknak sincsenek meg ma már... Fazsindelyekre, fasisakokra, fagerendákra, faragott fakeresztekre egyszer majd az enyészet vár, miképpen azok is megöregedtek, vagy el is mentek, akik a faharangláb harangjának kötelét húzgálták. Amikor Kotnyek István megörökítette fotómasinájával e hetési és göcseji szakrális emlékeinket, a művészi munkáján túl egyáltalán nem mellékesen olyasvalamit tett, amit zeneszerzőink a fonográffal a népdalgyűjtő útjukon. A hang- és a képfelvételeken tovább él, s bármikor rekreálható a kihalni tetsző kultúra. Kotnyek fotográfiáitól eztán még elevenebbek lesznek az eddigi haranglábakról való ismereteink, s a bagladi, a felsőszenterzsébeti, a kálócfai, a kozmadombjai haranglábak és társaik hirtelen sokkalta többek lesznek faluképi jelentőségüknél, megértjük, hogy elnémult harangjaikkal is ugyanazt üzenik, mint a Halotti Beszéd, a dobronhegyi román ablakocska, a veszprémi gótikus madonna, a Képes Krónika és a Csatári Biblia, Dorffmaister vagy Maulbertsch freskói... A haranglábkészítés nem ismert felekezeti különbséget: kálomisták és pápisták (Fekete István Matula bácsijának szavaival élve) egyaránt emeltek haranglábat Zalában. A nemesnépit például a reformátusok, a Gutorföldén találhatót pedig a katolikusok állították. Egyöntetűségünket hidetve szépséges látványukkal, harangszavukkal összekötik az idegen országok fele úszó magyar szigeteket, s hogy még mindig itthon járunk, ezt is jelzik a népek tengerén, mint a fároszok.

٭

    A haranglábakról még Elek Artúr beszélt megkapóan szép, ihletett sorokban: "A haranglábat, mint annyi karcsú társát, azért építették az emberek, hogy kinyúljon közülük, föl a fellegek alá, az Isten zsámolyáig és kiterítse imádságaikat az ég királya elé. Harangokat húztak föl reá, csilingelő, morgó és bömbölő fémszájakat, hogy az emberszívek panaszát és vágyakozását égig sírják. És hogy elimádkozzák a város fejéről a veszedelmet, a cikázó villámot és az ellenség pusztító hadait. Nyolcszáz éve áll mai helyén, és miként a sziklahegy, mennél régibb, annál keményebben veti meg a lábát. Mennyi vihar rázta meg a tornyot és mi mindent látott öreg pár szemével! Az emberek haragja nem bírt vele, s az Isten haragja megkímélte." Talán mert a harang és a metonimikus kapcsolattal alkotott szó is olyan emberi képzeteket kelt. Mert a harangoknak ha nyelvük, palástjuk, lábuk, zsuppszoknyájuk van; illő, hogy megtartsa őket minden időben ég és föld közti kőtorony, s ha az nincs, vas- vagy faszerkezet. Ne kelljen olyan szomorút látni már egyikőnknek sem, mint a költő Nagy Lászlónak, hogy lehuppannak magasukból a delet jelző, a litániára hívó vagy az ünnepet hírelő testek, amiken szöcskék ugrándoznak, s " tolakszik a fű, a fű, a fű / tömören a harangok szívéig"... Van szíve is tehát a harangoknak, akikhez életműve záró mondatát írta az iszkázi mester: "Majd jöjjetek el értem harangok." Milyen jó, hogy mi még mindnyájan elébe is mehetünk a harangoknak... Szelíden így hívogat Kotnyek István fénnyel írott könyve a haranglábakról.

IRODALOM:

Erdélyi református templomok és tornyok. Kiadja az Erdélyi Ref. Egyházkerület Iratterjesztése. Kolozsvár. 1929. Hasonmás kiadása a Polygon Könyvkiadó gondozásában jelent meg Budapesten 1989-ben.

Magyar néprajzi lexikon. Az öt kötetes kiadványban lásd a haranglábról szóló szócikket.

Kós Károly: Erdély népi építészete.
Szerkesztette: Balassa M. Iván. Budapest. Kelenföld Kiadó. 1989.

Tóth János: Göcsej népi építészete. Bp. 1965.
Tóth János: Az Őrségek népi építészete. Bp. 1971.
"Ha fatemplomra se tellett, fa haranglábat épített az őrségi nép, s a faépítészetben való jártassága a haranglábak gazdag változatú típusait alakította ki.
A legegyszerűbb az egy lábon álló, ágasos harangláb (a göcseji Csödében). Széles tölgyfaoszlop kifaragott ágasán ül a négyszögű alaprajzú, gúla alakú sisak, amely a harangozót védi. A harangláb ma már a göcseji falumúzeum egyik ékessége.
[A fejezet leírja még Kustánszeg, Maróc, Mumor, Szentpéterfölde, Kercaszomor, Kerkáskápolna, Őrbajánháza, Szatta, Viszák, Farkasfa, Máriaújfalu, Csehi, Dömefölde, Gyöngyösújfalu, Pankasz, Kányavár, Nemesnép, Csörötnek, Gödörháza, Molnaszecsőd, Felsőszenterzsébet haranglábjait.]... A haranglábak között méreteivel és szépségével kitűnik a göcseji nemesnépi, amelyet Göcsej népi építészete című könyvünkben részletesen ismertettünk, továbbá az Őrségben a pankaszi és a molnaszecsődi. E három harangláb nagyvonalúságával, nemes arányaival méltán állítható egysorba a kelet-magyarországi (Szabolcs-Szatmár megyei) és erdélyi harangtornyokkal."

Németh József: Zala megye műemlékei.
Zalaegerszeg. 2. kiadás. 1979.
"Napjainkig szolgálnak a faharanglábak. A kis, pár száz lelket számláló közösségek később sem tudtak (a XVIII. századnál) templomot építeni, 1-2 harangjukat fából készült állányra helyezték. Arra is van példa, hogy a leégett fatemplom helyére harangtorony épült, így történt Nemesnépen, ahol a református hívek 1793-ban emelték a megye máig legszebb haranglábját."

Szász János – Szigetvári János: Népi építészetünk nyomában. Bp. 1976.
A kötet előszava mintha csak Kotnyek István fotóművész és a haranglábak bensőséges kapcsolatáról szólna:
Ami mögöttünk van, az bennünk van. (Kassák Lajos)

...De ott, ahol az ősi élő építőanyag a fa, mint szerkezet és mint formaalakító szólal meg, alakult ki az igazi összhang. A népi építészet saját formanyelvét megtalálta a favázas vagy teljesen fából készült építményeiben...
A falukutatás, a még fellelhető "én még láttam, te hiába mész már oda" emlékek rögzítése nem más, mint a csillagtól elvált fényes ragyogás rögzítése a fényképezőgép lencséjén keresztül. Az objektív még időben gyűjtötte össze a sugárzást, ha már a mai valóság más is (még másabb 2004-ben, mint 1976-ban volt, megjegyzés tőlem: NIP.), a múltat őrző fotópapír pozitívja elmondja, hogy mi mindenkor hegyről álmodtunk – és most csak gödröt látunk..." (Nota bene: reménynek legyen elég, hogy amit három évtizede elsiratott a szerzőpáros, az a valóságban és Kotnyek István világában még mindig él. Megj. tőlem: NIP.)

Dr. Czellár Katalin – Dr. Somorjai Ferenc: Magyarország (útikönyv). Panoráma Könyvkiadó. 1996.

Nagy László: Versek és versfordítások. Budapest. 1978. Magvető Kiadó. (2. kiadás) 1. kötet. 444. p.

Garai Gábor 1958-ban írt Harangláb címmel verset. Költeménye több válogatásában is megjelent. (Nyárvég. )

Elek Artúr: Harangláb. Megjelent a Nyugat 1928-as évfolyamának 13. számában.

Sára Sándor erdélyi harangláb-fotója az Új Horizont címlapján található. (Veszprém. 2004. 1. sz.)

Zalai fényképeslap

Kotnyek István könyvébe

Falu szélén, kicsi dombon
Faharangláb, - faragott.
A fazsindely s fakeresztje
Mohazöldes arany ott.
Idelátszik fasisakja,
Rokolyája is alant.
Ha gerendák bizseregnek;
Idehallszik a harang.

Álomi seregszámla

Marton László szobrairól

...egyszer egész éjen át/ - Megúnva talapzatát – / moccant minden kőszobor. /A mezítlen márványtestek... Ám ismét ott állt hajnalban / Mindegyikük moccanatlan. / Sóhajtoztak a fényben, / Vajon mikor jő el ő, / Jaj, mikor száll le újra már / Az éj, a következő.
(Jean Rousselot: A szobrok)

Elmondanám Néked, hogy minap éjszaka nem tudtam aludni, de hát régesrégi ebédek után a Darányi Ignác utcai óvodában kölyökként sem hunytam le soha a szememet együtt a többiekkel, hanem amíg csak föl nem ébredett a gyerekcsoport, a mennyezetről aláfüggő fehér villanybúra volt a kisbolygóm és gömbtükröm, s én azon kísértem figyelemmel a kint jövő-menőket, akik fölsétáltak a dombra a vadgesztenye fasor között, vagy Andronyiék felől ereszkedtek le a református templom irányába. Azóta már legalább negyven év tovarebbent, tűnődtem, s álltam csak ugyanazon óvoda fölötti keresztutcában Tapolcán, immár otthon, házunk ablakát az éji kertvárosra tárva. Elnéztem egyedül a Szent György-hegy és a Badacsony felé, láttam a hunyorgó csillagokat a templomtornyok fölött, s alul a talaj mentén hömpölygő ködöt. Hirtelen a két vadgesztenye mintha csak utat akarna nyitni, lombjaival elhúzódott egymástól. Kik jönnek? Borissza régi barátaim, akiktől hűtelen elmaradtam? Tán hajdani tanítványok? Szerenádot ilyenkor diákok nem szoktak adni. Lassan ismertem meg a sereglet élén jövőket... Elsőként Fortuna asszony görgette talpa alatt a márvány gömböt. Őt Egry József követte. A Piktor is mezítlábasan közelgett, nem harákolt már a holdfény hűvösében sem, nem kellett féltenie talpát, hisz a Ley utcában járt, nem pedig a badacsonyi móló késélű bazaltkövein. Hóna alól a sámlit letette a villanylámpa glóriája alá. Nem zavarta, hogy körötte éppen visongásba kezdett három locs-pocsoló lurkó. Amire fázni kezdtek volna, beburkolta őket hatalmas leplével egy szomorú alak. Mondják, maga a Történelem volt, hisz mellette egy fiúcska tört cserépedény darabjait illesztgette össze. Kilenc csodaszarvas font kört agancsaiból, majd a páncélinges Szondi Györgyöt követően kuruc vitéz és generális paripái tűntek föl. Egy magányos, hőkölő ló patazaja után Görgey elégelte meg a vágtát, méltósággal ült nyergében. Kossuth kihúzta magát, nem emlékeztetett itt a turini remetére. Türr tábornok, aki ígért puskát a magyarnak, hosszú bajszát pödörte meg. Eljött Petőfi Sándor, s mint mindig, ha vándorolt az országban: tarisznya lógott vállán, keze botot szorított − rögvest rohant volna zsebébe gyűrt verseivel tovább. Kölcsey azonban őt is hellyel kínálta. Ott ültek a járdaszélen a költők. József Attila nézte, hogy úszik el az aszfaltfolyó. Tolsztoj eltűnődve túrt próféta-szakállába. S volt, akinek egyáltalán nem láthattam az arcát, mert a nagy bánattól meggörnyedt s a vadgesztenyefa lábához rogyott. Aztán lányok is érkeztek. Lányok: kedves kis trombitával, furulyával, ugráló kötéllel vagy könyvecskével. Bomolva körbetáncolta őket egy erdei faun, ördöngős patái csak úgy kopogtak az éjszakában. A dundi Margót és a sarki lányt a régi idők több asszonya követte még. Zsuzsánna a fürdőből... − hogy irigyelnének, ha most látnák, amit én látok, a valahai, leselkedő vének. Ám lesütöttem a szememet, Penelopé gyönyörű bőrénél csak a kiszolgáltatottsága pőrébb. Nincsen az a lepel, ami elfedezhetné az ő megalázott magányát. Fej és kar nélküli torzó vonszolta magát a tömegben. Nem láttam még soha szebb női testet, bár – mondom – csonka volt. Mint egy hasbeszélő, úgy préselte ki magából azokat a szavakat, amiket egy magyar főúr naplójában olvastam még diákkoromban, aki éppen a mai napon született: "Lenyesik szárnyamat, lábamon járok. Levágják lábaimat, kezemen fogok járni. Kiszakítják kezeimet, hason fogok mászni. Csak használhassak." Bányászok, szentek és boldogok sorát láttam, államfőt, herceget, pártvezért, − némelyiknek a neve sem jutott eszembe. Jókedvre azért igazán egyvalaki hangolt: egy papucsos, cserfes kislány fürdőköpenyben, fején papírkoronával:

− Jössz-e velem tollasbálba?
Leszel-e ma kiskirályka?
(Az ámulattól persze mukkanni sem tudtam.)

  Végül még négyen szólaltak meg. Kislány, nagylány, asszony, a negyedik korát nem tudom megállapítani, annyira beburkolódzott. Ők voltak: Tavasz, Nyár, Ősz és Tél. A négy évszak személyesen. A legidősebb kezdte, s továbbadta a szót a többieknek, folytassák csak sorban. Végül a vers strófái körbeértek, s majdnem ugyanazokkal a szavakkal a Tél berekesztette a költeményt:

TÉL: Kilépünk a házból. / Talpa alatt a cipőnknek /Tél hava csikorog a jégen,

TAVASZ: Majd csak az illat izeni, / Hogy már nem havon, ámde fehér akác
Le-lepergő fürtü virágain járunk,

NYÁR: Aztán melegedni kezd a bazalthegy, / S mindegyre forróbb kavicsokról kavicsokra / Mezítlábolunk a ragyogásban,

ŐSZ: S egyszerre azt vesszük észre csupán, hogy
Újra a ház fele tartunk, amerre aranybarna
Vadgesztenyék kopognak szurokfekete aszfaltra,

TÉL: S talpa alatt a cipőnknek megint / Tél hava csikorog a jégen. / Belépünk a házba.

  Elhallgattak. Hallgattam szintúgy. Nem kellett segítnem útbaigazítással. Hiszen bárki az én helyemben tudhatja már, hogy a kovácsműhelyhez tartanak, ahol Teremtőjük született. A Magyar Mózes mellé a klottnadrágos Pásztorfiú állt, s a menet élén némán mutatta ércbotjával az irányt.

Tapolca, 2004-09-21       Németh István Péter


Tisztelt Igazgató Úr, Kedves Kollégáim és Kis Barátaim!

Március tizenötödikén itthon és a nagyvilágban mindenütt, ahol magyarok élnek, ünnepre gyűlnek össze az emberek, mivel 1848-ban e napon Petőfi Sándor, Jókai Mór s a többi ifjú 12 pontban megfogalmazta a magyar nemzet kívánságait. Ebből a közös óhajtásból, e vértelen forradalomból új ország és új rend született, amit véres harcban kellett megvédeni. Az ihlet ehhez kevés volt, így Petőfinek is muszáj volt kardot ragadnia. Csupán azok csodálkozhattak a költő és nemzedéke bátorságán, akik nem ismerték vagy alábecsülték Magyarországot, annak népének karakterét és legjobb fiainak szellemét: elődeink elszántsággal párosuló tehetségét. Értékeinket, amit már nyolcszáz éve vigyáztunk a Kárpát-medencében, a francia császár is jól ismerte. A XIX. század elején Napóleon magafogalmazta kiáltványával fordult hozzánk, azzal a felhívással, aminek magyar nyelvű változatán a tapolcai születésű Batsányi végzett stilisztikai simításokat. A nagy Bonaparte saját kezűleg, az ókori retorikusok hagyományai nyomán írott szövegében dicsérte a magyarokat. Kizárólag köztudomású történelmi tényeket sorolt érdemeinkként:

"Vagynak még Tinéktek nemzeti tulajdon erköltseitek;
vagyon nemzeti nyelvetek;
és ditső eredeteteknek régiségével méltán ditsekedhettek.
Szerezzétek most vissza nemzeti léteteket..."

A nagyvilágban sok szépet-igazat mondtak rólunk, magyarokról, mivel cselekedeteinkkel rászolgáltunk ezekre a pozitív ítéletekre. Megszokhatatlan, boldogító érzés újra meg újra hallani ezeket a vélekedéseket, főképpen oly hosszúra nyúló időkben, amikor egy nemzet fiai nem tudnak egymásról jókat mondani. Elhatároztam, hogy ma csokorba szedek belőlük, s átadom Hallgatóságomnak, mint messzi földeken nyílt kokárdavirágokat.

