Németh István Péter

Németh István Péter:
A bécsi Szappho magyar bordala

Gabriele von Baumberg:
LOB DES TOKAYERS

O köstlicher Tokayer!
O königlicher Wein!
Du stimmest meine Leier
Zu seltnen Reimerei'n.
Mit lang' entbehrter Wonne
Und neu erwachtem Scherz
Erwrmst du, gleich der Sonne,
Mein halb erstorbnes Herz:
Du stimmest meine Leier
Zu seltnen Reimerei'n
O köstlicher Tokayer!
O königlicher Wein!

O köstlicher Tokayer!
O königlicher Wein!
Du gieest Kraft und Feuer
Ich fühle neues Leben
Durch meine Adern sprühn,
Und deine Nektarreben
In meinem Busen glühn.
Du gieest Kraft und Feuer
Durch Mark und durch Gebein,
O köstlicher Tokayer!
O königlicher Wein!

O köstlicher Tokayer!
O königlicher Wein!
Dir soll, als Gramzerstreuer,
Dies Lied geweihet sein!
In Schwermutsvollen Launen
Beflügelst du das Blut;
Bei Blonden und bei Braunen
Giebst du dem Blödsinn Mut.
Dir soll, als Gramzerstreuer,
Dies Lied geweihet sein;
O köstlicher Tokayer!
O königlicher Wein!

A fenti vers szerzőjét inkább úgy ismerjük, ha ismerjük, mint egyik klasszikus írónk, első forradalmár költőnk Batsányi János hitvesét. A magyar irodalomtörténetben alig ismerünk meghatóbb és megrázóbb sorsot, mint az övökét. Egy rebellis magyar férfi és egy bécsi, az udvari körökhöz közelálló, oda bejáratos nő szerelme, egymáshoz való hűsége és áldozatvállalása a sírig tartott. A múzsát, aki az ihletnél, a verseknél is több, életre szóló gyakorlatias szeretettel harcolt rajongott férjuráért, Gabriele von Baumbergnek, azaz Baumberg Gabriellának hívták. (Bécsben született 1766. március 24-én, s Linzben hunyt el 1839. július 24-én.) Kékszemű szépség volt: arcának finom vonásai, barna haja csigái a korabeli metszeteken a rokokó eszmény minden báját visszasugározták.
[Arcéle, mint ahogy egész egyénisége is törvényszerűen, a nehezebb esztendők után megkeményedett. De még akkor is méltánytalan és igazságtalan volt Kazinczy Ferenc egyik epigrammája (Bacsányi János I-II.), melyben elrútította Baumberg Gabriella képét. Emígy kezdődik:
Tíz a Múzsa! - Kilencz! - De ne hát! Gabriéla is ihlet,
    S Bécs fülel a jövevény Pindarus’ énekire...
- majd vénhedt Szűznek mondja Gabriellát. Gergye László, a kritikai kiadás gondozója szerint: Az epigramma éles fényt vet Kazinczy és Batsányi korántsem felhőtlen viszonyára... Baumberg Gabriella a kortársak vélekedése szerint átlagon felüli szépség volt, a vers rávonatkozó ironikus célzásai így inkább Kazinczy rosszmájúságának tulajdoníthatók.] Berde Mária a Baumberg Gabriella élete című könyvében (Kolozsvár, 1913.) a következőképpen festette meg a kedves lányka alakját: Mint a többi serdülő leány, boldogan vegyül bele az álarczosbálok tarka forgatagába. E mulatságok az időben voltak a legfényesebbek és Gabriella nemes ízlésű jelmezeiről sokat beszéltek a bécsi előkelőségek. A tündöklő tánczosnőt a bámulók serege veszi körül, hisz akkoriban minden csinos lánynak udvara volt. Gabriella később lemond a tánczról, mert néhány barátnője ennek áldozatul esik. Ekkor inkább a zene és olvasás foglalják el...
A fiatal bécsi úrilány tehetségesen is verselt. Alkalmi költeményeit hamarosan megismerte a császárváros. Édesapja például dohányos szelencéje födelére vésette lánya rímes sorait, s a költői társaságban így szó szerint kézről kézre járt például ez az elsők közül való verspróbálkozása. (Az apa majd a halálos ágyán Batsányi Jánosra hagyja ünneplő ruháját, ezzel a gesztussal is áldását adva egy olyan frigyre, mely a felek származása, nemzetisége, szellemi gyökere, alkata, gondolkodása stb. miatti különbségek miatt szinte megköthetetlennek látszott.) Baumberg Gabriellának első nagy szerelme is a bécsi értelmiségi körökbe forgott, ám a szakítás már megtörtént, mire a költőnő a mi Batsányi Jánosunkkal találkozott. Gabriella életét a következő közelállók láthatták, kik kortársai, barátai s vidám költőfik voltak: Blumauer, Johann Baptist von Alxinger (Bécs, 1755- Bécs, 1797.) Jogász majd az udvari színház titkára. Jozefinista gondolkodó.
Blumauer (Steyr, 1755- Bécs, 1798) jezsuita teológusnak készül, majd udvari cenzor, folyó-iratszerkesztő (Wiener Museumalmanach, itt Baumberg Gabriella is publikál), kiadó, könyvkereskedő s szabadkőműves gondolkodó. Travesztiái által lett híres, de jó filosz és költő is volt.
Csokonai lefordította tőle az Óda az árnyékszékhez című költeményt, mely a XX. századi Berda-verseket előlegezi. (Bordalokat is írtak! Alois Blumauer, aki bemutatta egymásnak Baumberg Gabriellát és Batsányi Jánost, például a következő verset zengte a borról:

Bordal

Fel társak! ha szólit az élet,
ne intsen hiába tinéktek!
Mint asszony, elhágy rohamost...
Ne fordulj egy percre se tőle,
kisiklik kezedből a bőre,
mely angolna-mód iszamos.

Ha int, ti ne álljatok báván,
mert új napok fordulatán már
nem tartja meg azt, mit igért.
Őt megnyeri könnyen a kellem -
berzeng az erőszakos ellen,
mert nem szivel királyi vért.

Arannyal utol sosem éred,
nem hódol a fénynek, a pénznek,
az bármit ad, nem könyörül!
Csak a bölcsnek ajánlja a kelyhét,
mig vig lakomákon a vendég
a pásztor-örömnek örül.

(Raics István fordítása megjelent az Osztrák költők antológiája című kötetben (98.p.). Keresztury Dezső 3 Baumberg-fordítása (103-106.p.) A világirodalom gyöngyszemei sorozat. Szerkesztette Hajnal Gábor. Bp. 1968.)
Koroda Miklós írta meg Batsányi János életrajzi regényét (Megvilágosodott már. Bp., 1963). A kompániát emígy festi le munkájában: Nyugtalan, mozgékony szellem József császár egykori kegyeltje és cenzora; merengve szokott szavalni Klopstocktól s gyakran idézi költő kortársait, két versszak szünetében szívesen használ kemény szavakat… Blumauernek pontos ellentéte a feketéjét állva szürcsölgető Ratschky József Ferenc, a tanácsos-költő. Kedélyesen elhízott, szelíden barna, minden mozdulatával biztosította a világot, hogy ő megérti az összes jelenségeket...
A világban sikeresen és találékonyan elhelyezkedő két baráthoz tartozott az előkelő, nagyúri környezetben mozgó, melegen érzéki, szinte ledér költő: John B. von Alxinger. Könnyen gördülő, gyors mondatokkal világosította fel szomszédnőjét Secundus költészetéről...
    E társaságban volt jelen a magyar költő és az osztrák költőlány. Kunszery Gyula szép esszéjében írt a találkozásról:

" Ha szüleimtől meg kell válnom,
s valóra válik gyermekálmom,
s új, szebb örömre nyujt kezet:
a jó atyámra hasonlítson
a férfi, ki az élet-úton
oltártól sírig elvezet.

Így zeng még 1788-ban a >>Wiener Musenalmanach<< aranymetszésű lapjain Bécs körülrajongott, ünnepelt ifjú költőnője, az előkelő császári hivatalnok leánya, a >>bécsi Szaphpho<< [Ignaz Liebel esztéta nevezte így. Megj. tőlem: NIP.]: Baumberg Gabriella. Most még csak 22 esztendős, de még egy jó évtizednek kell eltelnie, míg megérkezett a megénekelt álomlovag: a forradalmár magatartása miatt börtönviselt, a bécsi bankóhivatalnál szűkös napidíjból tengődő magyar literátor: Bacsányi János. Kininger festő estélyén ismerkedtek meg 1799 őszén, s az egymásnak teremtett rokonlelkekben csakhamar kibimbózott minden irodalmak egyik legmagasztosabb, legbensőségesebb szerelmi kapcsolata."
(Oltártól a sírig. Az esszé és K.Gy. B.G.-fordításai megjelentek a Vigiliában. 1955. 441-444.p.)
Batsányi szerelmeslevelét Keresztury Dezső fordította és adta közre tanulmányában. 1800. január 30., éjjel 12 óra a keltezés.
"Üdv neked és üdv barátodnak [t. i. önmagának, Batsányinak], ki bárha későn is, de nem véletlenül talált reád!… Minél hosszasabban, annál jobban tudjátok egymást értékelni; minél hosszasabban, annál bőségesebben és elválaszthatatlanabbul fogtok egymáson csüggeni. Soha, soha (sem itt, sem odaát), nem tudod - és nem akarod majd elhagyni őt. És ő - ő csak benned és általad él; üdve, boldogsága, mindene kezedben van, tetőled függ! Volt idő, mikor barátodnak, a világ minden teremtményétől elhagyottan, a becsületen kívül semmije sem volt, ellenségei szorongatták, és gyalázatos halálra szánták azok, akik kezükben tartották és egy több mint húszmillió lakosú állam teljhatalmát. A zsarnokság fenyegető kardja ott lebegett a feje felett; - s ő ahelyett hogy remegett, sírt s könyörgött volna, a megsértett emberméltóság teljes nagyságában égig magasodott előttük. Emelt fővel állt ott, megmenekült s győzelmet aratott a szégyenen és halálon; rettentőbb volt, mint valaha. - Ma - ma sír barátod! és könnyei éretted omlanak! Teéretted , óh, isteni hölgy!" (Keresztury: Batsányi János. Megjelent az Örökség - magyar író-arcképek című kötetben. Bp. Magvető Kk. 1970. 97.p.)
   Batsányi János és Baumberg Gabriella házastársak, de ne feledjük egy pillanatra sem: költőtársak is lettek. A magyar irodalomtörténetben számos példa van hogy íróember irogató hölgyet választott élete párjául, ám Weöres Sándor és Károlyi Amy vagy Nagy László és Szécsi Margit házassága szép bizonyíték arra, hogy szellemi értelemben is egyenrangú felek mondták ki az igent. Batsányi mindvégig a szigorú s jó ítész szemével nézett felesége verseire, s a Baumberg-kötetek összeállításánál is segédkezett. (Smtliche Gedichte. Wien: Trattner 1800. 297 p. - Gedichte Wien: Degen 1800. 152 p. - Amor und Hymen. Wien: Degen 1807, 40 p.)
Baumberg Gabriella első verseskötetének darabjait e sorok írója az 1989/90-es tanévben füredi tanárként fordította avagy költötte át. Ekkor találkoztam a költőnő tokaji bort dicsérő költeményével.
[Keresztury Dezsőnek van egy igen szép, de elfeledett hangjátéka: A harag és a szeretet bilincseiben a címe. A Batsányi János életéről és műveiről szóló felvonásokba Baumberg Gabriella e verse sem marad említetlenül:

