A + 2003 + D
Műfordítások 2000 év költészetéből
Tapolca
2003
Quintus Horatius Flaccus
Chloéhoz
Lánykám, mért menekülsz tőlem oly oktalan?
Nem járt ösvenyen az őzike így szökell,
Így vágy anyja után, míg
Szellők-árnyak ijesztgetik.
Reszkettet tavasz is, lombra ha ráfuvall.
Félsz és botladozol s inda, szamóca közt
Csak megmoccan a gyík, már
Szíved véti a ritmusát.
Tigris, lám, aki bánt, nem vagyok én, ne hidd,
Nem törné, dehogy is!, össze a csontjaid
Legforróbb ölelésem -
Mért is kéne anyád ide?!
Ligurinushoz
Nem hajtod fejedet,
hetyke kamasz
(Vénusz imád hiszen),
Kölykös szád ive szép,
még pihetoll
van bajuszod helyén,
Ám jő férfikorod
s hosszu hajad
illeni nem fog az
Arcodhoz, mi pirul
mostan akár
friss piros almahéj,
Min holnap komoran
döfköl a rút
szőr, Ligurínuszom,
S brázdált bőrt simogatsz
és keserűn
tükröd előtt motyogsz:
Bár lett volna eszem,
e mai vén,
zsenge koromban is,
Vagy volnék gyerek itt,
tiszta szivű,
- az, aki voltam én!
Melpomenéhez
Immár kész van a mű, rozsda nem érheti,
Élőbb meg magasabb, mint piramis fala,
Északról viharok el nem emészthetik,
S szét nem szórja a szél, verheti zápor is,
Dal nem némul el, és zeng csak időtelen.
Nem hal meg belül az mind, amit őrzök,-így
Jobbik részem a sír sem nyeli, nő hire
Folyvást éveken át, míg Capitolium-
Dombon áldoz a pap, míg vele tart a szűz.
Dobtam rád kavicsom, büszke vagy Aufidus
Rám, s hol szomjas a föld is: mesebéli nagy
Daunus! Kétkeziek voltak az őseim -
Hát jöttem közülük, hogy görög éneket
Hajlíthassak a szép dajka-szavakhoz én
Elsőként. Koszorúzz engem ezért meg, ó,
Illőn, Melpomené, delfoi zölddel itt!
Szolgájához
Perzsa díszek, pfuj, leseperd az asztalt!
Hársfakéregből koszorút se lássak!
Fesledett rózsák szaga émelyít, s nincs
Nyárban a bimbó.
Hát ne is kajtass! De szakítsd e mirtuszt!
Mást ne. Ez illik egyedül mihozzánk.
Hozzad ágát, itt akarom lugasban
Nyitni a flaskám.
Leuconéhoz
Istent háboritod,
- kérdeni bűn,
mit hoz a sors nekünk!
A számmisztika szír
ostobaság,
Leucone, sose
Faggasd! Bár aminek
jönnie kell,
tűrve viseljük azt.
Tán jó éveket is
ád a magas
Juppiter, ám lehet,
Hogy már elmos a tél,
mint ahogy a
tenger a habkövet...
Bölcs légy! Sebtiben úgy
fejtsed a bort
s metszd meg a zöld reményt
Fontoltan. Fukarul
bán az idő,
szólni alig hagy itt.
Hát élj most! De ne bízz
abban, ami
még ezután jön el.
Posthumushoz
Ó, az idő: siet. (Szállnak az éveink,
És nem segít imád.) Sürü ráncokat
A homlokodra vés. Öregszel.
Végül elér a halál, barátom!
Nem úszhatod meg. Bárhogy is... Ölj napi
Többszáz tinót, a vérüket ontsd, Plutót
Nem hatja meg, hiszen a szörny mind
Néki kezes: Geryon s Tytosz s a
Poklok vizével őrizi őket is.
Át kell a réven érni nekünk, bizony,
E jajfolyón, legyél akár egy
Pór csimotája s uralkodósarj.
Mársnak kerülve lándzsahegyét tudod
Már jól, a tenger sem sima csak, de vad,
Hogy mit sem ér, ha óvatos vagy
S ősszel a házba a szél elől bújsz:
Úgyis koromszinű Cocytusz-folyó
Vár lenn, s ha sürgölődik a lánykanép,
Nem játszanak veled Danaidák,
S nem hederíthet Sziszifusz se rád ott.