Más francia gondolkodók számára is, ha volt nép, amely példát adhatott a világnak önérzetességből, önfeláldozásból, hősiességből és szabadságvágyból, az csakis a magyar lehetett. Victor Hugo és Dumas igen tisztelték a magyarok érzéseit, eszméit, például Teleki Sándor gróf ragaszkodásából. (A szabadságharc bukása után, Jersey szigetén, Victor Hugo hetente kétszer vendégül látta a menekülteket, köztük a "legbecsületesebb magyar"-t, Mészáros Lázárt.) Montesqieu szerint "A magyar híres szabadságszeretetéről, nemes és nagylelkű jelleméről, hősi bátorságáról." Nem is feledték el Európában, hogy "A nyugati nemzeteknek hálával kell elismerniük azokat a szolgálatokat, amelyeket Magyarország tett a civilizációnak, először, amikor testével vetett gátat a barbarizmusnak, majd midőn tántoríthatatlan bátorsággal ragaszkodott szabadságához." – írta Eduard Sayous. Jules Michelet is hasonlóan fogalmazott: "A magyar nemzet a hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája. Mikor fogjuk adósságunkat ez áldott nemzet iránt leróni, mely a Nyugatot megmentette? Vajha a francia történetírás leróhatná már egyszer hálájának adóját a magyarsággal, a nemzetek hősével szemben. E nemzet hősi példájával felemel és megnemesít minket. A magyar hősiesség a magas erkölcs megnyilatkozása." Michelet-t a legköltőibb nyelvű francia történésznek tartották. Teleki Blanka és Lővey Klára gyűjtötték számára az adatokat, hogy megírhassa a szabadságharcunk történetét. Ugyan nem készül el vele, de tanítványainak, ismerőseinek a figyelmét Magyarország felé irányítja. Romantikusak és lelkesednek hazánkért. Clemence Robert Kossuthról regényt ír! Nincs okom a dicséretek fölött elpirulni, hiszen nem én mondom, s még csak nem is magyar alkotóktól idézem e szívmelengető szavakat. Akik hittel így beszéltek rólunk, mi okuk lett volna, hogy ennek a kicsiny országunknak hízelegjenek? Királynők, királynék szerelmesedtek bele Magyarországba. A belga Mária Henriettát még a sárga irigység is ette, hogy nem az ő koronájának ékszere a Csobánc, a Badacsony és a Szent György-hegy. Lelkesedett Kisfaludyért, a várakért, vidékünk asszonyai pedig lángost sütöttek néki Szigligeten. Az osztrák uralkodóházba került Erzsébet, a szépséges Sissy szintén rajongott Budáért, Gödöllőért és hazánk minden erdős-szőlős szegletéért. Ha rajta múlik, bizonnyal többször lefogta volna férje, Ferenc József halálos ítéleteket aláíró kezét. Nicolas Lenau pedig igen szépen írt a pusztáról és a csárdáról. Az osztrák költő amúgy ugyanabban a döblingi szanatóriumban hunyt el, ott, ahol a legnagyobb magyar, Széchenyi István grófunk. Van Lenau-nak (számos magyar vonatkozású és témájú munkája között) egy költeménye, Magyar verbunk a címe, amelyben a huszár-toborzás romantikus zsánerképét festi le:

Tágas tér közepén vígan muzsikálnak,
Jóképű magyarok környöskörül állnak;
Hallgatják, hallgatják hosszú idő óta...
Beh szívembe csendül az a magyar nóta.

Tüzes napsugártól egész’ elbarnulva,
Piros boritaltól piros kedvre gyúlva
Nem rántja a cigány jó vonóját restül –
Magyarok erében a hősi vér pezsdül.

E táj adta az országnak és az egész világnak azt a géniuszt, akit mindnyájan ismerünk. 1848. mácius 15. is az ő napja. Igen, Petőfi Sándor nélkül nem volna az ez a nap, ami végül is lett. Tissot a franciáknak a következőképpen mutatta be a költő alakját: "Petőfi Sándor Beranger-ra és Körnerre emlékeztet. Ő a szabadság, az égő szerelem, az ifjúi szenvedély és a végtelen rónák dalnoka. Verseiben a magyarság forró hazafisága lüktet és a szép Magyarország gazdag színei reszketnek." Saint-René Taillandier szintén tanulmányt írt Petőfiről, ám mindaz, amit hajdanán megosztott francia hallgatóságával költőnkről, forró lírai vallomásként szól ma is hozzánk:

A magyar tisztek közt, akik átvágtak az erdélyi szorosokon, volt egy huszonhat éves ifjú, aki Bem vezérkarához tartozott. Látták, amint a csata közben ide-oda száguldott a parancsnokkal, és lovagi rettenthetetlenséggel vett részt az ütközetben. A csatavesztés után néhány bajtársával a Kárpátok hágói fele tört, s attól fogva soha többé senki nem látta. Meghalt-e? legyőzött hazájától távol talált-e menedékre? Remélhető volt-e, hogy a szebb napok beköszöntével előjön rejtekéből? A lándzsadöféstől sebesült Bem tábornokot a csodával határos módon kimentették az ingoványból; miért is ne számíthattak volna rá, hogy Magyarország újabb csoda folytán visszakapja egyik legméltóbb fiát? Hosszú ideig latolgatták e kérdéseket. A mai napig is sokan visszavárják Bem tábornok szárnysegédjét; nem könnyű beletörődni, hogy a hon elveszít egy ilyen férfiút, sejtelmek, legendák szövődnek a neve köré. Valójában nem szürke katona volt, hanem a magyar föld egyik legnagyobb dicsősége, a nép szeretett dalnoka, a nemzeti költő: Petőfi Sándor. Petőfi nem került elő többé, alakja azonban mindmáig él a magyarok emlékezetében. Meglehet, hogy temetetlen teteme a vadállatok martaléka lett, szellemét azonban gondosan ápolják övéi. A Magyarországon népszerű versei kezdenek elterjedni Európában." Követője a csehek között például Jan Neruda lesz, aki kimondottan Petőfi tájait keresi fel, csak azért fordítja Heinét, Lenaut és Beranger-t, mert Petőfi is az ő verseiket ültette át anyanyelvére. Amikor Pesten járt, a fővárosból semmit sem tartott csodára érdemes látnivalónak, kizárólag egy szabadságharcból való rojtos honvédzászlót, ami előtt a Nemzeti Múzeumban meghajthatta fejét. Az ő szavai voltak: "Magyar! Lágyan ejtsd ezt a szót, hogy rózsaszirom rebbenjen a szóban, csalogánydal és Petőfi sóvárgó szerelme szóljon belőle – s mondd ezt a szót erővel, hogy a diadalmas hős ereje szálljon vele, s elődübörögjön a Szózat halálraszántsága." Egy ukrán költő, Ljubomir Dimiterko, Magyar rapszódia című művének refrénje így szól:

Magyar rapszódia. Duna hullámai,
Fényes a táncotok, muzsika hallani
Zúgásotok. S tudom: Petőfi nyilai
Tüzesek versében, mint Tokajban a bor,
S fénylők, mint a Tisza nyári napkeltekor.
(Cseh Károly fordítása)

Petőfi Sándorról, a Segesvárnál hősi halált halt költőnkről még számos poéta megemlékezett. A belga Francois Coppée szép versét a szegedi Juhász Gyula tolmácsolásában ismerhette meg a magyar olvasóközönség:

...Sorsod nem siratom, testvér: irigyelem,
Ily hősi, szép halált ki halt rajtad kívül?

Hol csordahad rohant szívedre, a helyen,
Hol halálodra várt öröklét csarnoka,
Ma ott, én azt hiszem, vadrózsafa terem,
Ó te szerelem és szabadság dalnoka!

1849-ben, amikor Európa újra csendes, csak a mi kezünkben csörg a kard. Egy angol költő, akinek a XIX. században rengeteg honfitársa utazott hajóval a Dunán a tengerig, Matthew Arnold szerzett szép szonettet hazánkhoz, A magyar nemzethez címmel. Kosztolányi fordította:

Nem Spanyolország, mely fénylett a multba,
Sem Anglia, a hős, mely rengeteg
Árút tetéz partján, s dús, rettegett,
Sem Franciaország, mely elborulva

Tébolyda-zajjal víja az Eget,
Sem Amerika, a sivár, a durva,
Sem Németország, mely csak szókba fúl ma –
Hőst egy sem ád, akit hír emleget.

Magyar! Te mentsd meg őket, kik hörögnek,
Hulljon le lánc és béklyó-garmada,
Légy a világ élesztő harmata!

Szárazföldön légy mása a görögnek,
Ki Szalamisz szikláin nem törött meg,
Te légy, te a legyőzhetetlen Armada.

Tudjuk, a túlerővel szemben senki sem legyőzhetetlen, még akkor sem, ha csuda dolgokra képes egy maroknyi, szabadlelkű nép. De legalább százévente fölemelte a fejét, s megpróbálta lerázni magáról a rákényszerített embertelen rendszer láncait. Ezt tette a magyar1848-ban és 1956-ban példát mutatva másoknak. Még akkor is, amikor cserbenhagyták. Alfred de Musset, az igen szomorú francia poétának most aztán igazán volt oka a bánatra, de még a lelkiismeret furdalásra is, hiszen a következőket írta a magyarok és a lengyelek kiontott vérének hírére a XIX. században:

Halálig küzdjetek, honfiak! – Itt az óra.
Későn mutatja ki részvétét Európa,
Friss kovász kell neki, melyre még rá nem unt.
Halálig küzdjetek: mi fásultak vagyunk!

A vereség azonban valóban a "világ élesztő harmata" és "friss kovásza" lett.
1849-ben a fiatal dán drámaíró, Henrik Ibsen is verssel fejezte ki azt a nagyrabecsülést, amit Magyarország iránt érzett. (1891-ben már érett és Európa-hírű alkotóként látogatott el Budapestre.) Költeményét nemzeti ereklyénknek nevezte Sulyok Vince, hisz Kosztolányi Dezső már 1913-ban megjelentette Ibsen e versének magyar műfordítását:

A magyar földön elnémult a viharzó harci lárma,
Tompa sóhaj és halálos hörgés hangzik arra már ma.

Gyászos hirnökök suhannak a bús éjszakán, borongón:
"nincsen többé Magyarország! Ott hever lenn a porondon."

Az igazság hősein most barbár horda kénye harsog
S gyilkoló ádázkodással áll a gőgös, durva zsarnok.

Ujjongtok bíbor monarhák: Az erő győzött a hadba",
S a szabadság tiszta lángja újra hamvadoz, lohadva.

Árva ország, sok fiadnak vére folyt ki mindhiába,
Búsan fénylik a halott hős vértanúi glóriája.

Európának reménye, holtjaid remegve nézed;
Lengyelország sorsa vár rád, a feledtség, az enyészet.

Ám a szürke éj letüntén tündöklő hajnal dereng fel,
Hőseid sírból kikelnek, mély, sötét halotti sebbel,

Egyesülni vélük, akik partjain a Visztulának
És a német vérpadoknak lépcsején elpusztulának.

Ó, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop,
Trónok inganak, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,

A magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak,
A vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat.
Magyarországhoz (1849)

1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc leverése után Albert Camus és Jean Cocteau köszöni meg a magyar hősöknek, hogy bebizonyították, még létezik a szomj az emberibben berendezhető világ után, amiért hajlandóak voltak életükkel is fizetni e közönyös és régóta fásult Európában. Küzdelmeink bukása és az elszenvedett megtorlások után Alexandr Guidoni szégyenkezve, ám indulatosan írta versét:

"Gyalázat", sziszegik az utcán.
"Ezt nem bírod ki", suttogod.
Mindenki tudja, hogy megölték,
Megölték őt a gonoszok,
Kétszer gyilkoltuk meg Petőfit
Mi, kétszer gyilkos oroszok.

Először ott Segesvárnál
És noteszébe jegyezett,
Amíg Miklós cár tüzérsége
Szaggatta fel a terepet,
Aztán egy ulán szuronyával
Átdöfte és ő elesett.
Nyomorult folyadék az élet,
Egy apró lyukon átszalad;
De láng a szellem, amely éget
S nem huny ki a parázs alatt.

A tizenkilencedik század
Után eljött a huszadik.
Az elnyomás még gyilkosabb lett
És Petőfi nem nyughatik...

Másodszor is meggyilkoltátok,
Rommá lőttétek otthonát...

Kétszer öltétek meg Petőfit,
Pöffeszkedhettek, győztesek!
Az orosz nép tán szétszakítja
A hálót, amit szőttetek
És számon kéri majd Petőfi
Mindkét halálát tőletek!

(Faludy György fordítása)

Albert Camus a regényeiben és írásaiban egyetlen szavát sem adta olcsón, hát semmi túlzás nincs, nem is lehet!, a következő soraiban: "A világ egyetlen népe sem tett annyit az emberi szabadságért, mint a láncra vert és leigázott magyar nép. Csak úgy lehetünk hűek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt az eszmét, és fel nem adjuk azt az álmot, melyért a magyar hősök az életüket adták." Úgy legyen!

A színes árnyék muzsikája

Május vége van, s Tapolcán a Sümegen élő édesapám-korabéli festőművész, Szakos János keszthelyi tárlatának a megnyitójára készülök. A festményeket már decemberben láttam, s az impresszionisták színei máig bennem égnek e kisvárosi télből, pedig most nem a hó, hanem a nyárfák és az akácok virága hull már, és illatuktól terhes a levegő, emlékekkel és nem múló hangulatokkal meg a szívem. Engem a francia tájakkal és festményekkel édesapám ismertetett meg. Ugyan nem jutottam el vele Párizsba, ám gondolatban mellőle szemlélem a modernek kiállító termeit. Harminc évvel előttem látta meg a világot, itt Keszthelyen volt gimnazista diák, s születésem után a hatvanas években jutott ki francia földre, a tengerig. Járt Normandiában s a Riviérán. Kedves Ady-verse volt az Áldásadás a vonaton. Mit is mondhatnék? Nagyon szerettük a Balatont. A francia impresszionista alkotásokat (amelyeknek most ihletett másolatai között állhatok) és Egry József festményeit.
Édesapámmal nagyon szerettük Maigret felügyelő alakját. Ha az elmaradhatatlan pipájával megjelent, s valamely kérdése után szimatot kapott, jaj, az nagyon érdekes volt. Érdekes és emberi. Van Georges Simenonnak egy Maigret-regénye, amely Etretat-ban játszódik. A Szent Lázár pályaudvarról indul a nyomozó, mint annakidején bármelyik párizsi impresszionista. A regény elején éppen az átszállásra vár Le Havre felé "egy Bréauté-Beuzeville nevű, barátságtalan állomáson", s az őt körülvevő reggeli képet egy gyerekrajzhoz hasonlítja. Meg is elevenedik e játszi zsáner, hisz hamarosan gyerekek szaladnak rákászhálókkal kezükben. Mintha édestestvérei lennének Berthe Morisot a Lepkevadászat című képének kislányaival. (Azon a festményen a mama kezében van a háló.)
A Maigret-kötet belső borítóján egy térkép is található, mely eligazít, ha az olvasó képzeletben a Victor Hugo térről a tenger fele, majd balra sétál, a Terasse Laud Monet-hez ér. A regény valósággal úgy festi a tengert s a sziklákat, mintha Corot, Monet és Boudin keze járna, nehogy elszalassza a pillanatot: "A tenger fölött lenyugvó nap előbb sárga, majd vöröses fénnyel vonta be a kanyargós utat. Maigret gyerekkorában látott ilyen utakat, ahol a gyalogos lába lágy homokba süpped, mert az út nincs kikövezve, és sövények és csalán szegélyezik. Maigret egy kanyar után hirtelen egy nőt pillantott meg, aki kényelmes tempóban kapaszkodott fölfelé. Még az ellenfényben is látszott, hogy gyászruhát visel." Az őszi tengerparti naplementék melankóliája mellett ott vannak azonban az életkedv harsányabb színei is: "Kamaszok játszottak egy nagy piros labdával a hullámok között..." Monet-t itt sodorta le hát egy nagy hullám a sziklapárkányról, itt festette a híres sziklakapukat és a tűsziklát. Lemásolta Georges Simenon, le a Sümegen élő édesapám-korabéli festőművész, Szakos János is. Előbbi a kéziratában, utóbbi a farostlemezeire, amelyeket itt láthatunk most a Balaton partján. Tapolca és Keszthely között akár a kis vicinálisból a tóra pillantok, akár az impresszionista festményeket idézgetem szemhéjam mögött, gyakran mormolom Ady sorait: A tengerbe most hanyatlik a nap, / most fut leggyorsabban a vonatunk...
Édesapám nagyon szeretett Badacsonyörsön, Szigligeten, Bogláron horgászni. Nem egyszer elkísértem, bár én még egy horgot sem tudtam felkötni a damilra, s olyankor csak egy könyv volt velem a vizen. Apám megszórta több marék kukoricaszemmel a zöld nádszélt, s mintha a Jóisten is ugyanígy tett volna, megszórta a kék eget elsőröptű fecskékkel fölöttünk. A csönd hogy ne legyen néma, bugybereki békabrekeke szólt a fülünkbe, mint a Szajna melletti tavon a csónakázó nőknek, akiket épp Renoir festett. Alkonyatkor behajtottam a könyvet (Ottlik Budája volt), s kievezett apám. (Bernáth Aurél, aki szintén Keszthelyen volt kisdiák, festette meg a badacsonyörsi tájat.)
Balatonbogláron leltem a Renoir-festmény repróját egy ovális fémdobozka tetejére nyomtatva (1997-ben). Megvettem apámnak, tartsa abban a negró-cukorkákat tapolcai szobája asztalán. A fekete édességnek éppolyan szép színe van, mint a csónakázó hölgy ében hajának.

