(nyitottam 2005. október 6-án)
I.
VP indulása
Még néhány hónap, és belelépek a 47. évembe. Abba a korba már, amelyik Vasadi Pétert első kötetes költőként találta. A Jelentés Babylonból című verses könyv óta 33 esztendő telt el, s Vasadi Péter az én születésnapom után pedig három hónappal, 80 éves lesz. Istenke adja, hogy megörüljön az addig róla és műveiről vezetett soraimnak. No meg a bennük szereplő saját sorainak.
Ritka, hogy valakinek így elhúzódjon az indulása. Sokan, ha nem jutnak kötethez, érett férfikorukban már nem írnak többé verseket. Ám költővé semmiképp sem a kiadók és a nyomdák avatják az embert. A költői lét nem adatolható bibliográfiai egységekkel. Vasadi Péter számtalan mesterséget kipróbált, amire főhivatása lett a költészet. 1987-ben az Új Ember szerkesztőségében is úgy találkoztam vele, hogy barna köpenyében inkább hasonlított valamilyen kétkezi tanonchoz, mint egy rovatvezető íróhoz, aki már díjakat kapott. A visszatartott énekek, szét nem dúdolt dallamok szerzőjét a Magunk kenyerén című antológiában mutatta be Rónay György:
„A költők is, mondja Illyés, rajokban jönnek, mint a madarak. De van madár, amelyik kimarad a rajából. Talán később indul, talán máshonnét, mint a többi. Egyedül száll, egyedül küzd, bukdácsol a szélben; nem viszi a közös szárnycsapások lendülete, nem védi a közös vonulás viszonylagos biztonsága. És nem neveli a közös ének. Mire megszólal – későn, már amikor a szerencsésebb többi rég túl van első énekén - , olyan lesz a hangja, mint senki másé. Rekedt, mély, nyugtalanító; vagy fényes és lobogó. S olyan látomásokat közöl, amilyeneket csak ő látott: ez a magányosan repülő.
Vannak nemzedéktelen költők. Ilyen költő Vasadi Péter. Ő maga is tudja. Nem büszke rá, de nem is gyötrődik miatta. Egyedül kell megharcolnia harcát, korral, idővel, önmagával: ennyi az egész.”
Rónay György ezt a Vasadit útrabocsátó írást két esztendővel az Elérhetetlen föld költőinek bemutatkozása után írta. A Kilencek indulását üdvözlő Nagy Lászlóra utal vissza 1971-ben, de nem ellenkedőn, azt cáfolandón teszi, hanem a szabályt erősítő kivétel példájának bemutatásával toldja meg, mintegy kiegészíti az iszkázi mester 1967 Karácsonyára írott tételét: „Fiatal tehetségek ha fölrepülni rajban akarnak, az néha törvényszerű pillanata az irodalomnak. Az ilyen vállalkozás, túl azon, hogy létérdekek szövetsége, új szemlélet, újfajta költői értékek fölmutatása kell hogy legyen. Csak ilyen igénnyel olvassuk verseiket, de sugaras karriert ne jósoljunk nekik, bármennyire közel állnak hozzánk. Ismerünk tönkre-prófétált, agyonsegített tehetségeket, a közelmúltból is jónéhányat. Ám a lehetőség mégiscsak jobb, mint az abszolút lehetetlenség, amiben részük volt.”
A Kilencek akkor voltak kisgyermekek s akkor lettek közülük többen háborús árvák, amikor Vasadi Péter fegyveresen a frontra vonult, végül eldobva gépfegyverét már csak a sebesültek hörgését hallgathatta egy pajtában. Nem csupán irodalomtörténetünk, de hiszem, szomorú történelmünk kisebb csodája, vigasza, hogy a háborús árvák nemzedékének mind a kilenc tagja a később indult, hozzájuk képest nem fiatal, majd két évtizeddel idősebb bátyjukkal egyetemben etikus és kikezdhetetlen művészi értékű költészetet hoztak létre. Vasadi Péter is visszanyerte a sorstól az énektelen éveket. Magányában dehogyis prófétálhatták tönkre: első kötetében ott áll, hogy aranyfedezete van a kései jelentkezésének. Az 1978-ban megjelent Tamariszk című kötetében találtam a következő sorokat:
Költő vagyok. Nem érdekel
a cinkos füttyjele, mely
kisivít bozótból, akár a kés.
húsz évig kuporogtam a
várakozás dobpergéseiben,
mi tépte májam, őrölte
a szívem: szavam felára ez.
A legmarkánsabb József Attilai elszántság mellett még valami, az ellenkezője is jellemezte Vasadi költői bemutatkozását: a megadás. („Amikor az ötödik vagy a hatodik katonát és rabruhást láttam kibukva az árokpartra, arcáról eső csurgott s némi sár, és amikor a harmadik romvároshoz értem, amelynek már füstje sem volt, egyszerre elveszítettem az ember fontosságába vetett hitemet.”) A szeretetet csak önmegadó módon lehet csupán befogadni, tulajdon fontosságunkat sutba dobva. Rónay György amikor azt írta Vasadiról, hogy „Egyedül kell megharcolnia harcát, korral, idővel, önmagával: ennyi az egész.”, megidézte Mécs Lászlót (akit Pannonhalmán, utolsó útján éppen Vasadi Péter búcsúztatott el), a premontrei papköltő ars poeticáját:
Hagyom magam szeretni,
Ennyi az egész.
