Gondolatok Németh István Péter Mit hoztál – Tűnődések a tájhazáról
című könyvének olvasása közben
Egy gyorsan fejlődő világban minden mindennel összefügg. Az emberi természet és az európai tájkép alakulása, például, egyaránt függ a tudománytól és a művészettől. Tudománnyal foglalkozom. Hivatalból oktatom a természet- és tájvédelmet környezettan tanár, környezetmérnök és környezetkutató hallgatóknak. Oktattam, oktatok evolúcióbiológiát – és ebben nyelvi evolúciót, etnogenézist, kulturális evolúciót s tudománytörténetet – különböző hallgatói csoportoknak. Most tettem le az utóbbi évek legizgalmasabb karácsonyi-újévi könyvélményét, Barabási Albert László könyvét arról, hogy minden mindennel összefügg2 . Olvasom Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszornak és munkatársának a magyar nyelvi hagyományok evolúciójának jelenével és jövőjével kapcsolatos tűnődéseit3 Csoda-e, ha nem tudtam megállni, hogy ne emeljek ki magam és főként hallgatóim számára néhány fontosnak érzett idézetet Németh István Péter 2003 Karácsonyának előestéjén bemutatott kötetéből.
A szerzővel a bemutatón találkoztam először személyesen. Itt tudtam meg, hogy ma is abban a kisvárosban, Tapolcán, él és dolgozik tanárként, könyvtárosként, ahol 1960-ban született. Tudatosan vállalta, hogy nem azok számát gyarapítja, akik Magyarországot Budapesttel azonosítják, s így a "Magyarország = Budapesttel" (Európa számára előnyös) képletét igazolják. Itt ismertem meg a költőt és műfordítót, "szemlézőt" és "szépírót" (recenzenst és esszéistát), a szerelmes földrajz Balaton-melléki művelőjét. Számomra ő testesíti meg a tájhaza fogalmát, amit le Németh László írt ebben a formájában először Sajkódi esték című könyvében.
Magam ez utóbbi területen vagyok – nemcsak mint tanár, de úgy is mint tájhazátlan – érintett. Hogy ez az "úgy is" mit jelent, azt csak azok a százezrek értik, akiket ez a parafrázis 1919 és 219 között létében érintett, érint vagy érinteni fog.
Mert a Magyar Exodus, fizikai és szellemi értelemben is, itt folyik a szemünk előtt. Csak az nem látja, aki nem akarja. És a "vakok" akkor is tájhazátlanok lesznek, ha ott temetik el őket, ahol születtek. De a tájhaza fogalma közben fölértékelődik a látó szemekben.
A "tájhaza" honszerző eleink számára bizonyára az eurázsiai térség nagyállattartásra alkalmas területeit (szaknyelven szólva az erdősztyepp-nichet) jelentette. Ezt keresték akkor is, amikor – nagyjából Krisztus után 500 és 900 között, nyilván több hullámban és (z)avarosan – átkergette őket a Kárpátokon a népvándorlás: Egy csapat özvegy férfi s egy sereg / árva siheder, ez volt a magyarság? / Ez asszonyát siratta, az az anyját. [...] Jobb volna tán szétoszlani: fosson rossz sorsával külön ki-ki... idézi a kötet Illyés Gyulát és hogy kétség ne férjen, magyarázza is másik "gyulánk" (László Gyula) szavaival: A honfoglaló magyarság ott kellett hagyja a temetőit, el kellett szakadjon az ősöktől. [...] Kétségbeesetten jöttek el, hiszen tudták, hogyha eljönnek, akkor a nyomukba lépők kifosztják, feldúlják a temetőket, tönkreteszik az ősök sírját4 ...
Ezek szerint nyelvterületünkön a tájhazátlanság nem most, hanem legalább 1100 éve kezdődött (lásd: bozgor). Magam ezt az érzést az 1980-as évek végén éltem át, igaz, hogy nem özvegyen, de testileg-lekileg nagyon árván. Amit László Gyula magyarjai csak tudni véltek – a sír jogának megtagadását – azt édesapám temetése kapcsán keservesen megtapasztaltam.