Édesapám tanított meg, hogy a muzsikusra, aki szépen játssza Bachot vagy Debussyt, igen nagy tisztelettel nézzek. Így vagyok azzal az igyekezettel is, amely napjainkban varázsolja újra elém az impresszionista Monet színeit. Szakos János újságíró rajongva másolta az impresszionisták műveit, miképpen a tizenéves Monet is rendszeresen járt be a Louvre-ba, hogy művészi fejlődése, kiteljesedése érdekében újrateremtse a remekműveket... (Budapesten tavaly többszázezer Monet-hívő tekintette meg a géniusz alkotásait, most pedig Keszthelyen állhatunk meg a híres alkotások másolatai előtt.) Egy magyar műértő a századelőn elzarándokolt Monet-hoz, s a mester mintha az időből egészen e tárlatig hunyorítana, mivel a következőt nyilatkozta: "Én ha tanítanék, egyszerűen azt mondanám: Dolgozzék, amint én dolgozom. Utánozzon engemet..."
A francia festők (Monet mellett Manet és Renoir például), de még a zeneszerzők is nagy csodával lepték meg a világot. Ez a csoda az impresszionista ábrázolásmód, amely egyszerűen azt jelenti, hogy sutba dobják a realizmust, és kizárólag a pillanatnyi benyomás, a szín, a mozgás, a sugallat, vagyis a sejtelem és a sejtetés érdekli őket. Gyermekkorom egyik zseniális zenepedagógusától (a világhírű karmestertől), Leonard Bersteintől tanultam, hogy a szobámban oltsam csak le a villanyt, s hallgassam meg Debussy művét, s nyomban megtudom, mi is az az impresszionizmus, de még a tengerről is fogalmat alkothatok, amit még nem láttam akkoriban. Debussy ugyanúgy elmosottá teszi a hangzást, mint Monet a színeket. A hullámokat látjuk Debussy zenefestésében, a hullámok ritmikus locskolódását halljuk Monet színeinek ritmusában. Ravel is írt Tükröződések címmel zenedarabot darabot e témában. Debussy egyik zongoraművében a vitorlákról fest álomképet, Berstein még azt is látja a hangok nyomán, ahogy a ködös távolba vesznek. Debussy A tenger című szimfonikus költeményének eleje amúgy tengerparti napkeltét ábrázol, akár Claude Monet 1872-ben festett Impresszió, felkelő nap című képe, amelyről maga a stílus, az impresszionizmus is elneveztetett. Így vall világképéről és egyben alkotói módszeréről Monet, aki saját festményéről lévén szó, a legeslegimpresszionistább a festők között : "A természetben semmi sem állandó. Minden pillanatról pillanatra változik. Egy felhő vonul át az égen és az alant levő lomb leveleinek színe megváltozik. Hitem és elvem az "Egység" "(Unité)". Egységes és összhangzatos hatásra törekszem. Valamely látvány, valamely színharmónia megragad, azt visszaadni megrögzíteni törekszem. Lehet hogy az egy félóráig vagy egy negyedóráig tart, akkor egy félóráig vagy egy negyedóráig festek és a másik félórában megfestem ugyanazt más hangulatban. A hangulat a fő. A fák, folyók, sziklaképződmények, fűszál vagy virág, hegy- vagy dombvidék csak váza, hordozója a hangulatnak, csak annyiban léteznek, amennyiben a hangulat létezni engedi őket." Milyen jól bánt a szavakkal is a mester! Egy harmadik társművészetet hívok hát segítségül, a költészetet, hogy a magyar versek szavaiból is kitetsszék Monet nagysága:

Vas István: Mi maradt?
(Impresszionisták a Jeu de Paume-ban)

És mi maradt a többieknek?
A tárgyak, tengerek, a kertek,
Hatalmas fényvarázs... Monet!
A meglelt pillanat, az új szezám, a nagy láz,
A lángba olvadó roueni székesegyház,
Ahogy átalakítja a hajnal, a nap s az éj.

És: A tenger palackzöldül és
Üvegzöld-hullámosan egy kis
Vitorlással, mely feketés
Vásznakat domborít, vetekszik
A víz, a fény, teljesre metszik
A teraszt...

Két zászló lobog be az égbe,
Melynek alján hajók sora
Füstöl, piros a kerítése
A terasznak, az ajtaja
Magasabb, és rácsozata
Mögül palack-hulláma-tenger...

Korlát alacsonya előtt
Bokorzöldek, egy férfi s egy nő
Áll és beszélget fénynyelőbb
Barnában és sárga napernyő Alatt...

A nap a vitorlás mögül süt,
Így szögell feketén a három
Apró vászon, s el ne felejtsük,
Közelebb napernyője-vászon
Alatt ül még, vállát ha látom,
Egy negyedik jelenlevő is...
terasza ez Le Havre-nál.

Tandori Dezső írta a verset a festményről. Ezt a tájat, ezt az impressziót még egyszer már nem, de hasonlót majd újra él. Mert

"...kell / Egy terasz, kell nézni a víz palackzöld
Fényvilágát, mely csupa izgatott csend,
És a három vászon a kis hajón ott
Még feketéllik,

És az éggel térbeli tiszta formát
Metszhetett egy citromos-éj napernyő!
És piros volt, rácsos a parti korlát, És azon át is

Egy külön-tengert kihasítva láttál..."

(Tandori Dezső: Claude Monet:
Hotel des Roches Noire a Trouville)

Amikor már nem megy a látványért a tengerig a festő, kertjébe japán fahidacskát állít, aranyhalas medencét csináltat Monet. A Párizstól 80 kilométernyire fekvő kertjében hullámoznak az íriszek, mint amikor Le Havre partjainál szél borzolta a tengert, s ringtak a partra kötött bárkák. A fészerében automobilja állt, s mint tájképfestő, e járgánynak hasznát is vette a környéken. Milyen szerencse, hogy ő nem karambolozott, mint Puccini. A boglyák s a szalmabálák egészen olyanok voltak vidékén, mint itt Magyarországon (szinte szimbólumaink a szárkúpok) ahol most még a nosztalgiavonat mozdonykéményének füstje is olyan kékesen illan, mint amilyennek Monet látta a gőzösökét a Saint Lazare pályaudvaron. A hatvanéves Monet számára már elegendő volt a négyzetkilométernyi égbolt a kertje fölött, meglátott abban mindent, akár Egry a badacsonyi partról. Nem csupán rokon érzéssel festették a kelő és nyugvó Napot, de miképp a havas francia hegyeket Monet, úgy látta és láttatta Egry József a Tátra csúcsait. (A Verlaine-t s Baudelaire-t fordító Tóth Árpád impresszionista verseivel testvérmúzsájuknak számít a tátrai tüdőszanatóriumból.) A valahai muzsikusok, még Debussy előtt Vivaldi, majd Bach idejében, zeneszerzők is voltak egyben. Ma inkább interpretálásról beszélünk. Természetesen az előadóművész ihletett játéka számomra az alkotás újrateremtése, ám manapság zenét írni egyik hangszer-virtuóznak sem szükséges. Modern korunkban még a múzsák is munkamegosztásban dolgoznak. Ezért öröm látnom, hogy Szakos János személyében írástudó ember rekreál képeket régi mesterektől, s részesedik gazdagságukból, s ezt megosztja most velünk.Ki tudja, tán az örökkévalóság ízeiből is kortyinthat közben? Gaugain tahiti nőit is elénk varázsolta, remélem nem az innen való elvágyódás dallamát érezte legerősebbnek... Hadd kívánjak éppen ezért Szakos Jánosnak annyi kedvet és erőt, hogy folytassa tovább e nagy kirándulást, hiszen Monet a szomszédos Hévizen is festhette volna a tavirózsákat, amelyek ugyanúgy ringanak most is, mint száz éve Givernyben a lustafolyású Epte-folyón.

Giverny parksűrűjén áll az Epte
Visszfényeit
Fahídkorlátra vetve
Tükörvizét visszfény-oválkeretbe

Mire a fény csak rezzenne ily órán
Ideje körbeér egy tavirózsán
(Tandori Dezső: Claude Monet: Tavirózsák)

Ugyanis az impresszonista művek világa mind azt üzeni, hogy elmúlhatnak a háborús évek, elszaladhatnak sorsunk legkomiszabb percei, de a pillanat örök.

Irodalmi bortúra a XVI. századba

Áldások és átkok Gyulaffy László csobánci kapitány pohara körül

I.

Ó be sok hal terem a nagy Balatonban,
Minden ágon egy mérő makk a Bakonyban.
Örül ott a halász, rikongat a kanász
    Örömében.
Szépen illik a sült kappan a cintálban,
Jó bort mérnek Füreden és Köveskálban.
Igyál, jó barátom, neked ezt kívánom:
    Sokáig élj!

Addig kell a vasat ütni, amíg tüzes,
Semmit sem ér az a hordó, amely üres.
kell hát bele tenni, ki kell aztán venni,
    Ha szükséges.

A szőlész-szakkönyvek szerint az első szőlőfaj (Vitis hungarica nova sp.) mintegy 25-30 millió évvel ezelőtt jelent meg hazánk területén.
Aki megáll a Csobánc legtetején, Gyulaffy László várból tekintetével végigpásztázhat az egész Balatonon s szemével erre is, arra is szőlős hegyoldalakat fedezhet fel a többi várrom alatt. Gyönyörködhet a párhuzamosan futó sorokban, e csodás vesszős-leveles-kaccsos növény emberalakította tábláinak mértanában, hiszen már a rómaiaknak is soros ültetvényeik voltak Pannóniában, s előttük is ismerték vagy nyolcezer esztendeje a Balaton körüli népek a kapát. A Balaton környék régészeti leletei is arról vallanak, hogy errefelé nemcsak jó harcos, hanem jó földművelő kelták éltek hajdanán, a korai vaskorban.
A szőlőt, vagyis a szőlőkultúrát, akár a barackot, fügét és mandulát, a rómaiak honosították meg vidékünkön. A tájirodalom a következőképpen ismertetik a szőlőkultúra kialakulását.

Müller Róbert írja a keszthelyi Balaton Múzeum katalógusában:

"A szőlőtermesztést is a rómaiaknak köszönhetjük. Domitianus császár 1. század végi rendeletét, amely az Itálián kívüli szőlők kiirtását írta elő, nem hajtották végre. Ezt a második századi, szőlővel kapcsolatos leletek (présalkatrészek, szőlőmetszőkések, nehéz szőlőkapák) bizonyítják. A késői császárkorból szőlőtelepítésekről vannak adataink (Probus császárt provinciánkban ölték meg a szőlőtelepítésre kirendelt katonák 282-ben..) A bortermelés jelentősége a kereszténység elterjedésével tovább nőtt."

Kalmár László írja a Badacsonytomaj történetében:

"A rómaiak i. e. 12-9 között szállták meg a Dunántúlt (Pannóniát), hogy feltartóztassák a keleti népek terjeszkedését nyugat felé. A hazájukra annyira emlékeztető Balaton vidékén megtelepedett rómaiak szőlőt is műveltek. Erre utalnak a Veszprém közelében lévő Baláca-pusztán feltárt római villa festményein a szőlőművelést ábrázoló jelenetek: láthatjuk a falra létrán mászó szüretelőt, a vállán kosárban szőlőt cipelő alakot, szőlőfürtöket, szőlőlugast stb. A közeli Kővágóörsön pedig római szarkofágot találtak, amelynek fedelén faragott pávák láthatók, csőrükben szőlővel. Sarló alakú metszőkéseket is ástak ki ebből a korból. [...] A hagyomány Probus római császár (uralk. 276-282) nevéhez fűzi a pannóniai szőlőkultúra megteremtését. Probus előtt a szőlővesszőt a birodalomból tilos volt kivinni. A tilalmat ő oldotta fel és légióinak megparancsolta, hogy békeidőben szőlőt telepítsenek."

Feyér Piroska írja könyvében:

"Pannónia szőlőfajtáiról némi tájékoztatást nyújt az i. sz. III. századából a Baranya megyei Bánról származó Liber oltárkőn szereplő négy szőlőfajta felsorolása (Liber a szőlő és a bor istene), s az oltárkövek utalnak a szőlő elterjedésére is. A nevezett oltárkő felirata arról tanúskodik, hogy a városnak ezen a táján "csemegeszőlőt", "gömbölyű aprószemű szőlőt", "ős lesbosi kecskecsöcsű szőlőt" és "cabaliai borostyánlevelű szőlőt" ismertek."

A rómaiak korát követő évszázadokban is tovább kapaszkodnak a szőlőtükék a vidékünkön. Attila király asztalára is bőven kerül az itteni hegyek levéből a kupákba.
A gótok, a gepidák, a longobárdok és az avarok küzdelmeinek idejéből alig maradtak fönn a szőlőművelés tárgyi emlékei, de jelképnél is több, hogy a VIII. századból őriz szőlőmagot a Balaton Múzeum. Petőfi szerint a szőlőszem kicsiny gyümölcs, mégis egy nyár kell hozzá, hogy beérjék, hát akkor e növény gyökeréről mit mondjunk, ha egész történelmi vérzivatarokat képes átvészelni lenn a földben?
A honfoglalás előtt eleink valószínűleg nem csupán az erjesztett kancatejből loccsintottak ki Föld-anya tiszteletére, mivel a szőlőt már Ázsiában is ismerték, s ekképpen nem volt számukra ismeretlen e gyümölcs s az ezen a tájon belőle készülő lé. Már a meotiszi láp környékén egy-egy fogadás alkalmával vérüket csepegtették a boros poharakba. A barátságot így szentelték meg. Akik ilyen kevert borból ittak, Véreimnek szólították, no meg tartották egymást.
István király "a pannonhalmi apátság alapítólevelében a tized alá eső termelvények között elsőnek a szőlőt említi s csak azt követi a többi termény."
(Katona József - Dömötör József: Magyar borok-borvidékek, Mezőgazdasági Kk. 1963. 18. old.)
A görög nyelvű veszprémvölgyi alapítólevél 1018-ban két vincellért említ. Az egyiknek a neve is ránkmaradt: Melegdinek hívták. Ők ketten voltak az úgynevezett ampelurgoszok, azaz szőlősök. A középkori okleveleinkben a szőlőhegyeket a latin promontorium kifejezés jelölik.
A XIII.-tól a XIV. századig tart szőlőtermesztésünk első virágkora. Képzeljük csak magunk elé akár a salföldi, akár a kőröshegyi templom oltárát vagy bármelyikét a Balaton körül, amin kenyér és bor színe alatt hányszor meg hányszor ismétlődött meg a misztérium csodája a pap s a környékbeli hívek számára, hogy mutatkozott a kenyér és bor színe alatt elrejtezett istenség. "Ez az én vérem" - hányszor elhangzott a serleg felett?! (( Tényleg csak zárójelek között, de nem tudom megállni, hogy Radnóti Miklós szójátékát ne idézzem a kőröshegyi templom és a Badacsony-hegy szürkecsuhás cseri barátai emlékére: "hol az az idő?, mikor szürkebarátot ittak a fürge barátok..."))
Janus Pannoniusról már ferrarai korszakában följegyezték, hogy mennyire szerette a szőlőt... Még Galeottótól is kért friss gyümölcsöt, nem csak orvost, mikor betegsége miatt nem ehetett friss almát, szőlőt.

Epigrammája igazi reneszánsz párlat:

    Szőlőt élvezel: ím, egyszerre iszol s eszel; és ezt
        Cerestől Bacchus kapta, csak ő egyedül.
            (Weöres Sándor fordítása)

Amikor ez az epigramma született, Mátyás király borai is Európaszerte híresek voltak. A budai palota körül gazdag termést hoztak a tőkék. A következő szőlőfajták lajstroma maradt fenn abból az időből: (Rapaics Raymund regiszterét Lichtneckert András idézi a Balatonalmádi és Vörösberény története című könyvben. Hiába, e szőlőtövek is kortársai voltak a török ellen hadakozó vitézeknek!)

Nagy fehérszemű
Fehér
Kecskecsöcsű (Kecskeszemű)
Muskotály
Romonya
Gohér (Bajor)
Rózsaszemű (Bakator)
Bolgár
Vadfekete
Magnélkülvaló...

Tehát történelmünk fontos pillanataiban (gondoljunk csak az etelközi vérszerződésünkre) és köznapjaiban (gondoljunk csak a végvári katonák mulatozására, vagy éppen sebtisztítására) a bort mindig ott találjuk eleink keze ügyében. Ha valami igazán jellemzőt keresne s szeretne mondani a magyar tájakra, akkor a vármegyék címereire mutatnék, arra vessen egy pillantást. Itt, Tapolcán van, a jó alkalom, Goda László szép fafaragásai előtt. Várat és szőlőfürtöt talál munkáin a rácsodálkozó, nem kell a heraldikához sem különösen értenie. Szőlő-motívumot talál a következő vármegyék címerében:

Baranya
Bereg
Bihar
Heves és Külső-Szolnok
Kis-Küküllő
Kolozs
Nagy-Küküllő
Somogy
Sopron
Szatmár
Torontál
Ugocsa
Zemplén.

A mi Zala vármegyénkben, a Balaton északi partján is dagadoztak a fürtök a tőkéken, s a pincék sem voltak sokáig börtönök az új borok számára. Kiszabadultak a hordók fogságából ezek a jóféle borok. Gyulaffy László körülbelül tíz esztendős lehetett, amikor Oláh Miklós megírta Hungária című művét. Ebben a könyven tavunk északi partszakaszáról úgy emlékezik meg, hogy "Ottan ízletes, jó bor is terem..." Lássuk csak e kiragadott idézetet a szövegkörnyezetében, milyen szép a környék leírása. Az jut róla eszembe, hogy Háry János (Kodály daljátékában) egyaránt nem háryjánoskodott, amikor azt állította, hogy sok hal terem az nagy Balatonban, s hogy jó bort mérnek Füreden és Kaposvárba.