Kerted s a házad hátrahagyod, szegény,
A hitvesed se jőhet utánad, a
Gyümölcsös fái közt marad, csak
Ciprusod ága hajol fölébed.
Száz pánt, hiába mind, megörökli más
Pincéd borát, a rőt aszut is, ne félj,
Bár fölmutatta volna a pap,
Szétkeni földön a víg utódod.
Forrásáldozat
Ékkő-kék ragyogás bújt ki a föld alól.
Hoztam, víz tüköre, áldozatom reád:
Szirmot, bort s e gidát, már
Harcos szarva dudorszik, a
Felnőtt párbaj elé állna szerelmesen.
Ám nem lesz viadal, hull csak a vére itt
És véled tovafut, míg
Bíborszínt a habodra fest.
Nyár égbolt ha vakít, kánikulában is
Tested szomjuhos állatokat hüsít;
Istrángos lovakat, kis
Böccéket, juhokat s csacsit.
Gyermekkor tava, nem issza be fényedet
Többé semmi iszap s tenger-idő, mivel
Versemből nem apadsz, folysz
Nyár s fűz árnya alatt.
Thaliarchushoz
Lám, hófehér szentgyörgy-hegyi fákra hull
Sűrű pehely s szőlők sora horgadoz,
Fenyő belégörnyed gerincen
És a Tapolca felől futó ér most
Jég foglya. Tégy hát tűzre akáckarót
És pinceajtót nyiss, a lopóüveg
Ragyogjon e télben nekünk csak,
Teljen arany boraiddal, ej!, meg.
Jóvátevődik mind ami rossz ugyis
Az ég alatt, elfárad a szél, csitul
S nem birkolódzik majd a ciprus
Szép derekával, a gesztenyékkel.
Hány új nap az, mely még ezután jön el?
Mért kérdenéd. csak csapd a bevételek
Közé, s amíg ifjú vagy, el ne
Hagyd szaladozni időd szerelmes,
Táncos találkák nélkül, öreg korod
Hisz messze sincs; őszen s kötekedve jársz...
Ma szállni hív a végtelen tér
Vagy cicerélni keríts zugot hát,
És tudd, azért sikkan nevetése a
Lánynak, hogy rálelj, bárhova bújt el ő;
A záloghoz húz egészen,
S mérges is lenne, ha már kerülnéd.
Caius Valerius Catullus
27. carmina
Hozz szentgyörgy-hegyi bort, leányka, nékem,
mint a mandula, épp olyat, kesernyést.
Tölts hát a poharamba, mert a részeg
bogyóknál a szemem ma részegebb már.
Ciszternák vize is szaladjon innen,
árjától féljenek itt a borisszák.
Kínál Bacchus urunk a hordajából!
85. carmina
Gyűlölök és szeretek: van ilyen, bár mit tudom én, csak
lelkemen érzem a kínt s testem is abba feszül.
93. carmina
Császár, lássad a lelkem, tetszeni én nem akartam előtted,
s tudni se, hószinü vagy, vagy volnál mocsok épp.
109. carmina
El nem múlik a láz, ami éget tégedet és nem
Hűl ki irántam ez a nagy, megigért szerelem
Hogy tényleg legyen így, ti segítsetek eskü-szavának,
Kérlek benneteket, égbeli istenek is!
S életem, innen s túl a halálon majd e szövetség
Szent köteléke legyen a mi kezünkön örök!
101. carmina
Látod; népeken és sok tengeren átutazóban,
Drága fivérem, ide, sírodig értem el épp,
Hogy letehessem elébed az áldozatom, te, szegény báty,
És szólongatom én egyre a hamvaidat.
Nem szól vissza porod. Bucsuvételed oly korain volt.
Irgalmatlan a sors: tőlünk elragadott.
Mégis, ahogy rég tette apánk, nagyapánk; eleinknek
Szép hagyománya szerint hoztam ajándokomat.
Hadd sirom itt ki az elnyelt könnyeimet s amelyek még
Szívem is ellepik, és immár áldjon az ég!