Egy estélyen Karolina Pichlernél

(Felhangzik Haydn G-dur triója alla ongarese-tételének vége; utána taps; társasági zaj, mely az egész beszélgetés alatt átszűrődik.)

J. v. MÜLLER (abbahagyja a tapsot, Batsányihoz és Gabriellához): Demoiselle Paradis valóban kiváló művésznő. Újra csak gratulálhatunk magyar barátunknak: mennyi mindent kap a világ az ő szép hazájától! A művésznő, úgy tudom, Erdélyből származik, kedves Gabriella; s a mű is, mellyel a magyar földről származó Haydn mester gyönyörködtet bennünket, magyar motívumokkal éke. GABRIELLA: Adott nekünk még mást is az a szép haza, ugye, János? Meg is írtam egy versben a tokaji bor dicséretét. (Kiemelés tőlem: NIP.)

Jelenkor, 1963. 616-621. és 703-709. p.]

Megjelent e Tokaji bor dícsérete című fordításom kötetben (Batsányiné Baumberg Gabriella versei. Németh István Péter műfordításában és utószavával. A német versek szövegét Wolfgang Mahler gondozta. Tapolca: Tapolcai Városi Könyvtár 1992, 135 p.) s folyóiratban (A tokaji bor dicsérete = Horizont, 1989, 4. sz. 289. p.) egyaránt. Csodálkozva farigcsáltam a versen, hogy Batsányi Jánoséknak volt a Szentgyörgy hegyen, a diskai oldalban, szőlejük, mégsem írt bordalt, miképpen felesége, aki a Burg körül aligha láthatott szőlőtükét: igen. Versének nyersfordításával Molnár Barbara ajándékozott meg 1989 szeptemberében:

Ó, fenséges tokaji, ó, királyi bor! Te hangolod a lantomat ritka versezetekre. Hosszú ideje nélkülözött gyönyörrel és újonnan ébredt vígsággal melegíted föl, mint a Nap, az én félholt szívemet. Te hangolod a lantomat ritka versezetekre, ó, fenséges tokaji, ó, királyi bor!
Ó, fenséges tokaji, ó, királyi bor! Erőt és tüzet öntesz a velőbe és a csontokba. Új életet érzek ereimben tüzesedni, és keblemben érzem hevülni nektár-szőlőszemeidet. Erőt és tüzet öntesz a velőbe és a csontokba, ó, fenséges tokaji, ó, királyi bor!
Ó, fenséges tokaji, ó, királyi bor! Néked legyen szentelve e dal búfelejtőként. Búskomorságban felélénkíted a vért. Szőkéknek és barnáknak, egyaránt megokosítod a balgákat. Néked legyen szentelve e dal búfelejtőként, ó, fenséges tokaji, ó, királyi bor!

A műfordítás emígy sikeredett:

A tokaji bor dicsérete

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Lantomon e bor dalai -
Mind igen víg nóta.
Ha öröm kerül régóta
És megszomorítnak,
Fagyott szívem, míg félhótt a',
Melengeti, mint Nap.
Lantomon e bor dalai -
Mind igen víg nóta,
Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Erőre kap tőled, aki
Nem hagy a hordóba'.
Biztatnak fürtös venyigék,
Poharamba töltsek,
S tüzesedik, szívemig ég
Színarany gyümölcsed.
Erőre kap tőled, aki
Nem hagy a hordóba',
Finom bor, ó, tokaji'
Királyi itóka!