"A Balaton taván innen az erdő lábánál van Váson vára, ezzel szomszédos az én Dergicse váram öt falujával, melynek lakói, amint azt nekem vicariusom mondotta, a Balatonról gyakran egyetlen húzásra húsz kocsira való különféle fajta halat fognak. Ottan ízletes, jó bor is terem... Innen nem messze, szép vidéken fekszik Ticonium apátsága, (akik fekvését ismerik, velünk együtt úgy tudják, hogy a Balaton félszigete), azután Szegligeth vára, Szalavár apátság, igen erős vár és terményekben gazdag."

Az idézet nem felejti ki a lajtsromból, hogy a vitézek lakhelyei, a várak is hozzátartoznak a tájábrázolás szépségéhez és pontosságához.

II.

Mi is történt Magyarországon a XV. században? Egy európai mintaországban "végzetébe rohant a prosperitás". Nemzeti nagylétünk temetője, Mohács jelentette a virágzás végét. Az ország széjjelszakadt. Így léptünk át az új század első felébe, az oszmán hódítás idejébe, amikor elkeresztelik az egri vörösbort Egri bikavérnek. A tokaji nedűk is dacolnak az ország romlásával, ekkoriban válnak világhírűvé. A Dunántúl lankáin mindenütt szőlőtőkék sorakoznak, akárha egy legyőzhetetlen zöld sereg. Még a török sem tudta kivágattatni a tükéket, pedig a vallásuk tiltotta az alkoholizálást. Ebbe a térbe és időbe született bele Gyulaffy László. Ő volt korának "magyar Achilese".
Az egész XVI. századot, annak minden csatáját aligha tudnám elmesélni egyvégtében, ám azt szeretném csupán bemutatni Néktek, Táborlakók, hogy a végvári vitézek hogyan mulattak bort iszogatva ütközet előtt és után... Milyen szerepet játszott a bor az ő életükben, hogy a poharazásokról oly sok vers és próza fönnmaradhatott Gyulaffy László kapitány kortársainak tollából.
A család birtokain ha végigtekintünk, azt mondhatjuk, hogy egyben borvidékek is voltak azok a földek, amelyek Gyulaffy-tulajdont képeztek: Kővágóörs, Köveskál, Zánka, Diszel, Monoszló, Ládtomaj, Tapolca környéke, Rezi, sőt Pozsony, hisz a város szívéig értek be a szőlősorok a Duna partján. A történelmi Zala és Veszprém megye várai, szőlei között sok vitéz szerzett hírnevet. Gyulaffy kortársa és barátja volt Thury György palotai kapitány is, aki 1571-ig vitézkedett szűkebb pátriánkban Palotától Kanizsáig. A kapitány hősieségét iródeákja meg is örökítette, versének szövege az úgynevezett Lugossy-kódexben maradt ránk. Ebből idézek egy strófát, hogy magunk előtt lássuk a csatába induló magyarokat, amint az életre-halálra szóló küzdelem előtt egymással koccintanak:

Vigan lakik Turi az vitézükkel,
Köszöni a bort reájok szeretettel:
"Mikor szembe megyünk az ellenséggel,
adja Isten, járjunk jó szerencsével!"

Emberség, szeretet jellemzi a maga alá rendelt vitézekkel így bánó, így beszélő kapitányt. Bizony, Gyulaffy sem maradt el Thurytól vitézség dolgában s ő sem vetette meg a bort... (Igaz, hirtelen természete ilyenkor méginkább megmutatkozott, rokonlélek lehetett véle Balassi Bálint.)
Thury György Vár-Palota főura volt, Nádasdy Tamás pedig Sárváré. Nádasdy kapitány már akkor Buda várát védte, amikor a mi Gyulaffy Lászlónk még csupán járni és beszélni tanult. 1537-ben, amikor pedig már a kamasz Gyulaffynak a bajsza pelyhedzeni kezdett, Sárváron nyomdát alakítottak ki, hogy a kard mellett a szellem éle se csorbuljon-tompuljon a végvárak védte maradék országban. 1541-ben, amikorra a kardforgatás tudományában méginkább jártassá vált Gyulaffy László, Sylvester János Újszövetség-fordításából (amit Abádi Benedekkel nyomtatott a sárvári műhelyben a tudós teológus), azt is megtudhatta, hogy hány helyen szerepel a bor és a szőlő az evangéliumokban? Íző nyelvjáárásban olvashatta, hogy az apa hogyan küldi ki fiait a szőlőbe dolgozni (Máté 21. 28), s hogy Jézus a példabeszédében a boros tömlőket említi, hogy az új bort új tömlőbe, dehogyis régibe kell tölteni (Máté 9. 17.) ... (Közbevetem; tudtátok-e, hogy éppen a XVI. századig, Gyulaffy kapitány koráig még Magyarországon is bőrtömlőkben tartották a borokat? Készítünk majd világhíres hordókat! Például az úgynevezett tatai öreg hordót Eszterházy Ferenc pincéjébe. Az uzsai erdőből való 148 mázsa volt fája annak az 1412 akós [71 729 literes] vasalt hordónak 1803-ban...)
Az első teljes bibliafordításra a század utolsó évtizedéig kell várni (Báthory István költségén adják ki Vizsolyban), ám az egyszerű emberek, ama mezei vitézek úgy mesélték egymásnak a Szentírás szövegeit, hogy azok a sajátosan magyar élmény- és gondolatvilágot is tükrözzék, s e színes mesemondás közben azért mégis hűségeskedjenek a próféták által kimondott isteni igékhez. A Parasztbibliá-nk szerint Noé apánk a bárkájába egyenest Magyarhonból, mégpedig Tokajból vett szőlőtövet.

A Noé vitt be szőlővesszőt is a bárkába, és amint kezdett a víz apadni, szállt le a vízözön, Noé próbálgatta, hogy mennyire van a föld még a bárkája aljához. Szőlővesszőket vitt a bárkába és szúrta le. Ahogy szurkálta, a hegyek tetejin az iszapba ottragadt a vessző. Oszt azóta van a hegynek tetejin olyan jó szőlő, mer a Noé kezdett még ott ültetni. Azok a vesszők még az ő idejéből származnak, úgymint Hegyalján, Tokajban, meg vannak olyan jó nevezetes szőlők. Azok mind a Noé vesszejéből származnak.

A szőlő eredetéről és a borok atyjáról, Noéról találunk még idézetre a Parasztbibliában:

Hétféle vérrel ojtotta be Noé,
mikor a szőlőt beojtotta,
hétféle vérrel ojtotta be.
Először beojtotta ítet majomvérrel.
Az ember, mikor iszik a borból,
ugrál, mint a majom.
Másodszor beojtotta disznóvérrel.
Mer akkor már olyan, mint a disznó,
hempereg a pocsolyába.
Harmadszor meg beojtotta tigrisvérrel.
Akkor már az ember olyan tőle,
mint a tigris, rossz.
Akkor beojtotta oroszlánvérrel.
Akkor olyan az ember,
mint az oroszlán,
nekimegy az embernek.
Ötödször beojtotta farkasvérrel,
attól is még megvadulnak.
Aztán beojtotta medvevérrel,
attól lelassul, nem tud csinálni semmit,
lecsillapszik.
Végül beojtotta bárányvérrel.
Utoljára aztán megszelidülnek.

A részegség fokozatait mutatja be érzékletesen, állatok megidézésével az ismeretlen szerző. Esopus fabuláiban emberi jellemeket hordoznak az állatok, ebben a részletben pedig a lerészegedett ember hasonlít különb-különbféle állathoz. (Az emlegetett állatmeséskönyvet Heltai Gáspár fordítja le 1566-ban Pesti Gábor 1535-ben megjelent Esopus-fordítása után. Heltai Gáspár uram veszedelmesnek tartotta a bortól való megrészegedést, de erről még lesz szó.) Nézzük, hogy a népköltészet mellett párhuzamosan hogyan él ugyanezen téma a műköltészetben. Szinte szó szerint ugyanúgy, csak verssorokban. Tinódi Lantos Sebestyén, aki Csobánc várának, magának Gyulaffynak is volt vendége 1555-ben, emígy énekelt:

Sokféle részegösökről

- részlet -

Én beszédöm az Noéról kell elkezdenöm,
Az jó bornak meglelését megbeszéllenöm,
Sok rendbéli részögségöt megjelentenöm.

Bárkájából Noé atyánk mikort kiszálla,
Mindenféle népét, barmát el-kibocsátá,
Ez szép száraz földön isten elszaparítá.

Ez időben az szőlőhegy soholt nem vala,
Paradicsomban isten terömtötte vala,
Paradicsomból az vízezön kihozta vala.

Sőt egy magas hegyben szőlő megmaradott volt,
Az Noéhoz közel szőlő gyükerezött volt,
Meleg nyárban szőlő fővel szépön termött volt.

Találá meg egy bakkecske, szép voltát látá,
Gyümölcsét megharapálá és megvidula,
Szép szakállát igen rázá, magát hagyigálá.

Igen hamar kihozatá Noé hogy hallá,
Kis kertébe béhozatá, elplántáltatá,
Oroszlán-vért és majom-vért hamar hozata;

És disznó-vért és kecske-vért ő kerestete,
Szőlő tövét mindezökkel megöntözteté,
az ő vizét megszereté, soká terjeszté.

Nagy vígan vesszőjét Noé elültetteté,
Kapásokkal mívelteté, hordót töltete,
Egy kedvében az jó borban Noé köppente.

De lám Noé az jó bortul megrészegödék...

Lám csak, nem csupán áldás, de átok is lehet a legjobb borokban is, ha többet bujdosik a pohár a kelleténél, vagyis többször adják kézről kézre, körbe-körbe a borivó társaságok. Csak "okkal móddal" (Vörösmarty), tehát mértékkel szabadna inni, mégis sokan voltak, vannak és lesznek, akik borral mosdanak és kolbásszal törölköznek, akik csak kétszer szeretik a bort: ávemária előtt és ávemária után. Lőrincze Lajos szerint: "Az ilyen ember bizony nem önti a bort a csizma szárába, s hamiskásan azzal is dicsekszik, hogy nem szereti a bort a szájában tartani. Ami úgy értendő, hogy: azonnal lenyeli." Hogy milyen következményei vannak, ha az ital vágja földhöz a vitézt? Egyszerű, akkor az ellenségnek már semmi dolga nincs, mint megkötözni és vártömlöcbe vetni a lerészegedetteket. Erről szólok a következőkben.

III.

Az 1550-es években sikerült visszaverni a török támadásokat a környéken, Sümegtől Csobáncon és Hegyesden át Tihanyig nem tudták kitűzni a félholdas lobogókat ellenségeink. Hegyesd várát azonban őrizetlenül hagyták 1561 tavaszán (Kalozy Andás porkoláb és elődje: egy Gergely nevű cimbora), és azt Pajazit vajda azonmód el is foglalta. A gondatlan és vitézietlen cselkedetre természetesen nem mentség, hogy részegen követték el. Ahogy a szólás tartja: Bor be, ész ki. (Vagy: Ahol bor az úr, ott az ész koldulni jár.) A sümegi várkapitány, Ormányi Józsa, a következőképpen írja le levelében a nevetséges s egyben szomorú esetet:

"Az Hegyesdet az új porkoláb veszteté el, mert a Czobor uraim új porkolábot tettek vala, elcsodálkoztam vala azkor is rajta, hogy hallám, hogy porkolábbá tették... mert ez jobban ihatik az másik porkolábnál, maga bizon az is igen ihatott. Ezt bizonnyal írhatom kegyelmednek, hogy az mely éjjel Hegyesdet meghágták az terekek, azon napon mind estig Kalozy András az elébbi porkolábbal ketten az szöllő hegyen egy pincében ittak, felette részegen mentek este a várba, annyira voltak részegek, hogy Kalozyt az ágyból rántották fel, különben fel nem érzett, az elébbi porkoláb még is meg érezte volt, amikor immár ott bent voltak a terekek, de osztán ki szekett a vár fokán és most bújdosóban vagyon, de Kalózyt jobban őrzik, hogy nem mint ő őrizte az ő ura házát." (Kelt 1561. április 19-én.)

Gyulaffy Lászlónak kellett a részegesek csorbáját kiköszörülnie. Bizony, borbarát van, de bajbarát nincs, vagy az a ritkább... Sajnos nem olvashatták még 1561-ben bizonyos hegyesdiek Heltai uram intéseit, amelyek 1552-ben jelentek meg, így, láttuk, a sok bor okozta a kúpalakú hegy tetején állt várunk vesztét. Egy ízben, olvasom, Hangodi László könyvében, maga Gyulaffy is majdnem föláldozta magát Bacchus atya oltárán. Lovas falu mellett annyit ivott katonáival, hogy majdhogynem nem ért haza Csobáncra. A leittasodott magyarokra rátörtek a törökök, és lekaszabolták őket. Hangodi tanár úr idézi Ormányi Józsa keserű följegyzését:

"...Azonközben elérkezik az fejérvári török és ott verik őket, hogy az négyszáz gyalogba két százat vágtak le. Az magyarok igen vesznek a nagy lakás miatt, mert soha nem lehet az magyar had részegség nélkül. Mert csak csatára menjen is, azonnal meg kell valahol részegedni."

Hallgassuk meg hát Heltai Gáspár A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógusának egy idevágó részletét:

"Nagy panaszolkodás vagyon mindenütt a mostani időről, mivel hogy szükség vagyon, és minden drága. És így vagyon, mert szükség és drágaság vagyon. De valjon honnan vagyon ez? Ki imerre, ki amarra vét. De igazán mondom, nem kellene senkire vétnünk, hanem csak a nagy torkosságra és a nagy tobzódásra. Mert a sok lakásnak nincsen vége. Ahol kedig untalan sokat költnek: ott sokat kell keresni ismét helyébe. Miért kedig, hogy minden ember sokat és szertelen költ, mind kicsin s mind nagy? mind fírfiú s mind asszonyállat, nem lehet, hogy semmibe olcsóság legyen. Mert a gyermekecskéket még idején szoktatják a borra, még a bölcsőbe azt adják innya: mert félnek, ha felnevelkednek, nem tanulhatják meg azt innya: ezokaért idején hozzá kezdenek.
Nem csoda, hogy a zsidók és a törekök oly igen gazdagok. Mert munkálkosznak azok, és amellett mértékletesen élnek. De minálunk minden ember hivalkodni akar: és amellett ugyan jóllakni és a borban feredni: erre kedig költség kell."

IV.

1575-ben Gyulaffy Báthory István oldalán harcol Kerelőszentpálnál, amikor a fiatal Balassi Bálintot meg éppen édesapja küldi felelőtlenül Báthory ellen. A két hirtelen haragú, forrófejű vitéz találkozásáról nem maradt fönn írásos adat, de ott a harcban bizonnyal végigmérték egymást. Balassit nemes egyszerűséggel fejbe ütötte egy buzogányos. Balassi magához tért, s onnantól kezdve kiélvezhette, ténylegesen, a fogság minden örömét Báthory felvilágosult és kultúrált környezetében. Majd így énekel:

Kell immár énnékem csak jó ló, hamar agár,
Ifjak társasága, éles szablya, jó madár
Vitézek közt ülvén kedvem ellen nincsen
Jó borral teli pohár.

S emígy:

Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol légyen mitőlünk,
Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk...

Balassi Bálinttól, miképpen Gyulaffytól és Ormányi Józsától is, számtalan levél maradt fenn. (A levél a humanisták egyik legfontosabb megnyilatkozási formája volt, s az utókor szerencséje, hogy gyakorta ragadtak tollat, s megírták egymásnak azt a mondandót, amit még nem bízhattak olyan korszerű információhordozókra, mint mi a XXI. században, csak lovas futárra vagy postagalambra. Az utókor szerencséje, hogy ezekből az üzenetekből szinte napra pontosan rekonstruálni tudja a múltat, a történelmet, de még egy-egy hősünk jellemét, karakterét is. láthattuk. A lobbanékony, hirtelen haragú zsenink, Balassi Bálint levelében így utasítja vissza a zólyomiak vádjait, miszerint ő borissza, de még tolvaj ember is:

"Hogy vígan laktunk nem tagadjuk, de mi azzal sem bírót, sem más polgárt meg nem bántottunk, abban pedig, az én italomban mi ellenek lehetett nekikek, soha nem tudom, sem a kurva anyjuk gyapjú szekér borát, sem az kurva bestia atyjok keresményét nem ittuk, hanem az mi magunkét költettünk..." (kelt 1583. szeptember 13-án) Mennyi civódás esett a bor miatt. Mintha Gyulaffy kapitányt hallanánk, aki nem élt jó szomszédságban a szomszéd várbéli szigligetiekkel, s még a dunántúli feljebbvalóiban is csalódott. Ezért jutott el egészen Kerelőszentpálig... Báthory segítségére kelt, bízva abban, hogy majd e fejedelem kárpótolja mindazon javakért, amelyektől a Dunántúlon elesett. Így adódhatott, hogy tán barátsággal megszorította annak a költőnek a kezét, aki európai rangon először képviselte a magyar lírát, méghozzá ilyen verssorokkal:

Borivóknak való

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagjokot
Szép harmatos fűvel hizlalod azokot,
Új erővel építvén űzéshez inokot.

Sőt még az végbeli jó vitéz katonák,
Az szépszagú mezőt kik széjjel béjárják,
Most azok is vígadnak, az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával
S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályábul az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt élvén isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkínt jó szívbűl,
Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl.

