Népdalok
- Sej, haj, Sobri pajtás...
- Sej, haj, Sobri pajtás,
Hogyan tetszik a vándullás?
- Sej, haj nem jól tetszik,
Barna babám halva fekszik.
- Hej, huj, Sobri pajtás,
De régen nem láttuk egymást,
- Hej, huj, ha nem láttuk,
Csak hogy jó hírét hallottuk!
- Hej, huj, Sobri pajtás,
Endöréden mi a szokás,
- Hej, huj, az a szokás,
Díszlik a szeretőtartás.
- Hej, huj, Sobri pajtás,
Micsoda ott az a nagy ház?
-Hej, huj, Sümeg város,
Ott lakik a komiszáros.
Sobri Józsi híres zsiván...
Sobri Józsi híres zsiván,
Kit megfogni már sok kíván.
Kerek-piros az orcája,
Ezer csók illenék rája.
Sobri Józsi sarkantyúja
Színezüst, mindenki tudja,
Hej, ha én csengését hallom,
A szívem megfájdul azon.
Sobri Józsi a pincében,
Kalamáris a kezében,
Csak azt írja levelében,
Porkolábné az ölében.
Sobri József nehéz vasba van verve,
Bilincse a porkolábné szerelme.
Tömlöctartó őrizi a rabokat,
Sobri Jóska az asszonnyal mulatgat.
Sobri és társai
Éhes legény a Sobri,
Nagy vitéz a Milfait,
Jó strázsa a Pap Andor,
De mégis jobb a Mógor.
Sobri Józsi a nevem,
Milfait vagyon velem,
papp Andor körülöttem,
Mógor pedig előttem.
Petőfi Sándor aszódi leveléből
Irtam Jan. 13. 1837... A mi tájékunkon Schobrit nagyon félik, sokat beszélnek felőle; az a hír is volt, hogy Aszódra a Bárókhoz szándékoznék, minélfogva mind Aszódon, mind más szomszéd falukban őrök állanak... (vaklárma volt)
A keszthelyi malom alatt
Sobri Jóska majd ott maradt;
De németek nem ismerték,
"Hol fan sifán", azt kérdezték.
Harminc(három) német ment ki
Sobrit hármával megfogni.
Mikor trombita szólamlott,
Sobri Jóska elinallott.
Lápafő határában búsul az a nagy fa
Szegény Zsubri aluszik alatta.
Olyan mélyen alszik a fekete földben,
Nem is tudja, sírját hogy a fű benőtte.
Répa Rozi Billegében
Játszik a Sobri ölében;
A nyakát által szorítja,
Száját csókra igazítja.
Répa Rozi Billegében
Nyugszik a Sobri ölében,
Magát avval vigasztalja,
Sobri Józsi a galambja.
Ne higyj Rozi a Sobrinak,
Kedves ő a kiasszonynak,
Kivel hogyha mulatozik,
Rólad nem is gondolkozik.
Sobri Józsi gyojcsgatyája,
Kivarratta figurája;
Répa Rozi varrta rája
Az volt a kedves babája.
Nyék Sándor
Kiadó: Veszprém Megyei Tanács V.B. Művelődésügyi Osztálya, Veszprém, 1982.
Kánai menyekző
Szentgyörgyhegy, 1953.
Az igazi Messeiás már eljött,
Sokféle csodákat köztünk tött,
A vizet is borrá tötte,
a násznépet vendégelte
Kánán menyekzőbe'.
Az első tál ételt fölhozták,
Jézust pedig azzal kinálták.
Tetszett mindenben az étek,
csak a borba' volt a vétek
Kánán menyekzőbe'.
Jézus anyja 'hogy ezt meglátá,
fogyatkozásokat megszáná, -
Fiam, - mondá, - borunk nincsen,
immár semmi kedvük sincsen
Kánán menyekzőbe'.
A szolgák gyorsan sietének,
Kútból hat vödröt megtöltének.
Jézus borrá változtatta, -
első csodáját mutatta
Kánán mennyekzőbe'.