Minek köszönhető hát a csoda, hogy a haza mégis megmaradt a "magasban"? Minden bizonnyal annak a (közel)keleti gyökerű matriarchális gondolkodásnak, amely – mint Isten választott népét – megtartott mindannyiunkat anyanyelvünkben; hisz ma is magyarul gondolkodunk. Abban a kultúrában élünk, amelyben nem a gyűlölet és az agresszió, hanem a gondoskodás és a szeretet a megtartó erő: ...Nem a zablák, nem a zengések, / hanem a kosáron a fül; / nem az ostorok, a bekerítések.../ nem a havasok, a jeges meredélyek... Hanem a kézimunkázó vetések, / a vasárnap is orsótpörgetők, / ... a csecsemő-lebegtetések, / nem a vezényszó, Rohamra! s Imához! / Hanem a megfordított vánkos őrzik a múltat, a jelent és a jövőt.5
Németh István vállalta Illyés Gyula hagyatékát. Vállalja minden minőségében a balatoni táj, a magyar nép és az európai kultúra egymásra épülő, egymásból építkező tudatosságával. A vállalás szót kettős értelmében használhatom: "...ha a természet és az idő változik is körülöttünk, munkájuk mindenütt ugyanaz..." A biológus ehhez még hozzáteszi: a természet része a bölcs (?) ember is. Kicsiny és múlékony része. Mert a természet már volt, amikor még sehol sem voltunk, és lesz, amikor már sehol sem leszünk, hiába vakít el társadalmakat és ideológiákat a mérhetetlen emberi hiúság. A földet művelő, a tájban élő embert talán el lehet ideig-óráig altatni (EU-tanázia?), de a bank nem hinném, hogy jó tájhaza, nem jó életiskola; nem termel kenyeret, csak fura, ehetetlen (bár egyeseknek zamatos) kamatot. Hogyan is mondja André Frénaud Parasztok című, Németh István Péter által idézett versében: A búzaszemen át, a búzaszáron át / Fáradságos, hosszú az út... / Úgy mehet jól az élet, ha megterem mezőn is az Élet, / Ha úgy megy fönt, mint lent a földben is, / A dolog szüli s formálja, hogy ki mit mond, / A helytállsát, már kisiskolás kortól, / A megosztatlan örökség, mit együtt vállal a család. ( Gyönyörű Illyés fordítása, de kár, hogy nem áll mellette az eredeti francia szöveg is, mint később a német versváltozatok esetében!6)
A tájhaza a gyermekkor és az ifjúkor élményeiből fakad, azokból az élményekből, amelyek nélkül a sikeres természet- és tájvédelem el sem képzelhető. Nincs hely és tér most ennek kifejtésére; külön tanulmányt kívánna a "tájhazátlanság" környezetromboló szerepe az elvándorlók és a bevándorlók szempontjából egyaránt. A folyamat iskolapéldái a Kárpát-medencében gyakran megfigyelhetők.
A belső (emberi) és a külső (táji) természet harmóniájára álljon itt egyetlen példa a soproni vaskereskedő fia, az "osztrák Petőfi", Georg Trakl (1877-1914) verseiből készült Kerék Imre fordítások közül. Íme az eredeti: Bald nisten Sterne in des Müden Brauen;/ In kühle Stuben kehrt ein still Bescheiden / Und Engel treten leise aus den blauen / Augen der Liebenden, die sanfter leiden. / Es rauscht das Rohr; anfällt ein knöchern Grauen, / Wenn schwarz der Tau tropft von den kahlen Weiden. És a két magyar változat, az első Radnóti Miklós, a második Kerék Imre fordítása:
Most csillag fészkel már az álmos pillán;
hűvös szobákban csöndes béke hallgat,
a szeretők szelíd szeméből immár
halk angyal lép elő, a szárnya lankadt.
És zúg a nád; kisértet hangja sír rám,
csupasz fűzekről, hallom, hull a harmat.7
Csillag fészkel szemöldökív alá, míg
Nyugalom vackol hűs szobasarokba,
Szeretők szeméből lassan kiválik
Egy angyal, gyötrő kínjukat feloldja.
Nád zörög a szélben, csupasz fűzág int,
A fűre pergő gyöngyharmatot ontva.
Az idézetek jól érzékeltetik a kétséget, amelyet egy klasszikus fordítás újraértelmezése jelent: Radnóti a huszonéves Trakl gyermekkor-hangulatát és a korszak későromantikus hangulatát idézi. Kerék Imre fordítása modernebb.