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Hozzád akar, halld, szólani
E gondűző nóta!
Búsulókat vidámítasz,
Vért pezsdítsz. S mit mondnak
Szőkék, barnák, - mit számít az?! -
Észt adsz a bolondnak.
Hozzád akar, halld, szólani
E gondűző nóta,
Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!

Aztán az évek során gyűjtöttem tovább a bécsi költőnő verseit mások fordításaiban is. Így találtam Kunszery Gyula variánsára, övé a Tokaji bor dicséretének első magyarított változata. Szintén a Vigiliá-ban jelent meg, mint a fentebb idézett esszéje. (1957. 256. p.) Az író, költő és újságíró (az Új Ember munkatársa volt) annyira szerethette a költőházaspárt és ragaszkodott szép emberi példájukhoz, hogy irántuk való elfogultsága érződik minden velük kapcsolatos megnyilatkozásán. (Ahogy az imént idézett írása is mutatta.) A Tokaji bor dicsérete című Baumberg-verset például emígy kommentálta:
"Több mint két esztendeje a Vigilia hasábjain részletesen bemutattuk Bacsányi Jánosnak és feleségének Baumberg Gabriellának, a híres osztrák költőnőnek, egymásra vonatkozó szerelmi költeményeit. - Most hadd emlékezzünk meg arról, hogy Bacsányiné férje iránti szeretetét annak a szűkebb hazájára is kivetítette. Ennek beszédes dokumentuma a "Lob des Tokayers" című, még menyasszony korában irt lelkes hangú bordala, melyet maga Schubert érdemesített megzenésítésre [Franz Schubert 1815-ben zenésítette meg a verset. Megj. tőlem: NIP]; s mely megérdemli, hogy - a szüreti időszak alkalmából - a magyar olvasó-közönséggel is megismertessük."
Íme a vers Kunszery Gyula fordításában:

A tokaji bor dicsérete

Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!
A lantom régen ernyedt,
S te dalra zendítéd;
Régvárt gyönyörrel engem
Új életkedvre szitsz,
S a félig holt szívemben
Meleg napfényt derítesz;
A lantom régen ernyedt,
S te dalra zendítéd,
Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!

Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!
Hevíted testünk dermedt
Vérét, agyát, szívét.
A lángod általhatja
A csontot és velőt,
S a nektárfürt zamatja
Ad éltető erőt;
Hevíted testünk dermedt
Vérét, agyát, szívét,
Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!

Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!
Kit nyomnak búk, keservek,
Te-fajta bort igyék!
Felfrissülnek a lomhák,
S víg lesz a szenvedő;
Köszöntsön kis dalom hát,
Te bánatkergető!
Kit nyomnak búk, keservek,
Te-fajta bort igyék,
Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!

A német Lob etimológiája és műfajt kijelölő szerepe a latin laus-ra vezethető vissza. A Világirodalmi lexikonban a laus szótól a lauda, laudatio, enkómion szócikkekre mutat a nyíl.
Kezdetben a latin nyelvű liturgiában szakrális dicsőítő énekeket jelentett, Jézust, Szűz Máriát, a szenteket, vagyis isteni dicsőséget zengtek e rímes laudákban. Ám már a XI. században, feltételezhető, hogy, - léteztek vulgáris változatok is. A görög hagyományban az alkalmi magasztaló szónoklatot jelentette. A későbbiekben "mindenféle magasztaló írást laudatio, laus névvel jelölhettek. Janus Pannonius is így dicsérte Pannóniát, Laus Pannoniae...
Baumberg Gabriella verscíme is éppen ennyi: megnevezi költeménye dicsérendő tárgyát:

LOB DES TOKAYERS...

   A bor szinte a költészet születésének pillanatában már megjelenik a sorokban, s azóta is elhagyhatatlan motívum. Homérosztól napjaink irodalmáig. Alkaiosz és Anakreon írták az első bordalokat (A magyar Anakreon című gyűjteményt 1785 óta árusították Budán, Pozsonyban és Bécsben!). A XVIII. századi német költészetben bort, sört, sodót szintúgy dicsértek a költők.

[Baumberg Gabriellának is van egy költeménye az utóbbi szeszes-édes italhoz:

A csokoládé-kehely ajánlása
- kávé helyett

Néked Levante küldte idáig a
mérgét, - setét, erős italát cseréld
    föl reggelente, s lágy itókát,
        édeset önts poharadba eztán!

Vagy tán a dőzsölők hada vonz, no mondd?
Míg este ők a mámoruk élvezik, -
    kínáljanak sodóval, így lész
        már örömittas az ébredéskor.

A költőnő jegyzete: Chaude-eau = lásd a Dictionaire de Passagers-ban!
A fordító (NIP) jegyzete: A XVIII. század végén is már borlevest jelentett a sodó, no meg menyasszonylevest (!) is.