Péter társaival vígadva
Köszönti poharát Andrásra,
Meg sem töröli a bajszát,
bortól fényedző szakállát
Kánán menyekzőbe.
Simon Tádeussal küzködik,
Júdás meg erősen bánkódik.
Úgy meghordozták Magdolnát,
széjjelnyomta a patkóját
Kánán menyekzőbe'.
A két utolsó verszsak szövege köröshegyi.
E kánai menyekzőt főleg lakodalomban, de pinceszeren is szokták énekelni... "Halljunk szót, uraim! " - szólt az énekes, és elkezdte.
Hegymagas, 1953
Kapás voltam,
kapás leszek
halálig.
Holtom után
mivé leszek:
elválik.
Paradicsom
ha van a más-
világon:
Még ott is a
szőlőtőkét
kapálom!
A síromat
a sírásó
ássa meg,
De a tempót
csak a kapa
adja meg!
A síromat
sűrű bozót
takarja,
az utolsó
szerszám itt is
a kapa!
Vázsonyi Izidor tapolcai népdalgyűjtéséből
I.
Asszony és Ember
A:
- Szűnjé meg az boritaltú
te akasztófa címere!
E:
- Hallom, hát te is dörmögsz,
gyerekek ijesztője.
A:
- Kérlek, csak korán ne igyá,
hagygy békét az pohárnak!
E:
- De bár éjfélkor akadna
a nyaka elő a kobaknak.
A:
- Mégis ojan disznó vagy.
E:
- Csak hamar nekem jó bort agygy!
A:
- Pukkagygyál máne ezegyszer!
E:
- Ittam, iszom ezerszer!
A:
- Bizon derék titulus!
E:
- Én örömöm bor és hús.
A:
- Hát ha elhuasz mit irgyunk a
koporsódnak küjére?
E:
- Egy iccze bort, eszszá' kóbászt
tegyetek a mellemre!
A:
- E köll mennyi mennyégbe!
E:
- Hogy ha én azt tudhatnám,
ennagy fazokat vinnék,
akivel a jó barátommal
egy nagyot mulathatnék!
A:
- Atta részeges disznó!
E:
- Nekem a bor naggyon jó!
Itt énekelték a tapolcaiak még a század elején is. Mintha ősi, görög borünnepen lennénk csak éppen tanui, hogy miként nő ki a mulattató játékból az igazi színjáték. Valahogy így felelgettek egymásnak Szophoklész ősei is.
II.
Harangoznak délre,
fél tizenkettőre.
Most viszik a Zsubri Jóskát
ki a vesztőhelyre.
Fölállott a székre,
Főteként az égre:
Jaj istenem, mit vétettem
egész életemben?!
IX.
Ember és asszony
E:
Feleségem hagass,
nem vagyok én ittas,
nem gyüttem én a kocsmábú,
feleségem, ki a házbú!
A te szavad csak csitt,
ha azt mondom semmit,
mondom, ne szólj már ellenem,
mert a lölködet kiverem!
A:
Mit kotyogsz, te boroshordó
én ellenem oly könnyen,
azt gondulod, szót fogadok
én tenéked oll könnyen?!
Abbú bizon semmi sincs,
bár szemem közé tekints,
légyen ámbár a kezedbe'
kötél, korbács, vasbelincs.
Avva meg nem ijjesztesz,
hogy te engem jól megversz,
hanem jobb lesz ágyadba
szép csöndesen leheversz.
Mostan úgy ász énelőttem,
mint a sárban a beteg ló.
Nem birnak már az inaid,
te csúf, részeges disznó!
A szemeid úgy ának,
mint a nyúzott birkának.
Hajad széjje, a szád tátva
áll, mint egy sütt bangának.
Oh mell csúf a te formád,
józan korába látnád,
elhinném, ha megfogannád,
soha több bort nem inná. Kiszedem a hajadat,
Azután a bajczodat,
kutya horta gazembere,
úgy ehattad magadat!
Vázsonyi Izidor:
Balaton vidékek
II.
