1.
Rainer Maria Rilke: Őszi nap
(Réfi János műfordításai
Magyar Napló Kiadó. 2006.)
Április 24-én Tapolcáról Sümegre mentünk át, mivel igen szerettem volna Kányádi Sándorral találkozni. A sümegi kultúrház előtt Réfi János költőnek jutott a hálátlan föladat, hogy eligazítson minket, mivel Sándor bácsi betegsége miatt nem tudott eljönni. Kányádi Sándor tíz őszi Rilke-fordítását lassan húsz éve mormolgatom, s magam is megpróbáltam utána átültetni éppen azokat az opuszokat, amiket ő már egyszer magyarított a kortárs költők között. A tavaszi átruccanásnak a szépségén túl azért nem kis haszna is volt: Réfi János új könyvét, Rilke-kötetét kezdtem el kérincsélni a szerzőtől. Ígéretet kaptam, és azóta a könyv is a kezemben, amiből most idézek:
Amint bejött a sötét fák ölén
körülvette a lomb selyemkabátja,
reá borult zöldjének hűvös árnya:
s a messzeségből átszitált a fény
zöld napkorong mélyzöld sugarából
s hófehér karcsú nőalak
felvillant, de maradt sokáig távol
amíg a fények pezsgő áramából
átlépkedett a fák alatt,
hogy felvilágló trónusokba érjen,
hajában szelíd szőkeség.
Majd sötét lett, árnyék szivárgott szét,
de szeme párja felragyogott mélyen,
s tárt új arcot, ki rejtezett habár,
és lappangott egy réges-régi képben,
most szétváltak e pillanatban éppen,
mely mindig volt, és többé soha már.
Fordítás: 2005. 03. 31.
A sümegi vadgesztenyékről, amelyek azon a májusi napon, virágoztak, mindenképpen a költészet jutott eszembe. Simon István verssorai: „A sümegi gesztenyefák / lombja ma is fekete-zöld, / s gyuladozik rajtuk a láng / a régi cukrászda előtt. // A postánál is mind virágzik, / mintha játszanának mimelőn / a telefon fehér csigáit / a dróttal hálózott tetőn. // Tömör sátrak, fehér virágok, / ahogy nézlek benneteket, / látom még a régi diákot, / esős reggel itt őgyeleg.” Meggyőződésem, hogy Simon István, aki az egyetemen német szakos volt, ha élne még, igen örülne Réfi János vadgesztenyés Rilke-versfordításának.
Tudom, megmosolyogni való, ha egy tájhoz mindenáron oda szeretnénk kötözni valakinek a szellemét, főleg oly módon, hogy az illető lába nyomát sem találjuk azon a vidéken. Rilkével mégis úgy vagyok, hogy szüntelenül a közelemben érzem műveinek kisugárzását. (A Soractétól Horatius sohsem látta Berzsenyi Ságját. Mégis otthon érzem a latin halhatatlant Dani uraság metrumaiban.) Nem járt a Balaton-felvidéken Rilke sem, ám mégiscsak a közelében, Pannóniában volt kis kadét (a St Pölten-i katonai alreáliskolában). Fővárosunkban viszont: igen! Nagy Gáspár Sárfelirat című könyvében olvasom az Amikor a Duna koronát cipelt című vers mottóját, amely mintha Kocsis István Szent Korona-tanos könyvének a leglíraibb tömörítvénye lenne:
„...hiszen ennek az országnak a koronába vetett hite, az a nyugodt, rendületlen, több évszázados igyekezete, hogy a hatalom legkevésbé kézzelfogható vonásait egy dologban tisztán megőrizze magának, ez nyilván semmi más, mint egy nagy titokban tartott eszme. István király koronája – bizonyos értelemben – ennek a sérthetetlen módon és közösségi igénnyel megtakarított erőnek akkumulátora: ez a korona gondolkodik, úgy zajlik le benne a gondolkodás, mint egy aranyló koponyában...” Rilke 1895-ben látta Budán a korona-ünnepséget.