Bordalokat írtak: Gleim, Götz és Uz urak. Batsányi mentorának, Orczy Lőrincnek is voltak bordalai. Z. Szabó László szép tanulmányában olvastam: A bordalok előképei a XIX. század első évtizedeinek lírájában címűben (Új Horizont, 1990. 3. szám 64.p.), hogy Édes Gergely verse, A borkancsóhoz című tulajdonképpen egy Kleist-vers műfordítása (An der Weinflasche). Magyar és osztrák vidékeken egyáltalán nem volt ismeretlen műfaj tehát az italok dicsérete.
   Baumberg Gabriella a XVIII. század végi Bécsben egy világhírű bort ismerhetett meg a tokaji palackokból. Akkor már több mint egy évszázada kialakult az aszúkészítés gyakorlata. Laczkó István kiadványában (Borsod Abaúj Zemplén megye szőlő termelésének monográfiája. Miskolc. 1964. 80 p.) a következőket találom a tokaji bor történetéről:
   Szirmai Albert szerint 1560-ban kezd a tokaji bor kitűnősége elismertté vélni mert a szőlőkbeni koraszüretelés idejét késő őszkor teendőnek határozzák a birtokosok, amikor nemcsak a nap heve, de a derek is elősegítették az asszú-szőlő szaporodását, s a hideg megtörve a szőlőszemekben létező vad savanyúságot, nemesebb, édesebb bor alakulását eszközli. [...]
   1562-ben Draskovits György Magyarország akkori hercegprímása Tállyáról magával vitt borát, IV. Pius római pápa megkóstolta és megkérdezte: Talán a mennyekből hozta ezen fölséges bort. Miután Draskovits közölte, hogy Tállyáról, a pápa így kiáltott fel: Summum Pontificem Talja vina decent (A római pápa italául tállyai bor illő.)[...]
   Nagy történelmi multú pincéket találunk a Tokaj-hegyalján. Pl. a tarcali 4-5000 hl. Befogadóképességű, a tokaji 24 ágú 20 000 hl. befogadóképességű picékben Rákóczi és vezérei titkos üléseiket tartották. A hagyományok szerint a hajdani Batthyányi féle pincében fedezték fel a Martinovits-féle összeesküvést. Ez azonban csak annyiban valószínű, hogy ott fogtak el egyeseket, az összeesküvésben való részvétellel gyanúsítottak közül. [… A következő passzus már éppen azt az időintervallumról szól, amelyben Baumberg Gabriella verse is íródott, s amelyben a tokaji bor epithétona refrénben is szereplő - a köztudatba került: királyi ital... megj. Tőlem NIP.]
   A birtokunkban levő forrásmunkák a XVIII. Századot úgy jellemzik, hogy a Tokaj-hegyalja akkor éri el fénykorát. A felvidéki munkások a szőlőmunkálatok idején csoportosan vonulnak Tokaj-Hegyaljára és nagy szekérkaravánok szállítják a Tokaj-Hegyaljai bort mindenfelé. Sok idegen kereskedő jön Hegyaljára, hogy birtokába juthassanak a jó üzleti forrást jelentő és a nagy hírnévnek örvendő tokaji aszú és szomorodni boroknak. Költők, írók éneklik meg a híres tokaji borokat és csodálattal adóznak Tokaj-Hegyalja páratlan természeti adottságának.
   XIV. Benedek pápa az ajándékokba küldött tokaji borokért Mária-Teréziának küldött levelében ezt írja: Boldog a föld, mely termett, boldog a király, aki küldött és boldog vagyok én, aki iszlak.
   A Borok királya és a Királyok bora nevet viselték már ebben az időben a híres tokaji borok. [Az elnevezés, a korabeli "szlogen" eredetéről Németh Ferenc ad fölvilágosítást a Borok könyvében: "A lengyelek lelkes vásárlói voltak e bornak, de nemcsak a lengyel uralkodók kedvelték a tokajit, Európa minden uralkodóháza bőséggel szerezte be. A cárok asztaláról sem hiányozhatott: Nagy Péter, I. Katalin, II. Péter, Erzsébet cárnő különösen szerette. De szívesen fogyasztotta Nagy Frigyes porosz király és Mária Terézia. Gyakran megjelent a svéd és a francia királyok asztalán is. A fáma szerint XIV. Lajos nevezte el "a borok királyának és a királyok borának", de van, aki Voltaire-nek tulajdonítja e megállapítást, aki tündöklő borostyán nedűnek nevezte a tokaji aszút." (Bp. Kossuth Kk. 1999. negyedik (!) kiadás, 164.p.) Látnivaló, a császári udvar is jó megrendelőnek bizonyult, valamint az Európaszerte kortyolt nedű köré mítosz is kerekedett. Galeotto Martio majd személyesen Paracelsus jött a tokaji szőlő látására, hogy vajon igazán színarany ércet szív-e föl a földből, hogy oly szépen ragyog a hegy bora a poharakban?
   Ez a hiedelem tartotta is magát még sokáig, szinte Baumberg Gabriella koráig. Bél Mátyás följegyzése és rajza is erre vall:
A XVIII. században élt s a mesékben hívő egyik hazánkfia - Csiba István - nyakatekert okoskodással még 1714-ben is hirdette, hogy a termésarany hazánkban néha a szőlőszemekből is nőhet csöppek, indák vagy levelek alakjában. Ezeknek a hívőknek sorait a különben csakugyan nagy tudományú Bél Mátyás zárja le, aki egy tokaji szőlővesszőn talált aranytekercs rajzát is közölte munkájában.