Szentgyörgy hegye
A vén hajós evezni tanított,
S míg kormányzá a gyenge ladikot,
A tó színéről néztem a vidéket,
És kértem, mondana öreg regéket.
Az ott Szentgyörgy! - mutatja emberem,
"Mi lesz velünk, ha majd bor nem terem?
Szegény lakósok éhen vesznek itt,
Ha csak az Isten csodája nem segit.
A hegyen élt egy sárkány szörnyeteg,
Szent György egy kardcsapással ölte meg,
Attól is vette a hegy a nevét. -
A nép most Isten ellenére vét,
De hogyha megtér meg munkába lát,
A jó Isten tesz ujra nagy csodát."
Csanády János:
Szentgyörgyhegy
Az ember nagysága itt csöndesen
a hamvas, fésűs, vad fűből kinő.
A csipkebokrok lángja édesen
lobog, s fenyők simítják a tüdőt;
mit az alattomos történelem
megterem; nem kutat múltat, jövőt
a lélek itt, csak a zöld levegőbe
magát folytatva kitárulkozik;
mozgó gyökérként mélyed fűbe, földbe
derékigérő, megszólaló zöldbe
a láb, - s havasi virágcsillagok
szirma a szemből csal ki csillagot!
Magához a csendes szív eltalál,
s sasokban folytatódó sziklafészkek
közt az ember s a nagyságos természet
meghasított egysége helyreáll!
Jankovich Ferenc: Csatatáj
Gulács, Szentgyörgy, Csobánc és Szigliget
s ti valamennyi környező hegyek -
ti kővé dermedt harci seregek,
ti tudjátok, nagyok,
mint dúltak ezredek és századok,
rengetve itten földet és eget.
Takáts Gyula:
Lakjuk a teljesebb...
A Lengyel-kápolna szobrai alatt
A gesztenyék fölött tanyáznak
lába-sincs világba
Egyiknek kard másiknak szárnya
és annak csak virág jutott
A gesztenyék s az ég között
a sárga háromszög fokán
kagylós fülkékben laknak
A tóról jöttek vagy vadonból
s bár ismernek minden utat
de vissza már soha
sziklába sásba nem mehetnek
mint kés alól a szem
kőről a mag szárnyukra keltek
Igy nézek rájuk föl
ők vissza ránk ide
s kutatva egymás emlékeibe
rajtuk és rajtam át
lakjuk a teljesebb matériát
Nyelvünk szemünk nélkül
hátunk kagylónk mögül a fény
s szakállukból a szó
kiszáll mint arany-veréb
s mint az idő a térbe
körözget élünk
egymás emlékezetébe
Szabó Lőrinc:
Meditáció egy zalai szöllőhegyen
De néma lettél! Mint a sír, tömi
szádat, mondod, az u n d o r . Hova, mily
eresz alá húzódtak elgyötört
gondolataid? Élnek még? Alig
mersz hallgatózni a dúcuk felé:
hátha üres már! Undor, mondod, és
a szó mégis úgy visszhangzik agyadban,
mint az, hogy gyöngeség, vagy gyávaság.
Mi van veled? Félsz? S szégyelled magad?
Szégyelled az igazat? óh, barátom,
ez nem a te stílusod: neked a
szádon a szíved, s legfeljebb azért
hallgatsz, hogy ne árts: mit neked a gőg
sérülése a lelkifurdaláshoz
képest, hogy tévedhetsz?... Csakhogy a mának
az kell, aki bátrabb használni, mint
amennyire ártani fél, erő kell,
az kell, aki mer: csontja velejéig
vacog a világ s rémülete csak
biztatást akar: vágy és félelem
éppúgy lesi a próféta szavát, mint
a szélkakas csikorgását: irányt ad
mind a kettő, és biztat: itt, vagy ott,
hős lesz a hangos és szent, aki hisz!
Az életről van szó, a meztelen
életről, végső csatákról, ilyenkor
az igazság csak fegyver és cseléd,
még ő is csak az, hát még te, aki
eligazodni sem tudsz a hitek közt?