1579-ben Udvarhelyen hunyt el Gyulaffy László. Balassi az ő halála után 1583-1593 között írta a fenti verset. Ajánljuk most a hajdanvolt csobánci várkapitány emlékének. A "lakjunk" (a fentebb már többször szerepelt lakozik ige felszólító módja) a XVI. században azt jelentette, hogy lakmározzunk. A "Lakjunk egymással vígan" úgy értendő tehát: Lakmározzunk együtt vígan... Varga Károlyné Edit nénivel ezt kívánjuk Néktek a tapolcai gyermekkönyvtárban.
Úgy legyen, de még ráértek a pohárral, hogy majd szerethessétek a bort és mégse legyetek soha részögösök, Kedves Kis Barátaim!

Tapolca, 2004-07-02 Németh István Péter


Szöveggyűjtemény a borról

Csáktornyai Mátyás:
Grobián verseinek magyar énekbe való fordítása, melyekben az jó tisztességes erkölcsnek regulái vissza való értelemmel vannak megiratván

Ad notam: hegedősök, néktek szólok

- 1592 -

Mikor pohárt kell töltened, csordultig töltsed,
Ne feléig, mert ismét azt üvöltik: töltsed.
Ha penig kiöntöződnék, kicserbekeljed.

Még tisztességesebb, az földre önts ki benne,
Ha mi úszkál benne, visszatöltsd az edénybe,
Ne különözd az borokat, töltsed mind összve.

Amelyik elébb kezeden, mindjárt azt töltsed,
Az bor összveelegyítve lészen erősebb,
Minden egyezség önnen magában erősebb.

Másnál elébb igyekezzél megrészegülni,
És te rólad egyebeknek hagyd példát venni,
Elővetés ritkán csal, mindenkor késői.

Oh ki jeles vigasságot kapnak terólad,
Drága erkölcsű ifjúnak tégedet mondnak,
Lant, hegedő helyén csak veled mulatoznak.

Gyakran üvölts, kiálts, hogy erősen igyanak,
Búcsúzáskor ha uradtól nem marasztatnak,
Te köntösöknél fogva húzd, hogy mulassanak.

Alább való vendégnek mindenkor jobb bort tölts,
Aki mennél följebb, annak mind hitványbat tölt.
Azért, hogy az meg ne zajosuljon, hogy megértsd...

Mert az főemberek, kik nagy dolgot viselnek,
Kik egyebek felett községtől böcsültetnek,
Semmiképpen nem illendő, részegüljenek.

Ha penig szép szerrel beszélgetve dőzsölnek,
Éjfélikort gyakran emlegess, felkeljenek,
Ha úgy nem fog, ugyan megmond, hogy eredjenek.

Hogy felkelnek, ajtóhoz hamar futamodjál,
Hogy hamarébb elmenjenek, nyisd ki azonnal,
Nagy dicséretet vész serény forgodásoddal.

Mihelyt eloszolnak, menj te fekvő ágyadba,
Asztal felszedést, egyebet, halassz holnapra,
Káposztánál hamarébb fől, mondják, a spárga.

Még jobb, mert aki úgy látja másnap az asztalt,
Arról tudja, hogy ott tegnap vígan lakoztak,
És feküdj, míg gőzit kialuszod az bornak.

Szegezze be az ajtókat urad, ha bánja,
Gyertyáját oltsa el, tüzét is betakarja,
Ha vigyázó ember legutol menjen ágyra.

Avagy inkább hogy lefekszel, vidd el a gyertyát,
Hogy meg ne ütköztesd setétben szárodat,
Sötétben is tudja a gazda háznak csinját.

Vetkezzék le, ha kell néki, gazda, őmagába,
Akármennyiszer kiáltson, tedd hallatlanná,
Szőlőgerezd nem Holdvilágnál érik nyilván.

Ej, délkorba, mikor felkélsz, tudod a dolgot,
Szeget szeggel szoktak ütni, fáj-é homlokod,
Égett borral hozzá, nincsen jobb orvosságod.

Bogáti Fazekas Miklós: Énekek éneke

- részlet -

Siess hozzám, szüvem! jer ki mezőre
Menjünk majorba mulatni kü földre,
Az egy éjen háljunk falun kedvönkre,
Holnap bátor emnjünk az szőlőhegyre.

Az szőlőt lássuk meg már, ha virágzik,
ha gyakor, mint indult, hogyha zöldellik,
Az narancsfát lássuk, hogyha virágzik,
Ott mi kedved leszen, rajtam nem múlik.

Ki nagy szaga vagyon már az nagy fűnek,
Ott mint tavaly, most is új almák lesznek,
Kiket neked töttem ott el, lelkemnek,
Ott leszen helye minden örömünknek.

Rólad való gondolatban kívánnám,
velem egy volnál, te volnál szép bátyám,
Hogy orcádat bátron apolhatnám,
Téged s magam azzal én se gyaláznám.

Anyám házába téged bevinnélek,
te oktatnál, én gyönyörködtetnélek,
Drága jó borokkal vendégelnének,
Narancsborral megrészegétenélek.

Tinódi Lantos Sebestyén: Az udvarbírákról és kulcsárokról

- részlet -

Kik nem adnak Bonyhán itt jó borokat,
Magas part üssön meg udvarbírákat,
Velök egyetömben az kulcsárokat,
Kik akasztófára méltók, azokat.

Az boros víz nádat terömt orromban,
Egészséget nem ad néköm dolgomban,
Kössebbedik gégém az Krónikámban,
Kiért udvarbírák esnek átkomban.

Szómat jobban rikkanthatom jó bortul,
Ha jó hírt hallhatok uraságodtul,
Kevés betegségöm feledöm attul,
Nagy sok jó adassék mennyei úrtul.

Talám gonoszt mondnak az udvarbírák:
Azzal sem gondolok, csak jó bort adjanak,
Ha büdös bort adnak Sebők deáknak,
Azzal ő uroktul elbúcsuztatnak.

Esznek szegín ifjak fagyos étkeket,
Reá innyok adnak büdös lőréket,
Szolgáló leányoknak sován étkeket,
Rejá innyok adnak boros vizeket.

Vígan bosszankodnak lejányok, ifjak,
Az udvarbíráknak és kulcsároknak
Lelkökért ők sápi zsoltárt olvasnak,
Dolhai dekrétomot fejökre mondnak.

Le es vonszják néha kulcsárt körméről,
Ifjak megbüntetik ez ily bűnéről,
Az ő abrakjokat elvesztéséről,
Mert az palást alatt hordják pincéből.

Csuda mint csélcsapnak az ő uroknak,
Hogy az ő hasznára sáfárkodnának,
Azt elő sem mondják, mennyet kóbornak,
Palást alatt jó bort, ennyet hurcolnak.

Kis-Kököllő mellett Bethlen Farkasnak
Bonyhai háznál megíratának,
Mert versszörzésben Sebők deáknak
Nem úr hírével büdös bort adának.

Nagy-idai kulcsár az bonyhaival
Lám atyafias volt álnokságával,
Nem barátkozik vélem az jó borokval,
Ha fijamat küldöm, illet szitokval.

1553

Asszonyok intési

- részlet a Lugossy-kódexből -

Az bort házunknál ámbátor igyad,
De az korcsomát te ne gyakoroljad;
Ha gyakorlándod te az korcsomát:
Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,
Tégödet mondnak jelös borcsiszárnak.

1550 körül

Dal a Mátray-kódexből

Hallod-é, pendítsd az lantot!
Hadd osszam szépen az táncot;
Leány, fogd az aranyláncot -
Ne tégyen az köztünk gáncsot!

Szépíttesd, gazda, az házat,
Hordass ki tányért és tálat,
Vitesd ki az hosszú asztalt,
Rendelj helyt, táncot és tágast!

Az ki nem akar mulatni,
Vagy pohár bort elköszönni,
Idején mondjuk: menjen ki,
Rendeljünk más szállást neki!

Erre, gazda, jól is vigyázz,
Ifjakat mikor táncba látsz,
Olyankor vígan azt kiáltsd:
Hegedűs! Három most a tánc!

Tánc közben töltesd az bort is,
Ne légyen panasz ebből is,
Vigyázz, az asszonyokat is -
Ne hagyjad szomjan őket is.

Állj félre, az ki bánkódól,
Itt bizony nem morgolódol!
Vagy igyál, vagy pedig táncolj -
Egyébkint köztünk nem lakol.

Vőlegény, megkémélj magad,
Az borral gyomrod ne bántsad,
Táncban lábod meg ne fáraszd,
Virradtig hogy meg ne unjad!

Lesz néked még más dolgod is,
Munka köll, higgyed ahhoz is,
Elment már a menyasszony is,
Menj utána sírva te is!

És az elmédben forogjon,
Most rövid éjtszaka vagyon,
Az álom rajtad ne fogjon,
Az párta konttyá változzon.

T. C.
KÖZÉPISKOLÁSOK FÁBIÁN ZOLTÁN OLVASÓTÁBORA
2005. július 22 – augusztus 1.

Tapolca-Diszel

Templom tér 3.

Diszeli levél József Attiláról

- hatvani és kézdivásárhelyi vendégeinknek

Van aki megszakad,
ki szenved, úgy szeret,
és vérével borítja
be az életemet.

Nap áradása rajta,
a nap süt rajta át,
annyira odaadja,
elveszti önmagát.

(Gyurkovics Tibor)

Kedves Kis Barátaim!

Mindenekelőtt hadd köszöntselek Benneteket itt Diszelben, abban a falucskában, ahol őseim közül többen is éltek, ahová magam is sokszor kijártam tanítványaimhoz az iskolabusszal, s amelynek még földolgozatlan a szerepe a magyar irodalomtörténetben. Mert hogy ilyenje is van, hadd említsem meg Néktek, hogy nem csupán verselő huszártiszt élt e hegyoldalban, de Botár Árpád író is, akinek még Babits dedikált kötetet, s akihez Szabó Lőrinc látogatott ide a Hajagosra. József Attila nem jutott ki e falucskába, ám Tapolcán megpróbált előfizetőket gyűjteni verseire, s a Fazekas utcában, tán nem legenda csupán, egy jószívű szabómester méretet vett törékeny testéről, hogy ha könyvet nem is vásáról, de ha legközelebb jön az író úr, az öltönykabátját rendbehozza... Idén, hogy 100 éve született a költő, igen sokat hallottam róla a rádióból, a TV-ből, folyóiratokat vehettem kézbe, új könyveket, amiket róla szerkesztettek. A költőről, Attiláról, megtudni valami újat nekem igen jólesik. Ám ha nem nóvum az, csak valamiféle szívet melengető, megbízhatóan ismerős közlés érint meg újra, akkor is örülök. A megemlékező és tisztelgő fölolvasások, dolgozatok közül azok voltak mégis a legeslegkedvesebbek számomra, amelyek József Attilával és a gyermek-motívummal foglalkoztak. Már olvasótáborotok programjában is aláhúztam Rigó Béla előadásának a címét: "Játszani is engedd!" Hát igen, hozzá szeretnék csatlakozni a magam soraival. Arról tűnődtem, hogy modern korunkban, amikor a világból egyre többen a kicsit tartják szépnek, s nem csak a gyermek, de a felnőtt számára is csupán a városok kicsinyített makettjei, az óriás lombkoronák helyett a bonszáj fák, a kedves matchbox autók, a H-0-s vasúti modellek azok, amelyek igazán birtokba vehetők, akkor bizonnyal átölelhető teljes emberségünk egyetlen könyvecskén keresztül is. Nekem legalábbis elég volt ehhez József Attila minden versét újraolvasnom. Ám ezzel a kijelentéssel nem a saját fontosságomról, fontoskodó szerepemről akarok hadonászni. Sőt, de talán mindez szép sorban kiderül, mielőtt bármibe belebonyolódnék...

*

A legjelentősebb európai gondolkodók közül többek között Bergson, Jung és Freud a XX. század elején már tudatosította a kultúremberiségben, hogy a nagyszerű technikai vívmányok mellett hallatlan értéke van sejtelmeinknek, álmainknak, s hogy éppolyan fontos, megismerendő az idegsejtjeinkből álló univerzum a koponyánkban, mint felettünk a csillagokból álló.
József Attila még gőgicsélt, amikor Ady Endre már annyiszor leírta verseiben azt a szót, hogy Én, amennyiszer tán bele sem lehetett kiabálni a budapesti éjszakákba a Három hollóhoz címzett mulatóhely körül. Babits Mihály pedig otthon faragta csöndben, nagy gonddal a szonettjeit, köztük azt is, amelyben mégis mindenki számára deklarálta, hogy csak Én bírok versemnek hőse lenni... Egy meddő órán Tóth Árpád magányérzete túltesz félszegségén, s háromszor ismétli meg az egyes szám első személyű névmást: Szánalmas, vézna figura: én, én, én... Akár a harsány-részegen elkurjantott, akár a visszahúzódásában hisztérikus zseni-öntudatok megnyilatkozását olvasta a diák József Attila, csak a művész-alkatok és -típusok különböztek, de egyformán az egyéniség, az Én fontosságáról, világgal felérő nagyságáról tudósították környezetüket az előttejárók. (A XX. század második felében egy kiváló lengyel író, Gombrowicz, naptárának minden rubrikájába azt írta az időpontok mellé, hogy: én, én, én, én...)
Meglepő volt számomra, hogy A Szépség koldusá-t író diák imája még a Miatyánk jézusi kérelmeinél is szerényebb. Mit kér? Csak amit úgyis megkapott a teremtésben, önmagánál is kevesebbet. S ráadásul úgy, mint aki arról sem hallott, hogy "kopogtassatok és megnyittatik", szinte olyan gyermekké lesz, aki becsönget valahova és elszalad:

"Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam."
(Csöndes estéli zsoltár)

Amíg Ady versére rájátszva Karinthy úgy feleselt, hogy ő mindenkinek rokona és ismerőse ebben az országban, addig József Attila (mintha nagyon előrefutott volna, ezúttal egészen az öregségig) meg merte írni koravénen s mozarti virtuozitással első remekművét:

...se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.
(Megfáradt ember)

A megfáradt jutalma, hogy nemcsak a Marosra, de az ő homlokára szintén kiülnek a csillagok. Máskor is testvéri nála a galaktika, gyönge létére így erős a költő, ha pangnak az életerői:

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.
(Harmatocska)

Ha szerelmes, kedvesének úgy udvarol, hogy metaforáiban önmagát csupa olyan tárggyal azonosítja, amelyet kicsinyítő képzővel látott el:

Ha kerülsz, ne kerülj messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.
(Sok gondom közt)

Szívéről alkotott szépséges metonímiájában ugyanígy kis test-ről van szó, amely a semmi ágán hangtalan vacog. (Reménytelenül)
Kicsinyítette volna önmagát és szerepét a Hazám, a Dunánál, az Óda és az Eszmélet szerzője? Bizony még elvitathatatlan, átlagfeletti intelligenciájára is képes egyes helyzetekben bélyeget sütni:

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
Észreveszi, hogy milyen ostoba.
(Kései sirató)

És: Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
(Gyermekké tettél)

A következőképpen mutatja be önmagát Istennek:

Én, akit föltaszít a ló, S a porból éppen hogy kilátszom...
(Bukj föl az árból)

Máskor meg éppen Istenről írott versébe kezd bele emígy:

Láttam, Uram, a hegyeidet
s olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
(Isten)

Nagy szeretne lenni? Talán még gyerekkorában, amikor Pistának szólítják a nevelőszülők. Tán akkor gondolja nevéről utoljára, hogy néki Isten ostorának kellene lennie... Felnőttkorában már a legapróbb teremtményhez olyan gyöngédséggel és szeretettel hajol le, mintha maga is a legaprókább lény volna a Földön, akire, amikor négykézláb mászik, szintúgy – arányaiban – egy hasonló óriás, maga az álló Isten tekint le:

A bábok között elaludt egy hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.

Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.
(A hangya)

A költemény végére persze kiderül, hogy szép szerelmes vers, s ez a nagy gyöngédség a kedveshez szintúgy szól, mint a hangyához. A pótcselekvés klasszikus megnyilvánulása ez a lélektan szerint. S ahhoz sem kell pszichologizmus, hogy belássuk: a nem viszonzott érzelmei miatt tett kárt még legeslegutolsó életszakasza előtt az Én-képében. Legalábbis erről vall maga a verse:

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
meg tudtam szeretni veled.
(Gyermekké tettél)

Szörnyetegnek tűnteti föl a költő önmagát nem egyszer. Ha egy régi trubadúrnak tulajdonítanánk ezt az idézett versszakot, akkor azt kellene éreznünk, hogy micsoda heroizmus volt a dalszerző részéről ez az udvarlás és e széptevés, amely sikerre vezetett. Mai kifejezésekkel élve, milyen fáradságos lelki marketingbe kellett fognia, hogy eladhassa rútnak hitt lényét a másik embernek. Fölmerül a kérdés: Egészen biztos, hogy irgalmas volt magához (Irgalom)? A Ki-be ugrál... kezdetű versében egyenesen az Én kioltásának küszöbéig merészkedik:

Gondoljátok meg: Ezen a világon
nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom...