(1. kép)

(Közzétette Gaál István. Természettudományi koholmányok. Bp. Királyi Egyetemi Nyomda, 1936 302-303.p.)
A "színarany" jelzőt a második versszakban ezért írtam a "nektár" helyett, hűtlenebbül mint Kunszery, aki pontosabb volt nálam. [Lásd még Balassa Iván tanulmányait e tárgykörben. (Isten éltesse, Professzor Uram!) megj. tőlem: NIP.]
Gyógyszernek tartották az orvosok testi nyavalyák, de még a melankólia ellen is. Németh Ferenc idézett munkájában (A bor és a művészetek címűben) Szemere Miklóst idézi:

Áldott tokaji bor, be jó vagy s jó valál,
Hogy tsak szagodtól is elszalad a halál;
Mert sok beteg téged mihelyt kezdett inni,
Meggyógyult, noha már ki akarták vinni.
Istenek itala, halhatatlan Nectár,
Az holott te termesz, áldott az a határ!

Az első strófában is ezt a dicsért gyógyerőt találjuk:

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Lantomon e bor dalai -
Mind igen víg nóta.
Ha öröm kerül régóta
És megszomorítnak,
Fagyott szívem, míg félhótt a',
Melengeti, mint Nap.
Lantomon e bor dalai -
Mind igen víg nóta,
Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!

Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!
A lantom régen ernyedt,
S te dalra zendítéd;
Régvárt gyönyörrel engem
Új életkedvre szitsz,
S a félig holt szívemben
Meleg napfényt derítesz;
A lantom régen ernyedt,
S te dalra zendítéd,
Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!

A bor ugyanolyan toposznak számított, mint a lant. Ősképek csakugyan. Baumberg Gabriella versében kezdetben egy ernyedt húrú, a bor kóstolásáig csak szomorú, szinte néma hangszerrel találkozunk. A lant a költészet allegóriája minden kultúrkörben. Apollói attribútum, 9 húros… Ha elnémul vagy hamissá válik, akkor valami nagy baj történik vagy már történt a pengetőjével, de még a néppel is, melyből a zenésze vétetett. A zsidóság a babiloni fogság idejekor fűzfára függesztette a hárfáit.
[Az 1848/49-es forradalmunk és szabadságharcunk bukása után Arany János is ezt írja a költőről, sérült költészetéről mint hangszerről a versbe:

Függ lantja fűzfa gallyán: repedt öblén a szél
Vadul végig nyargalván, őrülteket beszél... (A lantos)]

Baumberg Gabriella is a saját költészetét a lanttal azonosítja (v.ö. kötetének berekesztő versével: Búcsuvétel a lanttól. A költemény alatt egy rajz: Gabriella asszony egy fűzfa ágcsonkja felé nyújtja hangszerét. 5 esztendővel ezelőtt e boldogtalanabb, némább költői állapoton, melyet fűzre akasztott lanttal jelképeztek a költők, Csokonai már csúfolódott:

Esküszöm, hogy utoljára
Függesztlek a bodzafára...
        (Lantomtól búcsúvétel)

(2. kép)

A lelkileg ernyedt, sebzett lelkű költői alkatot megsegíti a bor, a tokaji bor. A bor mint legősibb kultúrnövényünk az ikonológiák szerint élet- és halál-jelkép. A szőlőtő maga az életfa. A sumérok az élet szót szőlőlevél alakú piktogrammal jelölték. A zsidó kultúrtörténetben az édenkert fája is a szőlő volt. Az emberiség ősapja: Noé ültette a borfát. Deukalión neve Újborhajóst jelent. Az újszövetségi Szentírás szerint Jézus maga a szőlőtő. A bor az O vére a misztériumban. Krisztus a szőlőtő. Megváltást hoz tehát általa a bor. Hiszen a szőlő is annyi kínon megy át a szüret során, amíg kiontatik a bogyóinak vére, mint Jézus a passiók közben és a kereszten. S ahogy a mustból a bor kiforr, az hasonlít a föltámadásra. (V.ö. Babits Mihály Őszi pincézés című szonettpárjának második darabjával: 2-dik vers mely Krisztus Urunkat a Bacchus istenhez hasonlítja. - megj. tőlem: NIP.) A holt lant, ernyedt, elszomorodott lélek és költészet eképpen újul meg a bor irgalmából, jóvoltából.

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Erőre kap tőled, aki
Nem hagy a hordóba'.
Biztatnak fürtös venyigék,
Poharamba töltsek,
S tüzesedik, szívemig ég
Színarany gyümölcsed.
Erőre kap tőled, aki
Nem hagy a hordóba',
Finom bor, ó, tokaji'
Királyi itóka!