Hol az igazad, hogy kiállj vele?
Hol a pártod? Ezért sziszegi rád
a társkereső szorongás, ezért
bőgi az érdek... Nem, ne halld meg a
dörgő rémet, sem az alamuszin
cincogó terrort: csak arra figyelj,
amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az
erőd másféle! Megjön az idő,
hogy szükség lesz rád. Akárhogy gyötör
a gyötrődő kor, őrizd magadat
és tűrj és dolgozz... Végy példát a hegyről:
láng nélkül, ahogy tégedet a gond,
kiégette a vad nyár: micsoda
pusztulás mindenütt! Szánakozó
ujjaid közt zöld hamuvá törik-
porlik a lomb, amikor belemarkolsz,
sivatag a föld, sivatag az ég:
az édes ég, a kék és szelid ábránd,
azon élősködik, amit neki
kéne táplálnia: kiitta zengő
patakod vizét és fonnyadtra szívta
dús bogyóidat: élve sül meg a
sok fürt a tőkén. Ez a néma kín is
fáj úgy, mint a tied, mégis reméli
a megváltást!... Kerülj egy nagyot a
perzselt dombokon: mire visszaérsz
tornácodra, már bujnak a legyek
s kigyúl az este: csupa büszke pompa,
és vér és tüzijáték, majdnem oly
tündöklő, mint az emberi hazugság,
amely ideüldözött; azután
kialszik a fény, egyre feketébb
lesz a Csobánc: mint magadat, fogod
nézni a tájat, s meggyújtod a kis
viharlámpát, mert szél zúg s gyűl a felhő,
és mire a tapolcai tüzérek
elfujják a takarodót, talán már
megváltó zápor üdít! Ha pedig
ma is hiába vártad, vigaszod lesz,
ami biztos: az, hogy a pusztulás
szörnyű képeit elfödi előled
irgalmas mocskával az éjszaka.
1938
Utassy József:
A Zöldveltelíni
Bizony mondom nektek,
nem apad el soha
a zöldveltelíni:
Kiss Benedek bora!
Gyújtogat már a Nap,
csóvát dob a tájra,
lángol Szent György hegye,
lobog, mint a máglya.
De mit látok, nagy ég!
Bence meg az Isten
borozgatnak bent a
cigarettafüstben.
Borozgassanak is,
mert az idő hitvány!
Bencénk előtt papír.
Az Öreg meg diktál.
De míg az Úristen
ragyogván ott ragyog,
két koccintás között
Benedek dalba fog.
Összeölelkőznek,
kart a karba fonnak,
a csűrdöngölőtől
csakúgy reng a padlat.
Gondolj a világgal,
uram: sokat ittál!
Dobrokol a Göncöl
paripája kint, vár.
A falon hirtelen
kristálypohár csattan.
Benyitok a házba
óvatosan, lassan.
- Mi történt, barátom?!
Eljött Nagycsütörtök?
- Gyere, édes komám,
vigyen el az ördög!
- Láttam, amit láttam:
nem ördöggel ittál!
De az sem kutya ám,
ki előtted itt áll.
Hamar azt a verset,
ide vele gyorsan!
(Először szellemi
szomjúságom oltsam!)
És cincáljuk Bence
avagy az Úr versét - - -
Sarkcsillag fordítja
virradatba esténk.
Petrőcz Éva:
A Szent György-hegyen
Ezek a napfény-spongya
házfalak, s a
sárga párta peremén
kapaszkodó riadt kis szentek
(hogy az obligát
mandulafára szót
ne is vesztegessek!)
mutatják: ez itt
Pannónia,
s hogy más tájhoz
hiába szoktatom magam:
mindétig e látvány
pányváira leszek kötözve.
Amíg vagyok,
ragyognak bennem
e napfény-spongya házfalak,
ezek a széllel dacoló
sárga párták.
Németh István Péter:
Tapolcai képeslapok
1
Lerogyott, behavazott bölény
lett a Szent györgy-hegy az idén
is, és marad már a télen át.