S Rilke jutott azonmód eszembe akkor is, amikor Nádas Péter könyvét a kezembe vettem. A zalai Gombosszegen ugyanis a létezés metaélményéről Nádas szintén Rilke-verssort választott könyve címéül: Saját halál. Odalapozok Réfi János variánsához. Megjegyzem az oldalszámot. (Réfi előtt többek közt Csorba Győző, Nemes Nagy Ágnes tolmácsolta a híres három sorost...)
Kerék Imre az 1990-es években a Hévízben publikálta Rilke-fordításait. Tandori Dezső és Tellér Gyula teljes elégiafordításai után Farkasfalvy Dénes, Báthori Csaba, Schein Gábor, Bajcsi Cecilia, Kurdi Imre, Erdélyi Z. János Rilke-variánsait vethettük egybe az eredetikkel.
Kiskunfélegyházán Héjjas Zoltán posztumusz, bilingvis kötetében olvashattunk megannyi Rilke-fordítást. Zsávolya Zoltán első verses könyvébe fordította le Rilke Őszi nap című versét. A veszprémi költők közül Botár Attila a legnagyobb Rilke-olvasó. Most, 2007 nyarán is többeket a prágai születésű osztrák költő köt le, e sorok íróját is, holott nem csupán Rilkei értelemben nagy a nyár – ahogy szegény Nagy Gáspár játszott rá kötetcímével a Herbstag felütése utáni szavaira: „Der Sommer war groß” /Rilke/ = „Tudom, nagy nyári délután lesz” /N.G./) –, hiszen 40 fokos legalább a kánikula. Érik, túlérik hirtelen minden. Az országban azonban sem a sikeres és sem a sikertelen embereket aligha érdekli a gesztenyesoros vers áthajlításokkal ékes futama. (Utóbbiakért, a szegényekért már a XX. század elején lírai alkotásban emelte föl szavát Rilke. A tehetséggel és részvéttel megírt verseket Lukács László fordította magyarra 1945-ben [A szegénység és halál könyve]. ) A szárazságról, a várható áremelésekről, a közel-keleti rakétatámadásokról, az áldozatok pontos számáról szóló híradások között a média bejelenti Ingmar Bergman filmrendező halálhírét is. Minden egész széttörött, csak éppen még egyben a világ. A törésvonalak úgy futják át meg át, ahogy Rilke írta. [ „...mint mikor hasadás / fut át egy csészén...” (Keresztury Dezső fordítása)] Réfi János saját versében így írja le ezt az életérzést az Életünk folyóirat Hamvas Béla különszámában:
A változékony anyag foglyaként
a létezésnek formái között
Vonszoljuk örök önmagunk, az Ént,
de sejtjük már, hogy minden széttörött.
(Labirint)
Réfi tudja, hogy ebben a teljesebb, éppen a mulandóság tudatától felfokozott létállapotban folytonosan azt érzi a lírai hős, hogy: Es is Zeit... Itt az idő. Még húsvéti versében is Rilke akkordját (a Herbstag ama felütését) bontja ki a sümegi költő: „S tudta már, hogy itt az óra; ő jön, / még föltekint, még atyjához kiált...” (Corpus)
2.