Beteljesíteni való küldetés, nem könnyű, legalább akkora erő kell hozzá, mint a legnagyobb elszánásokhoz.
II.
Hévíz és környéke Vasadi Péter tájlírájában
Vasadinak bensőbb tájai vannak. (Ahogy Kányádi Sándor írta: Vannak vidékek legbelül...)
Az angyal magában hordozza a teret. Az ember nem. Ellenkezőleg: táj veszi körül az embert. Kivéve a születés előtti kilenc hónapot, ami időt az anyaméhben töltünk. E burokban való állapotunkban már felfogjuk az édesanyánkat, így minket is, ért ingereket. Hatással van ránk a hóförgeteg, a nagy kánikula vagy éppen édesanyánk mindenkori lelkiállapota, nem beszélve ha többször rá-rájúgyt cigarettára. Nem kellemes az egyetlen magzatnak sem. (Anyánk hasában elítéltettünk. Bölcsődal – Tamariszk. 86. p. )Viszont világra jőve, ha strandra viszik, a medencében azonmód ismerős és jó érzés tölti el a pöttöm emberkét. Még a szárazföldi hintázás is magzatvíz barátságos, óvó közegét juttatja eszébe öntudatlanul. VP első kötetének első versében a lírai hős különös tájba helyeztetett. Nem szülőanyja teste hordja, hanem egy cet gyomra. Ő a bibliai és modernkori Jónás:
Jónásaként cet-életemnek
araszolok előre
e húslabirintban,
mindig előre, s tudom,
egy napon kiköp
majd, elereszt.
Futni e test sok, úszni
benne nem elég híg
így hát furakszom
térddel, ököllel, tolva
magam gyönyörű húsbibor-lila
dombjai közt,
mint a vakondok.
Nem beszélhetünk Vasadi Péter lírája kapcsán hagyományos tájleíró költeményekről tehát, ám ettől még a intim passage-ként megcsodálhatjuk a Balaton-felvidék szépségeit szövegeibe szőve. Ám ne gondoljon senki valamiféle impresszionista megoldásokra, Vasadi tárgyias is a javából.Versekről és lírai prózaírásairól egyaránt szó van most. Lám Hévíz utcáit úgy írja le, ahogy Somogyi Győző rajzolja csak a települések térképeit: „Az ember Héviz belterületének lépcsősorain vagy mérsékelten emelkedő járdáin, terebélyes fakoronák alatt kapaszkodik föl, s a magyar irdalom legjobbjairól elnevezett egyik utcáról fordul át a másikba. Fönt, egy beépített dombtetőn, ahonnan újabb emelkedő nyílik, a József Attila utcában találja magát. Ez az utca bevezet egy kiserdőbe. Madárcsivitelésben s áradó fa- s növényillatban fölér egy magaslatra, ahol a házak közötti réseken rálát Keszthelyre, s gyönyörködik az Acqua szálloda mögötti panorámában. Aztán átmegy jobbra az országúton, lassan bandukol az Ady utcában, s egyszerre megpillantja a Helios szálloda épületét, s mellette a csupazöld, fás, virágzó bokros, medencés kertet a természetvédelmi övezetben...” Így vezeti – szinte kézen fogva – az olvasót egy választási plakátig a költő. A plakáton Csengey Dénes arca és alakja, s a költő leírja ebben, Az elmulás fokozati – halhatatlansággal című tűnődésében, hogy mi történt, hogyan módosult a fotó állaga az évek során. Hisz vallja: „feleségem és én évente fölkeressük Hévizet, olykor egy évben kétszer is. Minden évben elsétálunk Csengeyhez, illetve az évről évre fogyatkozó fényképéhez.” A fizikai értelemben vett időből átvisz a történelmibe, s azon is túli a metafizikaiba: az emberi tisztességtől a politikai bátorságon át az egyszerre romlandó és halhatatlan sors felmutatásáig. Mintha Csengey Dénes arca éppen az abbéli öröklétben fényeskedne, ahol „plakátmagányban áznak az éjjelek”.