S valóban az utolsó morzsáinál tartott. Kész a leltár – mondjuk a vers címével. Mégis József Attila emberi tartásáról az a Farkas Árpád jut az eszembe, aki azt írta, hogy elmúlásával sem ríkatna senkit... Mások meg persze: igen. Gigantikus részvét után vágytak: "Ha meghalok, velem egy tenger sűlyed el". - Emígy ijesztgette a környezetét, sajnáltatta előre magát (természetesen virtuózan, gyönyörűen) Babits. József Attila nagyon másról beszélt. A fuvolással szemben a csak dudás semmi katasztrofikust nem lát abban, ha egyszer majd el kell tűnnie:

Lehet hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

A Ringató-val beteljesíti Simone Weile definícióját a legigazibb szeretetről: fölösleges harmadikként is szeret. Aki ezt nem hinné, lapozza föl az 1933-ban írott Egy ifjú párra című versét, abban aztán nem hagy kétséget ez felől. Úgy vár a szerelmesekre, mintha azok a Platon Lakomájából megismert aranykori gömbállatot (azaz androgünt) alkotnának párban:

Érzem, hogy ti vagytok a gazdám, mert egyetlenegy
vagytok ti ketten.

Másik kései üzenetében szintén másnak remél végül családot, meleg födélt. Búcsúverse, sírfölirata is egy másik emberhez szólt halála esztendejében. A Juhász Gyula öngyilkosságára írt szonettjének ottaváját lenyisszantja s szétküldi a közelállóknak önmegszólító versként. Stoll Béla szerint ezt szánta epitáfiumának:

Cseng a telefon, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szived a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

Róla elhiszem, hogy őszintén gondolta: még az sem fontos, hogy ő írja a verset,. csak az, hogy a vers szülessék. Különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. Amúgyis visszhangzik bennünk a Nem én kiáltok-ból:

Légy egy fűszálon a pici él
s nagyobb leszel a világ tengelyénél.

József Attila ama dantei világlátomást fogja mikrokozmosz-versébe:
A szeretet a tengely, amely mozgat Napot, csillagot. Igen erős Attila "tengely-hite". Ámul az égitestek makacs összetartozásán. Még Babits is, pedig ő eléggé dantés költő, eltúlozza a létvigaszt, hiszen azt ígéri a siralomvölgyben megszomorítottaknak és kifáradóknak, hogy a planéták majd félrehajlítják az ember földi erőkifejtése révén az adamant rudakat. Vagyis éppen a Dante-fordító, katolikus-egyetemes költő görbít az adamant-rudakon, a gyémánttengelyen, ha fölnéz az égre? Tóth Árpád érezte, hogy a csillagok és köztünk, emberek között a jeges űr lakik, Pilinszky a második világháború tanújaként annyit írt önmagáról, hogy "sírása hideg tengelyében áll a fiú". József Attila világhiánya, szeretetéhsége modellezhető versbeli üveggolyóival, hiszen ha azokkal, csillagokkal játszik, világokat igazgat, s ugyanolyan pontosan, szépen teszi, mint csak a leghitelesebb zsenik: Dante Allighieritől Bartókig. Közben megmarad gyermeknek, akiről Rilke azt mondja, hogy a kifejlett Én hiányában annyi történik csak vele, mint egy tárggyal, kutyussal szokott, s akiről Ady azt mondja, hogy ennél nagyobb érdemet mégsem szerezhet senki, nincs az az aranygyapjas rend, ami fölérne a gyermek tisztségével. Akit megvédenek a könnyű emlékek, a pici ólomkatonák. József Attila Én-vesztéséről azonban ép ésszel egyikőnk se mondana valami olyasmit, hogy a tragikus sorsú költő a szeretet kicsikarásáért "lement dedóba". Ellenkezőleg. Belesimult abba a szeretetbe, ahol már nincsen külön én és te. A világ görbíthetetlen gyémánttegelyébe. Aminek létezését Dante és ő közötte Goethe is tanúsította. Versében az egyetlen szótagnyi Lieb szó szeretetet és szerelmet egyaránt jelent. (Hogy még nehezebb legyen a magyar műfordító dolga! :-))

Woher sind wir geboren?
    Aus Lieb’.
Wie waren wir verloren?
    Ohn’ Lieb’.
Was hilft uns überwinden?
    Die Lieb’.
Kann man auch Liebe finden?
    Durch Lieb’.
Was lasst nicht lange weinen?
    Die Lieb’.
Was soll uns stets vereinen?
    Die Lieb’.

Mi szült volna világra minket,
ha nem a szerelem?
Mi nem lesz velem, ha halálos inget
adnak rám? A szerelem.
Diadalra mi segít minket? Mi,
ha nem a szerelem?
S hogy tud az ember viszont szeretni?
Szeretet van. És szerelem.
S mi nem hagyja, hogy könny folyjon végtelen?
A szerelem.
S mitôl, hogy egyben a világ? Szét nem dül minden elem?
A szeretettôl. Mi szerelem.

Édesanyja halála után megírta a proletárasszony mennybemenetelét, mint Szűz Máriáét: a ruhák fényesen keringve szálltak a magosba... Édesapja helyett kereste az Istent, de József Áront is már mitikusan fölnagyította, amint kaszál az óceán szélinél. Magát nem láttatta előttünk Jézus-pózokban. Ember maradt. Ifjúkori zsoltárát idéztem először, Kedves Barátaim, illő, hogy szintén zsoltár legyen tőle a záródarab. A keresztségben, tudjuk, görög-keleti vallású volt, ám mint megannyi magyar alkotó (köztük a katolikus Illyés például), a református zsoltárköltő hangján szólalt meg: Magamban bíztam eleitől fogva

Kedves Kis Barátaim! Csak ennyit akartam ma elmondani Néktek. Diszeli üdvözlettel: Németh István Péter

Tapolca, 2005-07-28

Utóirat:

Legkedvesebb olvasmányaim József Attila életéről és verseiről a következők voltak:

Beney Zsuzsa: József Attila-tanulmányok. Bp.1989.
Fodor András: Szólj költemény. Bp.1971.
Gyertyán Ervin: József Attila. Bp. 1986.
Szép Szó József Attila-emlékszám (1938) hasonmás kiadás (Ebben található Fejtő Ferenc Hangya-elemzése.) Bp.1987.
Németh G. Béla: 7 kísérlet a kései József Attila költészetéről. Bp. 1978
Bókay Antal – Jádi Ferenc – Stark András: "Köztetek lettem én bolond" (JAK füzetek) Bp.1982.
Irodalomismeret 2000. 4. szám.( Stoll Béla: József Attila utolsó verse)
Ám ha valaki bármelyik József Attiláról szóló tanulmány olvasásába is kezd Szépe Györgytől Szabolcsi Miklóson át Vasy Gézáig, további értő művekkel fog találkozni.

Mielőtt a Macskajaj-on nevettünk volna...

Dr. Bauer Nándorné emlékére, tanítványaimnak

Mielőtt a Macskajaj-on nevettünk volna...

... több filmet is megnéztünk a dél-kelet-közép-európai cigányok életéről. Innen is tudjuk, hogy nem csak olcsó poén a filmen szereplő busz, ami nem megy már sehova, vagy a Trabantot fölfaló ló, hanem egy darab kontinensnyi térség embereinek sorsát is jelképezi. Főleg azoknak az életsorsoknak a jelképe, akik a elképzelhetetlen nyomorban élnek, s a kitörési lehetőségeit méginkább korlátozza az, hogy egy sajátos kultúrába születtek bele. A szomszédos, régi Jugoszlávia területén több filmet is forgattak a romának vagy cigánynak hívott etnikumhoz tartozókról. Az egyikőjük nevét könnyű megjegyezi Magyarországon, mert játékosan és játszva lefordítható a neve: Aleksandar Petrovics filmrendező. (A mi Sándorunk, Petőfi Sándor kiskőrösi keresztlevelén is állhatott volna ez a név.) Filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is című alkotása nemzetközi fesztiválok díjnyertese lett, egyben fölhívta a figyelmet Európa- és világszerte, hogy félnomád vagy szegény körülmények között él egy nép a Balkánon, s Közép-Európában, aminek külön törvényei vannak ugyan, de ugyanolyan emberi értékei, mint a legcivilizáltabb rétegeknek. A film elején a SOMBOR helységnévtáblával találkozunk, a volt magyar Zombor városéval. Zombort nem csupán a mulatós magyar nóták, de a magyarországi cigány népköltészetben is megtaláljuk:

A zombori vásárban
Bizony mi is ott leszünk,
Adunk-veszünk, cserélünk,
Jó vörös bort vedelünk.

Ne menj, apám, a vásárba,
Álmot láttam teveled,
Álmot láttam teveled,
Láttam vörös ingedet.

Láttam vörös ingedet,
A sárga szekeredet –
Vörös inged véres volt,
A szekered fejfád volt!

(Szegő László fordítása)

Szerbek, magyarok, cigányok vegyesen élnek itt a Vajdaságban. Amerre a Duna folyik le Belgrád és a tenger felé, a jugoszláviai partszakaszán két jellemző motívummal találkozunk szinte végig. Sárral és tollal. A sár igazi sár, nehéz, levakarhatatlanul odatapad a szegényes cipőkhöz, szinte lehúz a mélybe, a sírba. A toll viszont könnyű és tiszta, mint az angyalszárny. Két véglet. Ilyen végletek között élnek a film szereplői is. Egyszer a templomban találkozunk velük, másszor meg (egyetlen filmes vágással) a kocsmában. Egyszer sárban, piszokban, züllésben, másszor meg a legtisztább szerelemben, emberibb vágyakban. A pénzen szinte minden megvehető. Dínárban mérhető a toll ára is, de még a halott csecsemőt is meg lehet kereszteltetni. De van, ami nem árusítható. Például a szabadság és a szerelem. (A mi Petőfi Sándorunknál is!) Boro Pavlovics százezernyi dínár értékű tollat szór el a teherautóból, mert nem lehet még övé szerelme, a Tisza nevű lány. (Tisza annak a Mirtának a lánya, aki Boro üzleti ellenfele a tollpiacon.) Boro és Tisza szerelmi kapcsolata úgy alakul, hogy szerb egyházi szertartás szerint férj s feleség is lesznek. Nászéjszakájukat a parókián tölthetik, s azokkal a tollas dunnákkal takarózhatnak, amiket nem adott el senkinek se még a pap. Az áruba nem bocsátott, nem bocsátható tiszta szerelem szentelődik itt meg. Másnap természetesen újra kezdetét veszi a megélhetésért való harc, sőt, a családok ellenállását is le kell győzniük, mintha csak a Rómeó és Júlia című drámát látnánk balkáni környezetben. Sajnos, a mi Rómeónk, azaz Borónk is gyilkosságba keveredik. Apósát öli meg indulatában, aki ellenezte a házasságot. Mint a népdalban:

Bátyó, add lányodat,
Legkisebb lányodat!
Nem lesz tiéd soha,
Jobb itthon a sora!

Tartsd csak üveg alatt,
Nálad úgyse marad,
Elviszem lányodat,
Kicsi asszonyomat!

Szemed kisírhatod,
Emésztheted magad!
Szemed kisírhatod,
Emésztheted magad!
(Dobos Éva fordítása)

Boro tettét mintha valami nem e földre való ártatlanság jellemezné, fedezné el, hiszen a hófehér tollak eltakarják Mirta kifolyó vérét. Boro Pavlovics eltűnik a környékről, sohsem találják meg. Mégis szomorú, hogy a szerelem helyett csak a szabadságot kapta meg. Ezért olyan szívszorító ez a film.
Aleksandar Petrovics egy másik filmjében (Nemsokára világvége lesz, 1968) a cigányzenészek kerékpárral érkeznek. Biciklijük átgurul a sártengeren. A zenészek borotválatlanok, fogazatuk hiányos. Arcuk lepusztultsága, akár a balkáni vidék, egészen addig ijesztő, amíg el nem kezdenek hangszereiken játszani és énekelni. Szemük megtelik fénnyel, mindentudó hunyorgással. A szenvedélyről, a szerelemről szólnak, hogy mire képes az érzés. A parasztok között zenélnek, akiknek disznókondása, Trisa elhagyja bolond kedvesét, és az új tanítónővel bonyolódik viszonyba. Amikor fölösleges harmadik lesz, egyre inkább rákap az alkoholra, s gyilkossá majd gyilkosok áldozatává válik. A cigányzenészek mintha csak végig erről énekeltek volna. A feltartóztathatatlanul bekövetkező sorstragédiára. Mintha a dalok szerint történne a valóság is, mintha ilyen ősi törvények, átkok elől hiába futna az ember. Hova menekülhetne? Kusturica is, mielőtt megnevettetne minket a Macskajajjal, készít jó pár keserű remek filmet a balkáni cigányság sorsáról. A cigányok ideje című alkotásában például ugyanaz a lehúzó sár jelenik meg, mint Petrovics filmjeiben. Még a libák, pulykák tolla is ugyanúgy csodás. Szárnyak azonban az embereket nem röpíthetik el innen. Kimustrált autóbusz állt Petrovics filmjében, abban kártyáztak a munkanélküli cigányok. Nem vitt az a busz már sehova se utasokat. Kusturica filmjében ugyanúgy áll, csak éppen Milánó kültelkein a sárga, kiszuperált közlekedési eszköz. Lakókocsinak jó járgány. Perhán, aki elindult világgá szerencsét próbálni, abból álmodja vissza a Szarajevó határában hagyott putrit. Álmában a buszablakon verdes az otthoni madár. Az otthonmaradt menyasszony ára túl magas volt: millió dínárt is megért. A nagymama jóságával együtt ez a szerelem jelentette Perhánnak a Paradicsomkertet, az Édent. Az onnan hozott almák még a ljubljanai kórház folyosóján szétgurultak. Szarajevóban és Milánóban is ugyanolyan Perhán számára a hálótlan futballkapu, ugyanaz a cuppogó sár, ugyanaz a sehova nem vivő, forgalomból kivont autóbusz, ugyanúgy mennydörög felette az ég, ugyanaz a nyomor.
Nem volna hát semmi vigasz a létezésben? Pedig Perhán nyilvánvalóan csodagyerek, tehetsége szinte nem is erre a világra való. (Telekinézisnek nevezi a SCI-FI, hogy tekintetével megmozdítja a tárgyakat...) Nagymamájának Milánóból úgy írja meg a képeslapot (rajta a híres majlandi dóm), mint Petőfi a Kis lak áll a nagy Duna mentében... kezdetű versét. A mi Sándorunk azt szeretné, ha a szüleinek azt mondanák az utazók, hogy "fiuknak kedvez a szerencse"... Pedig ez hazugság. Perhán is megnyugtatja a nagymamáját a postájával. A családi összetartás, összetartozás érzése egyik legjellemzőbb tulajdonsága ezeknek a szegény embereknek. A zálogba adott televízió mindig hazakerül Petrovics filmjében. Kusturicánál is hazavágynak a hősök. Pedig a vándorélet közben érzik csak igazán elemükben magukat. Kalandok, utak, megélhetési próbák hívják őket. Évszázados beidegződések. Portugáliában sem sokkal másabb a helyzetük. A több tízezres portugál romák között az értelmiségiek száma egy kézen megszámlálható 2004-ben. A sárból és a szárnyakból kellene valamit gyúrni, hogy éppen megállhasson az ember a szilárd földön... Addig nagyon sok szomorúságot, tragédiát kell még átélnie a térségnek. S óhatatlanul a Macskajaj könnyes nevetésébe is vegyül valami a torokszorító sírásokból.

Irodalom: Csalog Zsolt: Kilenc cigány. Bp. 1976.

Szegő László: Cigányok, honnét jöttek – merre tartanak. Bp. 1983.

Csikóink kényesek. Magyarországi cigány népköltészet. Válogatta és az utószót írta Szegő László. Bp. Európa Kk. 1977.
Megyei Pedagógiai Körkép. Veszprém. 2000/1-2. sz.
Maxim Gorgij Makar Csudra című kisregényének is van egy (szovjet) filmes változata, a hazai termésből Sára Sándor fiatalkori dokumentumfilmje (Cigányok) igen művészi erejű.
Ajánlom a tanulók figyelmébe a Cséplő Gyuri című magyar filmalkotást a hetvenes évekből. (Sajnos e film címszereplője a bemutató utáni esztendőkben öngyilkos lett.)

Szeretet- és térélmény a síkban (Óravázlat Victor Vasarely: Zebrák című alkotásáról)

Victor Vasarely: Zebrák

Nevét mi magyarok Vásárhelyi Győzőnek is olvashatnánk, hiszen Pécsett született 1908. április 9-én. Emlékeiben megőrizte a gyerekkori látványt, amit a szimmetrikus Tettye hegyének látványa nyújtott. Szüleivel lakott a Felvidéken is, s mire Pestre kerül, már koraéretten rajzol.
Szereti a festmények részleteit a maga kedvére kinagyítani. A háborús évek a fővárosban találják. 1928-ban Bortnyik Sándor tanítványa lesz, s egyik plakátpályázaton annyi pénzt nyer, hogy Párizsba utazhat. Meg sem áll innen kezdve – a világhírig. Ismeri Picasso műveit, de a művészetről saját elképzelései vannak. Szeretné a szépet hasznosságában is látni... nem öncélú a kísérletezése. Mondanivalója is van! Nem csupán a formák érdeklik, igaz, azokkal dolgozik: "Az axonometrikus perspektíva döntő fontosságú volt munkásságomban... 1930 és 1932 között először próbáltam síkban térérzetet kelteni..." – emlékezik vissza arra az időre, mikor zebráit megálmodta. Mire nem jó két szín?! Színek-e ezek igazán: fekete és fehér? Vasarely sakktáblát fest. Bohócot harlekin-mintákkal, rombusz-pepitában. (1935) No meg zebrákat. A harmincas évek zebra-motívumai még 1960-ban is foglalkoztatják a mestert. Már nem csupán papírra festi a zebrákat, de elkészíti simogatóbb, lágyabb anyagból, például subából is a zebrákat. A szabadalmaztatott ötlet után talán már nem is olyan nehéz...A zebracsikó csíkos. (Szójáték: de nem kétszínű!)