Ingmar Bergmann: Őszi szonáta
(Höstsonaten)
A legkedvesebb Bergman-filmem az Őszi szonáta. A sztori igen egyszerű, mondhatnám unalmas az akciófilmek pergő történeteihez szokott világunkban. Eva vendégségbe hívja évek óta nem látott anyját, Charlotte-ot. Az elismert és gazdag zongoraművész nem tudta, hogy lánya maga mellé vette fizikailag és értelmileg hátráltatott húgát, akit még ő helyezett el egy intézetben. Azonban nem csak emiatt támad feszültség köztük, hanem a gyermekkor és az elmúlt évek során ki nem beszélt véleménykülönbségek, indulatok és érzelmek okán is. Ingmar Bergman egyetlen olyan filmjében, amelyben Ingrid Bergman a főszereplő, mértani pontosságú pszichológiai leírását adja anya-lány sérült kapcsolatának. Az anyából híres zongoraművésznő lett, így aligha volt ideje foglalkozni lányával. Magánélete nem sikerült, húsz évnyi szerelme kudarcot vallott. Lánya mindvégig az ő tehetségének és karrierjének a nyomasztó árnyékában élt. Eva (Liv Ullmann) számonkérné már a legelső éjszaka mindazt, amitől úgy véli, hogy megsebződött. Charlotte (Ingrid Bergmann) védekezik, és mint feltehetően annyiszor már, s a végén megint felülkerekedik lányán. A művészlét ennyire megkeményítette, hogy szinte érzéketlennek tűnt. Pedig csak formát adott a saját kínjának is. Akár Goethe. Akár Rilke. Evanak máshoz volt ereje. A gyakorlatiasabb teendőkhöz. Jobban kell neki szeretni, mint amennyire édesanyja érti az előadói mesterségét. Ettől már-már egyenlő felekként birkóznak lelkiekben.
A nagy dráma titka az, hogy a mélyén lévő konfliktus két értékes ember között alakul ki, s robbantja föl a kapcsolatuk. Az első pillantásra Charlotte és lánya, Éva nincsenek egy súlycsoportban. Látszatra. Zseniális szülő és jelentéktelen gyerek. Aztán az történik, hogy kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Egy tehetségtelenül játszott zongoradarab felnő a virtuóz előadáshoz. Kosztolányi vidéki valcerében is van annyi fájdalom, szépség, „tanúk nélkül működő pokol”, mint a nagyvárosi zenetermekben. Az eldugott skandináv vidéken is „szegény anyám csak egy dalt zongorázik”, s abban benne van az egész élet. A rossz vidéki valcer mély és úgy fáj, mint egy Chopin-keringő.
Bergmannál a művésznői tehetség csak úgy tudta kifutni magát, hogy a torzszülött gyermeket a tehetségtelen, de önmagát a szeretetben, önátadásban, önlemondásban, odaadásban feloldó, tálentumokat nem örökölt másik lánya veszi magához. Önmegvalósítás és önleépítés egymásrautaltsága? Melyik vezet az önmegváltáshoz? Vajon a bravúr vagy a szolgálat-e a nagyobb életszentség. Eva [Éva] a paradicsomi nő? A tó partján a háza. A férje. A gyermeke sírja.
Ingrid az ördögi? Liv a finom-angyali arc?
Nem, mindkettő átcsúszik az ellenkező végletbe. Megtapasztalhatják a másik személyiségének is pokoli bugyrait összeütközésükben. Mégsem kerülhető el viharos (künn is tényleg tombol) szakításuk. Már másnap délelőtt.
*
Magányosak vagyunk, s ez kiindulási alap Bergmann létértelmezésében. Nem következménye ez a létbevetettségünknek, ha nem alfája. Innen számítandó minden győzelem, ha van. A kitartások: mindenképpen. Rilke magány-értelmezésének egyik legtestvéribb változata a Bergmanné. Rilke utolsó töredékében hangzanak el a suttogások, sikolyok [Alles rief und raunte.] szavak is, onnan vette a svéd rendező a híres filmjéhez a címet. Az a hosszú agónia, amit Ágnes a haláláig (s azon is túl, mintegy az álhalálból visszajőve) folytat, a Malte-Laurids Brigge-ben is megtalálható. Rilke szerint meg kell érnünk a saját halálunkhoz is:
O Herr, gib jedem seinen eignen Tod.
Das Sterben, das aus jenem Leben geht,
darin er Liebe hatte, Sinn ung Not.
Saját halálát add meg, ó Atyám,
mindenkinek, mi önlétében rejlik,
mit érzés, hajlam, szükség szült talán.