De roppantul megrázza magát
majd langyabb éjen, ha egy szösz rügy pattan.
Millió éve moccanatlan.
2
Nicsak,
mindig tör
föl pincékből
annyi murciszag,
mitől a Fő utcán én fenn
őszi verőfényben
megint mintha részeg
volnék, hogy boldogan, hosszan
csak utánad nézek...
Anakreon a Szentgyörgy-hegyen
A bazaltorgonák szürke sípjai kő-tallérokká hullanak széjjel
a hegytető fenyői alatt, ám nincsen olyan hős Kiniszi Palkónk már,
hogy megtartson közülük egyet is tenyerén, akárha malomkövet
s arról kinálja inni, ha e tájra vetődne királya. Bár
bora bőven volna a hegynek, Napja is benne merűlve ragyog,
és millió éves. Szőlősor: smargd láva folyik alá a csárdaromig,
hol Sobri Jóska ültette ölébe Répa Rozit hajdanán.
Innen még a városka melletti laktanyákat is látni,
varjak kavarognak fölötte: fekete felhők,
tarlóégetések égi emléke a kékben.
Kaccsok sem csimpaszkodnak föl ott a szögedrótra.
Zöld bádog, kartalan Krisztus valahány lőtábla,
s szomjas minden kipirult arcú kiskatona.
Egyikük sóhaja idáig hallik: józan halál helyett
mámoros életet adj inkább nékem, Liber Atyám!
Catullus a Szentgyörgy-hegyen
Hozz szentgyörgy-hegyi bort, leányka, nékem,
mint a mandula, épp olyat, kesernyést.
Tölts hát a poharamba, mert a részeg
bogyóknál a szemem ma részegebb már.
Ciszternák vize is szaladjon innen,
árjától féljenek itt a borisszák.
Kínál Bacchus urunk a hordajából!
Tapolczai bordal
Kertész Károlynak
Horatiusnak a Soracté,
Berzsenyinknek a Ság,
Néked a Szentgyörgy-hegy jutott.
Telente ha hó fedi,
rendek karóit innen
szálanként látni,
fehérre meszelt présházaiból
viszont csak a zsuppot.
Nagy borháza tetején hordó,
azon pannon Bacchus lovagol,
forrásvizet köp a kút kőoroszlánja.
Tavaszonta
néhol már kong a
száraz donga,
nem talál köztük bort,
van olyan gazda,
bár számlálta, hogy a pincekulcs
hányszor is csikordult.
Harsányabbak a virágzó mandulák.
Nyáron majd szemem itt
be is pókhálósodik,
rajta öröm könnyű könyűje ragyog, csöpp.
És úgy lepi a köd,
hogy az egész Badacsony lesz
amögött.
Áttetsző megannyi mag-nyelvű
apróka harang
szüretkor a szőlő
tőkéje alant.
Achát a bakhát.
Színarany giling-
galang
füledbe csilingel,
kárpótol mindenért
minden ért
bilinggel
!
Keresztury Dezső: Dunántúli hexameterek
XVIII.
Kertek közt lakom én most, fenn a hegyen, hamuszürke
szikla tövén, nyaraló karavánok népe fölött, hol
szél jár, dongó s lepke; rigó szól, cserren a szarka;
körte, ha huppan: felrezzen, derekát egyenesre
nyomja ököllel a gazda, letörli csipős verítékét;
néz hunyorogva a zizge verőfényben... Sürülombú
körtefa, kőküszöb, ácsolt ajtó őrzi a pincét;
ülni: gerenda, bazalt-lapu asztal előtte s a távol
ég, föld. Felhő száll habosan, kék róna, megalvadt
pára a tó: hullámot a föld vet; szörny kuszik, elhullt
őshüllők roskadnak a táj zöld szőnyegein, had
dárda-kigyója a dermedt nyárfasor; új s megújult harc
holtait őrzi mosolyt színlelve a kínba kövült táj...