Hevíted testünk dermedt
Vérét, agyát, szívét.
A lángod általhatja
A csontot és velőt,
S a nektárfürt zamatja
Ad éltető erőt;
Hevíted testünk dermedt
Vérét, agyát, szívét,
Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!

A harmadik strófában bizonyossá válik, hogy a tokaji bort dicsérő Gabriella szíve a borfogyasztók két nagy tábora közül melyik fele húz. A számunkra már oly megszokott Nietzschei fölosztásról mitsem tudva, a bécsi költolány az apollói (racionalisztikusabb, szigorúbb formájú és mértékletesebb) oldalra szavaz a dionüszoszival (az irracionalisztikusabb, titánibb lobogásúval, a mértéktelenebbel) szemben (Ezt vetítette előre az apollói hangszer, a lant ábrázolása is.):

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Hozzád akar, halld, szólani
E gondűző nóta!
Búsulókat vidámítasz,
Vért pezsdítsz. S mit mondnak
Szőkék, barnák, - mit számít az ?! -
Észt adsz a bolondnak.
Hozzád akar, halld, szólani
E gondűző nóta,
Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!

Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!
Kit nyomnak búk, keservek,
Te-fajta bort igyék!
Felfrissülnek a lomhák,
S víg lesz a szenvedő;
Köszöntsön kis dalom hát,
Te bánatkergető!
Kit nyomnak búk, keservek,
Te-fajta bort igyék,
Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!

A másik, második anticipáció az előző versszakban szerepelt. A nektár. Virágméz, istenek itala, Göttertrank, Himmelstrank. Görögből latinba, onnan terjedt további nyelvekbe, míg csak föl nem bukkant Faludi Ferenc tolla alól, és aztán újra, már minden magyar számára szívmelengetően Kölcseynél, s éppen Tokaj nevével összekapcsolódva:

Tokaj szőlővesszein
nektárt csepegtettél...

A nektár ugyanis isteni táplálék: Apolló istennek is azt találunk az ajkán. Aki e mannából fogyaszt, maga is hasonlatos lesz az istenekhez.
Ha mértékkel, akkor Apollóhoz, azaz Pheobuszhoz.
Ha mértéktelenül, akkor Dionüszoszhoz, azaz Bacchuszhoz.

Bizony, horkol ihletem
vagy nagyokat ásít,
míg hasam föl nem dagad
szinte torkig, állig;
de ha emeletemen
Bachus úr tanyázik,
Phoebus is jön s kezdi méz-
ajkának csodáit.

Archipoeta (XII. századi, Rajna környéki német vágáns költő) is Apolló isten magasába (lat. Phoebus) ért el a bor segítségével. (Legalábbis azt írta.)
Dionüszosz vagy Apolló?
Csokonainak egyik török epigramma-átköltésében isteni dualizmusukkal találkozunk:

Az üvegnek gyönyörű napkeletéből
Mikor a bor tüzelő napja kiszállott,
Az ivónak szeme-száján ezer új rózsa virít ki.

(Bacchus, Phoebus)

[Távolabbi kultúrákban sincsen ez másképpen. Kormos István Si King daloskönyvéből fordította a következő strófát:

Döng, döng a fejsze, dől a fa;
a szűrt édes bor földerít,
ürül a pjen- és tou-edény,
nagybátyáim vigadnak itt;
ha párosul ész és erény,
az ember soha nem veszít. ]

Dobszay László tanár úr kimutatta, hogy az úgynevezett ivónótáink mind-mind a kultúrált viselkedésre, közösségi együtt-létre és vidámságra egyaránt figyelmeztettek szerkezetüknél, dalbéli dramaturgiai utasításaiknál fogva:
A király conbibator-ának lenni a középkorban megtisztelő címet jelentett. Miért? Mert az együtt-ivás, legalábbis elvileg, nem egyszerűen borfogyasztást jelentett, hanem a férfitársaságok kötetlenebb együttlétét, a beszélgetések, híradások lehetőségét, események megtárgyalását, közben akár hősénekek vagy más tanulságos énekelt történetek meghallgatását is. Az ivás akkor válik emberhez méltó eseménnyé, ha kultúrája van.
(A magyar dal könyve, Bp. Zeneműkiadó. 1984. 201.p.) Vagyis Baumberg Gabriella versében Dionüszosz helyett Apolló a vendégünk! -

Észt adsz a bolondnak.

S víg lesz a szenvedő...

Az apollói, isteni szférába emelő ital emberi egyensúlyt is teremthet még a Romlás virágai közt is. Észnek, szívnek gyógyszere, egyedüllétet oldó szer, nem méreg a francia nagyvárosban sem a bor. Nem attól lett hírhedett az ottani Pimodán. Baudelaire szerint semmi nem ér föl az istenivé átváltoztató italnál, a magányosok boránál:

...mindez nem éri föl, óh, mély palack, a lángbor
hatalmas balzsamát, mellyel gyomrod a jámbor
költő aszú-szivét és agyát tölti el;

belőled árad a reménység, tavasz, élet,
- s te hozod nyomorunk kincsét, a büszkeséget,
amely győzelmet ad és istenné emel.