Fekete – Fehér

Csíkjaikat még a költők is megverselik. Szamuil Marsak dalát Weöres sándor ültette át anyanyelvünkre:

Zebrák, csíkos szép lovacskák,
Afrikai vadlovacskák,
Jól játszotok ti bújócskát
Dús fűben a réten.

Csupa csík a zebrairha,
Mint a megvonalazott irka.
Lábtól fejig vonalminta
Rajzolódik szépen.

Fekete- fehér... Minden itt kezdődik. A ritmus is csak úgy jöhet létre, hogy van: Zaj – csönd. Igen – nem. Fény – sötét. Nappal – éjszaka. Forró – hideg. Fiú – lány. Rövid – hosszú. Fekete – fehér... Előttünk született a látványból fölismerhető két lény (két zebra). Diszeli tanítványaim megfigyelése szerint az egyiknek nyitva, a másiknak csukva van a szája. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. Ahol fekete az egyiknek a csíkja, a másiknak fehér. Feltételezik egymást. A két színnek ritmusa is van. Egyenletesnek mondható? A válaszért megint tanítványaimhoz fordulok, s azt mondják, ahogy keskenyednek a sávok, úgy gyorsul a ritmus spirálisan az origó felé. Mintha egyszerre dobogna, egyre boldogabb hajszoltságban két zebra-szív. A néző csak arra tud gondolni, hogy legalább úgy szeretik egymást, mint a gyermekek vagy a szerelmes emberek.
Összetartozásukat nem csupán az ölelkező nyakuk fejezi ki, hanem a fekete és a fehér csíkok megszerkeszthető összefonódása is. Op-art-nak nevezzük ezt a látvány-művészetet. Külön ráadás-szépsége az, hogy még csak nem is "non figuratív". A zebrák, bizony, figurák...
Victor Vasarely 1977-ben hunyt el. Múzeuma Pécsett található (Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága – Victor Vasarely Múzeum.)

Kislexikon

Axonometrikus ábrázolás = Lásd a derékszögű vetítési rendszert.

Op-art = "Az ötvenes években fellépő nonfiguratív képzőművészeti irányzat; geometriai alapformák ötletes variálásával hoz létre dekoratív, érzékcsaló optikai játékokat, vizuális ritmusokat. Fő képviselője: Vasarely, Riley. (Esztétikai ABC. Bp. 1977.)

Könyvek Vasarelyről:

Ferrier, Jean-Louis: Négyszemközt Victor Vasarelyvel, Corvina, Bp., 1982.
Vasarely, Victor: Színes város, Gondolat, Bp., 1983.
Diehl, Gaston: Vasarely, Corvina, Bp., 1973.
Hárs Éva: Vasarely. Bp. Corvina Kiadó. 1983.

Gyerekrajz
(Csöngetés után...)

Csíkozod az irkát,
Csíkozom tovább a firkát.
Egy fekete,
Egy fehér.
Így tett hajdanán piktor
Vazarelli Viktor
Is tán.

Te. És én: István.

Csíkozom az irkát,
Csíkozod tovább a firkát.
Én
És Te.
S mielőtt feketén
Fekete
Lenne egészen ez a lap,
Hagyd, hogy összehajoljanak:
Zebralány és zebralegény.

Németh István Péter, Tapolca-Diszel, 2003-02-03

Levél diákkorról, vakációról, kikericsről...

Kedves Kis Barátaim a Szász Márton Iskolában!

Úgy érzem, alighogy becsuktam a naptárkönyvemet június tizenvalahányadikán, máris nyithatom, hogy Nagyné Tánczos Katalin tanár néninek megtartsam az adott szavam, s köszöntselek Benneteket e levél fölolvasásával. Úgy érzem, alig pár pillanat telt el azóta, hogy itt, az Iskola utcai épületünk udvarán elhangzottak a nyárba tessékelő gondolatok (Weöres Sándor elmélkedéseiből) és a dalok, máris kereshetem azokat az őszi motívumokat, amelyek illők a vakációból való visszatérésünk hangulatához. Illyés Gyula versét lapozom föl Néktek:

Kezdik az égen mértanukat újból
A vadludak:
Illesztik hegyes szögbe lengve úszó
Vonalukat.

Hozzák együgyű rajzaikat ismét
A vadlibák –
Ősz! – riad félve föl bennem ma is még
A kisdiák.

Igen, a felnőttek is átérzik ilyenkor azt, amit Ti, mivel sokuk ment évtizedekkel ezelőtt a kollégiumba, mert indulni kellett, "Menni, anyámtól messzi, más világba"... Ezek az utak belénk vésődtek. Csak félig voltak kellemesen izgalmasak, hogy mi-mindent tudunk majd mesélni a nyári élményekről a barátainknak, s bizony az érzés másik fele már szorongással telt meg, hogy mit hoznak a következő holnapok, mivel írjuk be, milyen kriksz-krakszokkal, vagy alig megoldható képletekkel kamasz sorsunk tábláját? A tanévzárót követő szombaton Pápára utaztam, ahol 25 éves osztálytalálkozónkra gyűltünk össze. Eljöttek tanáraink is. Újra kisdiák lettem pár órára, zavaromban alig mertem tegezni az engemet tanítókat, akiknek azóta pedig már kollégája lehettem. Leveleket, SMS-eket írtam és kaptam a nyáron a régi ismerősöktől és a barátoktól, de Tőletek, az újaktól is. Köszönöm, hogy megírtátok, hol játszik egy-egy nevesebb együttes a környéken, vagy csak egyszerűen azt, hogy éppen milyen zenéket hallgattok. Volt, aki szerelmes verset kért, volt, akinek én ígértem, csak úgy, röpke ÜZI-t a telefonjára. Szép volt az út Szigligetig, a Balaton apadó vize is tiszta, friss barackba harapni meg – tudjuk - majdnem fölér a csókkal. Bizony, az előkészített gyógynövényes könyvek ugyanott hevernek asztalomon, mint júniusban. Nem értem utol tanulmányaimban őket, akik közületek már tanulták ezeket a magyar és latin nevű herbáriumokat.
Még szerencse, hogy egy gyors listát készítettem róluk:

A Szent György-hegyi út Szigligetig csupa
Pásztortáska, pipacs, sárga körömvirág,
Ánizs, réti katáng, fecskefü, szarkaláb –
    Vedd hát: versbe szedett csokor!

Hát elmaradtam sok mindennel: az utazásokkal, az olvasással, az írással, ne haragudjatok, egyetlen mentségem van, a nyaram nekem is éppúgy rohant el, akár a Tietek. Egy verset még júniusban elküldtem nálamnál idősebbeknek, akik a nagyszüleitek lehetnének, de persze Szász Mártonos kis Kollégáim közül is többeknek.

Kék szemedet, jaj,
Még le nehunyd;
Suttogom éjbe:
Csak mi vagyunk.

Csillan a csillag.
Szisszen a szél.
Hajlik a rózsa.
Válladig ér.

Most ugyanennek a dalnak őszi hangszerelésű változata hagyja el a mobilomat:

Nem harsan a fütty ma.
Elmegy az árnyék,
Hogy sárgul a füzfa;
Lombja szitál még.

Kendőt legalább már
Válladra terits.
Kékell a bokádnál
Kései kikerics

Szépek a nyarak, de Tapolcán kevesebbet sohse tudnék mondani a Csobánc alatt kékben és lilában úszó szeptemberi kikerics-mezőkről sem. Megtanuljuk diákként, hogy ez a virág a tőzeges talajt szereti, meg kell jegyezni, hogy mit ír róla a növényhatározó. Ezért s ilyenekért is járunk iskolába. Aztán, lehet, hogy tíz, húsz év sem kell hozzá, és elfelejtjük azokat az ismereteket, amelyek nem kellenek közvetlenül a napi tevékenységeinkhez. Ám akkor miért van, hogy a mai napig sem hagy hidegen diákkorom szerény, kis színes virága Diszel mellett? Kedves Kis Barátaim? Nem várok én megfejtést tőletek ily egészen fölnőtt dolgokban, lesz Néktek is elég tennivalótok. Csak szeretném, hogy Ti is olyan szép élményeket adnátok egymásnak és magatoknak, amelyekből a legszebb, szívmelengető emlékek is lesznek, amire visszagondolni 20, 25, 30 év múlva is jó lesz. Meg különben is, nagycsoportos óvodában tanultam e Weöres-sorokat: "Könyv, toll, tinta, ceruza, / rontom-bontom, / kezdődik az iskola, / csak aszondom..."

Karácsonyi levél tanítványaimhoz

Kedves Kis Barátaim!

Karácsony jő. Egy verset hoztam Nektek, amit a XX. század egyik nagy költője írt, úgy hívták: Rilke. Az ő karácsonyi verse fölött tűnődtem el, mit is jelenthet ez az ünnep számunkra? Mindenekelőtt hallgassátok meg a költeményt! (Szűz Máriához szól:)

Rainer Maria Rilke: Geburt Christi

Hättest du die Einfalt nicht, wie sollte
dir geschehn, was jetzt die Nacht erhellt?
Sieh, der Gott, der über Völker grollte,
macht sich mild und kommt in dir zur Welt.

Hast di dir ihn grösser vorgestellt?

Was ist Grösse? Quer durc alle Masse,
die er durchstreicht, geht sein grades Los.
Selbst ein Stern hat keine solche Strasse,
siehst du, diese Könige sind gross,

und sie schleppen dir vor deinen Shooss

Schätze, die sie für die drössten halten,
und du staunst vielleicht bei dieser Gift -:
aber schau in deines Tuches Falten,
wie er jetzt schon alles übertrifft.

Aller Amber, den man weit verschifft,
jeder Goldschmuck und das Luftgewürze,
das sich trübend in die Sinne streut:
alles dieses war von rascher Kürze,
und am Ende hat man es bereut.

Aber (du wirst sehen): Er erfreut.

Rainer Maria Rilke:
Krisztus születése

Mert nem volt alázatosabb nálad,
bevilágolhattad a mennyet.
Haragvó Ura volt a világnak,
most juhászodva születhet meg.

Csak nem hitted félelmesebbnek

azt, ki nagy? Aki megy mindeneken
át saját sorsa szerint járva.
Mely így haladna, csillag sincs ilyen.
Ők nagyok? Nézz a három királyra

mint öled elébe akárha

ajándékot, drága kincset hoznak,
tán ámulsz e mérgekenTe is - :
s Ő senkihez sem hasonlatos, csak
ruhád ráncain egyet simíts!

Tengerről az arany s fűszer hisz
miért jött? - ha nem tartós örömre.
Ámbra bódító füstje száll itt,
s míg az ember belecsömörödne,
már enyhül, mi kínozta váltig.

Mert a kisded (lásd): megvidámít.

Az első sorokban arról van szó, hogy az emberiség története csupa vadság, erőszak, harc, öldöklés volt Jézus születéséig több ezer éven keresztül. Nem csoda, hogy az égbe képzelt Istent, az Urat (akit a mi ősmagyar eleink Öregistennek neveztek) tényleg csak úgy tudták elképzelni a régen élők, hogy az egy haragvó, mindig mérges, bosszúálló valaki, hiszen szétszórja a hadakat, megsemmisíti a nyájakat, villámot küld az otthonokra, beleremeg az ő indulatába a természet is. Olyan Isten ő, akitől félni kell, s akinek rettegve adhatunk tiszteletet. Ez az ősi szorongással teli Isten-képünk változott meg 2003 esztendővel ezelőtt Jézus születésével. Az isteni gyermek, a csecsemő Betlehemben ugyanolyan erős, mint maga az Isten, csak ezt a titkát elrejtette a gondviselés. Megszelídült a haragvó isten, mihelyst a Földre szállt. Ökör s szamár lehelete melegíti, szegény emberek a szülei: József és Mária. Az emberek sehol nem fogadják be a Szent Családot, nem ismerik fel az isteni nagyságot, mert a leghalkabb, legszelídebb jelenség az a háborús, agresszív világban, ahol római légiók vonulnak, zsidó harcosok szabadságküzdelmet szerveznek, rabszolgák függnek büntetésül a keresztfákon. És mégis: távol az erőszaktól születik meg a szelídség, mint a leghatalmasabb erő. Nem is tudják még a Háromkirályok, bölcsek, pásztorok, akik fölkerekedtek. Mennek hódolatukat tenni a megszületett, megtestesült Isten elé. A csillag nem tűr kitérőket, menni kell utána a betlehemi jászolig. Babits Mihály figyelmeztetett, hogy egyszerre kell figyelni arra, hogy nehogy elveszítsük a szemünk elől, s arra is, nehogy belebotoljunk egy gyökérbe. Figyelni égre, csillagra és nézni a lábunk elé is, bizony nehéz. 2003 évvel ezelőtt sikerült. Szent Ferenc is szép életet élt, sőt életszentségéért szeretjük. Ifjúságában nehézpáncélzatot vett magára, lóra ült, harcolt, persze a háborúk mindenkori főszereplőjéért: a pénzért s dicsőségért. Aztán mesebesült. Seblázában történt vele valami, amitől megváltozott. Soha többé nem vett fegyvert a kezébe, követ rakott kőre, napra nap, fölépítette Szent Damján templomát, s egyik Karácsonykor élethű betlehemes jászlat készített. Az univerzum modellje lett ez, amiben mindenki ott szerepelt, aki valóban számított: a megszületett Istenfia, Mária, József, az emlegetett ökör, a szamár. A Teremtés öröméből részesedett, aki látta, dehogy is a vérontás borzalmaiból.
De térjünk vissza a hódolókra, akik először találkoznak a földre szállott Istennel jászolágyában. Aranyat hoz, tömjént és mirhát Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Királyok ők, de úgy érzik, nagyobb király született náluknál. Úgy gondolják, hogy ezt az új, megváltó királynak és a világnak is tudomására kell hozniuk. A kisded elé lerakják jelképes terhüket: az arany a gazdagságot jelenti, a vagyont, amit egy ember összegyűjthet életében. Az ajándékok között a mirhából sebgyógyító hatású készítményt lehet előállítani. A tömjén pedig bódítón füstöl. Drogokkal érkeznek, ma úgy mondanák: kábszerekkel. Arany és fű egy agresszív világban, amelynek erőszakossága már-már alig fokozható az időszámításunk kezdetekor. Ismerős a helyzet? Rómában az élő jászol körül most terroristáktól félnek az emberek. Dániában az Interneten sokáig a pornó vezetett, azokat a képeket még 2001-ben is többet nézték a felhasználók, mint a szeptember 11-i, New Yorki merényletet. Aztán a Karácsony keresőszó átvette egyszer csak, így, ünnepek előtt az első helyet. Arra kattintottak rekordszámot. Igen, mintha csak ma lett volna, ma lenne annak a születésnek a napja. Az emberek csömört, másnaposságot, mérgekkel való telítettséget éreznek. Semmi pénz, semmi hatalom ezen nem segíthet. Kivéve az egyetlent, a leghatalmasabbat, a gyermeknek azt a képességét, hogy örömre csiklandhatja a legkomiszabbakat, a korántsem szent célokért harcolókat, az arany- és a tényleges vagy szellemi drogárusokat is....
Mert ahogy Vasadi Péter írta: "Nem az erőszak az erős, hanem a lélekzet." A belehelt betlehemi jászol melegének valóságából részesedjünk, Mindnyájan, ezt kívánom 2003 Karácsonya előtt tiszta szívvel:

Németh István Péter

Szász Márton Iskola, Tapolca-Diszel, 2003-12-17

Kedves Igazgató Úr, Ünneplő Kollégák és Kis Barátaim!

A mai napon s az elkövetkező héten sokat fogjátok még hallani tiszta s kevésbé tiszta kezű és szavú felnőttek nevét, akikre az ezerkilencszázötvenes években a haza volt bízva. Nagyon sokan akarták a jót, sokan és sokféleképpen. Abban lettek csak hasonlók egymáshoz, hogy közös, tragikus sors várt rájuk emberi kiállásuk, csöndes humanizmusuk vagy a még ennél is bátrabb, zajos harcaik után. Még halálukban is megalázták őket, akadtak nem kevesen közöttük, akiknek a végtisztességet sem merték megadni a Nagy Imrét és eszmetársait kivégző hatalmasok. A magyar történelemnek nagyon szomorú oldalai ezek a történetek. Nem jó foglalkozni sem velük. Ám megmutattak a magyar szabadságért küzdők valamit a világnak, amit Európától Amerikáig máig sem tudott feledni az emberiség. Gyerekemberek, annyi idősek, mint Ti vagytok most, olyan hősies példamutatással vetették bele magukat a háborús helyzetbe, kamasz lázzal, megalkuvást nem tűrőn, amit már elfelejtettek addigra a Nyugaton anyagi biztonságban és demokráciában élő polgárok. Nem gondolták, nem hitték, hogy van még, létezik ilyen hősiesség a cinikus XX. században. Róluk szól Szőcs Géza verse is. Róluk, akik Molnár Ferenc regényéből lépnek elő: A pesti srácok. (A következő verset teljes egészében Regős Beától és Göndöcs Judittól fogjátok hallani.)

- Nemecsek! Figyelj, a Körút felől!
- Látom. A tank.
- ... az édesanyjukat!
- S az Üllőin is!
- Látom, csak eltakarják... Az Üllői úti fák.
- Oldalról! Jön!
- Tűz! Csónakos!
- Nem láttátok Bokát?