Kertek közt lakom én, Isten tenyerén, hol a szikla
tűz lesz a borban, a korhadt élet holt-szaga: illat,
s fénylő kedv a vidék ijedelmes sorsa, hol egggyütt
mondja az ember esővel, földdel, széllel a köznap
szertartásait; ültet s ápol, arat s megin ültet.
Nézem a karcsú mandulafát, ruganyos fiatalság
hajladoz ágai közt, bókolva füröszti a napban
érő magvai burkát. Ő bontotta ki gyengéd
szépséggel remegő porzói köré alig ébredt
bimbai rózsálló szirmát elsőnek a fázós
tájban, s végsőként még őrízgette az ősszel
magvai házát, bár aszu lombja lehullt a mocsokba...
Kertek közt lakom én, magam is kert szinte: köves föld,
nap, hold, szőlő, présház táplál: bennem is úgy lesz
sarjadozó vágy s érett élet burka e völgy, mint
édes mandula csonthéjában a sok keserű íz
enyhe olajjá szűrődik. Gyüjtsd hát e magot, vidd
s ültesd el, vagy hogyha elárvulsz: törd fel a héját!
XXI.
Nálunk emberi ünnep volt a szüret. Fiatalság
szedte, legények hordták, törték présbe a szőlőt,
férfiak öntötték hordóba levét, mig a nők jó
birkagulyást főztek. Csend lett, mint ünnep után; a
tölgydongás hordókban tisztúlt érve az újbor;
s pincénk férfitevékenység, szorgos matatások,
kedves együttlétek s italáldozatok helye lett; mint
volt évezredek óta a pince a Délszaki tenger
sziklás lankáin, hol először lett bor a szőlő
fürtjeiből, hol az érett kor testvérül a mámort
adta a gyors észnek. Mert nem mindegy ki hol ápol
tőkéket s hova szűri a mustot. Jó bora termett
kis Zala-parti hazámban apámnak is ottan a Jánka
hűs-agyagú fia-dombján, mert jó fajt, nemes oltványt
tett csak a földbe, de mint az agyag, bora is savanyú lett.
Más bor nő Balatonfelföldünkön. Ide eljut
még amaz ős part napja, lehellete. Itt, hol a testvér
tenger járt vulkánokat oltván, löszt ülepítvén,
lelsz még nem nagyüzemben készült bort, ha barát ad.
Nap s kő nedve ez: őrzi a lávás vér-iszap érdes
lágy izeit, hűs éj mély kék fényét, derülő ég
hajnalodó könnyűségét, lángzó delek izzó
őrületét; a nap olvad, omolva kigyújtja a tükrös
tó habszőnyegeit, hogy a térrel is ittasan áldott
illatot érleljen, zamatot izesítsen a szőlő
fürtjeiben... Prüszkölve ragadják Héliosz őrült
ménjei végtelen útjaikon a tüzes kocsin álló
gazdát, hogyha e lankákon forog át a kerék, s vad
vágtájuk szorosan gyeplőbe szorítja az isten.
Így ég lángtalanul, feszül édes arányban az ész s a
mámor e borban, mellyet szételemezni ha tudna
versem, az ókori istenek is bámulva figyelnék.
Csoóri Sándor:
Lebegő táj
A partok ágán
fönnakad a víz,
zöld pálmalevél most a tó,
nevetésed meg hegyről lefutó
szél - libegteti és eljátszik vele.
A semmiségből úszik egy hajó,
jön, mint boldog üzenet.
Ülj le
a mindenséggel szembe,
madarak lengő lombja alá
s felejtsd el halvány nevedet.
Ne emlékezz és
ne remélj:
így teremts időt szerelemre.
Gyümölcsök sárga vihara
megérett tested közelébe ért:
add el magad egy sóhajért,
mely rászállt a szemedre:
a megkövült láng bazaltoszlopai
ledőlnek kedvedért.
Keresztury Dezső:
Dunántúli hexameterek
XIX.
Vulkán lökte, gyűrődő föld tornyozta, eső, szél
vájta-temette a föld hajlatait, hegyeit.