Johan Wolfgang Goethe
I. római elégia
Hallgatag utcakövek, valahára, magas paloták itt!
Szóljatok egy szót bár! Néma a Géniusz is?!
A falakat s köveid, szent város, lélek itatja
át, hisz Róma örök. Csöndje ma bántja fülem.
Súgni ki fog bele, el ne veszítsem utam, lesz egy ablak
tán, amiből üditőn lányka lenéz s szeme láng?
Nem tudom azt, melyik utca takarja előlem el őt még,
majd kire, boldogan, én mindig szánok időt.
Oszlopokat, palotákat s íveket és romokat mint
meglett férfiu csak nézem a séta során.
Érted hátrahagyom hamarost ám mégis e látványt:
szentély légy te magad, Ámor temploma már.
Róma: világ. S amiképp a világ se lehet szerelemnek
híján, nélküle úgy Róma se Róma, de rom.
VIII. római elégia
Mondtad: rút kacsa voltál gyermeklányka korodban,
így nézett az anyád, csúf békára, le rád,
Kedvesem, - ó milyen érdekes és mily’ furcsa teremtés
voltál akkoriban. S nincs ebben különös!
Nem vall borra a tőke se, míg a virága nyil, ám már
isten is, ember is élt-halt ért fürtjeiért.
XVI. római elégia
- Kedves, nem jöttél ki a szőlőhegyre ma, mondd, mért?
Ott vártalak én egyedűl pont’ a találka helyen.
- Jártam időben ahelyt, de a bátyusod épp megelőzött,
szölleje vesszei közt hajladozott az öreg.
Usgyi, kiszöktem a rendből! - Ó, te kis ostoba flótás!
Hát seregély csapatok elleni harcra való,
szalmával kitömött báb volt az, ócska ruhában.
S még segitettem is így balga fejemmel a vént.
Mert csak az önző óhaja teljesedett be, hiszen nem
lopta madár a bogyót s érhet a húga tovább.
XVII. római elégia
Jaj, hogy utálom ebek csaholását, a kutyalármát,
a vakogás fülemet széthasogatja, ha szól.
Ám ha a szomszéd kertje felől fölzeng a nyüszités,
boldogság, igazi, fogja el a szivemet;
mert amióta te jöttél titkon a kerti kapun be
hozzám, lányka, ez eb így csak rád ugatott.
Kedvesem, azt hiszem én most, ebben a percben is éppen,
hogy közelítsz. De ha nem: akkor is téged idéz.
Anakreon sírja
Nyílik a rózsa, a szőlő összekapaszkodik itten
lám a babérral, szól gerleburukk, tücsök is.
Mily buja szép hant! Vajh ki nyugodhat e sírban alant, hogy
istenek így szeretik? Mert Anakreon ő!
A tavasz és nyár s ősz örömét szürcsölte a költő,
míg a jeges téltől óvja azóta ez ágy.
Georg Trakl két verse
Élisz
1.
Megtelik csönddel egészen az aranyló délután.
Órjás tölgyek árnyán
Heversz pihegve, nagyszemü Élisz.
Szeretők szunnyadnak szemed kék tükörén.
Rózsás sóhajaik
Elfojtódnak az ajkadon.
Nehéz hálóit fölszedte a halász.
Derék pásztor
Tereli hazafelé nyáját az erdőszélen.
Beh nagyszerü mind a nap, mit csak élsz, Élisz.
Halkulón hull
Az olajfa kék csöndje csupasz bástyakövekre,
A vének dala is végleg kihuny.
Arany ladikon
Szíved sodródik el a puszta egen.
2.
Játszi harangszó barangol Élisz mellkasán mire este lesz,
Mikorra fejét fekete vánkosba fúrja.
Vérezve rogyott le
Egy kék vad a tövises bozótba.
Egy barna fa odébb sorra elejtette
Kék gyümölcseit, kiket eddig ringatott.
Csillagképek
Merülnek alá hangtalan az éji tóba.
A távoli dombon túlra megjött a tél már.
Kék galambok
Csipegetik Élisz homlokáról
Verítéke fagyott kristály-gyöngyeit.
A fekete bástya
Fölött nem csillapszik az Úr haragvó förgetege.
Megdicsőülés
Ahogy az este jő,
Elhagy téged halkan egy kékellő orca.