A nyolcvanas és kilencvenes évek Hévízéről aki a képeslapok színeinél nem fakulóbb kolorizmusra vágyik, lapozza föl Vasadi Péter akkor született írásait a tóról és a tájról, miként járta be és csodálta meg a költő egészen Egregyig: „Higgadtan kellene szólnom (mert ez a tisztességes) arról, amiről nem tudok higgadtan érezni. Tárgyilagosan a belső tágasságról, az örömről. Bárhogy is forgatom a dolgot, kissé szemérmesen szégyenkezve a nagy(nak tetsző) szavak miatt, a szeretetről beszélek. Arról, ami engem Hévízhez fűz. A töredékek talán többet mondanak erről a viszonyról. Hévíz tujái. Tujasorai. Látom a város önbecsülésének jeleit: a fürdőház fagerendás kontúrjaival a tűzzománc utcanévtáblákat, melyekkel Hévíz megajándékozta és megtisztelte magát. Alkonyatkor, a súroló napfényben a tó faházainak fehér oldalán játszik a vízfölületről visszaverődő csillogás, és kotyog a víz az alumínium csónakok meredek faránál. Csönd van és lassú párálás... [...] És a tó. Ez a nehézvíz. Ez az árnyékban opálszürke, s tenyérből kicsurgatva a napon palackzöld. Ahogy ellenáll. Arra kényszerít, hogy komolyan vegyem az úszás minden egyes mozdulatát. Lassan, megfontoltan, kifeszített lábfejjel. Egyenletes, mély légzésre késztet: ne csak érezzem, élvezzem is a kettőnk érintését, érintkezését. A belemerülés súlyosságát. A haladás jótékony erőfeszítését. És közben gyönyörködjem a rózsaszínű és fehér tündérrózsák látványában. A védőpark markáns fáiban, a fátyolszerűen zöld tűlevelűekben, s a parti gömbformájúakban. Meg a lapú nagyságú levelekben, ahogy ringatóznak lapos tálakként a víztükrön, közepükben egy öklömnyi terepszínű vagy egy apró zöld békával. Lengeti a szél a háromszínű zászlót, mely ki van tűzve a fürdőházra, mint egy paradicsomi vártoronyra.” A fenti, ihletett sorok a Hévíz folyóiratban jelentek meg 1994-ben.
A tóban úszó költő és a versbeli Jónás-alteregó mintha egymás közelébe érnének. Jónás az eleven hal gyomrában, ám a költő is egy élő, lélegző közegben úszik. Nem csupán Vasadi látta-érezte a hévízi tavat élőnek, de kívüle így volt Várkonyi Nándor is a Balatonnal. (V. N. Élő víztükör) A fényt kettőző „vizes” felületekről lásd még Vasadi Péter A zendülés vízszaga című könyvét /2002/.)
Vasadi Péter verseit és prózáit több alkalommal közölte a Hévíz című folyóirat. Álljon itt még kis életrajzi adalék: a költő Hévízen írta a papi otthon egyik szobájában a Gyermek című versét. Portréjához, úgy érzem, odatartozik, hogy a hévizi szobrok is megihlették, Berzsenyié és Móriczé mellett különösen a Csokonai-ábrázolás... (Esedezés bocsánatért a „gyöngyalakhoz”)
III.
VP kinyilatkoztató lírája
A kinyilatkoztatás (vagyis a revelatio) egyik legjellemzőbb artikulációja Vasadi költészetének. (Hogy mi a kinyilatkoztatás a költészetben, azt Vörösmarty Szózat és Pilinszky Apokrif című költeményéből tanultam meg, no meg a Szentírásból: Mert elhagyatnak akkor mindenek...
A Révay lexikon szócikke szerint a kinyilatkoztatás a hittudományban maga az Isten működése, amely által valamely igazságot ad az ember tudomására, amivel a halandó bepillantást nyer Isten lényegébe és szándékaiba. Vasadi költészete Krisztus szavainak imitációja, így kijelentései az isteni kinyilatkozások közelében maradnak, de nem azok helyett állnak.
A Tamariszk című kötetéből másolok kinyilatkoztatásokat:
Aki jó, könyörög.
Emlékezetünk ciszterna.
[A fenéken mozdul Jeremiás,
odalöktük.]
Anyánk hasában elítéltettünk.
Múltad keselyű. A válladon ül.
Mély
a gonoszság zsákja,
mély.
Méreg a bűn.
Keserű gyümölcs az
igazság.
Tollhullató a csönd.
Akit nem lehet
utolérni, megöljük.
(a kötet utolsó verse egysoros:)
Hallgatsz, hogy zenghess.
Vasadi Péternek 1990-ben jelent meg válogatott verseinek első gyűjteménye.
[Nekem szóló dedikációja (a Jelentés Babylonból című könyvében) őrizte meg első címötletét:
Talán valóban ez lesz a címe:
„Vaslárma, fuvolaszó”! Sűrű
és fényes beszélgetésünk emléké-
re szeretettel, öleléssel Pistinek
Balatonfüreden,
1988. nyárelején
Péter
A válogatott versek végül egy kevésbé „zengzetes”, inkább puhábban dobogó címmel jelentek meg: FAHÍD. A fenti Hallgatsz, hogy zenghess. egysorost is átírta benne a költő: Hallgatsz, hogy szólhass. (Sejtelem) A ’szólhass’ ugyan nem szinonimája a ’zenghess’-nek, ám zeneietlenebbül és szordínósabban is képes ugyanarra a hatásra...]