- - -
az anyagot elrendezte és közreadja:
Kisfaludy Sándor:
Szigliget
- a regéből két strófa szól a Szentgyörgyhegyről s Tapolczáról -
Amott, Szentgyörgyhegy aljában,
A földből felduvadva,
Nagy porfelleg gomolyodik,
S nőttön nőve s dagadva,
Szigligetnek nyomakodik;
S mint mikoron villámlik,
A por fakó fellegében
Néha szintúgy csillámlik.
S most a port elhordván a szél,
Kitünik a fényes aczél;
S kifejlenek önmagok,
A paripák s lovagok.
Gábor úrfi s vitézei
Fejlenek ki a porból,
A rég vártak, s visszatérők
A vérharczos táborból.
A szomorú hír Tapolczán
Ment elejbe Gábornak
És siet most, elintézni
Megtartását a tornak.
T. Tóth Sándor:
Egy cserény bazalt
Madárdaltól - amíg láttunk
sajgott kezünkben a csákány.
A követ, amit a présház
rokkant bordájából vájtunk
nyikorgó cserénybe rakva
a dombra vittük apámmal.
Ott nőtt a kabaros-szagú fal,
az új ház - én tüskének láttam
mintha a föld lökte volna
vézna-dongájú testembe.
Nem voltam még félember sem,
csak cseresznye-arcú kölyök.
Az alkonyatot szerettem:
ilyenkor a szürkés fényben
az árnyékom messzire nőtt.
Átúszott a szőlőtőkék,
pncék hullámai fölött,
és a vándor-jegenyéken
zizegő lomb-ölelte
mesék fészlébe költözött.
Nem tudom, érzel-e néha
ömlő meleget, mint én, ha
a lány szép-törékeny ujja
kézhátamra nyul? - csodálva
fél, hogy elpattan a véna,
s míg szeme nézi arcomat
szelíd óriásnak lát - tudom,
pedig csak apróka voltam,
mikor a nagy szőlődombon
sírni, örülni tanultam
egy cserény ólmos bazalttól.
1964.
Ágh István: Álmaim elő- és utószava
II.
[Utószó]
Nem akartam én aranyat,
csak kenyeret, órámra láncot,
hogy időm el ne vesszen,
lássam percem a szerelemben.
ragyogjon nemzetségem,
mint harmat a réten,
halszemek a Balatonban,
ablakok a szentgyörgyhegyi pincéken.
Legyek kelta kovács, a fiam,
regölésben megrekedt pogány,
s ha minden elveszett, császár
útonállója, betyár- Noszlopy Gáspár,
vagy tiszta szűz leányom, unokám,
virág a ház előtt, gyalázott rezeda-fürt,
háborúk kormában öreggé feketült
kenyérsütő anyám!
Ágh István: Napvilág. Bp. 1981.
32-33.p.
Haza-fiam
Ebben a szigligeti szobában
1978-ban
Mikor 1955-ben a tapolcai gimnáziumból
elbicikliztem hozzád kölcsönvett két keréken,
most ülni abban az udvarházban, ebben a házban,
belülről kifelé néznem,
most járni abban a szobában,
ahol fattyúnak mondtak téged
fattyúnak rúgott szerelmed arborétumában,
ibolyanyíláskor egy barna Ady-prózakötet
volt az ebédrészem,
itt maradni hagyatéknak,
sírod virágaira hányt ganéjnak,
mikor 1955-ben a tapolcai gimnáziumba
mentem innen böjti szelekben vágva-csapva,
a Szent György hegyi orgonák
zúgását bicikliküllőm csikorgatta,
húsvéti ibolya lett a könnyem,
mikor most,
mikor akkor 1955-ben
szüretelők, kukoricázók álmából
a tapolcai úton józanul példákhoz részegedtem,
ahogy most idejöttem,
különben, nemkülönben,
ugatnak a szigeti kutyák,
áll régi árva gólyapár magában,
egy repülőgép dörög rajta át,
segítsd levernem keresztje hamis Krisztusát
üres pohárral.