Fordítás: 2005. 12. 18.
Uram, add meg tulajdon halálom!
A véget, mely életemből hajt
s merő gond, gondolat, szerelmes álom.
[NIP fordítása]
A környezet számára egyformán a kibírhatatlanság határáig tudnak haldokolni. (A filmben Ágnes, a regényben a birtok ura.) Az Őszi szonáta képi világa s a hangulata, valamint az a fajta közös szigorúság, ami jól láthatón logikus láncolatként húzódik végig a lelkileg megokoltan ábrázolt cselekedetek során azt sugallja, hogy Bergman tudatosan fordította a film nyelvére Rilke költészetét. A film eleje a tán leghíresebb Rilke-verset idézi:
Őszi nap
Uram: Itt az idő. Oly heves volt nyarad.
Árnyadat terítsd a napórára,
s a mezőkön orkánok rohanjanak.
Érleld meg utolsó gyümölcsünk levét,
bocsáss reá két délies napot,
s ha forralja az édes harmatot,
cseppentsd utolsó, nehéz borunkba még.
Kinek nincsen háza, már nem épít magának.
Aki most magányos, mindétig az marad,
felébred, olvas, tolla levélen szalad,
s az allén kóborol hosszú éjszakákat
törékeny lombú, őszi fák alatt.
Fordítás: 2002. 01. 28.
Gondoljunk csak még a levélbe fogó Bergmann-hősökre. Néha akinek levelet írnak, több számukra, mint a férj vagy az élettárs. Szeretetéhségben lakozunk mindnyájan, s nincs, akinek a tenyerére hullhatnánk? Rettenetes dolog az Isten tenyerére esni... – az Írás szerint. De legalább a megváltódásunkat ígéri a megpróbáltatások közepette:
Ősz
Egy messzi kertből hull alá a lomb,
Hervadóan, mint hűvös őszi permet;
Tagadva mindent és múlhatatlanul.
Éjsötétjén a testük elsimul
S a csillagokból bús magány borong.
Mind lehullunk. E kéz is megpihen.
Mindahányan, tekintsd akár a mást.
De van valaki, aki e zuhanást
Kezében tartja végtelen szelíden.
Fordítás: 2002. 05. 26.
Erről a rilkei szelíd tenyérről tud Bergmann, de illúzióba sem akar minket ringatni. A cseléd ringatja, ő meri egyedül, Ágnest a második, végleges halálba. Itt, az Őszi szonátában a hullás alatt nincs tenyér, a szabadesés logikája működik egyedül, ahogy Pilinszky ismertette meg olvasóival az egzisztenciális fájdalmat.
Bergmannál a hősök élete már gyermekkorukban eldől (legjobb példa erre a Fanny és Alexander c. filmje.). Ahogy most Eva a jelenben lesi édesanyját zongorázás könyvben, kislányként is úgy tehetett hajdanán. Nem sok szeretetet kaphatott egy folyton gyakorló zongoraművésznőtől.[Karcsai Kulcsár István Liv Ulmann-könyve szerint: „Éva gyermekkorában nem kapta meg anyjától – aki csakis a zenének élt, és gyakran volt távol – azt a gyengédséget, amelyre pedig igényt tartott. Később, serdülőkorában, amikor szerelmes és végre boldog volt, nem merte visszautasítani az abortuszt, amelyet azért követelt meg tőle az anyja, mert Éva szerelme, a fiú nem tetszett neki.”]
Egyik Rilke-versben is szerepel a gyermek és zongorázó édesanya. A vers idilli zsánerkép is lehetne, de csak úgy válhatna egy pillanatra azzá, ha elfelejtenénk, hogy fundamentuma olyan anyagból van, mint a magány.
Egy gyerekkori kép
Titkon bújt, a szobasötéttel itt bent
magát gazdagon bebugyolálta.
Míg álomi lényként anyja belibbent,
a szekrényben koccant egy pohárka.