A költői képzelet szerint, ahogy a valóságban is történt, az Üllői úti fák alatt védik a grundot, azaz a hazát ezek a kamaszok. Most már nem törődnek semmi más érdekekkel vagy gittegyletekkel. Ám nevük is volt a hősi halált halt és a bebörtönzött tizen- és huszonéveseknek. A nevüket őrizzük. Elsőként kit is említhetnék? Gérecz Attila mindössze 27 évet élt. 1956 novemberében a pesti utcán halt hősi halált, miután két szovjet tankot is kilőtt. Attila költő is volt, és nem akármilyen. Leheletfinom költeményeket írt ez a hetyke kamasz. Ilyen gyönyörű sorokat:

Így bocskorosan...

Így bocskorosan, ugye megnevettek,
Hogy márványt törni hegynek indulok.
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
Füttyöm csibészes, - én is feljutok.

Nincs tömött zsákom, s hegymászó botom.
Segítő kezet tán egy társ sem ad,
De vihart oldó déli szél-kölyök
Borzol fejemre lágy barackokat.

S a hegytetőn majd minden mezt lehántva
Én is kacagva szélnek öltözök,
Karjukra fűznek majd mind a fény-nyalábok
S eltáncolunk a fejetek fölött.

Földváry-Boér Elemér huszonhat éves volt mindössze, amikor 1956. október 24-én szintén fegyveres harcban esett el a Magyar Rádió épületének közelében. Még élt és reménykedett koradélután, aztán 16 óra körül a MÁV kórházban hunyt el. Ő is fiatal költő volt, aki hitt abban, hogy Magyarország független ország lesz. Hihetünk az álmának, mert ilyen sorokat írt:

Táplálják a földet a hulló levelek,
Táplálják a lelket a halott emberek.
Egy régi emléken, vagy egy mély álmon át
Visszatér a halott és hallatja szavaát.

Nincs halottja annak – mindhiába temet,
Holtjai vele vannak – aki tovább szeret.
Nem érzi a halál elválasztó falát:
A halott emléke túléli önmagát.

A buta, suta kamaszok - ahogy Cseh Tamás énekelte - harcos angyalainkká lettek a túlerővel szemben. Buda Ferenc siratta el őket versében.

Tizenöt-húszéves halottak

Kiontott véreim!
Támadó tűz voltunk,
hűs halottak lettünk.
Hajnalló hitünkről
fegyverfogó kézzel
tanúságot tettünk.
    Gyermeki karunkba
    ereje gyülemlett
    forró férfikornak,
    csillagos oldalú,
    tűzokádó tankok
    felnőtté tiportak.
        Golyóverte testünk
        lankadó lankái
        holt anyaggá hülnek,
        gránátot markoló,
        kimarjult karjaink
        jéggé mervülnek.
            Sebeink nyitottak,
            nyirkos kövön fekszünk,
            most már nem verekszünk.
            Égő túlvilági
            benzines palackok
            lángjánál melegszünk.

Voltak, akiket a diktatúra már a forradalom előtt bebörtönzött szabadságot óhajtó gondolataiért. Például a keszthelyi Tóth Bálintot. A szintén zalai, pacsai születésű Kiss Dénest egy verséért csukták le. A fiatal egyetemistát az összes iskolából kizárták, mert hasonló válasz elé állította a diákújság olvasóit, mint hajdan Petőfi Sándor a márciusi ifjúságot. Rabok legyünk vagy szabadok? E kérdés úgy hangzott Kiss Dénes szájából, hogy Velünk vagy ellenünk?

Döntsd el magyar, mondd ki a szót!
Itt visszalépni nem lehet!
Az ifjúság acél-szíve
A forróságtól megreped! –
Döntsd el magyar, döntsd el diák
És fonjuk lánccá a kezünk!
Döntsd el, ki élsz itt e honban
Velünk jössz-e? Vagy ellenünk?!

- - -
Utódai a mártíroknak –
Mi döntsük el a holnapunk!
Bitófák nőnek virágok közt,
Ha nem merünk, ha hallgatunk! –
Kiégetik lelkeinket,
Férgek marják az életünk!
Holnap késő már! Ma kiáltson:
Ki van velünk s ki ellenünk!

Tollas Tibor emigrálni kényszerült. Ám az ezerkilencszázkilencvenes években járt – visszajőve Magyarországra – Tapolcán is. Verse hűen tükrözi azt a szomorúságot 1956 Karácsonyáról, amit Vörösmarty 1849 után érezhetett télben, hóban, csendben és halálban.

Karácsonyéjen, a börtönmélyben
Érzem, ma hozzád eljutok.
Harminc évig te jöttél hozzám,
Ma Betlehembe én futok.

Nem kérek fényes karácsonyfát,
Egy gyertyaláng elég nekem,
Ha kigyúl majd a te csillagod,
Börtön felett a Betlehem.

Kamaszok, szinte gyerekemberek, fiatalok, akik költemények írtak, ha szívük bizseregni kezdett, élet várta őket: szerelem, munka, köznapi küzdelem, de ők mégis fegyvert ragadtak, beteljesítve azt a csodát, ami szerint minden évszázadban egyszer e nép kiegyenesedik és nemet mond megrablóinak, zsarnokainak. Nem sajnálták a vérüket. Ez a kiontott vér, a magyarok vére, kérlel mindannyiónkat, kérlel és kötelez is, hogy csak nagyon szépen szabad élnünk őutánuk.

Tapolca-Diszel, 2003-10-15

Diszeli levél
- jövendő mézesbábosoknak és gyertyaöntőknek

Mézeskalács

Tisztelt Mesteruraim!

A XX. századot éppen csak a hátunk mögött hagytuk, s innen a Csobánc lábától küldök egy borosüvegnyi palackpostát, abban a reményben, hogy utánunk párszáz esztendővel sem lesz még ismeretlen ez a csodálatos tevékenység, amit ugyan kevesek mívelnek már manapság Anno Domini 2002-ben, de Öcsémuramék tudják majd, ahogy tudják még köröttünk manapság Mesteruram-Bátyámék, hogy lisztből, tejből, élesztőből s miből is még? - az ilyen finomságos ízű és csudálatos formájú tésztaféleséget miképpen kell sütni? Hadd osszam meg ámulásom a mézeskalácsok fölött! Hadd beszéljek régesrégi mesterségekről! Adja Isten, hogy modernek legyenek a jövőben szintén. Mivel Nagy László is így kérlelt minket: TISZTÁNAK A TISZTÁT ŐRIZZÜK MEG, OLTALMAZZUK AZ IDŐBEN! Apró mécsek figyelmeztetnek reszketeg lánggal, nehogy aztán eltévelyegjünk ebben a fránya ózonlikas atomkorban. A gyertyaöntőtől ma csak bizakodó jóslatokat fogadjuk el. A mézeskalács szavunk két szóból, egy finnugorkoriból és egy szlávból ragadt össze. A ’mézlő’ ősi kifejezésünk azt jelentette, hogy nagyon édes. Minden, ami édes ízű, az olyan, mint a méz. A méz is édes. A kalács szláv eredetű szavunk. Már a XIII. században is használtuk: ’kalach’, szójegyzékek tanuskodnak róla. ’Kala’ – a szerb és horvát ’kolo’ = kör szó megfelelője. Hiszen a kalács sütött, középen lyukas kerek kenyér volt. Debrecent tartották a kalács fővárosának, de Kézdivásárhely is e sütemény székhelyének számított joggal. Európában a mézeskalács-ipar Drezdában és Nürnbergben élte aranykorát. Csáth Géza szerint a XVIII. században, "abban az időben az emberek szerették a mézeskalácsot. Nem kuriózum, hanem csemegeszámba ment, és még cukrászok nem voltak." Lőcsétől Tordáig szállt az illata a különféle formájú tésztáknak. A tordai kalácsot hal-alakúra sütötték. Pápán pedig oly híresek voltak a bábsütők s a mézesbábosok, hogy most is van Mézeskalács utcájuk az ottaniaknak. A Korvin utcában a Bábsütők házának kapuján méhkasalakú díszítés áll. A Pallas lexikon szerint 100 esztendeje még 830 mézeskalácsos gyújtotta be országszerte a kemencéit, s 642 volt a segédszemélyzetük száma. Körülbelül ennyit tudtam meg mindössze pápai diákként nagykorúságomra, mikor elhagytam azt a kedves kisvárost. Magamban egy négysoros fogadkozás s biztatás csak, emígy szólt Budapest felé:

mézesbáb szív
pápai mozsárból szöktetett
vigyázza beton-bakonyában is
haramiásan a kedv

Akkor (1978-ban) jelent meg Schéner Mihályról, aki maga is szívesen készített bábsütő-formákat ősi motívumok alapján, egy könyvecske. Mindmáig ebben olvastam a legtalálóbb mesterség-leírást, s a szerző (Szamosi Ferenc) szintén mentegetőzik, hogy ő is mástól szerezte értesüléseit: "Amit erről tudok, azt én is Weiner Mihályné és dr. Kemény György tudós dolgozatából tudom. Ősi mesterség, művészet ez. Ismerünk ősbarlangkori rajzokat vad mézet gyűjtő alakos ábrázolással, tudunk egyiptomi sírokról, amelyekben lepény alakú mézeskalácsokat találtak, a dionüszoszi ünnepségeken szokás volt mézest osztogatni, hazánkban meg olyan cserépnegatívot találtak, amelyen ’dulc’ (azaz ’édes’) szó olvasható; bizonyos, hogy mézeskalács mintaforma volt. A mézeskalácsok eleinte vallásos tárgyúak voltak – a katolikus egyház ünnepeinek megfelelően -, később aztán rokokó, barokk, empire, biedermeier, magyar úri vagy népi viseletben jelentek meg a figurák. Persze volt szív, tányér, óra, pipa formájú bábkalács, meg kecskén lovagló szabó és más efféle humoros ábrázolás is. És hát mindenekelőtt a katona (nemcsak magyar, idegen is), a huszár, aztán a betyár, Angyal Bandi, Sobri Jóska, de ismerünk mézeskalácsot, amely udvari kocsit ábrázol Mária Terézia korabeli alakokkal." Lám, a Tapolcai Világlapban tíz éve, még a múlt században!, Oroszpataki Mária lerajzolt egy mézeskalács ütőfát Sobri puskás alakjával! Visszatérve Schéner Mihály uram vásárfiaira, azokra a Tapolcán gimnazistáskodó Ágh István írt költeményt:

Istók, fuss a passzusért,
Vásár után nyulkálhatsz a lúdhusért,
Te kapod a farka-pénzt,
Amennyit az öreg lovunk farka ért,
Jut neked, te gyerek,
Bugylibicska, similabda rengeteg,
Rengeteg vásárfia,
Mézes-mázas kalácshuszár bajusza,
Kalács-ló patkónyoma,
Kalácsmalac kalácsfarka kunkora.

Majd Gyurkovics Tibornak jelent meg Schéner Mihály mézeskalácsaihoz (fotózta Bencseli Mátyás, kisütötte azokat Varga István pápai cukrászmester, aki Katula Gyula-tanítvány) egy igen szép gyerekverses könyve. Ilyen megkapó sorokra találunk benne 1983-ból:

A pápai mézesbábos
Az igazi – ne csodálkozz,
Szürkalapja magasan:
Baljában huszár lovagol,
Hősködik vagy katonagol,
Jobbjában a szíve van.

És a következőkre: " Tudod mi a vásár? / Ha az ember vásál / szíves mézeskalácsokat, / amik közt a nép válogat, / bajuszost vesz, kövér asszonyt, / puskájába piros patront, / tükrös szívet, veres huszárt, / ki a szabadságért kiált, ki felül a ringlispilre..."

*

Varga István pápai mesteruram mézeskalácsai mellett, jelenthetem a jövőnek, itt vannak Nemes Józsefné gyertyaöntő mesternő és Szombati Ági népi játszóházakat vezető tanárnő gyertyakölteményei is 2002 Anna-napjatájt. Tőle az elterjedtebb öntött gyertyák helyett ősibb kézimártásúakat látunk itt. Megérdemlik hát ők is, hogy visszatekintsünk szép mesterségük kultúrtörténeti adalékaira: ’Gyertya’ szavunk ótörök eredetű, már 1395-ben ’gertyá’-kként emlegetik írásos emlékeink az először a pogány időkben halászathoz használt fáklyákat, melyek a középkorra kialakuló lángos hengertestekig fából hasított világító szilánkokat jelöltek. A ’gyertya’ alapszava a török ’yar-, yaru-’ = fénylik ige. Gyertyák voltak ténylegesen a történelmi éjszakában az első fényeket lobbantók, hiszen a keresztényüldözések idején alakult ki a mai napig használatos világítóeszköz formája. A katolikus egyház minden februárban megtartja Gyertyaszentelő ünnepét, s a gyertya-szimbólumban Jézusra, a világ világosságára gondol. Az istentiszteletek alatt tiszta viaszból való mécsek égnek mindenütt, még nappal is, a templomokban. ( A faggyúgyertyát a szappanfőzők is gyárthatták, ám ez utóbbit, a viaszt, a mézeskalácsosok készítették!!) Szegeden 1555-ben működött gyertyaöntő ház. Balassi tehát nyugodtan írhatott mécsvilágánál.
Pesten és Budán az utcai világítást is gyertyákkal oldották meg először. Budán 1777 novemberében a házfalakra rajzolták e fényforrások a járókelők alakjait.
Olvasom Bogdán István könyvében, hogy a reformkorban a Pesti Vigadó nagytermét 18 csillárban 2 600 viaszgyertya világította meg.
Hazánkban gyertyagyár 1868-ban létesült. (Az osztrák termékek Milly-gyertya vagy Apolló-gyertya néven kerültek forgalomba, nagyszüleim még emlegették e márkákat.)
Manapság, mikor egyetlen mozdulatra vagy tapsnyi hangjelzésre is kigyullad az elektromos lámpa, ugyanúgy szeretjük, kedveljük divatból vagy nosztalgiából, akár praktikumból vagy áramszünet idején kényszerből ezt a kedves és ismerős világító alkalmatosságot. Bevallom, úgy vagyok vele, mint a dallal. Nem oltom el félbe, szeretem végigégetni a bélt, míg csak el nem lobban. Tisztelem és szeretem magában, további misztériumai nélkül is. Jelent-e még ez valamit rohanós világunkban, s ha igen, fog-e üzenni még ennyit jövendő mézesbábosoknak és gyertyaöntőknek, akiknek úgy megfogyatkozott a számuk napjainkban. Mesteruraim, most és a jövőben is! Engem elfog a remény, ha arra gondolok, hogy ha a kihalt, kiveszett zsiványokat, betyárokat és haramiákat is úgy megpuhították ütőfájukkal, hogy azok a gyerek örömére is kimérhetők édességként, szemnek gyönyörűségére. Hát abba ne hagyják ennek a világnak a szelídítését!

Utószó helyet:

Kedves Vendégeink!

Egy Nobel-díjas regényben találtam a következő sorokat:
- Gyújts gyertyát, és oltsd el a villanyt.
A hősök ugyanis a XX. század elején még szeretnek a félhomályban gyertyafénynél beszélgetni. Egymás kedvéért mindig tartanak otthon egy érintetlen csomag gyertyát. Ha leég egy szál, a gyertyacsonk helyett újat tesznek a gyertyatartóba. Figyelik, ahogy a láng megszívja magát sztearinnal és - sercegő csillagocskákat lövöldözve mindenfelé – kiegyenesedik. Ilyenkor mindig megtelik a szoba puha fénnyel. A legnagyobb telek idején is fekete kémlelőnyílás olvadozik az ablaküveg jegében, jelezve, hogy nem maradtunk magunkra a mindenségbe veszve. Igen, talán még ő is beleskelhet – örülve a meghitt emberi szónak - Ő, akiért arrafelé a templomok kupoláját is a gyertyaláng égbeszökkenő lángjához igyekeztek hasonlatossá tenni az építők. (Trubeckoj herceg elmélkedései között olvastam.) S ha egy szán csilingelne az utcán, s fölnézne abból az arrajáró erre az ablakra, elmondhatná: Ahogy muslincaraj cikáz nyáron a lángba, rajzott a hópehely a ház nagy ablakára. Hagyott, ahova odaszállt, kört, nyilat, éket. Az asztalon egy gyertyaszál, egy gyertya égett. A lángja árnykat vetett falra, plafonra. Lábak, karok és életek egymásba fonva. Halk koppanással leesett egy pár topánka. A gyertya viaszkönnyeket ejtett ruhánkra... Az asztalon egy gyertyaszál, egy gyertya égett...

Gyújts gyertyát, és oltsd el a villanyt. S meglátod, Illyés Gyula
szavaival élve: Köréd varázskör teremtődik. Bármilyen szerény is ez a kis láng, ereje van, - az Evangélium írja, hogy a pislákoló mécset nem oltja el a szél. Az ablakba tett parányi gyertya fényétől van, hogy képes még a legkomorabb éjszakából is kitalálni valaki.
Gyújts gyertyát, és oltsd el a villanyt.
Láng-nyelvek mint megannyi lelkecskék lobognak.
Fölragyogtatnak báltermeket és temetőket egyaránt.
Amíg látjuk őket, a mi lélegzetünktől is alakul lobogásuk.
Gyújts gyertyát, és oltsd el a villanyt! Úgy legyen.

Elhangzott Diszelben 2002 nyarán.

Vissza

Powered by www.lesliesikos.com
Apró betűméret Normál betűméret Nagy betűméret Óriás betűméret
Copyright © Németh István Péter