Számomra, akinek a gyermekkorát a szatmárhegyi szőlők és a kolozsvári erdők között álló lakások "hűvös szobáinak csendes békéje" határozta meg, és elalvás előtt nem a zúgó nád kísértethangja sírt rám, ezek a sorok ismét a tájhazátlanság fura érzését idézték föl.
De a vigasztalást is gyorsan megtalálom. Kiss Benedekről, a Szent György-hegy poétájáról írott esszéjében idézi Németh a következő sorokat:
Szüreti idő, késő-indián-nyár.
Ha ki most nem szed, bort másnál iszik.
Méz hulló cseppje - akácfalevél sárgáll.
Langy sugár: tarts meg, tarts ki tavaszig!
Tengerek hava szakad ránk nem sokára,
jég-fog őröl majd, zabál a fehér.
De most még késő-indián-nyár van.
Darazsak dongnak rakott venyigén.
S gesztenye gurul, mint a nevetés.8
Mivel a szőlő és a szelídgesztenye Csáti nagyapám szatmárhegyi kertjében is jellegzetes tagjai voltak a kert flórájának (természetesen nem csak ezek alkották a "flórát", amint ezt a filológus szerző idézetet követő mondata sugallja), a sorokat olvasva igazoltnak látom sejtésemet: egész életünkben gyermekkorunk "tájhazáját" keressük... Ott vagyunk igazán boldogok, ahol azok az élmények köszöntenek, amelyek egy bizonyos életkorban belénk vésődött érzésekre emlékeztetnek.
Talán éppen a szőlőért, gesztenyéért, manduláért szerettem a Balatont, még mielőtt megláttam volna. Talán ezért hurcoltam magammal Kolozsvárról Budapestre, Szombathelyre, majd Veszprémbe Ferenczy Júlia és Gy. Szabó Béla Balatonról készült pasztell-képeit. Talán ezért kedvelem, ezért bocsátom meg elnézően az idézett rusztikus vagy patetikus sorokat. Például a "hajdan volt, ábrándos poétánk", a számomra csak Németh István Péter jóvoltából megismert Ábrányi Emil versét a kajakomat nyaranta immár 15 éve locskoló Balatonról:
Tükröd honunk szépségét adja vissza.
Magyar voltára büszkébb lesz, tudom,
Ki hosszasan néz rengő síkjaidra.
Áldott a föld, oh! Áldott a határ,
Mely legfőbb díszül téged foghat át.
Istent imádni tenger megtanít,
Te megtanítsz: imádni a hazát!9
Ajánlom a régi sorokat minden új nemzedék figyelmébe. A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk. Arra építünk. És ez igaz humánevolúciós értelemben is. Erős a gyanúm, hogy az a bizonyos etnobiodiverzitás, amelynek rejtélyét makacsul keresem, még sok meglepetést fog tartogatni az emberi viselkedés kutatóinak. Például abban a tekintetben, hogy milyen mélyen vésődik be a gyermekkori tájhaza a különböző agyakba. Például a sokat dicsért magyarországi Nobel-díjasok, vagy a rövid idő alatt nyelve-vesztett magyarok tudatában.
A tudomány csak egy részét tárja fel a a valóságnak. A valóság nem ismert része csak a művészet és a hit számára megközelíthető. A tudás (a legáltalánosabb, az értelmi és erkölcsi értelembe vett) hit nélkül értelmetlen. Hogy is mondotta Teller Ede egy közvetlenül halála előtt elhangzott rádióbeszélgetésben:
Tudni, hogy nincsen cél,
tudni, hogy nincs isten,
tán igazság sincsen.
Mégis makacsul hinni,
hogy amit teszünk,
az nem lehet semmi.
Németh István Péter makacsul hisz a művészetben, és a művészet által tükrözött tájhazában. Hittel végzett munkája hálát érdemel. Makacs példája követendő: jobban fognak hinni a tájhazában azok, akik gondolatait az összefüggésekre nyitott elmével olvassák. Mert a most alakuló, most evoluáló új világunkban minden mindennel összefügg. A tájhaza és a tájvédelem kérdéskörében különösen.
(Németh István Péter Mit hoztál? Veszprém. 2003. Új Horizont Kiadó.)