                 (Szabó Lőrinc fordítása)

Napjainkban a borról mint szövegszervező elem-ről Szörényi László írt s a nedű írást formáló lényét mutatta ki az általa elemzett Hajnóczy-novellában a Kis magyar retorika című könyv oldalain. Természetesen fölvillantani tudom csak ezeket az impresszióimat a borról, hiszen metaforáját végigkísérni a kultúrtörténetünkben tudós társaságoknak haladná meg erejét. Örülök, hogy olyan vers megközelítéséhez nyújthattam adalékokat, ami jó hírünket vitte a nagyvilágba. Baumberg Gabriellához hasonlóan magyar bort dicsért még a svédek Csokonaija: Bellman is, valamint a fél évszázaddal előttük élt német Gottfried Benjamin Hancke:

Én azt hiszem: Kánában a mennyegzői bor,
az is magyar földben termett valamikor.

(A magyar bor dicsérete, Képes Géza fordítása)

*

Kunszery Gyula jambusai lüktetnek a Baumberg Gabriella szerzette bordal magyar változatában, én inkább a kopogósabb kanásztánc-ritmusunkat szerettem volna belecsempészni variánsomba.
A versben minden strófa keretes szerkezetű. Nemcsak a versszak végeken tér vissza a refrén, hanem egyben kezdősorok is ezek:

Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!

Királyi bor, mit termett
A szép Tokaj-vidék!

Akár hordón a nagyobb abroncsok. Ám a strófákon belül, akár hordón a kisebb átmérőjű abroncsok: a 3. és 4. sorok 9.- és 10.-ként újra fölcsendülnek. Így gnóma-tömörebb lesz mindhárom 12 soros versszak középső 4 sora. Egy másik, későbbi osztrák költő is háromszor három soros refrénű bordalt ír majd, amelyben éppen a visszatérő dallam és kép lesz hosszabb s uralkodóbb a tulajdonképpeni verstestnél. (Újbor mellett. Erdélyi Z. János fordítása. Georg Trakl: A halál hét éneke. Bp. Orfeusz-Új Mandátum Kk. 1994. 14.p.)

Újbor mellett

A Nap bíboran leszáll,
elhúzott a fecske régen.
Estéllő árkád tövében
újbor kézről kézre jár;
hegyek mögött hó hull.

Zöldjét hinti már a nyár,
erdőből vadász jön éppen.
Estéllő árkád tövében
újbor kézről kézre jár;
hegyek mögött hó hull.

Denevér körözve száll,
idegen jön csöndes lépttel.
Estéllő árkád tövében
újbor kézről kézre jár;
hegyek mögött hó hull.

        Erdélyi Z. János fordítása

    Hogy kire és kikre hathatott Baumberg Gabriella élve eltemetett költészete német és magyar nyelvterületeken, nem tudhatjuk bizonyosan. Ám rejtelmesen tovább érzem hatni, egészen napjainkig.
    Baumberg Gabriellának virtuális kortársa volt a sohsem-élt poetria; úgy hívták: Lónyai Erzsébet, azaz Psyché. E Weöres Sándor képzelete szülte költőnő Sétalovaglás című versében gondol vissza a tokaji borra:

Dőlj vállomra és beszéllyünk másrúl.
Tokaj hegyrűl, messze tájék tárulásrúl,
Tőkék s karók közzül látunk a Tiszára,
Tekergő ezüstös kékes pántlikára...

Terem itt ollyan bor, sűrű ötputtonos,
Hogy íze az egész tájékkal rokonos,
Benn a méhe zsongás aranyos lugasban,
A méz édessége kissé fanyarabban,
Napsúgár zamata, villámlás deleje,
Láva föld goromba Titani ereje;
Tsak az első kortyban. Ki bőn nyelegeti,
Fennségét nem érzi és elveszegeti,
Soha fel nem fogja e Nectar beszédet:
Meg-halunk s egy tsepben itt az örök élet.

(S. Catharina Klastromban Regensburg mellett.
11. Februarii 1813.)

Baumberg Gabriella és Psyché életútjának állomásai (pl.: Időben, mikor Gabriella költőként elhallgat, Psyché akkor szólal meg. Bécsből való távozásuk - szerelmük miatt - kísértetiesen hasonlatos.), versei (B.G.: Reggeli csók bál után és Psyché: Jos. Chr. von Zedlitz után. Erhörung az-az meghallgattatás.) között olyan véletlennek nem mondható egyezések vannak, melyek bizonyossá teszik, hogy Weöres Sándor női alteregójának megalkotásakor modellként szolgált az osztrák költőnő, Baumberg Gabriella, hajdanvolt hús-vér alakja. Ez azonban egy újabb dolgozat tárgya már, ám mely szintén a dicsért bor löszös talajú vidékéről indulhat csak, a Tállya, Tarcal és Tokaj vidékéről, honnan nemcsak szőlő és költészet, de még kitalált költőnő is vétetett.

Vissza

Powered by www.lesliesikos.com
Apró betűméret Normál betűméret Nagy betűméret Óriás betűméret
Copyright © Németh István Péter