Könnyü madárka szól a tamariszkuszfáról.
Egy kolduló barát alázattal
Összeteszi két kezét, akárha gally, roppan az ujja.
- Üdvözlégy! Máriához fehér angyal száll le.
Az éj megfonja koszorúját
Ibolyácskából, búzaszálból majd piros szöllőből.
Ím: az ámulat éve tiéd.
A lábad előtt
A holtak sírjai tátonganak,
Mihelyst ezüstös tenyeredbe biccen a homlokod.
Az őszi hold
Megpihen ajkadon csöndben,
Ott, hol kihunytak az ittasult dalok;
Közben egy halottsárga
Kőbe zárult kék virág suttogásba kezd.
P. B. Shelley
... - nek
Hőköl a szám, ha csókolni kész,
hát nyújtsd csak ajkadat;
a szívem olyan bazaltnehéz -
állnád e súly alatt?
Elfordulok. Mégse vidd el, ne,
hangod, se léptedet;
szorong a szív: pokolperzselte -
s angyaltisztán szeret.
Alfred Tennyson
Frater ave atque vale!
Desenzanoból Sirmione-ba evezni volna jó!
Szent szerelemátkos Sirmio, elérjen hozzád e hajó!
Hol a liget lombjain izzik minden olivabogyó,
hol bíborló virág serken ki a rómakori rom alól,
hol Istenhozzádot mondott a fivérét sirató
költő, - kilenc százada nincs ennél gyöngédebb búcsuszó,
halld: FRATER AVE ATQUE VALE! - visszhangzom itt bolygva,ó,
míg kacagó lid lányként pillant vissza ránk a Garda tó,
édes Catull szép szigete, olivaezüst Sirmio!
Elizabeth Barrett Browning
43. portugál szonett
Hadd mondjam el, hogy’ szeretlek, Barátom!
Szerelmem minden tájon általér
Születésen innen, s túl a halálon
Is, hol eltűnik az idő s a tér.
Szeretlek szürke napokon, ha látom
Sürgő kezed, s gyertya gyér fényinél.
Szeretlek, mint ki lemond jutalmáról,
Bár harcban hullt vére jogaiér’.
Szeretlek azzal a tűzzel, ami még
Hajdanvolt gyerekkoromban égett,
Mit annyiszor hagytam kihunyni rég,
S mint szentekben hitem, nem ért véget,
Most mosolyom s könnyem tovább őrizzék,
Aztán az Úr, ha lobbant az élet!
A. A. Milne
Hintadal
Nem hanta, indul a hinta,
fölszáll velem.
Ég s föld trónusaként ring a
zöld s kék elem
közt; király vagyok én mind a
földön s egen
is, nem hanta, hinta-palinta -
fönn van-e? Lenn!
Hermann Hesse
Álom
Ez álom mindig visszatér:
egy kert s virágok szerteszét,
a gesztenyefa pirul ottan
magába, áll elhagyatottan.
Lomb alól mintha hallanám
hol régen ringatott anyám;
mily messzi innen mind: a fa,
kert s ház - nincs is ma tán nyoma.
Szűk ösveny fut bölcsőm iránt,
fölötte már borona szánt.
Az ember az álmára döbben:
ott leled csak szülőföldem.
Kései kék
Ó, te csudás, tiszta virágszál,
te komoly, te szelíd, így van jól:
béke simít ki a bíbor-aranyból,
hogy mennyei kéknek látsszál.
Hugaiddal akárha kék szinü tó vagy,
s révbe is értem már közeledben,
lásd, evezőimet itten elejtem,
s koppan a föld, ez az őszi csónak.
Valse brillante
A teremben féktelen tánc,
Chopin-valcer kavarog.
Virágdísz fonnyad zongorán s
vakítnak éjbe ablakok.
Én hegedűn, zongorán te,
véget nem ér a dal ma, - lásd
szorongva várunk mindketten,
ki töri meg vajh e varázst?
Ki hagyja el ez unt ritmust?
A fényt ki oltja? Melyikőnk?
Ki lesz, ki megkérdi itt most,
mire válasz sincs, csak csönd?
Kisgyerek
Sarokba mentem
és tűrtem szótlan,
sírtam éjente
s széltől is óvtak.