Kit nem óvott már homály, se fátyol,
csókolt s szólt: "Kisfiam,te,hát itt?..."
Riadt szemük szaladt a zongoráig,
s a fiúban tűnt esték dalából
tovább élt minden megtorpant zene.
Csöndben csak ült. S anyján ámult szeme,
ujjain, gyűrűkkel görbedve járnak,
mintha vágnának hófútta határnak
s nem is billentyűsor fehérlene.
[NIP fordítása]
Rilke torzós verse akkoriban született, amikor Rodin-nél titkároskodott. A szobortorzók látványa néha épebb szépséget sugall, mint a csonkítatlan alkotásoké. Az emberi testtel mégis úgy vagyunk, hogy nem szívesen vállalunk vele tartós szövetséget. Charlotte gyermeke, Eva testvére is ilyen magatehetetlen hús-vér torzó leány. Ezen az éjszakán megindul, mint egy szerencsétlen fóka, tagolatlan állati mozdulatokkal, a fizikai lehetetlenségig feszítve erejét, s elkúszna az anyjáig a szeretetért. Rilkénél ez a szeretetért önmagát vonszoló emberi torzó is megtalálható:
Imaórák 2, 7.
Oltsd ki szemem parazsát, hiába! - lát,
fogd be fülem, s kagylóját teli súgod,
hozzád vonszol a két,tőből csonka láb,
s könyörgést mond szótlan szám, nem hazugot.
Szakítsd le karjaim, utánad kap
szívem, mintha csak egy kéz intne óva
,
verni se hagyd szívem, velőm megdobban,
s gyújtsd föl agyam, a lángcsóva
elől vérem menekít patakokban.
[NIP fordítása]
A film egyik legkatartikusabb képsora ez. Mint teljesítmény, lepipálja a zongoratudást, akár klimpírozás az, akár virtuozitás. Chopin-t játszik anya és lánya más-más felfogásban, más-más mesterségbeli tudással. A Jelenetek egy házasságból című filmben a férj, Johan verseket ír. Felesége, Marianne e költészetet közepesnek tartja. (Rilke ír is a Malte-ban, hogy hány évtizedig is kellene egy költőnek az emlékeit hordozni, mire leírhatóvá nem lesz egyetlen szó belőlük...) Johan ahogy befűt a kandallóba, hogy Marianne-nal válásuk után találkozzon, az azonban elsőrendű költészetnek mondható. Marianne-t fölmelegíti, mint az embert egy Rilke-vers. Éppen a szerelemről:
Hogy tartsam vissza zengő lelkemet,
hgy ne olvadjon össze a tiéddel?
Mint óvó szárnyat emeljem föléd?
Elrejteném, de tudom, nem lehet,
– mikor leszáll a sűrű éj-sötét –
egy helyre, amit senki más nem ér el,
s fölszítanám, mélységed fénykörét.
Közös a létünk, fájdalmunk a bajban,
ha húrok lennénk hangszerre csavartan,
a vonó éppúgy sírna rajtad s rajtam.
De testünk milyen hangszer része lett?
És ki álmodott bele életet?
Ó édes dallam.
Fordítás: 2003. 08. 19.
3.
Augusztus végén Tapolcán hirtelen újra kivirágoztak a vadgesztenyefák. Aztán az autóbuszból a Csallóközben is láttam gyertyázó lombokat, a szúrós burkú és keserű gyümölcsök mellett ott voltak a hófehér virágok. Egyszerre gyümölcsözni és virágozni fát még a Rilke-kortárs Ady Endre sem tudott elképzelni.
Azzal csukom be Réfi János Rilke-könyvét 2007 őszének első napjaiban, hogy a világ dolgaiból még mindig a költészet a legkevésbé irracionális.
Tapolca, 2007-09-04
Németh István Péter
[megjegyzés: Valamennyi dátumozott Rilke-fordítás Réfi János munkája.]