62-63. p.
Mátyás Ferenc verse
Szentgyörgyhegyi kirándulás
Belebolondulunk, a hőség
füstöl bennünk, a rőt füvek
torka is ontja a tüzet,
átkot kortyolunk, keserűség
csurog lelkünkbe bor helyett,
oly messze kóválygott a hegy
előlünk, boszorkák elűzték.
Hosszú a kövesút, az égbe
ér tán a vége, így gyalog
sose érünk el, andalog
velünk a napraforgó, félre
fordítja fejét, mintha épp
most halna szomjan, szája szép
mosolyra nyílik, nincs reménye.
Mint bölcstürelmű zarándokok,
kiket a tűrés nemesít,
mi még reménykedünk kicsit.
S most, hogy egy fa árnyékot dobott
ránk s isszuk a hűs muskotályt,
nem ismerünk véget, határt,
míg szomjunkat oltják a borok.
Hogy hátra van az út hazáig,
ki gondol rá? - a hencegés
fejünkbe száll, s ami kevés
erőnk még van, az is elázik.
Tüzünk immár a borban van,
mint ifjúságunk, holt-arany,
s olykor vissza-visszacsillámlik.
A szentgyörgyhegyi borra bízva
szerencsénket, elindulunk,
kézenfog őrző angyalunk,
mintha erőnkben ő sem bízna.
S dalolunk, örömünk lobog,
cigányunk az ég meg a hold, -
csillagpitykésen nekünk húzza. -
(1959)
Konczek József: Bazalthegy
Bazalthegy.
Lyukacsos kenyérkövek
őrlik a lecsorgó ösvényeket.
Laza porpiramisok,
homokcsóvák,
lemezes levelű
cirregő erdő.
Birkák hátán a szél pehelyturzása moccan meg néha,
lenn, a bástyák mellett ágáló vadzab mézsárgát villámlik.
Pikkelyes falu.
A gyíkszemű falu.
Tetők, tetők, tetők.
Porhamvas út.
Lapu.
A lapu beforrta az utat, szinte belenőtt.
Legyalult
sziklák.
A szélbe foszlott felhők, mint janicsárcsapatok rongyai.
A mezőn hűvös árnyék indul, füvek hátán végigsistereg.
Posztófejű buzogányok nézegetnek. Közrendű sereg.
S a földbeivott koponyakelyhek, a történet, a mondai.
(Tiszatáj, 1988. 7. szám. 15.p.)
Garai Gábor:
A Szentgyörgyhegy oldalából
Juhász Ferencnek
A Szentgyörgyhegy oldalából
letekintünk: köd piheg
lágy síkja fölött a tónak,
háztetők vöröslenek
át az alkonyi homályon,
s megemelik a hegyet.
Kék bazalt-kövek halomban.
Tőkék zöldje fakadoz;
nem a rügy, a meggyvirág se,
csak a világ illatos.
Ez a megemelt világ, mit
Nem szennyez be még a rossz.
Pedig nem-tiltott tilosban
híg ér, csördülő patak
tömi mérgekkel, halállal
lent a védtelen tavat.
Bennünk csak a tőkén termett
jóízek iramlanak.
Szép? – Oszolna föl a köd már,
s a nád idelátszana,
úgy néznénk mi is a tájat:
fiát emtető anya.
Pedig a táj ringat minket,
S hallgat, bár kiáltana.
Kiáltana? Légszomjától
megbillent hal szólna föl
némán, kopoltyúja tárva:
- Az ember úgy öldököl,
ahogy sosem öldökölt még;
Ernyedj végre, vad ököl!
- Magadat önmagad ellen
háborítod szilajul,
magad ellen engedetlen
vak, garázda, hanyag úr,
ura földeknek, vizeknek,
tőled a lét elvadul... -
Halak hangja föl nem hallik,
a nádasé se, csak zizeg
fákon a lomb, fakadását
s elhulltát ki érti meg!
Állunk gondtól szégyenülten
balpartján a semminek.
1981