Sarokba mentem,
hívtak Kicsimnek itt.
Mosolygnék márpedig
álmomban éjente.
Meghalnak mind a nagyok,
nagyapák s nagynénik.
Csak én, én maradok
itt örökkétig.
Dalok
Néhány dalom volt csupán -
csöndülnek vissza ma:
magamban dúdoltam s lányoknak
kutaknál éjszaka.
Az ifjuságról szólt egyik,
víg volt, kibuggyant bíboran,
mint véghetetlen vágy kit űz,
kaland s veszély után rohant.
A másikat meg hagyd egy
nagy nyári éjről zengenem,
no és a legszebb asszonyokról,
kikért elhagytam mindenem.
Hegedűvel tart e harmadik
az összes városon tova
zengvén cigánya honvágyát
kinek nincs otthona.
Virágos ág
Virágos ág, mit vad
tavasz szelek vernek,
föl-le rándítnak,
a szívem is olyan gyermek,
borús s derűs napok között
vágy s félsz benne ütközött.
Elhullnak a virágok,
gyümölcsöt hoznak ágak,
szívemben nyugalmukkal rokon
béke: beért gyerekkorom -
mely egyre súgja: mind a vihart, ami
ért csak s ér még, gyönyörűn kell állani.
Salvatore Quasimodo
Rögvest itt van az este
Magunk vagyunk. A Föld szívén átszögezte
a napsugár mindnyájunk magányát.
És rögvest itt van az este.
Giuseppe Ungaretti
Reggel
Virrad a tengeren. S ég
bennem a végtelenség.
Manrico Murzi
Forma nell' aria No 5
Jól tudom, mikor majd lefogják szemem,
nem látom mindazt már soha,
amin végigpásztáz hirtelen
a kikötő fárosza.
Bennem is elforog a fény, mely minden este
a szív ütemére pulzáló lámpást kereste.
Pillanat
A nyomorúság ingeit
rám teríti az éjszaka,
s verítékem átüt rajtuk reggelig.
Túl éles ahhoz minden emlék
köve, hogy közülük virág
vagy szárny előszökkenjék.
Beléakad egy faágba
a gomolygó felhő,
akár az emberélet foszlánya.
A bezúzott ablakon is át
örömmel fogadná ilyenkor unalmam
egy rosszkedű lurkó kavicsát.
Victor Hugo
Dal
Erdei rigódalra
minek hajtsam fülem,
ha énekszódat hallva
drágább madár üzen.
A csillagok ablakát
nyitja csukja Isten,
ám két szemednél tisztább
sziporka-pár nincsen.
Virágot csal a kertbe
százával április,
de szivedbe ültetve
egy szebb szál, s már nyil is.
Ki vagy lázas madárka?
Csillag, nappal nekem
fénylő? Lélek virága?
Úgy hívnak: szerelem.
Gerard de Nerval
Hol a sok holt szerelmes?
Hol a sok holt szerelmes?
Ki utánuk kutat,
a legboldogabb helyhez
mérje csak sírjukat!
Hol menny brokátja kéklik,
s minden angyal közel,
ott zengik ők mindétig,
hogy: Szűzanya jövel!
Szégyenben hagyott cseléd,
a sors mily csokrot ád?!
Magány sütötte beléd
a kín liliomát!
Örökmécs lett sok játszi
pillantás parazsa...
Fönn fáklyáink csonkját ti
gyújtsátok újra ma!
Jean Cocteau
Nem vagyok nagy utazó...
Nem vagyok nagy utazó. Láttam Londont, Velencét,
Brüsszelt, Rómát és Algirt.
Mégis úgy vitt szerencsém
tárlattól templomig, hogy lábam alig bírt.
London: téglái rőtek, szívére korompor fú,
holdkóros séták este.
Velence oly szomorú,
mint egy vén kurtizán teste.
Brüsszel terén ámulsz, akár színházi csudán.
A barbár szemnek Róma
holmi gipszöntvény csupán.
Algir holott kecskeszag, holott jázminaroma.
Városok. Nem boldog az ember, bárhol is van:
a szíve meztelen,
s ugyanúgy fáj Párizsban.
Mindenütt rossz. Csak két karodban jó. Légy velem!
